Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - December
Zsidó Ferenc

Fityiszt mutató

Fricskázó, meghökkentő, a megszokottból kilépő/kiléptető rövidpróza-kötettel[1] jelentkezett 2012-ben a Csíkszeredában élő Hertza Mikola. A megjelenést követő sajtóhíreket olvasva nyomban rájöttem, mi ezzel a kötettel a „baj”, vagyis nem a kötettel, hanem a világgal: a könyv címe Kísérteti jelleggel, de a sajtóban következetesen (!) Kísérleti jelleggel cím jelent meg. A könyv tudatos eltérés a megszokottól, az átlagember agya azonban nehezen veszi be ezt a „devianciát”. Pedig ha elfogadja a felhívást a keringőre, ha hajlamos magáévá tenni az olvasás erejéig a könyv speciális játékszabályait, nem mindennapi élményben lesz része, mely során kicsit jobban megismeri majd a világot és önmagát – más megvilágításban. Alulnézetből: mintha terpeszbe állna, s lehajolva a lába között próbálna kitekinteni. A pozíció ugyan kényelmetlen, nem lehet sokáig így maradni, de pár perc alatt érdekes tapasztalatokra lehet szert tenni – erre bizonyíték Hertza könyve.

„Hertza Mikola prózája csendes lázadás a szürke hétköznapok ellen. (…) Groteszk megoldások, humoros fordulatok próbálják kizökkenteni a megszokásba beledermedt lelket, meghökkentő befejezések sokkolják a sablonok mentén gondolkodókat” – írja Molnár Vilmos a kötet előszavában, s ennél precízebben, lényeglátóbban aligha lehetne körülírni a Hertza-jelenséget. Annyi megszorítással, hogy a nevetéssel csak óvatosan: terpeszben, lábak közt kikandikáló fejjel veszélyes lehet… Jobb, ha inkább csak nyelni próbáljuk a nyálunkat, mely a döbbenettől bőven gyűlhet.

A kötet írásait olvasva az embernek hovatovább az az érzése, a narrátornak különös, (perverz?) örömöt okoz a befogadói elvárásoknak való meg nem felelés, a kiszámíthatatlanság: ahol úgy véljük, sejtjük már, mi lesz a befejezés, ott egy csavar következik, ahol váratlan fordulatot feltételezünk, ott pedig elmarad (pl. Bálban). A lényeg nem annyira a történeteken van (hisz végeredményben hétköznapi jelenetekről, átlagemberek átlagéleteiről van szó), hanem az azokból való kikerülés módozatain, a hétköznapiságtól való viszolygáson. Olykor azt látjuk, hogy Hertza hőseit megőrjítik a hétköznapok. Próbálnak fityiszt mutatni nekik (vagy legalább önmaguknak), megpróbálnak elmenekülni. Igen, például a morbiditásba is (Q. E. D.). Ha megkísérelnék valamely Hertza-novellát alaposabban, szöveg szintjén elemezni, igencsak bajban lennék: történet-mozzanatait újramesélni lehetetlen, a groteszk működését sem lehet másképp megérteni, csupán annak működtetése közben. Így hát nem is emelnék ki egyetlen szöveget sem, annál is kevésbé, mivel együtt, összhatásukban még erősebbek.

Minden szöveg egy bökkenő, egy gondolatnyi akadály, melyen az olvasó azonban lelkesen rágja át magát, csodálkozva, hogy hű, ezt így is lehet?, s hát persze, hogy lehet, s mennyivel izgalmasabb így! Persze, hülyébb is, de az is egy vágyott állapot. A befogadó tehát először csak fintorog, aztán szörnyülködik, aztán vigyorog, a szarkazmuson megdöbben, a lájtos irónián, a kaján szatírán feldobódik.

Erős érzelmi hatást keltő, intenzív esztétikai élményt nyújtó szövegek sorjáznak Hertza kötetében. A stílus elsősorban azoknak jön be szerintem, akik alkatilag – úgymond – predestinálva vannak az abszurd humorra, akik szeretnek vigadva sírni, akik számára a tragédia is lehet bagatell (így a drámai alkatú olvasók számára talán nem ez lesz az első számú kedvenc).

