Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Január
2018 - December
2018 - November
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - április
Fekete Vince - György Attila - Molnár Vilmos - Lövétei Lázár László

Olvasólámpa

A „MUNKATÁBOR” A MENNYBE MEGY

 

Két ciklusra osztva mindössze huszonöt verset tartalmaz ez a vékonyka könyv[1]: az első, a kötet címét is adó ciklusban (Razglednicák) kilenc „rövid helyzetképet” gyűjt egybe, akárcsak Radnóti a „tájról, az emberekről, a költői sorsról”; a kötet második felében meg, szinte élesen elkülönítve a razglednicás résztől, A szükségét végző falu cikluscímmel tizenhat költemény található. Összesen negyedszáz darab tehát, ennyi költemény Sántha utolsó verseskönyve, a Kemál és Amál 2004-es, tíz évvel ezelőtti megjelenése után.

Könnyen olvasható, igen olvasmányos, magát – úgy tűnik első látásra – könnyedén felfedő és felfejtő költészet a Sántháé. Azok a megveszekedett olvasók, kritikusok, akik a nehezebben kódolható szövegekre, az érthetetlen, szinte kibogozhatatlan, dekódolhatatlan versekre áhítoznak, nem jó helyen kereskednek, amikor ezt a könyvet kézbe veszik, mert – azt is mondhatják – nincsen (vagy alig van) kihívás benne; nincs olyan titok, amelyet az olvasás folyamatában meg kellene fejteniük. És így feladat sincs, mintha egy verseskönyv olvasásakor ilyen feladat(ok)ra szükség is volna egyáltalán.

Magántörténelem, főleg múlt századi család(i) történelem, családtörténet (oral historyból építkező anyag) az apák, anyák, nagyapák, dédapák, füves emberek, ogyesszai menekültek stb. sorsán keresztül mutatva fel egy egyszerű székely (igen, ez fontos itt: székely!) család, a költő tágabb famíliájának, felmenőinek sajátosan huszadik századi kálváriáját.

Emberség, szeretet, részvét árad ezekből a versekből, amelyeknek, főleg a második ciklusban, valóságos sztorijuk (is) van, és szinte egymásból folynak, de külön-külön is működnek, egyik a másikból épülnek fel (regényszerűen?), úgy, hogy mintegy továbbviszik az előző költemények világát, újabb elemekkel gazdagítják, bővítik azokat. Emberség, szeretet, részvét és fájdalom, szánakozás, szánalom, együtt érző düh és csendes, számon kérő csodálkozás, már-már szinte-szinte kétkedő ámulat árad a versekből, hogy mindez így, ahogy megtörtént, megtörténhetett. Emberi sorsok, emberi életek, rövidebbre vagy hosszabbra méretezettek, a történelem fogaskerekei közé keveredett emberi lények, felmenők, rokonok küzdelme(i) a túlélésért, a megmaradásukért, miközben valóságosan végigmasíroz, végigrobog rajtuk, fölöttük, mellettük a történelem.

Van, akit visszavonuláskor a nyilasok szúrnak ki, és elrettentésül, a többiek szeme láttára társával lövetik le, majd felhúzzák egy fára; az egyik nagyanyát itthon, bombázáskor éri halálos találat; a dédapa a legjobb harisnyájába felöltözve, egész nap fát huzat, majd kimelegedve, otthon jéghideg vízbe ülve teszi el magát láb alól; az egyik testvért a szögesdrótra fennakadva kaszálják le a háborúban stb.

Van itt Szibéria, harcmező, munkatábor, Arhangelszk: az ottaniak, a háború poklába kerültek szenvedései, és az itthon maradottak küzdelme a létért, a túlélésért. Vannak, akik otthonuktól távol, idegen földön halnak meg a rokonságból, az oltyán földön elpusztulón még a hazai tájakon jól bevált, varázslatos hatású, porrá tört, dühübogár nevű házi orvosság sem segít. És vannak, ugye, a jelképesen, és nemcsak, mindent és mindenkit túlélő anyák, az erőnek, az elpusztíthatatlanságnak, a túlélésnek a jelképei, tkp. annak, hogy mennie kell a világnak tovább, előre, a születések, halálok, szenvedések közepette is, a történelem kesze-kusza, zavaros forgatagában is.

