Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Október
2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - április
Zsigmond Andrea

Gennyfakasztó buli

– SZÉKELY CSABÁVAL A TÁRNÁK CSILLAGOS ÖSVÉNYEIN –

 

Mi juthat eszünkbe, elsőre (azután másodikra), ha kézbe vesszük Csaba[1] drámakötetét?[2]

a) Csak ekkora? Azt hittem, bazi nagy lesz; ha már annyi díjat bekaszabolt, meg ha már épp a híres-neves Magvetőhöz vitte Csaba, akkor legyen kövér...

(De aztán: persze, mégis jobb, ha szűk a mellény, s attól majd kipattanhat a szerény könyvön néhány gomb. Lássuk.)

b) Miért ilyen kék tónusú a borító? Hol talál ez Csaba darabjaival? Épp hogy nem talál, mert azok a vér vörösét lövellik. Lám, a szerző a köszönetnyilvánításoknál is csupa pirosló szív (a határon túliak eléggé ilyenek, érthető, a szétszaggatottság utáni állapot, ugye): „mindazoknak, akik szárnyuk alá vették, biztatták, kedvesek voltak hozzá, szerették, és ezáltal a szerző úgy érezhette, hogy élni márpedig érdemes”.[3]

(De aztán: végül is, miért baj a kék, az ellentét szépen feszültséget kelt. Meg: mit várunk akkor, amikor a borítón használt fénykép a Bányavilágból van? Legalábbis a kolofon szerint – mert mi ilyen című előadásról nem tudunk...)

c) Naná, hogy magyarországi színész díszeleg a borítón! Elölről Kaszás Gergő, hátulról Széles László; nemcsak híres, de jó színészek, meg játszottak is Csaba darabjaiban, de akkor is... Persze, mert el kell adni a kötetet, a pénznél nincs fontosabb; egyéb értékeink nincsenek is már, se bányák mélyén, se sehol. Mit számít, ugye, hogy ezek erdélyiségdrámák?! Mert azok, végre vannak autentikus drámáink, és tessék, nem a mi színészeink díszelegnek a borítón; nem Bányai Kelemen Barna, akinek nemcsak a nevei találnak a Bánya-darabokhoz,[4] hanem a finom kis játéka is, meg a szép nagy díjai; és mondjuk a hátlapon lehetne Kovács Botond, szintén Bánya. Hanem a magyarországi színész, mert az menőbb, az benne van a tévében, nem úgy, mint mi... Elnyomnak megint! (?) Kisebbség vagyunk mi, magyarországi testvéreinkhez képest is azok; és sosem fogunk felnőni, mert nem is növünk egyáltalán, hanem fogyunk. Utálatos szó! Kisebbségi... Bele van pakolva, hogy valamivel szemben állsz, ami nálad nagyobb – volt, van és lesz. S még ne legyen kisebbségi komplexusod. Félre kéne tolni ezt a nagytestvért, hogy ne az ő árnyékában álljunk...[5] Ahogy Csaba is teszi a Bányavirágban. Jól megmondja a magyarországi tévének, há-há!

(De aztán: végül is, szép, hogy Kaszás Gergő eljátssza a székely alkoholistát, szép gesztus részéről, meg a rendező, Csizmadia Tibor részéről is, hogy ezt az egész problematikát ott, Pesten magára vette, hordozza, hozza-viszi... Végül is, köszi.)[6]

d) Parti Nagy. Naná. Kell egy nagy név a borítóra, aki majd legitimálja Csabát. Jó előre, hogy nehogy elkezdj saját véleményt alkotni, itt csak a hódolat, ami felütheti fejét a fejedben, és amivel felütheted a kötetet.[7] Milyen már ez? Hol itt a tökösség, az ismeretlen késébe belevetése magadnak?[8] Az, amit Csaba első írásainál tapasztaltunk, a paródiáknál, amikkel az akkoriban kanonizáltnak számító pályatársakkal pisilt szembe,[9] eléggé bátran?[10]

