Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Május
Cseke Péter

"Íróavató" karcolat

Álmatlan éjszakáimon gyakran megjelenik előttem szülőfalum öregasszonya, aki míg élt, mindenkié volt – halálos ágyán már senkié. Vagy éppen fordítva? Különösek a sors játékai, ám cseppet sem véletlenek. 

A Székelyföld főszerkesztőjének megtisztelő felkérésén töprengve egyszer csak „íróavató” karcolatom kezdőszekvenciái villantak fel emlékezetemben. Bizonyára azért, mert egykori – „méhkas-zúdulást” kiváltó – írásommal annyira „összeszúrattam” volt szegény édesanyám fejét, hogy évtizedekkel a halála után is allergiás tüneteket észlelek magamon.

 

Székelyudvarhelyi postabélyegző: 1973. február 27.

„26-án hétfőn

Most vasárnap egy hete múlt / meghalt Kovács Ferenzbácsi / és sutogták / hogy Péter irt a Bomhérokról / én úgy megijedtem / ugy elment az erőm / hogy alig tudtam haza meni / most ez a cik ugy el bánt velünk / mint mikor a mélyeket fel verik / ugy járt ez a falu / amikor megjelent az ujság / az Igazgato felolvasta a gyermekeknek / azok jötek nagy hahotával haza / hogy Cseke Péter irt Lidi néniről és a Bomhérokrol / egy perc alatt elterjedt a hir / Sz[ász] D[omokos] felhozta / hogy olvasuk el / meg rémültünk / Sokan futak a boltba / vane ifju munkás / hát ez egy olyan borzasztó hét volt / hogy azt gondoltam / kukra megy az agyam / Mindenütt csak ezt oszák és szorozák / Mindegyiknek gyermeke van / és biza / ha az ember meg gondolja / mindegyik szégyeli / én azt látom, hogy mindegyik haragszik / És most mongyák / [hogy te ezek után]hogy jösz haza / hát én ere azt feleltem / gyalog bizonyosan nem”

Pontot, vesszőt nem ismert: román állami iskolába járt a székely-magyar Recsenyéden. Pedig a palatábla előtt ugyanaz a kántor-tanító fogta a kezét, aki az enyémet is vezette az ötvenes évek elején: a jó emlékű homoródszentmártoni Dombi Mózes kántor-tanító úr. Édesanyámék hatvanan-hetvenen ültek az egyetlen osztályterem padsoraiban, mi feleannyian koptattuk ugyanazokat.

A levélben említett igazgató Homoródszentpálon tanított engem, az V–VII-ben. Egyszer tanulmányi ösztöndíjra is javasolt, én azonban inkább a szigorú Kozma Miklós tanító bácsira néztem fel, aki Szabó Gyula útját is egyengette a Székelykeresztúri Unitárius Gimnázium és az írói pálya felé. Lidi néni, ki most az égei temetőben nyugszik, tőlünk a harmadik szomszédban élt, állami nyugdíjasként. Akkor nem kérdeztem, most pedig már nincs akitől megtudnom, honnan került hozzánk – nem „hitös” feleségnek – Bomhér Péter bácsihoz, akit még ma is rossz szájízzel emlegetnek Recsenyéden. Lidi néni szokása volt, hogy reggelente szatyrával végigjárta a falut, és – főként télidőben – hazafelé rendszerint betért hozzánk. Ha napközben nem láttuk, esténként elmaradhatatlanul megjelent. Vitte a jó szót egy olyan korban, amikor minden ablak alatt hallgatóztak. Ha ő szólt rájuk, elfelejtettek merkelni a döfős bivalyok; s ha valamelyik szegényebb háznál el akart rúgni a tehén, neki még hónapokig leadta négy gyerek szájába is a tejet. Mindenki nyelvén értett, s mindenkihez volt egy olyan szava, amelyiktől a púpos is délcegnek érezhette magát, a mutuj pedig talpraesettnek mutatkozott. Igaz viszont, hogy a magának való ember sohasem köszönte meg neki, ha az adakozás örömét próbálta megízleltetni vele. Sem az, akit arra akart rávenni, hogy ne csak az orráig lásson szegény. Családi tragédiákat előzött meg azzal, hogy tudta: miként kell letörni a „szarvát” egyiknek vagy a másiknak. Hogy ne döfjék, marják, öldököljék egymást, miként az állatok. Sír szélén állókban tartotta évekig a lelket, mert nem tudta elviselni, hogy valamelyik jobb sorsra érdemes falustársunk kiutálja az életből az apját vagy az anyját. Beszélgetéseink során nemegyszer mondta nekem: „Olyan ez a falu, fiam, mint egy gyík, amelyiknek ráléptek a farkára, s most öncsonkítással menekül tovább…” Ezért aztán csak azokra haragudott istenigazából, akik a menekülés során valahol a becsületüket, emberi méltóságukat is elhagyták.