Az első ciklus, a Razglednicák, a kézenfekvő Radnóti-allúziókon túl (munkatábor, vágyakozás a hazába, epekedés a kedvesért, a kedves képének megidézése) Sánthánál: az egykori kedves emléke, a vágyakozás a múltbeli nő iránt, a régi nő keresése a jelenlegi nőben, és egyben a fenyegetettség, az elveszettség, a kiszolgáltatottság érzésének megidézése is. A múlttal való leszámolással, látomásokkal, hallucinációkkal, az egykori hősök (felmenők) haláltáncával, Juhász Gyula és Dsida Jenő-intertextusokon keresztül gazdagítja, sánthásítja az egykori Bori munkatábor élményére ráírt Sántha-féle „munkatábor-élményt”, megfejelve egy igazi Sánthás elemmel: a székely–magyar nyelv rácsokon való átlopásával, annak átmenekítésével a már, vagy egy már nem lévő haza felé.

A legutolsó razglednicában, a kilencedik darabban az átkötés is megtörténik az Oraveczet, a román Marin Sorescu költeményeit eszünkbe juttató faluversek, a családtörténet darabjai irányába, amikor az arhangelszki század vakjai, bénái, kajlái, látszólag bátrai, „akiknek a szemében a haza rég kihunyt”, valami haláltáncszerű kavargásban, kavalkádban, látomásban – egy nem kevésbé Sánthás ötlettel – „meccsre” mennek. Az ott egymásnak esők között magát a lírai ént is ott találjuk: „a fejem fölött keringő, kalapált acél, / a ráragadt sarjú mámorító, otthoni illatával.”, mint a második ciklus egyik versében szereplő nagyapának is az „előképét”.

A munkatábor népét pedig azáltal, hogy kiemeli őket a névtelenek és a számtalanok közül, és mintegy költészetté teszi a sorsukat: a líra távoli (közeli) terei felé meneszti őket. Talán a messzülő ég, vagy egyfajta (és csak a költőben meglévő) és a kötet olvasásakor az olvasóban is szépen felépülő menny-haza irányába. (Fekete Vince)

 

A FÁBA SZORULT FÉREG

 

Az hiszem, az írekkel is úgy vagyunk, mint a székelyekkel: rengeteget tudunk róluk, de semmiképpen sem eleget.

Aligha véletlen, hogy nagy nemzeti költőjük, Yeats „Nyugat magyarjainak” nevezte népét.

Ezt a furcsa, ellentmondásos hasonlóságot érzi az olvasó Flann O’Brian (eredeti, kelta nevén: Myles na Gopaleen) könyve, A fába szorult féreg2 olvasása közben is: lépten-nyomon beleütközik valami olyasmibe, ami néha kellemetlenül ismerős. Szinte kínos néha ez a hasonlóság, még akkor is, ha közben erősen próbára teszi az ember rekeszizmát, hiszen olyan humor lengi át ezt a soványka könyvet, amilyet csak a legjobb, vérbő székely anekdotákban hallani.

A kies kelta vidékeken zajló történetnek tulajdonképpen története sincsen: afféle pikareszk regény, főhőse tulajdonképpen semmi mást nem tesz, csupán azt, amit korabeli honfitársai: nyomorog, éhezik, eltűri a többség packázásait, iszik, ha van amit, és közben büszkén ápolja anyanyelvét, hiszen amúgy sem fordul meg a szép szavakon kívül szinte semmi a szájában, legjobb esetben krumpli.

Flann O’Brian könyve nyilvánvalóan szatíra: a múlt századelőn feltámadt ír/kelta reneszánsznak a szatírája, szándékoltan eltúlozva a kelta öntudatot, a szegénységet, és olyan szívderítő dagályossággal pellengérezi ki mindezt, amitől csak úgy hízik az ember mája, s a derék olvasó egyre inkább hajlamos egyetérteni a szerzővel abban atekintetben, hogy valóban csudálatos emberek vagyunk mindenféle tekintetben, s ha eljön értünk a végzet, aligha akad majd hozzánk fogható.