(De aztán: az vesse rá az első követ... Mert nem ezt csinálod, Andi, te is? Ki is vezette a legutóbbi könyvbemutatód, nem-e Láng Zsolt, és ő nem-e híresebb nálad egy icipicinykét?... … Akkor jó.)

e) Aztán ott van a Szómagyarázat. Hogy a szereplők román beütésű szavai le legyenek fordítva – a magyarországi olvasóknak. Megint kukra szökik az emberben valami. Hogy megint az ő nyelvük van a figyelem középpontjában! Mikor végre nem az ő drámáikkal vagy fordításaikkal kell Erdélyben barátkoznunk, székely színpadainkon a pesti nyelvet kínozva (mert a Fekete tejen is, Szigarjev nemrég Székelyudvarhelyen bemutatott drámáján, érződik az idegenség; hiába, a mi magyarunk másmilyen, mi pl. nem azt mondanánk, hogy „a” Csaba, hanem Csaba, és kész). Szóval végre vannak Erdélyre passzentos „magyarságú” drámáink, s el kell őket tőlünk idegeníteni...

(De azért: gyerekes ez az előbbi nyafogás, még ha csak szerep is... Mert ugye a potenciális olvasótábor az egész magyar nyelvterületre kiterjed; és hát tehetnek ők arról, hogy nem tudnak románul? Mi se tehetünk arról, hogy tudunk. Hát adjunk mi is végre valamit a nagytestvérnek, itt egy-két dráma, nesztek, kaptunk mi is eleget. Ne légy magadnak való, te erdélyi olvasó...)

d) Aztán a rövid életrajz Csabáról. Hogy megszületett, és a díjai, sok-sok. Mint aki kipakolja az érdemrendeket a mellényére. Vagy a szerkesztő teszi ki neki. Milyen dolog már ez is? Én nem tenném ki az ablakba az ilyesmit. Mondjuk, nekem nincs is mit. De tény, hogy nem megy a darabok vagányságához ez a kivagyiság. Most vagány vagy, vagy sem? Légy énszerintem az, mert oda skatulyáztunk be anno, nem-vagány íróember meg van elég, minek még te is.

(De aztán: értsd már meg, te önző olvasó, hogy a művészet is egy iparág. Az író úrnak is köll a pénz! Ezért úgy a jó, ha gyorsan megveszik a könyveit, színre viszik a darabjait, telesírják miatta a párnát. Érthető? Jó, még egyszer nekifutok: te meg szeretnél élni a munkádból? Na, az író is meg. Slussz.)

No, ilyesmik juthatnak eszünkbe – elsőre, és másodikra –, ha kézbe vesszük Csaba drámakötetét.

S ez még csak a feje. Vagyis még bele sem olvastunk a kötetbe. S mennyi genny kijött!

(Jó, elárulom, olvastam a könyvet, és az mutatta ezt az utat, hogy beszélni kell, csobogni, kifelé, lökni a frusztrációkat, a csomókat, dobálni kifele mindent, ami nem jó, mert azt nem jó bent tartani, ami nem jó.[11] Aztán valami lesz.)

Mérgelődni jó. Illetve akkor jó, ha eredményes. Ha kimozdít valamit valahonnan, ahová az beásta magát. A düh motra, mint Csaba drámája, kiugraszthat minket, akár egy autót a sárból. Igaz, hogy ez fröcsköléssel jár, és az álldogálók sárpöttyökkel lesznek tele, de az autónk legalább elindul.

Hogy csinálja ezt? Egyrészt a témáival: hogy arról beszél, amiről mindenki hallgat. Illetve amiről mindenki beszél – a kocsmában. Amiről vicceket (se) mondunk. Ami lényeges.