 

Hogy egykori igazgatóm milyen szándékkal küldte fel Recsenyédre az Ifjúmunkás 1973. február 15-i számát? Csak abban vagyok bizonyos, hogy nem a műfaji megjelölés szerint értelmezte a nevem alá tördelt szöveget. Édesanyámnak – ezt első cikkeim megjelenése óta, 1964-től tudtam – csak az számított, hogy „mit ír az újság?” Édesapámnak is, de őt még az is érdekelte, hogy igazat ír-e. „Az újság” pedig akkor éppen ezt adta tudtára mindenkinek:

A megszállottaknak abból a fajtájából való volt [mármint Lidi néni], aki nem tudott nyugodtan aludni, ha valaki körülötte bajban élt. Ez pedig gyakran megesett. Tudta, hogy érte nem jöhet az a bizonyos kocsi („egy vénasszonnyal mit kezdhetnek?!”), s tüntetően gyámolította a családot, ahonnan a férfit éjszaka kirángatták. Utána napokig járta a falut, s fennhangon beszélt, mintha az embertelenség hétfejű sárkányával viaskodott volna. Amikor sor került rá, a földjét szó nélkül beadta, de azt egy percig sem hallgatta el, hogy másokat önkényesen a pincébe dugtak – a földjeik miatt. Sokan feltűnően kerülték azokat, akiket ártatlanul megbélyegeztek – elég baja van így is az embernek, nem jó ujjat húzni a sorssal! –, hónapokig csak ő lépte át a küszöbüket meg a végrehajtó, de ez merőben más szándékkal. Ő tartotta a hitet a „külsőkben”, s ő volt a legboldogabb, amikor már a „belsők” közös gazdaságukkal boldogultak. De ha közben valami „gazemberséget” vett észre, mindig volt bátorsága, hogy a falu valamelyik sértett felének a panaszával felmenjen egészen a minisztériumig.

Meghalt, de nem az bánt, hogy most nincs, aki gyámolítsa a falunkat. Az sem bosszant, hogy azóta senki sem veri nagydobra a velünk történt fájdalmas dolgokat. Marakodnak a házán. Pedig életében mindenki sokkal többet kapott tőle, mint amekkora ez a juss lehet. Semmiképp sem tudok belenyugodni abba, hogy fölfalják azt az emberséget, amit a falu öregasszonya hagyott ránk – nem vér szerinti rokonaira.

Amikor ominózus karcolatom megjelent, a „vér szerinti rokonok” (az édesanyám levelében említett Bomhérok egy része) be akartak perelni. Úgy tudom, hogy a Recsenyédről nősült udvarhelyi jogtanácsos, Pál Katona Péter lebeszélte őket. Engem azonban csak az foglalkoztatott – négy évvel az egyetem elvégzése után szerkesztőségem bukaresti továbbképzésre kényszerített –: miként tudnám a távolból megnyugtatni édesanyámat? Eszembe jutott szülőfalum akkori lelkésze, Végh Mihály tiszteletes úr, aki Páskándi Gézával töltött súlyos börtönéveket. Célt értem levelemmel.

 

Homoródszentpáli postabélyegző: 1973. március 27. Bukaresti postabélyező: március 29.