Szatíra, paródia, görbe tükör – ugyanakkor óriási szeretet árad a könyvből, az írek, a kelták, és egyáltalán: minden kis nép és minden elesett ember iránt. Az erős túlzások, a felnagyított hibák ellenére meglepően hiteles képet kapunk az istenhátamögötti írországi  falucska életéről: s ha néha kellemetlenül hasonlít is ez a mi falvaink életéhez, hát ebben aligha a szerző a hibás. Hiszen ismerjük mi is – legalábbis ismertük – a napi háromszori krumplievést, ismerjük az anyanyelvhez való görcsös ragaszkodást, amikor egyéb sincsen, ismerjük az angol rendőr arroganciáját (ja, nem angol?), ismerjük a hagyománygyűjtő néprajzosok nevetségességét, egyszóval: ismerős belső és külső tájakon bandukolunk Flann O’Brian könyvében.

Nem tudom, Írországban kötelező olvasmány-e A fába szorult féreg: én azzá tenném. És nemcsak ott, hanem itthon, nálunk is. Ránkférne egy kis derűs önismeret. (György Attila)

 

RÉGI „DICSŐ”-SÉGÜNK…

 

Dicsőszentmártonról írja Bölöni Domokos Elindult a hagymalé című, vékonyka, alig 50 oldalaskötetében3: „Dicső annyira »hétköznapi«, hogy mikor Sipos Domokos írósága kapcsán valamiféle patinával próbálom nemesíteni, a nagy tehetségű szerző szomorú élete, sanyarú sorsa hamar ledörzsöli a hamis mázt a képről” (43. o.). Cseréljük ki ebben a mondatban Dicső[szentmárton]t a régi Kis-Küküllő vármegyére, Sipos Domokost pedig Bölöni Domokosra, s nézzük meg, van-e értelme így az idézett mondatnak: „A régi Kis-Küküllő vármegye annyira »hétköznapi«, hogy mikor Bölöni Domokos írósága kapcsán valamiféle patinával próbálom nemesíteni, a nagy tehetségű szerző szomorú élete, sanyarú sorsa hamar ledörzsöli a hamis mázt a képről”…

Persze, meglehetősen furcsa egy kortárs (még élő) szerzővel kapcsolatban „szomorú életet” meg „sanyarú sorsot” emlegetni (senki nem tiltja meg neki, hogy megírja a művet), az viszont tény, hogy Bölöni Domokos (ma még) nem foglalta el az őt megillető helyet a kortárs magyar irodalomban. Hogy miért marginalizálódott ennyire Bölöni, még a mi erdélyi magyar irodalmunkban is, arra én nem tudok válaszolni, de az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy az elmúlt két évtized egyáltalán nem díjazta a Bölöni-féle, fanyar humorú, Tamásis-balladás prózapoétikát. Ha viszont ez így van, akkor akár imponáló is lehet, ahogy Bölöni – fittyet hányva mindenfajta irodalmi divatnak – csökönyösen járja a maga útját. Ebből a szempontból egy kicsit az én (Homoród-menti) Szabó Gyulámra emlékeztet, aki szinte csak Homoródalmásról tudott írni (még monumentális történelmi dokumentumregényében, A sátán labdáiban is folyton azt kutatja, hogy vajon voltak-e almásiak II. Rákóczi György lengyelországi seregében, illetve mit csinálhattak az almásiak, amikor a török büntetőexpedíciója végigsöpört a Székelyföldön stb.). Bölöni történetei, karcolatai, riportjai is többnyire dányáni származásúak – ahogy dányáni (illetve Kis-Küküllő vármegyei) az Elindult a hagymalé című, jófajta indulatoktól fűtött, gyönyörű szociográfia-kezdemény is. Amit már csak alaposan meg kéne írni! Akár tetszik Bölöninek, akár nem: ezt a „melót” bizony neki kell elvégeznie! Kis-Küküllő vármegye igazán megérdemel ennyi figyelmet. Hiszen ő maga írja: „Hazánk szép lehet a magasban, nem az a mélyben. A mélyhaza fuldoklik a tunyaságban. A harmadik évezred tájai sok tekintetben épp oly avíttak, mint lehettek, mondjuk, a középkorban. Szülővidékem lankáit-dombjait mintha örökös őszi pókháló rejtegetné az ég szemei elől” (41. o.). Továbbá: „Bólya romos elfeledettségben szunnyad, holott pompás kis erdélyi zarándokhellyé emelhető, csak hát minek” (uo.). Itt és most nincs (nem lehet) „csak hát minek”! S hiába mondja azt Bölöni, hogy ő már mindent megtett, ami erejéből és tehetségéből tellett, hogy ő már megírta karcolatokban, elbeszélésekben, kisregényekben Dányán és vidéke komplett irodalmi (!) monográfiáját, ez még nem elég. Tessék nyüvegelni, kérem, egybeszerkesztetni valakivel a történeteket, jó kiadót és pénzt szerezni, s akkor, előbb-utóbb, a szakma is fölfigyel erre a kitűnő, ma még talán „korszerűtlennek” tartott, de igazi irodalomra. „Nézem lepusztult házunkat, a romlást, melynek oka magam is vagyok, ha nem teljes egészében éppen egyedül én. (…) Engem a pusztulás látványa valami fekete dühvel töltött el. Egy-egy ilyen látogatásomat követően napokig kedélybeteg voltam, gyakran menekültem az alkohol mámorába” – írja Bölöni Itt a földem, ki veszi meg? című mozaikos szülőföldriportjában. Őszintén remélem, hogy ez a „fekete düh” kitart még egy darabig, s előbb-utóbb már nemcsak a „hétköznapi”, hanem a Bölöni-féle, „irodalmi” Kis-Küküllő vármegyét is látni fogjuk, ha úrvezetőként elsuhanunk Erzsébetváros, vagy Küküllővár, vagy Bethlenszentmiklós, vagy Dicső[szentmárton] mellett… (Lövétei Lázár László)

