Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - December
Czegő Zoltán

A képtelenségig egyszerűsített élet

Elmaradtam a felfedezés alkalmi örömétől. Hertza Mikolát (39) már mondhatni rég felfedezték, sőt, már idejében díjazták is, mint (kiváló) elsőkönyvest. Pusztán játékból, játékos örömmel mondom, azért mehetett idejében és figyelmeztetőleg is az elisemerés, mert Hertza már egyszer, úgy tíz esztendővel ezelőtt, abbahagyta az írást. Nehogy még egyszer előforduljon ez...!

Ezt már magam is mondhatom első könyve olvastán és örömmel.

Még ki sem gyógyultam rendesen – elnézést az egy napon említésért mindkét részen – Potozky László (25) szerezte ujjongásomból (első könyve volt: Áradás), és most itt a másik nagyszerű belépő. Mindkét említett könyv és író fölismerhető egyéniség, és frissítőleg hatnak a magyar prózára. Legalábbis egy új áramlatot éltetnek, és ez az áramlat bizakodásra jogosítja az olvasót, akinek sok gondot és kiábrándulást szerezhetett a posztmodernként megnevezett nyaktekerősdi agyszüleményömleny. Korai heurékámat halkítsa, hogy mindig, most is kerülnek, akik cik-cakba kaszálnak rendet, amíg észre nem veszi a gazda.

Titokzatos történetek sora, mind föld- és emberközelben (Álljunk meg egy szóra, Így mentek el, egymás után). És – a fiatal Adyval szólva – mégis új és magyar!

A fiatalember sorsa együvé fonódik az ajtószomszéd idős asszonyéval, temetésre járó lesz belőle is, szívességből, mire észreveszi, hogy az asszony maradék társadalmi élete – a bármilyen temetések sora. Kitalál neveket, minden temetés az övé, ismerőseié...

A magány, az elhagyatottság novellája, és ne restelljük hozzáadni érzelmi élményünk házából: az együttérzésé, az érzelmi elfogadásé is.

A másik néni a feszületet mosatja meg albérlőjével a húsvéti ünnepekre. Dehogy is abszurd itt bármi, és közhely immár, hogy a magunk sorsánál képtelenebb aligha van. Tegnap vettem a hírt világhálón, hogy a Magyar Tudományos Akadémia termében Budapesten egy irodalmár csoport, miután tehetségtelen, dilettáns, nacionalista és antiszemita jelzőkkel illette Nyirő Józsefet, Szabó Dezsőt, Wass Albertet meg Tormay Cécilet, a kinyilatkoztatás derűjével állapította meg, hogy a székelyek nem ufók, nem földön túli lények... Nos, Hertza Mikola hősei valóban emberek és székelyek, akik az autóbuszból kikiáltva mindig abban az órában, üzennek az erdőben gombászóknak, favágóknak egy-egy szót. És azok fölveszik. Az Appenninek hegyeiben élő közösségek másként élik meg a maguk sorsát, mint a Pó síkságon valók. És ha másképp élnek, másképp is látják – és íróik másképp láttatják – a világot. De ott sem megy parancsra. A Hargitán se pesti módra.

Szakítás c. 18 soros „történet” maga az abszurd valóság. Már amennyire az lehet a rigmus: úgy szeretlek, majd megeszlek.16:13 (Sosemúlik) cím alatti szerelmi eset. Mert egy hitvescsalásból itt nem lesz epika, csak ablak becsapódásnyi családi eset. Hertza Mikola azonban annyira profanizálja, egyszerűsíti és köznapivá simítja ezt, hogy az olvasónak égnek áll a haja: miért nem indulnak föl akkor (ekkor) a szerelmi megtorlás tankjai?

Stílus kérdése? Na, hogyne, természetesen. Csak hogy ezt nem tanítani kell, nem lehet MEGtanítani, csak fölmutatni. Az egyszerűsítés elmegy egészen a képtelenségig (reductio ad absurdum), hogy szinte megköszönöm ezt a stílbravúrt: nem nekem, olvasónak kell elvégeznem a nagyszerű műveletet. És mégis én leszek gazdagabb, okosabb egy fölmutatás átélésével. És ki tudja, már hol a jár a szerző!

Stációkban végignevetjük a román–magyar közös húsvétkor a városon feszülettel a vállán végigcaplató egyetemistát, akinek köszönnek a románok, kereszteket vetve, köszönnek a magyarok is, mert hiszen más nem lehet, mint pap. És a mosásban lehorgadt feszülettel vissza a templomba, ugyanúgy.

Helyzetteremtés mesteri módon, a hely, a tér benépesítése feledhetetlen alakokkal, mind életesekkel. Tette, teszi ezt más is, ám másként teszi Hertza. És ez nagy dolog, a fölismerhetőség, a megkülönböztethetőség. Tamási bevallotta, hogy kezdetben istenítette Nyirőt, majd úgy vált le róla, szakadt el tőle, akár erdő szélén a pusztára kihajló gyertyánfa, magányosan és utánozhatatlanul.

Érinthető közelségben olyan szerelmi esetek, melyek szinte tárgyiasulva maradnak meg emlékezetünkben – és nem művel semmi ördögit-angyalit Hertza, csak különöset képzel és mutat be: magát a legegyszerűbb igazságot, minden barokk, minden csicsás nélkül. És hagy magunkra azokkal.

A meghallgatott fohász mintha kilépne a történetek közül. A pogány király részegen próbára teszi az egyistenhívőt: ha a tiétek a mindenható, akkor menj át az Ő segítségével a folyóvízen, száraz lábbal! Reggelre kiszáradt minden a fohász után, a pogány király megtér, imád... És a történet hőse: „én drága, egyetlen Istenem..., de nem lett volna egyszerűbb, ha akkor reggel megemelsz, és én átsétálok a vad folyón?”

A gyógyszer úgy legyen hatásos, hogy a beteg meg ne szenvedje azt. Hertza kisebb-nagyobb történeteit megszenvedi az olvasó, megéli és magával viszi, magáévá teszi. És meggyőződésem, hogy „nem lett volna jobb, egyszerűbb”, ha másképp csinálja az író. Nem lett volna egyszerűbb, jobb sem, ha akkor fölemeli az Úr és leteszi a túlsó partra a könyörgőt.

Vajon miért hagyott ki tíz évet Hertza? Kár volt-e? Ezen is elgondolkodunk, de nem papírszaggatólag. Majd meglátjuk. Egyelőre – jó, hogy van, és hogy így van.




.: tartalomjegyzék