Örkény nevét nem lehet nem emlegetni Herzta szövegei kapcsán, de számos írás inkább a humoreszk felé mozdul el. A legerősebbnek a rövid, egyperces villanások tűnnek, ezeknél érzem igazán legitimnek a groteszket, az abszurd megoldásokat. A hosszabb szövegek esetében a kidolgozottság valahogy elveszi az „ős-energiát”. Ilyen szempontból nem túl jó a kötet indító darabja: a szekvenciális, részletező kifejtés által némiképp mesterkéltté, hiteltelenné válik. Aztán szerencsére utána „beindul” a dolog, s a kezdeti bizonytalanságot felváltja az egyre erősödő átélés. A műfaji elegyesség egyébként továbbra is megmarad: a kötetben a „novellák, karcolatok” meghatározás áll, de klasszikus novellát csak kettőt-hármat találunk, a legtöbb az egyperces – ezek alkotják a kötet gerincét, adják az erejét; de van néhány szóviccre kihegyezett humoreszk is –, melyek egy része jól eltalált (pl. A férfi, aki magára maradt), más része kicsit erőltetett, vagy éppen szokványos (pl. Szerelem). Nyilván, egy rövidpróza kötet esetében szinte törvényszerű, hogy vannak döccenők is, szinte lehetetlen egyenletes minőséget produkálni: egymás után sorjázó szövegek olykor „ütik” egymást.

A hétköznapi, bár nem hétköznapian végződő történetek közé néhány elvontabb, misztikusabb parabola is bekerült, melyek görbe tükörként megmutatják a bennünk lévő, nagyra hizlalt gonosz munkálkodását. Néhány szöveg kimondottan Örkény-egypercest gondol tovább (pl. Értesítő), Hertza Mikola nagy mestere a meghökkentésnek, kezdi a kis, piti ügyet, húzza a szót, a befogadó pedig már tűkön ül, nem tudja, milyen irányban fog „kitörni” a történet, mert, hogy ki fog törni, az hétszentség.

Mint említettem, Hertza szereplői rühellik a hétköznapokat. A könyvet kézbe vevő olvasó előzetesen talán nem is gondolja, hogy ő is így van ezzel, belemelegedve viszont egyre vehemensebben szurkol ezeknek az anti-hősöknek, olykor, egy-egy csattanós befejezés után megnyugodva dőlve hátra, hogy ez igen, megmutattuk neki (mármint a hétköznapnak), de a hétköznap visszavág, kell az újabb odavágás, így egyre intenzívebb a pörgés, s a befogadó egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy a könyv végére ért, s sajnos vissza kell csöppenni az (ideiglenesen) győztes hétköznapokba. De azért hálás szívvel gondol a Hertza történeteire, olykor egy-egy fricskáját utólag is felidézve, megelégedve abban, hogy ugyan nem lehet, de nem is lehetetlen.

Hertza Mikolának ez az első kötete: jelentkezését akár megkésettnek is nevezhetnénk, hisz a szerző idestova negyven éves (1974-es születésű), de ez nem lóverseny, kérem, az irodalomról nem lehet lekésni. Szerintem jó, hogy kivárt, érlelte, „kidekázta” a műfajt, így nem csikókönyv ez, melyet öt év múlva rejtegetni kell, hanem egy komoly elindulás, mely vélhetően viszonyítási alap lesz a szerző későbbi műveinek vonatkozásában is. Erdélyben hiányműfaj, amivel ő foglalkozik, kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy Tomcsa és Páskándi óta senki nem írt ilyesmit; kapott is figyelmet, meg Debüt-díjat is az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítványtól.

Most ragozhatnánk még, hogy általános érvényű kérdések boncolgatása, hogy az egyén szabadsága és a társadalom visszásságai, de száz szónak is egy a vége: intellektuális élménypróza a Hertzáé. Kell ennél több?

 



[1]Hertza Mikola: Kísérteti jelleggel. Csíkszereda, 2012, Hargita Kiadóhivatal.

 




.: tartalomjegyzék