„M[árcius] 24–25

Még tart ez az ügy / 4 családal van az / aki nem értete / de a másikazt / mongya / igen ki volt élesítve minden Lidi nénivel kapcsolatosan / és ők magukra veték / halálba kűldte a feleségét / és veszekednek a jus felett / és mindegyiknek volt háza / és ott mind őket sérti / én akár hogy akarom és akartam csititani a dolgokat / nem tudtam / mindenkivel szembe szálok / vadnak olyan emberek / hogy nekem így és nekik úgy mongyák / azt vetem észre / kevés az igaz ember / és az ember mindenkivel csak gyűlőlteti magát / és idegeskedem / Báro [Báró József volt homoródalmási, recsenyédi, homoródszentpáli lelkész, majd székelykeresztúri esperes]aszt monta / szin igaz / a miénk / [Végh Mihály tiszteletes]  fel vet egyik este [a kocsijába]/ elolvasta / monta / gyönyörű szép irás / olyan felindulva volt a falu / mint amikor a mélykashoz heza vernek / és mind zugnak / amire haza jősz / már elcsendesednek / és te megmagyarázod / ha szükséglesz / és az is lehet / hogy nemis mer már akor senki szólni / nagy ravaszul kacagnak a szemedbe / Ne let volna [odaírva]Cs. P. / nem tudták volna / [hogy]Lidi néniről van szó / De ezt nem lehet eltitkolni / és szorol szora mind rola van irva”

 

 

A történetnek persze előzményei és utórezgései is voltak.

 

Homoródszentmártoni postabélyegző: 1971. november 30.

„Le járt a nagy űnepély [a szentpáli általános iskola 225. évfordulója, 1971. november 21-én]/ de nem voltunk ot / Csak Gyuszi [az öcsém]/ találkozot az igazgatoval / mindegyik haza volt / nem tudom / te irtál volte / hogy nem tuc haza jőni, / vártak / még a gyermekekis / az Igazgato monta / mi van / Gyuszi / Bátyád nem jöt haza”

 

A levélből az derül ki, hogy László Jenő igazgatóm egy év múltán is neheztelt rám a recsenyédi iskola – ugyancsak 225-ös – évfordulója kapcsán megjelent Zágoni-cikk „fanyar íze” miatt.

„Az iskola udvarán várakoztunk. Szép, zöld pázsitos udvar volt, mely éppen azzal vonta magára a figyelmemet. […] Igen, mert Recsenyéden nem volt aki összetapossa, hiszen pillanatnyilag mindössze hat tanulója van az iskolának. Pedig 1912-ben például ötvennyolcan jártak iskolába, s azt mondták, volt olyan esztendő, amikor ennél is többen. Igaz, akkor még csak álom volt e tájon az iparosítás, a falusi gyermekek tovább taníttatása. […] Szép a zsenge, vattás tapintású gyepszőnyeg, jól néz ki az első udvaron, a parkban, a tömbházak előtt, de döbbenetes az iskola udvarán… Nem hiába mondta hát Nagy Adél tanítónő, hogy sokkal szívesebben foglalkozna hatvan gyermekkel, mint hattal… Egyébként kedves, meleg hangú volt ez az ünnepség, de egy kicsit hasonlított az olyan mennyegzőhöz, amikor beteg, sorvadó menyasszonyt ünnepel az összesereglett lakodalmas nép. Mert a kultúrműsort is a szentmártoni, szentpáli gyermekek szolgáltatták […]. »Azt mondják mifelénk, hogy a sütés azon is múlik, ha nincs liszt. Ha történetesen az élesztő vagy a kovász hiányzik, és esetleg nincsen hevítő – az még nem olyan veszedelmes. Lehet azt pótolni, sokkal könnyebben, mint a lisztet« – mondotta Cseke Péter, az iskola egykori diákja […]. Kölcsönkért lisztből készült hát el az ünnepi sütet, s ezért egy kicsit fanyar íze volt…” (Zágoni Attila: Gyepes iskolaudvar. Falvak Dolgozó Népe, 1970. november 18.) 

Édesanyám szerint egy olyan „se íze, se bűze” cikket kellett volna írnia Zágoninak is, mint amilyennel Miklós László rukkolt ki a szentpáli megemlékezés kapcsán. Fellapozom hát a Hargita 1971. november 23-i számát. Az egész falu ünnepelt című tudósításból értesülök magam is, hogy 1952 és 1970 között 508-an végeztünk. Aztán azt is megtudom, hogy kiből lett szakiskolás, középiskolás, főiskolai és egyetemi hallgató; következésképpen: szakmunkás, mezőgazdasági középkáder és mérnök, tanító és tanár, tisztviselő, topográfus, bányamérnök, egészségügyi ápoló és orvos. 

