Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Május
Demeter M. Attila

Székelyföld, vagy ami az enyém belőle

Soha nem kérdezem magamtól, hogy ki vagyok. Miért is tenném? Ezt a kérdést mindig mások teszik fel nekem – s mindig rendesen zavarba is hoznak vele. Ilyenkor aztán azt szoktam válaszolni, némileg tétován és bizonytalanul, hogy hát székely vagyok. Ez legalábbis objektíve nézve igaz – a származásomat tekintve igaz. Anyai nagyapám gyergyói volt, nagyanyám csíki. Anyám Udvarhelyen nevelkedett, s Vlahicán élte le az életét. Apai ágon minden ősöm, amit eddig csak fel tudtam kutatni, lövétei volt, magam is félig-meddig az vagyok. Mindent összevetve tehát, ha csak a származásomat nézzük, annyira székely vagyok, hogy ennél székelyebb már nem is lehetnék.

De számomra székelynek lenni elsősorban mégsem ezt jelenti. Hanem sokkal inkább valamiféle regionális identitást, tájegységhez, vagy – ha egészen pontos akarok lenni – tájhoz való tartozást; ennek is inkább az érzését, homályos benyomását, hangulatát, semmint világos tudatát. (Ezért is tudom ezt ennyire nehezen szavakba önteni.) Egy olyan tájegységhez való érzelmi ragaszkodást, aminek része Csík, Udvarhely, Gyergyó – s persze közepe Vlahica. (Csak így, románosan, mert mi otthon soha nem mondtuk sem Szentkeresztbányának, sem pedig, uram bocsá’ Szentegyházának. Ezeket mind művi megnevezéseknek tartottuk, amolyan úri huncutságnak, amit rendes ember nem vesz a szájára.)

De hát persze ez is amolyan utólagos, tudati konstrukció, mert hát hogyan is szerethetne az ember egy ekkora területet, s különben is: hogyan tudná összpontosítani az érzelmeit pontosan erre a területre? Mondjuk: Vacsárcsit még szereti, de Lóvészt már nem? Ezért mondtam, hogy itt inkább egy hangulatról, egy többé-kevésbé elmosódott benyomásról van szó, ami mindig elfog, valahányszor nyaranta otthoni vidékeken járok – márpedig járni járok éppen eleget, merthogy ilyen vagyok. (Azért mondok otthonit, mert nem akarok székelyföldit mondani: mi ezt a szót soha nem használtuk, s én magam felnőtt fejjel, Kolozsváron hallottam először. Mi csíkiak voltunk, vagy udvarhelyiek, lövéteiek vagy kápolnásiak, de semmi esetre sem székelyföldiek, mert az ember a legritkább esetben nézi magát kívülről.)

Szóval, mint említettem, járni járok éppen eleget. Hogy mást ne mondjak: gombásztam már Szovátán, a Kalondán, Székelyszentmiklóson, Énlakán, Keresztúron, a Bucsin-tetőn, Gyergyóban, Csíkrákoson, Szépvízen, Vacsárcsiban, Szentimrén, Bánkfalván, a kászonokban, Tusnádon, Kirulyban, Lövétén és persze – hogy megint visszatérjek ide – Vlahicán. És ami furcsa, hogy mindenütt egyformán, vagy szinte egyformán otthon éreztem magam. Mindenütt otthonos volt a táj, holott konkrétan a táj jellege, akár még a fenti esetekben is nagyon különböző. A Gyergyó-vidék vagy Alcsík mohás, árnyas, hideg, zord fenyvesei szinte semmiben sem hasonlítanak Énlaka vagy Székelyszentmiklós lankás, dombos, napsütötte, szelíd tájaira, lombhullató erdeire – mondhatni, még a hangulatuk is más. És mégis, valahogyan mindenütt otthon voltam – otthon tudtam vagy éreztem magam. Azt hiszem, hogy inkább tudtam, mint éreztem, bár itt nehéz megint pontosan fogalmazni.

Azon morfondírozom közben, hogy erről nyilván az ott élő emberek is tehetnek: az öregember szalmakalapban, aki a déli hőségben Énlaka mellett, fent a dombon kaszált, s aki – talán emiatt is – tele volt keserűséggel, vagy az erdész, aki a szentsimoni határban egyszer csak ott volt előttem, s a sovány zsákmányomra való tekintettel rókagombát adott nekem. Mert nem utolsósorban, azt gondolom, maguk az emberek teszik a tájat – ismerőssé vagy ismeretlenné.

Márpedig én, aki székely emberek között nőttem fel, székely emberek között érzem otthon magam. Ők az enyéim – mindig is így gondoltam rájuk. Értem és elértem a vicceiket, ismerem a szokásaikat, gondolkodásmódjukat, szófordulataikat, kiigazodom az utalásaik között. Persze nem mindig érzem magam jól közöttük, mert érteni őket egészen más, mint elfogadni vagy szeretni őket. Az erőszakosság, a nyakasság, a gondolattalanság, egyszóval: a bütüség székelyben is zavar – sőt a székelyben zavar csak igazán. Éppen azért, mert ők az enyéim.

De erre nyilván akár azt is mondhatná a nyájas olvasó, hogy hát az ember otthon sem érezheti magát mindig fájinul.




.: tartalomjegyzék