Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
2019 - Július
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - December
***

Székelyföld-díjak 2013

Molnár Vilmos: Daczó Katalin laudációja

 

Aki kezdetektől olvasója a Székelyföldnek, tudja, Daczó Katalin régi szerzője-munkatársa folyóiratunknak. Mindig számíthattunk rá, ha szóra kellett bírni az erdélyi magyar kultúra valamely neves személyiségét. Lehetett az illető zeneszerző vagy történész, politikus vagy múzeumigazgató, egyszerű szántóvető vagy neves írástudó, Daczó Katalin egyformán tájékozottan, a témában felkészülten közeledett a beszélgetés alanyához, s nem utolsósorban nagy empátiával. Talán ez utóbbinak köszönhető, hogy a megkérdezettek mindig megnyíltak előtte, izgalmas, addig kevéssé ismert, velük kapcsolatos eseményekről is szóltak. És nemcsak beszélgetések sora, de jó pár általa írott tanulmány is bizonyítja hozzáértését, kutató-feltáró elhivatottságát.

A történelem az egyéni sorsokon keresztül működik, úgylehet, a történelem maga is csak mint az egyes életek, személyes sorsok kerete érdekes. Ugyanakkor minden ember élete a történelemnek is egy-egy szelete. Daczó Katalin írásaira a módszeres adatgyűjtés, a tények, valós események utáni konok nyomozás, a téma minél szélesebb látószögből való be- és felmérése a jellemző. Ezzel túllép az interjú vagy riport keretein. Írásai az oknyomozó történelem legjobb hagyományait követik, és olyan izgalmas helytörténeti eseményeket tárnak fel, amelyek sokszor a nagy betűvel írott történelemnek is fontos adalékai, az események árnyaltabb megértését segítik. De hadd említsek konkrétumokat is.

A Székelyföld-díjat mindig valamely, a folyóirat oldalain az elmúlt évben megjelent kimagasló írásért szoktuk odaítélni. Nincs még egy éve, hogy a tavalyi decemberi számunkban megjelent a Katonavilág Csíkszeredában 1916−17 című, talán leginkább történelmi-helytörténeti szakdolgozatnak nevezhető írás, melynek oroszlánrésze Daczó Katalin körültekintő és alapos munkája nyomán jött létre. Valóságos detektívmunka kellett hozzá, hogy kinyomozza az első világháború idején, az 1916-ban Erdélybe betörő román csapatokat Csíkból végleg kiverő Litzmann tábornok Németországban ma is élő leszármazottait (arról a Litzmann tábornokról van szó, akit akkoriban ezért Csíkszereda talán első díszpolgárává választottak), felvegye velük a kapcsolatot, és hozzájusson tőlük a tábornok visszaemlékezéseihez. Ebben az írásában úgyszintén érdekes dolgokat tudhattunk meg az akkoriban Csíkszeredában három ízben is megforduló IV. Károly osztrák császárról és magyar királyról, az út- és hídépítő, vasúti főmérnök Aczél Ödönről, és a kászoni, ún. Litzmann-csúcsnál vívott ütközetről is. Meg a közel száz évvel ezelőtti csíki társasági és közéletről. Az íráshoz csatolt, a témára vonatkozó gazdag korabeli fényképanyag összegyűjtése is a szerző alaposságát dicséri. Egy másik írása az idei júliusi számunkban jelent meg Márton Áron csíki megpróbáltatásai címmel, és a nagy püspök 1949-es székelyföldi bérmakörútjával kapcsolatosan tár fel izgalmas új részleteket.

A történelem sodrában az egyéni sorsok épp úgy össze tudnak gubancolódni, néha bogra is tudnak futni, akárcsak maga a történelem. Hogy meg lehessen érteni, mi is történt igazából, azért van szükség olyan hozzáértő kibogozókra, avatott legombolyítókra, mint Daczó Katalin is. (Gombolyagok, matringok letekerésében a nők mindig is jeleskedtek – de ezt csak zárójelben és nem komolyan jegyzem meg.) Folyóiratoknál szokás időnként vendégszerkesztőre bízni egy szám, vagy egy számon belüli tömb szerkesztését. Ezért mielőtt még gratulálnék Katalinnak a díjhoz, hadd harangozzam be, hogy a januári számunk vendégszerkesztője Daczó Katalin. Januárban lesz 250éve a madéfalvi veszedelem néven ismert szörnyűségeknek, s mivel Katalin arról a szűkebb környékről származik, rábíztuk az erre vonatkozó történelmi jellegű anyagok összegyűjtését, feldolgozását a 2014/1-es számunkban. Biztosra vehető, hogy érdekes, jó összeállítás lesz, igyekezni kell megvásárolni!