Közösségi értelemben: mintha megtalálta volna a témát, ami a rendszerváltással együtt elveszett. („Az oláht. Hot.”)[12] Azaz: azt szoktuk mondani, azelőtt megvolt a fő téma, aminek a melegében összebújtak az emberek, de a nagy szabadsággal kétségbeesett szerteszét nézdegélés van. A színházban (is). Ide kapcsolódik: bár Csaba talán nem szokta emlegetni, de a 20/20, a vásárhelyi független előadás[13] is megnyithatta őt, feltehetőleg. Hogy azzal foglalkozzon, mi a magyar meg a román, mi jó nekünk és főleg mi nem. Hogyan élünk itt és nem élünk (meg): „csakhogy nem a saját erdőjét vágta ő ki, hanem azokét, akik még nem kapták vissza. S amikor aztán visszakapták, látták, hogy lószart kaptak vissza, mert nem volt már ottan semmi”; „Mert álmai voltak akkoriban. … Dolgozott éjjel-nappal, mert a pénzből gyógyfürdőt akart itten kiépíteni. Hogy jöjjenek a turisták, s legyen munkája mindenkinek”; „Az Úristen már rég nem lát semmit, ami ezen a vidéken folyik, ha engem kérdezel”; „Szép ez a román föld.”

A közösségi témát nem csak falusi léptékben kell érteni, bár mindhárom darab egyetlen faluban (/községben) játszódik (na, az új darab, a Vitéz Mihály már országnyi dimenziókat ölel át). Mert ott van például a Kolozsváron élő „egyetemista” lánynak az apjához való viszonya, amely viszony leginkább a pénzkérincsélésben merül ki. Az apa ezt mondja, ha kérdezik, hová jár a lánya: „Kolozsváron a… az európai... szoci... fizológiai limbisztikára.” S ez nem azért vicces, mert a papa butaságát láthatjuk benne, hanem azért, mert a valóságot mutatja, azt, hogy tényleg ilyen embertől elrugaszkodott elnevezéseik vannak mostanában a szakoknak – legalábbis a kisember szemszögéből nézve.

Ez a „kötelék” azt is illusztrálja, hogy az emberközi viszonyok is nagyon gyatrák a darabokban, és ez talán még az előbb említett erénynél is nagyobb. Mert ki az, aki elsősorban magyar, és csak utána ember? Na, ugye. A szülő–gyerek, a testvéri, a férj–feleség viszony általában rossz, a feleket gyakran a gyűlölet tartja össze, de találunk példát a mérhetetlen szeretetre is. (Ezért lenne jobb, ha Illés a Bányavirágban csupán azért lenne öngyilkos, hogy félreálljon felesége és annak plátói szerelme útjából; talán nem szükséges a rákbetegség is mint indok. Vagy de?) „Azt hiszed, nem tudom, milyen, amikor nem szeret senki?”

„Nem sajnálja, hogy elfut az idő fogának a vasa a feje fölött?” – kérdez a rendőr is bele az emberi dimenzióba –, s itt megint azért igazán vicces és nem álvicces, ahogy ő magyarul beszél, mert nem anyanyelvi beszélővel állunk szemben. Nem így vagyunk viszont a falusi polgármesterrel és húgával, meg a „hipermarkesz”-ükkel, és azzal, hogy nem értik, mi a „vegetáriánus” meg a „fű”... Ők lennebb csúsznak ettől, mint az olvasó/a néző, akárcsak Háy Jánosnál Marika, a falusi asszony, aki a főváros forgatagába bekerül (A Pityu bácsi fiában). Mert ha hitetlenkedve fogadom a szereplő tájékozatlanságát, ha elhatárolódva tőle, lenézek rá – hogyan is tudná hordozni ő a problémámat?

Beleragadtunk a sárba, egy helyben pörög a kerék, de Csaba egy-egy erős színdarabja kimozdít a holtpontról... ezt mondtuk az előbb. De hogyan teszi ezt a szöveg?

Például úgy, hogy a fókuszt elmozdítja. Előbb hagyja, hogy belefeküdjünk valamibe, segít is az elfekvésben, például megnyújtja a szerkezeteket, vagy ismétel; aztán meg rándít (vagy csavar, esetleg sirít) egyet az egész miskurancián. (Hiába kérdeznétek, mi az a „sirít” vagy a „miskurancia”, azért se mondom meg.)

