Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Május
Vaszilij Bogdanov

Marosvásárhelyi töredékek

1. Episztola

                   

Innen írok, Léna, Néked, Székely-Marosvásárhelyről,

Flekkenvárosnak nevezik, szereti hasát a polgár.

A sült húsra csúszik a bor. Vulkán az indulat. Feltör.

Bicska villan meg a fényben. Felrebben a Kati bogár.

Különben víg, mókás népek a székelyek, észjárásuk,

lobbanékony természetük kozákokra emlékeztet.

Hullámzik a fala ugyan, mégis áll dombon a váruk.

Somostetőn a tündérek táncot járva lengedeznek.

Két pravoszláv székesegyház fénylő hagymakupolája,

akárcsak a Baltikumban, áll a főtér két oldalán,

Vilniusban vagy Rigában, tán azért, hogy deklarálja,  

kik is vettek kézhez kiket, meg ne törjön a hagyomány.

Vannak itt más templomok is. Mindenki a maga nyelvén,

saját felekezetében, imádkozhat istenéhez.

Azaz imádkozhatna, ha engednék, de követelmény

itt a vallásellenesség. Nemcsak tervez a párt, végez.

Nem folytatom. Te is tudod, hisz egy rémálomban élünk.

Holnap halál lesz a neve, mindegy, hívő, ateista,

ha elszólítja Guttmann úr, hisz egyforma lesz a végünk,

combját nyakunk köré fonja mademoiselle Embólia… 

 

2. Elégia

 

Lengeti hajnali álom. Bús madárként tovarebben.

Ingó nádszál lett az ember. Rávetül a sötét árnyék.

Kibújna, hogyha tehetné. Elfutna. De nem mozdulhat.

Várromok, kastélyok tűnnek kápráztató, ferde fénybe,

gödörbe süllyednek lassan, málló betonkártyavárak.

Az enyészet angyalai kerengőznek Erdély felett.

„Egy az isten!” – mondják büszkén székely unitáriusok.

Rozsdás szélkakas csikorog egy omladozó kúrián.

Romok, roncsok mindenfelé, rothad, málladozik minden.

Valaha itt morajlottak Thétisz-tenger hullámai,

harangoz, egyre harangoz láthatatlanul Atlantisz.

Erdély bizarr ördöglakat. Múlt és jelen összefogja,

nem engedi el, szorítja egymást. Halálos a kötés.

Minden zugban érezni a história levegőjét.

Az a koldus hétszáz éve kéreget a templomlépcsőn.

Lehet kisebbségben élni? Mint a Szovjetunióban.

Felrebbennek most a varjak. Megsüketít a károgás.

Vásárhely minden harangja egyszerre kezd el kongani.

Lilák az alkonyi utcák. Tovarebbennek a lányok.

Élt itt egy ezermester is, épített zenélő kutat,

de már nincs meg, elköltözött. Jár, egyre jár az a malom.

Hallom, amióta csak betettem a lábamat ide,

jár, zakatol szakadatlan, őröli a búbánatot,

ahogy egy székely dal mondja, azon búbánatot őrnek.

Nékem is van egy bánatom – hallod, süvöltöz a végzet! ,

odaviszem, lejáratom.”  Képzeletben újraélem,

akár közös életünket, immár több mint ötven éve

búvok meg az árnyékodban, nélküled már nem is élek. 

Egy ismeretlen világban segít-e az empátia?

„Nem érthet meg szovjet költő, még akkor sem, hogyha herceg?

Itt rothadunk, delirálunk a Balkánon, ötven éve,

mióta kézhez vehettek a románok Trianonban.

 

»Trianonba kéne menni.

Igazságot kéne tenni!

Én fognám a tigris fülét,

visszakapnánk Erdőfülét.«”

 

Ezt egy részeg magyar költő súgta, pohár borral kínált.

A fejemben járt a malom, törte, zúzta az éjszakát.

 

Segesvár után a Maros völgyében szinte kinyílik a táj, mágikus szépségét a prózavers jeleníti meg. Aztán befutnak Marosvásárhelyre, ahol a költő végre megismerheti a székelyeket, az addig csak a Benedek Elek-mesékből és némely, rossz német és orosz fordításokban megjelenő Jókai-regényből ismert, különös, őt a kozákokra emlékeztető népcsoportot. Az episztola és az elégia jóval hazaérkezésük után íródott, s talán nem véletlenek az összehasonlítások és a felidézések sem, a költőt mindég is csábította az összehasonlítások gyönyöre, a felidézés káprázata. Az analógia a szovjet állapotokkal és az egyenes következtetés – egy rémálomban élünk! – abban az időben közölhetetlenné tette a verseket Léna nagymama emlékezett rá, hogy 1965 tavaszán, egy közös moszkvai útjuk alkalmával, vacsorára vendégül látta őket Bulat Okudzsava, akivel nagyapa romániai utazásuk során, akárcsak Jevtusenkóval és Voznyeszenszkijjel melegen összebarátkozott. Gitáron kísért verseit adta elő, majd amikor elmentek a vendégek – őket ott marasztalta éjszakára –  egy pohár bor mellett a konyhában beszélgettek, s akkor mutatta meg nagyapád az Utak Kolozsvárra ciklust. Okudzsavának tetszettek a versek, de azt tanácsolta nagyapádnak, ne is kísérletezzen a közlésükkel, a buzgómócsing szerkesztők esetleg fel is jelenthetik, jól tegye el őket, mert (villant föl a fekete költő szeme) jöhetnek még boldogabb korok, amikor ezeket a verseket azok is olvashatják, akiknek íródtak.– Tatjána Bogdanova




.: tartalomjegyzék