Én akkor gratulálok Katalinnak a díjhoz, és remélem, még sokszor, sok írással tiszteli meg folyóiratunkat!

 

 

Fekete Vince: Markó Béla laudációja

 

Valamikor a hetvenes évek elején-közepén, a hol Kézdipolyánnak, hol Kézdiszentkeresztnek nevezett szülőfalum egyik, akkoriban számomra nagyon fontos helyszínén, egy jó hatvan-nyolcvan centis kőkerítés tetején üldögélve, hasalva, „homokot őrölve”, zabot hegyezve, édesapám szerint napot lopva, egyik szép nyári, szünidei délutánon, éppen a postást várva a nyár eleji pionírtáborban megismert, friss szőke szerelmem levelével, arról ábrándoztam, hogyan is van ez, hogy ennek a még akkor alig megyének, nevezetesen Kovászna megyének hogyhogy nincsen egy valamirevaló saját (itthoni, bennszülött) költője, olyan, mint akkoriban a második Forrás-nemzedék „szentháromságának” két, megyénkbe telepedett tagja, Farkas és Magyari volt.

Szép idők, mondhatom, gazdag idők, hiszen a háromból, a „szentháromság” háromságából kettővel mi büszkélkedhettünk akkoriban. Csakhogy miért nincs olyan, agyaltam ott hat-hetedikes fejjel, akit – jó nagy képzavarral mondva – a mi megyénk szült, ő termelt ki, és aki majdan neki hordja, gyűjti be majd a költői „termést”.

Eléggé kezdetleges és röstellnivaló gondolatok voltak ezek, meg kell mondanom, lassan bő harmincöt év távlatából visszatekintve, és nagy-nagy hiányosságokat észlelve akkori gondolatfutamaimban, hiszen már akkor is volt őshonos, ott született költője, ahogy mondani szokás, szűkebb pátriámnak (Bogdán László például), és szülővárosomnak is, aki akkoriban még csak a szárnyait bontogatta, de már egy nemzedék slágerversét, az Egyszerű verset megírta: Markó Béla.

Amikor aztán nem sokkal később Kézdivásárhelyre középiskolába kerültem, ő már régen Marosvásárhelyen élt, az Igaz Szónak volt a szerkesztője. Ebben az időben egyszer még, egy irodalmi est alkalmával, talán Gálfalvi Györggyel együtt, Kézdivásárhelyen is járt (nyilván nemcsak egyszer, többször is, de én erre emlékszem leginkább), és a magyartanárom révén megpróbáltam eljuttatni hozzá tapsifüles verseimet. Napokig, talán egy hétig is vártam aztán, amíg meg mertem kérdezni a tanárnőt, hogy mondott-e valamit Markó Béla az „elmeművekről”, vagy hogy nem mondott semmit? Nem tudom most már, hogy mi volt a válasz, rossz nem lehetett, mert amint látható, nem sikerült elvennie az akkori ifjú kedvét a versírástól. Ha jobban megerőltetem az emlékezetemet, talán valami olyasmi lehetett a válasz, amit mi is szoktunk tanácsolni a kezdő íróknak, költőknek, hogy ne hagyja abba, olvasni kell, és hogy küldjön még. Igen, ez az a három varázslatos mondat, ami aztán szárnyakat adhat az embernek.

Még egy másik alkalommal aztán, Nagyváradon, egy akkoriban meghirdetett Ars poetica pályázat résztvevőjeként, díjazottjaként, ott ülök Markóval szemben, az egyik vendéglőben, a teraszon, és próbálok neki valamit fejtegetni, magyarul: hebegni-habogni, fogalmam nincs, hogy miről. Talán arról, hogy jók a versei, hogy éppen akkoriban jelent meg az Olvassuk együtt, és hogy mennyire élvezem, és milyen sok hasznát veszem az abban a kötetben szereplő esszéknek stb. Egyszóval számomra nagyon emlékezetes dolgok, találkozások, események voltak ezek, amelyekre – gondolom én – mint az iskolája nagyobb diákjaira a kisebb évfolyamos diák, majdhogynem tisztán visszaemlékszem.

