Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Május
Buda Ferenc

Székelységem kezdetei

Kisgyerekkorom világra eszmélő, korai szakasza egybefonódik az elcsatolt területek   röpke ideig tartó, töredékes visszatérésével. Négyesztendősen nekem már mélyen az agyamba vésődött egyebek közt Kassa, Beregszász, Nagyvárad, Kolozsvár, Máramarossziget, Felsővisó neve. No meg a Kis-Szamos menti Apahidáé. Apám ugyanis tartalékos honvédtizedesként az alakulatával együtt azidőtájt ott is megfordult,  s a település sajátos elnevezése bennem természetes módon kapcsolódott az ő apai mivoltához: persze hogy Apahidán kellett katonáskodnia, ha egyszer ő az apám!

Idejekorán megtanultam azt is, hogy ha a delelő Napnak háttal elindulok előre, úgy a Piac utcán, a Péterfián, majd a Simonyi úton végighaladva előbb-utóbb kijutok a Nagyerdőre. Ha viszont arrafelé fordítom a fejem, ahonnét reggelente a Nap előbújik, túl a nagycserei, a halápi meg a gúti erdőn, sőt Vámospércsen, de még Nyírábrányon, Érmihályfalván s a mögöttük húzódó halovány látóhatáron is túl, lábamnak bár elérhetetlenül s szememnek láthatatlanul, ám az élőszó s a lombot-virágot sarjasztó képzelet révén mégiscsak kitapintható állapotban ott találom valahol Erdélyt.

Erdélyről, Erdélyországról akkoriban sok szó esett. Így aztán a fölöttem röpködő s elibém hullongó szavakból csakhamar kezdett összerakódni egy folyton változó-gyarapodó kép róla az elmém s a szívem mélyén. Iskolába még nem jártam ugyan, de már tudtam és szerettem olvasni, így a hallott ismereteket a könyvek jóvoltából megszerzettek lassacskán nem csupán kiegészítették, de csakhamar meg is haladták. Hegyek és folyóvizek különös hangzású, ám roppant kifejező nevei ragadtak meg bennem ebből az időből, például a harangzúgású Hargitáé s a vidáman csilingelő Küküllőé. (Amiből – mint hamarosan felfedeztem – kettő is van: egy Kis meg egy Nagy.)

Jókor megtanultam azt is, hogy Erdélyben székelyek laknak. Azt csak valamelyest később, hogy hírül sem egész Erdélyben, s még több idő elteltével jutott tudomásomra, hogy Erdélyen kívül másutt is a nyomukra lehet akadni. Emlékszem rá, kisfiúként igencsak gondolkodóba estem, amikor szabolcsi születésű apám beszélgetés közben megemlítette: szülőfalujából, a Vaja melletti Rohodról alig három óra alatt elgyalogolt Székelybe. „Hogy lehet az, hogy ilyen hamar odaért? – ütötte fel fejét bennem a kétely. – Hiszen a székelyek hazája többnapi járóföldre van onnét!” Aztán egy nap magam is kibogarászhattam a térképen, hogy az apám mondotta Székely csakugyan ideát van a Nyírségben, nagyjából Berkesz meg Nyírbogdány feleútján. S ugyan mi másról nevezhették volna el, ha nem a Szabolcs megyébe valaha betelepült székelyekről?

Mire azonban már javában iskolába járó kiskamaszként rákaptam a különféle térképek rendszeres lapozgatására, az ország addigra ismét a korábbi, vészesen lecsonkolt állapotába hanyatlott vissza. A háború utáni határok láthatatlan, ám felettébb erősen elrekesztő falakká lényegültek át, s utazási lehetőségek meg tapasztalatok híján számomra hosszú időn át továbbra is a könyvek maradtak az ismeretszerzés legfontosabb forrásai. Hittem is, nem is a Csaba királyfi népéről szóló hun legendát, ám Petőfi Sándor versbéli szenvedélyes megnyilatkozásai, majd Jókai Mór adatforrásnak aligha tekinthető, művészileg azonban meggyőző s hitelesnek tetsző művei nyomán elég hamar kialakult képzeletemben egy igen vonzó kép a székelyekről: a székely ember vitéz és hazaszerető, talpraesett és találékony, a zsindelyfaragástól kezdve az ágyúöntésig mindenféle mesterséghez ért, beszéde virágos, észjárása fordulatos, ezért egy egész – vagy legalább egy fél – gondolattal folyton előrébb tart, mint mások. Mindezeken túl a mókázásban is felülmúlhatatlan, s ami az iránta érzett elismerésemet még egy jó féllapátnyival megtetézte: ha oka van rá, olykor még önmagán is képes kacagni. Vagy legalább a bajsza alatt csendesen bazsalyogni.