A szavaknak példának okáért a hosszú verzióját használja. Itten, ottan, errefelé, annakutána, várjál, üljél le, töltsél, számoljad, énszerintem. Kérdésnél is, odateszi a székely nyelvjárásra jellemző kérdő szócskát, lehetőleg nem túl helyesen, nem igéhez kapcsoltan: nem-e, én-e. Aztán kiteszi a névmást oda, ahová fölösleges, de nem baj: „a doktor úr ingyen kezelte a köszvényét neki”, „ezt a házat is meg fogja ő találni”, „nem kell őt énnekem bémutatni”, „nem tudod, mikre vesz ő reá engemet”.

A felsorolt megoldások mindegyik drámában megjelennek;[14] nem csak a trilógiában, de példának okáért Csaba Caragiale-fordításában is (Zűrzavaros éccaka – a Játéktér 2003/téli számában olvasható), vagy a Vitéz Mihályban (aszombathelyi Életünk folyóiratban).

Nem mindegyik nyelvi sajátosság vonul azért végig a köteten. A Bányavirágban még megfigyelhető körülményeskedő megfogalmazások – „ha nem akarod, hogy a fejeden vesszen kárba ez az üveg pálinka, széttörés segítségével” – később elkeskenyednek, a második darabban már: „hajnalban ledobtad hullarészeg állapotban”. Mintha a Varró Dániel Martin McDonagh-fordításaiból ihletődött Csaba kezdené megtalálni a hangját, lekopnak róla a tekervényes káromkodások (de nem lehet meg nélkülük egyik szöveg sem, a káromkodás olyan, mint a pálinkaivás, a túlélés mankója). Vagyis jobban szervesülnek ezek a cifraságok a szöveg többi részével – de azzal együtt az egész szöveg eldurvul. A harmadik színdarabban már ilyen kapcsolódásokat is találunk: „Igen, Krisztus urunk tanításait olvasgatom, a bogos faszba már bele.”

A káromkodások is lassítják a Csaba-féle szöveget, beleterelik a figyelmet egy adott mederbe: „há úgy odaütök ecce, hogy több füled marad, mint fogad”, „hogy esne le a műttőasztalról”, „micsodás kurva templomunk és iskolánk?” Késleltető technika továbbá az ismételve replikázás, ezt szintén mindegyik darabban műveli Csaba, legkevésbé adaptációnál, mert ott ugye Caragiale (vagy valaki más) szabja meg a replikák rendjét. „Attól vagyunk összetartók, hogy kevesen maradtunk, s attól, hogy elnyomnak bennünket. / Az álom nyom el bennünket, amikor elmondod ezt minden alkalommal.”

Miután jól belevezet egy csapásba, hirtelen vált. Ez a váltás lehet ilyen: „Ezt most inkább elengedem a fülem mellett. / Leszarom, hogy mi mellett engeded el”, vagyis a hangsúlyt áttolja egyik szóról egy jelentéktelenebb másikra. A következő részben ki- és visszamozdítás is van: „úgy hittem, hogy egy érzéketlen szaragyú kurvapecér vagy… De azóta bebizonyítottad, hogy szorult beléd jóérzés, úgyhogy az érzéketlent visszavonom.” „Ma délben is kitéptem egy ősz hajszálat a hajamból. Vagy inkább úgy 11 óra lehetett.” A tematikus hangsúly áthelyezése ezúttal érzelmi váltással párosult, a szentimentálisban nem tocsoghatunk sokáig. A kivonódást az érzelmi dimenzióból különben gyakran ironizálásra hajlamos szereplők teszik meg replikáikkal: a Bányavirágban Iván, a Bányavakságban Iringó (meg néha Izsák és Florin), a Bányavízben elsősorban Márton.

Jelenetváltáskor is megtörténhet a kibillentés: amikor olyan szereplő jelenik meg, akinek nincs előkészítve a jövetele. Azazhogy íróilag épp elő van – „Iván: Azt hiszed, nem tudom, milyen az, amikor nem szeret senki? (Belép Illés mosolyogva)”. A felesége által nem szeretett szomszéd megjelenése finoman(-durván) átrajzolja a helyzetet. A Bányavakságban elhangzik, milyen jó, hogy nem jön Izabella – erre betoppan. A Bányavízben a jelenetváltások még ordítóbban szerkesztődnek. Ott a személyek is durvábbak, abban ritkán érezzük úgy, hogy a szerző szerette szereplőjét.