Aztán eljött a fordulat éve, amikor kisvároskám főterén a pártraktárból kihordták a préselt húskonzerveket, és ott gurultak azok a kockaköveken, meg egyéb disznóságok is történtek a nagy forradalmi hevületben. A második Forrás-nemzedék „szentháromságából” pedig annyi maradt a kézdivásárhelyi állomás mögötti épületre festékszóróval (a nagy forradalmi hevületben) felírva, hogy „Székely szarta Magyarit!” És igen, amint ez az ártatlan felirat is megjósolta, a költészetről sokkal másabb dolgokra tevődött át a hangsúly. Király, Farkas megmaradt, Magyarit pedig magának követelte a nép, nyilván saját céljaira. És Markó Béla is akkoriban evezett ki a líra felségvizeiről – hogy stílszerű legyek –, más felségvizek felé kormányozva a hajóját.

Pár évvel később azon vitatkoztunk otthoni barátaimmal, hogy lesz-e olyan jó vezető vajon Markó, mint amilyen Domokos Géza volt. Nem kell megválaszolnom, mindenki tudja a választ. A kérdés azonban, számomra, és azok számára, akik szerették, olvasták addig Markó verseit, ismerték a költészetét, az volt, hogy lesz-e még költő Markó Béla, lesz-e még költője Kézdivásárhelynek, Marosvásárhelynek, Kolozsvárnak, Erdélynek, Magyarországnak. Hogy vissza lehet-e térni egy olyan pályára, amelyet különböző okokból maga mögé utasított vagy mellékvágányra helyezett az ember? Fel lehet-e venni újra még a pennát, és lehet-e még érvényeset alkotni? És figyeltük az idő múlását, mint a líra szigetén felejtettek, akik szorongva lesik nemcsak az újonnan befutó, de a visszatérő hajók érkezését is. És egyszer csak feltűnt a messzeségben az ismerős árbocrúd hegye, csúcsa, aztán az árbockosár, aztán a dagadó vitorlák is a szélben. És reménykedni kezdtünk. És kíváncsian vártuk, hogy milyen kincsekkel érkezik. És azt hiszem, most már több megjelent kötete után, hogy nem csalódtunk. Hosszú kihagyás után úgy tudott visszatérni, hogy se neki, se nekünk, várakozóknak nem kell röstellkednünk.

Azt gondolom, kedves Béla, hogy nagyon jól van ez így. És hogy maradj itt köztünk – ahogy A Költő mondja –: ülj ide mellénk, mesélj! És írjad a verseidet! A szép verseidet. És hogy legyen ez a Székelyföld-díj a Te igazi visszatérésed hozzánk, az irodalomba. Ami – szerintem – a legjobb választás, a legjobb hely, ahol Te mint költő lehetsz egyáltalán.

 

 

Lövétei Lázár László: Buda Ferenc laudációja

 

Van Gellért Sándornak két utolérhetetlen szépségű versszaka a magyarról – mondogatom is manapság eleget, ha régi vagy újabb keletű „magyarságverset” olvasok:

 

„Ki is volt a magyar, lássuk,

a múltjából ha kiássuk:

egy berúgott bolond mongol,

aki a csárdában tombol.

 

A csárdája Európa,

itt ivott ezer év óta,

csuda, hogy nem szakadt rája

a rossz mestergerendája.”