„Az anyanyelv bölcsője” az iskola – olvasom –, de „köt a testvériség is”. Első pillanatra nem értem a logikai bukfencet. De aztán kiderül, hogy az ünneplők között elkeveredett egy idős bácsi, Sângeorgean Dumitru, aki „nem máshonnan, de éppenséggel az ország egyik legtávolabbi sarkából, Călăraşról igyekezett eleget tenni a meghívásnak”; aki „románul és magyarul szólt a falu népéhez, egykori tanítványaihoz”, és aki harminchat esztendő múltán is néven nevezte volt tanítványait.

Nyilván, egy szó sem esett/eshetett arról, hogy S. D. valójában kiemelt javadalmazású, nagyromán nemzeti célokat szolgáló „kultúrzónás” tanító volt. Így aztán bőven jutott hely a személyesen N. C. elvtársnak küldött táviratnak és a hajnalig tartó bálnak.

 

Szentpáli postabélyegző: 1973. március 27.

„most már teis nyugodjal bele / A harag elmulik / és az igazság meg marad / Te most ne mérgelőgy / szed esze magad / és irjál továbbrais / mert neked ez a kenyered”

 

Három esztendő múltán mégis újabb figyelmeztetés érkezett.

 

Szentpáli postapecsét: 1976. február 24.:

„Hétfő / Hát ide figyelj / édes fiam / Meg kérlek nagyon szépen / recsenyédről semitse irjatok / nehogy felmerüljön valami / hogy mit kerestetekitt” [Zágoni Attilával]

 

A nyolcvanas évek elején nem az otthoniak fejében merült fel „valami”, hanem a belügyesekében. Azok meg azt vizslatták, hogy – képzőművészek, írók, tudós emberek társaságában – mit keresek a Nagy-Homoród mentén. Olyannyira, hogy 1987 pünkösdjétől kezdve a rendezvények idején haza sem mehettem. De nem is kívánkoztam. Hiszen attól kezdve románul kellett megnyítani a művelődési heteket.

Egy szép napon aztán névadó ünnepségre szólított egykori iskolám csengője. Hangját Forrai Tibor homoródszentpáli kollégám telefonhívása is felerősítette: annál fontosabb dolgom ne legyen, minthogy hazaérkezzem 2000. október 29-re. Hiszen LÁSZLÓ GYULA neve kerül fel az épület homlokzatára. – Legfőbb ideje – nyugtáztam volt a nemes szándékot –, de lenne egy kikötésem... – Mire Tibor barátom egy pillanatra meghökkent. És mert évtizedek óta fél szóból is értjük egymást, maga röptette tovább a gondolatot: ne csak a homlokzatra kerüljön ki a Széchenyi-díjas régészprofesszor szellemi védjegye, hanem a homlokok mögé is bekerüljön végre valami annak világtágító jelentéséből.   

Hogy ez újabb küzdelmek színterét nyithatja meg, nem sejtettem akkoriban. Az Udvarhelyi Híradó 2010. április 8-i száma döbbentett rá arra, hogy a kényszerű isko­la­-összevonások követ­kez­tében a László Gyula nevét viselő iskolát tulajdonképpen megszüntették… (Szász Csaba: Homoródszentpál: több mint két éve lakat van az iskolán.)

„Jövőre lenne tizenöt éve, hogy iskolánknak nevet adtunk. Mi a helyzet most? – kérded. Az, amit a világhálóról is olvashattál: három avatatlan, illetéktelen személy – egy ideiglenesen kinevezett szentpáli igazgatónő segédletével, aki tanárként is csak helyettesítő volt – jogilag megszüntette a László Gyula Általános Iskolát. Igaz, a nevet nem vették el hivatalosan, a Tanfelügyelőségnél még így szerepel, de a névtáblát lefújta a szél…” (Forrai Tibor 2014. március 21-én kelt leveléből.)

Visszacseng édesanyám hangja: irjál továbbra is, fiam, mert neked ez a kenyered.




.: tartalomjegyzék