Míg a Bányavirágban még mindenkit megértünk, a Bányavakságban már Izsákot, a magyarkodó magyart meg sem próbálja megérteni Csaba: Izsák egyetlen emberibb pillanata, amikor azt mondja az apának, hagyja elutazni Izabellát, joga van dönteni az életéről. De ez annyira nincs előkészítve, hogy mintha nem is Izsák szájából hangzana. A Bányavízben később a pap torz személyiségéhez nem is tudunk viszonyulni, a tanító figurája meg egyáltalán nem is körvonalazódik... A női szereplők kidolgozottságának mértékére egy utalásocskát hadd engedjek meg magamnak. Márton a Bányavízben azt mondja Imolának, amikor el akarja szöktetni: „Legalábbis én leszek a szobrász meg a költő, te meg... te is leszel valami.” (Szerelem tárgya, vagy pótanya – esetleg?...) Apropó: apa sehol nincs a darabokban, talán az elsőben egy félhalott verzió, egy Theseus-utánzat. (Ez más erdélyi írókra is jellemző, Visky András több darabjának, Demény Péter Bolerójának szintén a hiányzó apával van problémája.) A trilógia végén viszont egy pótanya-figura felsejlik: ez volna a világban a pislákoló remény. (?)

(Az igazsághoz tegyük hozzá, hogy néha az előadás rendezője sem találja a női figurákhoz a kulcsot: a Bányavakság Izabellája például lehetne másmilyen a szöveg alapján: a lázadó lány helyett talán jobban működne a vásárhelyi előadásban egy kétségbeesettségét lazasággal leplezni akaró karakter. A férfi író és férfi rendező által megfogalmazott nők a színpadon különben szinte mindenkor segítségért sikoltanak: elkelne ilyenkor bár egy női dramaturg... Vagy Csaba megtehetné, hogy legközelebb, mielőtt véglegesíti a darabját, felcseréli egymással a férfi és női szereplőket. Há-há.)

Ahogy a figurák egyre darabosabbak, úgy a szájuk is egyre nagyobb, és itt ne a káromkodásokra gondoljunk, mert abból mindegyik drámában van, dögivel. Hanem míg a Bányavirágban nagyon szép elhallgatások voltak – a legsúlyosabb titkokat nem fedték fel a felszínen pokrócnak tűnő szereplők; egyáltalán, voltak titkok, például Illés végig tudta, a felesége mást szeret, ám erről tapintatosan hallgatott. Addig a Bányavakságban a bátyja dolgaiban bölcsnek tűnő Iringó kettejük mindenféle bűneit elfecsegi a rendőrnek, meg egy jelenetben nyitott ajtó mellett tárgyalnak ki nagyon intim problémákat a darabban. A Bányavízben meg a pedofil pap gond nélkül ilyeneket mond: „Tudom én, milyen a csillapíthatatlan kívánás.”

A csendben, tudásunk elhallgatásában odafigyelés, szeretet van. Mint Iván és Irma párbeszédében: „Hogy szarna... / Elég lesz, Iván! / Ezt az egyet még azért elmondom. / Jó, ezt az egyet. / Hogy szarna kemény káposztafejeket a saját szájába!”

Szebb ez, mint ha bármikor a világba ordítja a szereplő, ami eszébe jut. Mert a színpadon partnerek vannak, azoknak egymáshoz kell simulniuk replikáikkal. A partner minden mondata alakíthat a szereplőn, ezért nem jó, ha a másik eleve körbevágott karikatúra. Ezért veszélyes a vicc, a kabaré: mert abban készen kapott, merev figurák vannak. Ráadásul nincs valódi párbeszéd bennük, a másik szereplő voltaképp csak a labdát adogatja, meg a csodálkozó/nevető néző alteregója, akinek nincsenek valódi reakciói, hisz nincs igazán belül a helyzeten, ezért nem is alakíthatja azt.