 

„MÉRT LESZ MOST PÁSZTOR AZ EMBER?”

 

Húsz éve már, hogy Dániában járván, először láttam villanypásztort. Arra a huzallal körülkerített karámfélére gondolok, amelybenha a huzalhoz ér az őrzésre betett négylábú, akkor enyhe áramütés éri, ami nem veszélyes az életére, de elmegy tőle a kedve kiszökni a karámból. Az állatokat naponta átterelik egy másik „rázós” karámba, ahol újabb napra elegendő legelő várja őket. Nem kell az őrzésükhöz sem kutya, sem ember, elvannak magukban, mint a befőtt. Pénzt, időt és energiát takarít meg így a gazda.                                                                                                                                   Tudom, módjával és okosan használva a modern kütyüket, könnyebbé tehető az élet, de ez a „villanypásztorkodás” nem tűnt rokonszenvesnek. Nem a célszerűségét vontam kétségbe (nehezen is lehetne), inkább az elszemélytelenedett, úgymond ipari jellegű termelés betörését láttam a mezőgazdaság utolsó, addig a modern szerelékektől még érintetlen területére: a rideg állattartásba is. Talán végleg el fog tűnni a nyáj mellett ráérősen baktató, tilinkóját élvezettel fújó, a világ dolgairól bölcsen elmélkedő, az arrajáróknak fifikásan odamondogató pásztor alakja, akiről annyit írtak a bukolikus költészet művelői? S ha már végleg eltűnik a pásztorfurulya hangja a legelésző állatok mellől, talán majd CD-lejátszót kapcsolnak a villanypásztorra, és naphosszat Electric Light Orchestra számokat hallgatnak a birkák?                                                                                                                             Nemrég beszélgettem valakivel, akinek itt Csíkban szintén van villanypásztora (nem ritka ez már a Székelyföldön sem);állítólag nehéz hozzáértő, megbízható, káros szenvedélyektől mentes pásztort találni, ezért (is) terjed a villanypásztor használata. Magyarán: a részeges, gondatlan állatgondozóval sokszor nagyobb a kár, mint a haszon, a rátermettebbek, lelkiismeretesebbek pedig akkora bért kérnek (megfejelve a napi csomag cigarettával és egyéb extra juttatásokkal), hogy megint csak elgondolkodik a gazda, megéri-e neki.