(Hamis bajusz, mosolygó szem)

 

Az idézett sorok persze „csak” a magyarság európai ezer esztendejéről szólnak (a szokásos Gellért Sándoros túlzással), nem annak „őstörténetéről” is. Pedig hogy mennyire izgalmas őstörténetünk van, bizonyítja az a tény is, hogy nemcsak nyelvészek és költők keresték-kutatták a magyar nyelv titkait, vagy éppen az elveszett magyar hőseposz nyomait, hanem – megszámlálhatatlan mennyiségben – önjelölt népmegváltók is. Maradva most a költőknél: mint tudjuk, legnagyobbjaink közül Berzsenyi teljesen elsüllyedt az amatőr nyelvészkedés mocsarában, Arany János pedig végképp elkötelezte magát a hun-magyar mondakör mellett – de a már idézett Gellért Sándor szintén nyelvészkedett, Szabédi Lászlóról nem is beszélve…

Azt hiszem, nem fogok túlozni, ha kijelentem: a fent említett témának kortárs költőink közül Buda Ferenc a legelkötelezettebbje. Erről tanúskodik Fehérlófia című, a Székelyföld idei áprilisi számában megjelent, 2199 sornyi nagyeposza is. Buda Ferenc hiszi és vallja, hogy a valaha minden bizonnyal meglévő, ám elveszett magyar hőseposz után népmesekincsünk legősibb rétegében kell keresgélnünk. El ne felejtsem megemlíteni, hogy Buda Ferenc nemcsak nagyszerű költő és a magyar népmesekincs alapos ismerője, hanem kirgiz, kazak, baskír, ujgur népköltészetet is fordít. Csoda-e, ha épp Fehérlófia című mesénkbe szeretett bele? Ő maga írja az eposzt bevezető Töprengéseiben: „Fehérlófia történetét több mint negyedszázada forgatom magamban. Messzi keletre, Eurázsia belsejébe vezetnek a nyomok. Jómagam elsősorban török nyelvű népek meséiben akadtam ismerős szálakra. Egyebek közt például ezek közé sorolható a baskír Medvefülű meg az ujgur Medve fia, de még a távoli Mongólia is előmutatja ottani rokonát a Fehér Szájú Borjú személyében.”

Nem tudom, hogy Buda Ferenc – valamiféle isteni sugallatra – hiányzó naiv eposzunkat írta-e meg? Többen voltunk, akik elolvasva az eposzt, kijelentettük, hogy akár a Fehérlófiais lehetne ama bizonyos elveszett magyar hőseposz. Egy dolog viszont biztos: ha egy-egy „mitikus” népmesénk alapján minden magyar költő megírna egy-egy ilyen hősi éneket, nem kizárt, hogy kerülne majd valamikor (száz-kétszáz év múlva) egy agyament magyar „Lönnrot”, aki az ilyen Buda Ferenc-féle hőseposzok alapján egyberostálná a magyar „Kalevalát”. Vagy már elkéstünk volna ezzel? Ugyan mihez képest? Ha arra gondolok, hogy újabb ezer év után lesz-e egyáltalán magyar nyelv, már nem is tűnik olyan furcsa ötletnek ez az egész…

Kedves Feri bácsi, Te már elvégezted a közös munka rád eső részét. Köszönjük, hogy újfent megörvendeztetted a Székelyföld olvasóit, és gratulálunk a díjhoz.

 

 

Fekete Vince: Laudáció helyett

(A Szabó Gyula-díjas Adorjáni Pannának)

 

Mottó:

1. Ha nem adhatsz kalácsot, ne adjál tanácsot!

2. Ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit te akarsz!

 

Kedves Ifjú Barátom, biztosan van némi fogalmad, elképzelésed, vagy valamennyire kapiskálod már, hogy milyen is lehet ez a pálya, amelyre Te most, azzal a jó néhány írásoddal, amelyeket egy-két éve az erdélyi és magyarországi lapokban, folyóiratokban, és elég jó kiadványokban megjelentetve ráléptél.

Göröngyös út, sötét éjjel, mondhatnám Neked, előlegezhetném meg ezzel az ócska slágerrel, vagy szlogennel, de nem teszem, mert Isten ments attól, hogy azt gondold: el akarnálak ijeszteni, tántorítani ettől a nehéz, de szép pályától.

Ezért inkább azt mondom, hogy csillagos ég, illatozó virágok, kellemes ájer, csodálatos vidék, ahol nagyon jól fogod érezni majd magad, ahol szeretni fognak, örülni fognak Neked, ahol – ha nem is csupa vidámság lesz az életed, hanem kín küzdelem is – mégis jól fogod érezni magad.