Az ordítozó szereplők mégsem elvetendők. Mert míg a Bányavirág hőseit megszeretjük, úgy érezzük, minket képviselnek, és jólesőn alámerülünk a darabban, a Bányavízből a hősök hiánya tátong felénk. Ez rossz érzés, de ráébreszthet: a helyzettel most már muszáj kezdenünk valamit.

A síratás-nevettetés, a mély gondolatok és a felszíni poénok állandó váltakozása mit tesz velünk? Az össze-vissza forgatás eléri, hogy egyszer csak védtelenre csiszol bennünket a darab. Egyszer csak meghalljuk a már nem csupán a műveltségünket birizgáló csehovi utalásokat, hanem azt is, ami hozzánk, emberi mivoltunkhoz szól. Meghalljuk az ilyen mondatokban a mélyről jövő sóhajt is: „Jött-e valaki bár egyszer is megköszönni...?”

De a védtelen ember sérülékenyebb is. Tiltakozna az ellen, ha bedobozolnák. Márpedig Csaba darabjai néha fel is címkézik a szereplőket. Egy egész (erdélyi) közösséget próbálnak leképezni, és ezt leginkább úgy teheti, ha típusszereplőket vonultatnak fel. Mint amilyen a szilveszterkor bemutatott Hogyne, drágám!-ban a tornatanár, aki műveletlen, lepaktál a hatalommal, és még a zsidókat is utálja. Vagy Béla, aki szerint minden baj abból fakad, hogy ő magyar, s ezért a románok ellehetetlenítik. Minden jó is abból fakad, hogy ő magyar, természetesen.

Bélák legyünk vagy szabadok? A Hogyne, drágám! nem nyitja meg eléggé a kérdéseket, inkább lezár. De liginkább jól feldühíti a nézőt.

Kérdés, hogy mit a néző a dühével... Mit fog kidobálni az ablakon, és kinek a fejére.

De valamit biztos kihajít.

 



[1]Csak így, per te, mert szövegünk Csaba által felfakasztott stílusa ezt kívánja meg, a személyeset. (Illetve ezt a szerepet.) Különben is, Csaba a miénk, erdélyieké, ha akarja, ha nem, átöleljük...  Na jó, másnak is adunk belőle, mert élni is meg kell, ugye, nem várhatjuk el, hogy csak itthon tolja, mi nem tudunk millió Ft-os díjakat adni neki, szóval menjen csak, át a határon... De hozza haza azt az összegecskét, és itthon költse el! (?)

[2]Bányavidéka címe, és van benne három színdarab, a Bányavirág, a Bányavakság és a Bányavíz, melyek korábban folyóiratokban voltak olvashatók (Látó, Játéktér, Látó), meg antológiában, némelyik. A drámakötet 2013-as évjárat. Ez Csaba első drámakötete, és mindenki tudni véli, hogy nem az utolsó...

[3]   Ez az érzelgősség a Bányavirág orvosára, Mihályra is jellemző, s itt gyanút foghatunk, ha más miatt esetleg nem tettük volna, hogy a szerző (egyik) alteregóját tisztelhetjük benne: „oda költözök, ahol értékelnek engem. Ahol... szeretnek.”

[4]  Bányai, etimol.: aki a Bányából való, banyasi, a Bányákból, a Bánya-darabokból származó. Kelemen: vannak a Kelemen havasok, ugye, Hargita megyében, na, meg volt még Likas Kelemen, alias Székely Csaba a mannán (a manna, így, lám, a csillagösvényes égboltról hull). Barna: lásd medve... Kész (a) Keleti Kárpátok! Bezárt bányákkal, székelyekkel meg Csabával mint legkisebb királyfival, aki majd most megmutatja a gonosz sárkánynak, hova hulljon az ő sok feje (neki). (?) A név kötelez(ő)! Amint a származás és az élettér is, he-he. (?)