Szóval nem egyszerű a helyzet a mai legeltető állattartás körül, talán soha nem is volt az. A pásztoridill mindenkor csak az eklogaköltészet művelőinek tudatában létezett volna? Talán mégsem. Az erdélyi hegyekben túrázva, gyakran esztenáknál éjszakázva, volt alkalmam megismerni pásztorokat. Akadt köztük igénytelen, de olyan is, akinek a szállásán sorakozott pár könyv a gyalulatlan deszkákból összeeszkábált polcon, egyszer meg olyan furfangosan igazította útba csoportunkat egy hegygerincen álló juhász, hogy azóta is anekdota tárgya közöttünk. Bodor Ádám tudna referálni arról, milyen sokféle ember él fenn a hegyekben, tipizálni, egy kalap alá venni őket nem lehet. Csak tavaly történt a Kelemen-havasokban, hogy egy távoli esztena felől már messziről kiabálva rohant felénk egy fiatal pásztor, azt hittük, tragédia történt. Kiderült, a mobiltelefonjából fogyott ki az egység, van is nála feltöltőkártya, csak mutassuk meg, hogyan kell használni. Amúgy benzines áramfejlesztő gép zakatolt a szállása mellett, s pásztorkutyák ide vagy oda, éjszakára bekapcsolta a villanypásztort a karám körül a farkasok és medvék ellen.

Nem a régi, hagyományos pásztorélet dívik már az esztenák körül, ez derül ki Lövétei Lázár László ilyen témájú könyvéből4 is. Az utóbbi évek egyik nagy olvasmányélménye volt számomra e verskötet. A hexametrikus verselésű párbeszédek, a pásztori téma körbejárása a klasszikus görög-latin irodalom bukolikus költészetét idézi. Az eklogákat felvezető, többnyire valamelyik ókori poéta egy-egy sorát citáló mottók játékosan utalnak is erre. De a kor a mai, a szereplők közt előfordulnak valós személyek is, a versek a költő személyes élményei nyomán íródtak, így megjelennek a modern világ problémái, jelenségei is. (Pl. az Első eclogában, megpillantva a Költőt, a Pásztor így kiált fel: „…láttam, ahogy jöttél a bozótban, s úgy megijedtem, / azt hittem, hogy a tévések jönnek vagy a Greenpeace!”) Több helyen is olyan érzésem támadt, mintha finom paródiáját olvasnám a bukolikus költészetnek, de újraolvasván, már nem voltam biztos ebben. A szerző virtuóz módon tud súlyos dolgokat kimondani leheletfinom iróniával vegyítve. A természetről, szerelemről, útkeresésről szólnak ezek a versek, mint a pásztori témájú költészet általában. A pásztor-létben a költők az ókortól kezdve a társadalomtól való félrehúzódást, „a kevély Babilon”-ból való kivonulást látták, talán nem is alaptalanul. A nem mindig jó irányba változó emberi világgal szemben a havasok világa – dacára annak, hogy sok helyen belemart már a motorfűrészek foga – még mindig a tisztaság és épség fogalmával társítható. A Pásztor, a Halász, és a Vadőr mellett a Költő párbeszédet folytat saját Laptopjával és szülőfaluja első világháborús Obeliszkjével is. Az emberi sorsról, emberi mibenlétről folyik a diskurzus, miközben a felek, jó székely módjára, oda-odadöfnek a szóval egymásnak, néha önmagukat sem kímélve. „Jól beleolvastad magad ebbe az ecloga-ügybe − / hátha a végén megtanulod megfejni a kecskét!” – mondja egy helyen a Pásztor a Költőnek, de tulajdonképpen a Költő önmagának. Úgy szól néha a Pásztor, ahogy a valóságban nemigen teszi („Olvastad bizonyára Theokritos isteni versét / − mondta −, amelyben a Kyklóps hívja a szép Galateiát…”), nem véletlenül, ez is része a LLL-féle játékos iróniának.

Még csak annyit: a grafikus Léstyán Csabának a versekhez készített sajátos stílusú, mindig telitalálat rajzai sikeressé tudnának tenni kevesebb mesterségbeli tudással papírra vetett írásokat is. Hát még a „Zöld” című kötet bravúrosan megírt eklogáit! (Molnár Vilmos)



[1] Sántha Attila: Razglednicák. Kolozsvár, 2013, Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy.

2 Budapest, 1982, Európa Könyvkiadó.

3 Marosvásárhely, 2009, Impress Kiadó.

4 Lövétei Lázár László: Zöld. Kolozsvár – Budapest, 2011, Erdélyi Híradó Kiadó – FISZ.




.: tartalomjegyzék