Hallottam én már kitűnő írótól olyat kijelenteni, hogy ha észrevenné, ha meglátná, hogy a gyereke tollat ragadott, azonnal kivenné a pennát a kezéből, és inkább arra biztatná, hogy valami normálisabb munkát, foglalkozást keressen, válasszon magának. Lelke rajta. Én pedig erre azt mondom, és azt mondtam eddig (nagy bölcsen) mindahány kezdő embernek, aki írásra adta a fejét, az ifjú (és idősebb) tollforgatóknak, hogy jól tették, nagyon jól tették, jól választottak; és úgy tudtam/tudok örülni mindenik újabb tehetséges jelentkezőnek, mintha tényleg az én „gyerekem” lett volna/lenne mindahány.

Mielőtt azonban belefognék az igazi mondandómba, amiben semmi újat nem mondok, csupán csak másként raktam össze a dolgokat, rögtön előrebocsátom: ha nem a legjobbak közé akarsz kerülni, akkor bele sem szabad vágnod ebbe az egészbe. Akkor tedd inkább le a pennát, és láss egyéb, talán hasznosabb, téged inkább kielégítőbb munkához, foglalkozáshoz. Ha csak langyos akarsz lenni, ha az is kielégít téged, akkor nem is érdemes nekikezdened. 

Ezért viszont, hogy A LEGJOBBAK közé kerülhess – nem mondok megint újat, ugye? –, rengeteg áldozatot kell hoznod. És tudnod kell rögtön azt is, hogy ezután nem lesz soha egyetlen önfeledt perced sem, mert az író ott lesz az ölelésedben, a csókodban, az érintésedben, a mindennapjaidban, a természet-csodálatodban, az ünnepeidben, a földön, az égen, a levegőben, mindenütt – és ott lesz majd a legeslegutolsó órádban is.

Nagy közhelynek hangzik a mai világ rengeteg térítései és tanai között, mégis kimondom: csakis szeretettel érdemes. Csakis szeretettel érdemes „főznöd” mindig ebben a hatalmas konyhában, amit mi írásművészetnek hívunk.

Nem mintha nem lehetne másképp is. Lehet. De talán nem érdemes.

És tisztelettel, alázattal az igazán nagyok, a legnagyobbak, az elődeid iránt, akik kitaposták előtted ezt az utat, amire te most éppen ráléptél. Minden betűd mögött ott világítson a nagy elődök éjszakai gyertyáinak, lámpáinak fénye, amikor sort sor alá körmölve, a lámpa vagy a gyertya fénykörében a papírlap fölé hajoltak.

És igazából csak magadra, a belső hangodra hallgass. Csakis magadat hibáztathatod, és magadat dicsérheted, amikor – mondjuk – hasznos kudarcok árán lerombolsz belül mindent, amit addig felemeltél, és ugyanakkor, a semmiből kiindulva, mindent újjáépítesz megint.

Ehhez pedig olyan kell legyen a te szemed, mint aki soha nem látott még, mint aki valami véletlen folytán, isteni adományként, a vakok között látást nyert, és teljesen friss szemmel, tiszta, eleven rácsodálkozással szemlélheti a világot. Ez a friss szem, ez a soha nem volt látás, ez lesz az igazi Isteni adományod. Mert az leszel igazából Te. Az egyetlen a világon. Az egyedüli példány, amilyen, ugyanilyen, egyetlen egy sem létezik több ezen a földön.

Sokat tudnék, és lehetne még okoskodni, sok-sok közhelyet lehetne mondani még.

De nézz vissza a mottókra, vedd az elsőt: ne adjon tanácsot, aki nem tud adni kalácsot. Lehet, nem is Neked, csak magamnak, a közönségnek írtam. De ha innen hazamentél, és valamikor – mondjuk – eszedbe jut ebből a sok okoskodásból egy is, ami aztán később sem megy ki a fejedből, akkor mégsem illant el a levegőbe teljesen minden, amit itt összehordtam. Lehet, beépül majd – észrevétlen – abba az egyedüli, a világon egyetlen „épületbe”, akár csak egy kicsi téglaként is, ami Te vagy.

És nézz a másik mottóra is, ami ugyanazt mondja, amit itt előbb elhebegtem: ha reám hallgatsz, azt csinálsz, amit te akarsz.

És ez lesz a Te szabadságod és kötöttséged egyaránt.

 

Kézdivásárhely, 2013. november 18.




.: tartalomjegyzék