Ezt a korán kibontakozó képet alapvetően meg nem változtatta, de számos konkrét színnel s vonással gazdagította Nyírő József tüdőcsúcshuruttal kezdődő regénye, az Úz Bence, s azzal szinte egyidejűleg Tamási Áronnak az akkori jelenkor történelmi-társadalmi valóságába ágyazott Ábel-trilógiája. Tizenkét-tizenhárom évesen vágtam neki először Ábel rengetegének, hogy aztán megállás nélkül kövessem őt a városba, majd Amerikába is, egészen a kalandos, viszontagságos történet végére tartogatott, szívhez szóló s egyben elgondolkodtató tanulságig.

Ugyanezen időtájt kezdett foglalkoztatni a – szerintem – legnagyobb székely, Kőrösi Csoma Sándor élete, személyisége s felülmúlhatatlan munkássága. A véletlen folytán kezem ügyébe kerülő kalendáriumi emlékezéstől kezdve Baktay Ervin remek könyvéig mohón elolvastam szinte mindent, ami a nagy tudósról szólt, körzőheggyel követvén fáradságos, viszontagságos útját a térképen Nagyenyedtől Teheránig, Teherántól Lahore-ig s a Himalája magaslatai közt hallgatagon várakozó végső nyugvóhelyéig. Máig tartó ámulattal töltött el kitartása, eltökéltsége, tudósi alázata, s mivel afféle körbenyitott tekintetű kamaszként igencsak változatos olvasmányokból táplálkoztam, akkoriban váltakozva, sőt néha egyazon időben képzeltem magam – többek között – végvári vitéznek, elorzott szabadságáért küzdő síksági indiánnak s az elfelejtett ősök nyomait gyalogszerrel kutató székely tudósnak.

Sem tudós kutató, sem harcos indián, sem pedig végvári katona nem vált s – a hátramaradó idővel józanul számot vetve nagy valószínűséggel állíthatom – már aligha válik belőlem. Ami viszont a címben odafenn szerénytelenkedő székelységemet illeti, itt azért torpanjunk meg egy pillanatra!

No, szóval: az apámtól örökölt, nem épp gyakori családnév legrégebbi előfordulásai az ország nyugati és keleti peremvidékén: az Őrségben, Kárpátalján s Erdélyben, magyarán a hajdani gyepűvonalak mentén igazolhatók okleveles adatokkal. (A név legkorábban lejegyzett alakja még Budak volt, ami valamiféle török nyelvű, talán kabar, esetleg besenyő viselőre vall – de ezúttal mellőzzük a további nyelvészkedést.) Az említett adatokból és körülményekből, úgy hiszem, okkal következtethetek arra, hogy apám távoli őseire – akik a dolog természetéből adódóan az én őseim is – valaha a határok védelmét bízták. Akárcsak a székelyekre. Így aztán – persze, kellő óvatossággal – megkockáztatom: nem zárható ki, hogy ők maguk, mármint apai felmenőim akár székelyek is lehettek. Ennek végleges, hiteles  megállapítása vagy cáfolata azonban részletkérdés, a lényegen mit sem változtat.

Álláspontom szerint ugyanis a székelység legfőbb lényege ma is, továbbra is a határok őrizete. Ha nem az országé, hát a szellemé s a léleké. Önmagunké. S ha nem erővel-fegyverrel, úgy ésszel, tehetséggel, találékonysággal s a már oly sokszor próbára vetett hűséggel. A jó embert jó szóval s jó szívvel fogadni. A gonosznak ellenállni. A hitványt s a hamisat elhessenteni. A rosszat elriasztani.

De hiszen nem mondok én ezzel Tinéktek semmi újat.

Ebben maradjunk hát, feleim, odaát az Olt, a Maros meg a Küküllő mentén, ám ugyanígy túl a  Dunán s emitt: a két víz között szikkadozó kun pusztákon is.

    Köszönöm, hogy magatok közé fogadtatok.




.: tartalomjegyzék