[5]   Szoktunk erről vitatkozni, hogy az elmaradott Erdély hova tudna felzárkózni, Magyarországhoz-e, Romániához-e, mármint művészetileg. Az egyik rokonszenves opció, amit hallottam (Biró Réka nevezetűtől): hogy sehová. Az csak rontana a helyzeten. Legyen Erdély erdélyi, merítkezzen önmagából, magában találja meg az erőt. A felhajtót is. Mert kell lennie benne, lám, Csaba épp azt bányászta felszínre, még a vak is látja, vagy legalábbis a magyarországi színházi szakma, hiszen díjazták, az országos fesztivál (a POSZT), dramaturgok, színházak, még a kritikusok is. Szóval, talán erre van az előre. Csaba, csak el ne ejtsd a váteszi fáklyát!

[6]   Ahogy azt is köszi, hogy én ezt most írhatom, a nagytestvér tette lehetővé, aki ösztöndíjat adott, mégpedig az Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Schöpflin Aladár kritikai ösztöndíjnak nevezettet.

[7]   A szó szerinti meg az átvitt értelem együttes használatát nem a kisujjunkból szoptuk, hanem láttuk Csabánál: „Túlságosan lenézi maga az embereket. / Nem nézem én le az embereket. Szerinted lenézem őket? / Csak ameddig életben vannak. Amikor már a faágon lógnak, akkor inkább felfelé tekinget reájuk.”

[8]   Az „-ás, -és” képző fölös használata is Csabától lehet ismerős, „a tanító úr álmában ordibálása”, meg „a tökének lemosását illetően” helyekről, példának okáért. (Ez utóbbi is az ő szavának járása, mármint a szereplőié.)

[9]   A húgy és főként a szar Csaba kedvenc szavai, mindegyik darabjában/adaptációjában jó sokat használ belőlük. „Szaragyú”, „trágyahuszár”,  „most gyógyult ki a tífosból”, „hogy a kutyák fossák szájba az élettyit már eccer!”.

[10]Eléggé megrökönyödtem például, amikor Csabának a Lövétei Lázár Lászlót parodizáló versével találkoztam a Székelyföldben: „Véget érek én is, mint egy gyászmise. / Lent például a nagylábujjamnál / érek véget, azon túl nincs semmi se, / csak a cipőm, esetleg egy szandál / orra, csak hát az már nem én vagyok. / Vagy nem is tudom................... / …............... Na, meghalok.” Meglepődtem, mert a halállal, egy társunk halálával (ami nem önszántából választott költői témája volt LLL-nek) nem szoktunk viccelni. De ez az erőssége Csabának: azzal viccel, amivel mi, magunktól nem tennénk. Pedig valójában azok a témák érdekelnek minket is. A tétek nagyok. Ezért történhetett az is, hogy a Bodor Ádám 70. születésnapjára összeállított kötet szövegei közül (tízen írtak tovább egy Bodor-karcolatot: Állomás, éjszaka) a Székely Csabáé volt a legerősebb. Énszerintem. (Kösz az énszerintem szót, Csaba.) Mert az ő mértéke a halál. Ill. az élni érdemes élet. Itt a lét a tét! Ez közhelyes, de ereje attól még van. Oda üt, ahova köll. (Lásd pl. ezt a részt a Bányavakságból: „Csak egy rohadt alak kívánja valakinek a halálát. / Akkor én is az vagyok.” Görög drámákat idéző kegyetlenség ez.)

[11]Engedtessék meg az ismétlés imilyen használata, ami a Bányavíz Irénjétől ragadt ránk, mármint egy korábbi szó(szerkezet) megismétlése a mondat végén. Ahogy az „imilyen” szó is a Bányákból lehet ismerős, mármint a hosszacska formája. Neki.

[12]Hogy egy klasszikusunkat idézzük. Akit már néhányszor idéztünk ebben az írásban.

[13]Gianina Cărbunariu által rendezett előadás az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményekről. Meg a kontextusáról. Meg annak a kontextusáról.

[14]A korábban kedvesen említett Parti Nagy Lajos dolgozik még hasonlóan, példának okáért: egy Zsigmond Andrea nevű szerző jó alaposan kielemezte darabjainak és adaptációinak ezt az ismétlős vonását neki. Itt: Mert Tartuffe az egy… tartüff (Parti Nagy Lajos drámaszövegezéséről). Kalligram, 2007. december.




.: tartalomjegyzék