Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Március
2019 - Február
2019 - Január
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Május
Gottfried Barna

Nem idevaló, 1984

Először utaztunk Erdélybe, a Székelyföldre. Az enyhén langyos és híg gulyásleves világából a hideg és keménnyé összeállt puliszka világába. Hosszú volt a hajunk, némelyikünk szakállat viselt, farmert hordtunk, csak néhány hímzés és a semmibe révedő, bamba tekintet hiányzott ahhoz, hogy azt gondolják rólunk, ezek Woodstockból indultak haza, de rendesen eltévedtek.

Zsúfolt vonat (mindegyik az volt), összepréselve álltunk a WC előtti térben, az ajtó mellett a sarokban egy ötvenes férfi ült a csomagján. Nem volt kedvünk beszélgetni, a román utasok viszont harsányan csevegtek. A sarokban ülő férfit néztem. Ahogy a mongúz figyeli a rá leselkedő veszélyt, úgy kapkodta feszült tekintetét egyik társalgóról a másikra. Látszott, nála csak mi értettünk kevesebbet abból, ami elhangzott, de nem sokkal. Később valamelyikünk megszólalt, az ő arcán pedig a megnyugvás mosolya suhant át. Valami ilyesmit gondolhatott: „Na, végre, ezt legalább értem, nem vagyok egyedül!” Magyar volt, az első székely ember (ide kívánkozik a gondolat, miszerint nem minden mongol tatár, de minden tatár mongol), akivel találkoztunk, együtt szálltunk le a vonatról. Mondta, hogy most egy kicsit ránk ültek a mócok, erre a mélyen optimista felismerésre megittunk valamit, aztán ő utazott tovább.

Érkezés Gyergyószentmiklósra, szakadó eső, hűvös, az állomás épülete pedig nem túl bizalomgerjesztő. Szállás nem volt, pénz se sok, a kalap alatt azonban már több volt kettőnél. „Mit csináljunk? Vegyük poénra az esőt! Nézzük meg a várost!” Elindultunk, az amúgy is furcsa külcsínünk elázva még feltűnőbb lett, szörnyen nézhettünk ki. A sajátos városnézés közben, az egyik mellékutcában megszólítottak bennünket, megkérdezték, esetleg nem-e akarunk megszárítkozni, pihenni, beinvitáltak. Bementünk, megmosakodtunk, vacsorát kaptunk, a vendégszobában vetettek ágyat nekünk. Ennél sokkal kevésbé lett volna meglepő, ha a milíciát hívták volna ránk. Ekkor még csodálkoztunk, még nem értettük, hogy nem akarnak tőlünk semmit, legfeljebb beszélgetni és segíteni. Másnap együtt utaztunk vendéglátóinkkal a Békás-szorosba, volt két nyuluk, az egyiket levágták erre az alkalomra… Kezdtük kapiskálni, hogy miről is van szó, próbáltuk viszonozni a szívességet, de nem fogadtak el semmit, főleg nem pénzt. Így aztán letettünk a meggazdagodásról. Hogy jön ez ide? Tudni kell, hogy akkortájt a magyarországi kirándulók esetenként két fontos céllal utaztak Erdélybe. Egyrészt – engedve a természetes hajlamoknak és igényeknek – vissza akarták foglalni azt, másrészt feltett szándékukban állt meggazdagodni. A hátizsákokban ott lapultak a FA szappanok, fűszerek, kávék, egyéb árucikkek, maga az út a vagyonosság felé. Ezek lényegültek át viszonzássá, kicsi ajándékokká. Így aztán a fene mindjárt az elején megette a meggazdagodást, de mégis gazdagabbak lettünk: a szívünkben, a lelkünkben.

Jut eszembe! Ez két évvel később volt. Samu volt közöttünk a legkarórágóbb (mondjuk így, ez is zsugorit, fösvényt tesz), volt egy vászonból készült cipzáras bukszája. Ha rákerült a kocsmában a sor, hogy kérjen valamit, akkor mindig kicsit kihúzta a cipzárt és az ujjai hegyével kezdett kotorászni benne. Ez annyit jelentett, hogy nincs pénze, pedig volt. Mit ad Isten?! Hát nem pont őt kérdezte meg egy ember Szentmiklóson, hogy van-e eladó forintja?! Az a megveszekedett…, elfordultunk. Ebből mi lesz? Itt fog alkudozni! Samu megkérdezte, hogy mennyi a bankban, a potenciális vevő pedig mondta, hogy 3,50 (mondjuk). Na, gondoltuk, akkor itt most az négy leu lesz, minimum. De nem, Samu lefelé alkudott, a 3,50-et konstatálta és eladta a forintját 3,20-ért. Ezt kevesen tudják, de meggyőződésem, hogy a második bécsi döntés óta nem történt ekkora csoda a Székelyföldön.

Egy momentum erejéig visszatérnék a Békás-szorosba tett kiránduláshoz. A busz – természetesen – tömve volt, csak Indiában lehetnek többen egy ilyen járművön, de ott a tetején is utaznak. Félig az első szélvédőnek, félig az ajtónak szorulva utaztunk; én és a tériszonyom. A székely sofőr nyomta a gázt, birkózott a kormánnyal, közben kedélyesen beszélgetett. Egyszer azt mondja az ismerősének: „Csak azon csodálkozom, hogy nem szakadnak szét a ballonok ez alatt a rengeteg nép alatt!” Gyorsan rájöttem, hogy mi is a ballon, és úgy éreztem, rögtön összehányom magam.

Aztán tényleg hánytam is, de az már Csíkszeredában volt (megnyugtatásul: külterületen), egy hideg, bő harmatos hajnalon, vadkempingezés közben volt. Tovább színesítette a dolgot, hogy nemcsak fölül, hanem alul is jött. Az első akció után még visszamentem a sátorba, később már nem, nem volt értelme ki-, bejárkálni. Ahogy ott vártam a napfelkeltét, hallom ám, hogy nem messze tőlem valaki nagyon nyög, Zénó barátom, útitársam volt, ő is gyomorfertőzést kapott. A túra azonban folytatódott, menni kellett tovább, bár alig éltünk. Az egyik csíki faluban egy idős székely asszony behívott bennünket ebédelni (már meg sem lepődtünk). A többiek ették a finom habart paszulyt, mi Zénóval köszöntük szépen, de nem kértünk, nem bírtunk ételt, italt venni magunkhoz. A néni kikérdezett bennünket, felállította a diagnózist, majd ott hagyott csapatot-paszulyt, és elment pálinkáért. Megitatott velünk egy kupicával, ami igen nehezen ment le, a másodiknál már nem duzzogtunk annyira. A harmadik után meggyógyultunk, ember ilyen fölöttébb súlyos betegségből nem lábalt ki még olyan hamar. A maradék pálinkát nekünk adta, amiből a többieknek nem adtunk, mivel ők bírtak enni…

Sokat gondolkoztam azon, hogy mi változott azóta. Sok minden, számomra a legszembetűnőbb differencia a következő: 1984-ben mindenki azt kérdezte, azt remélte, hogy Budapestről jöttünk. Kicsit bántotta is ez vidéki önérzetünket. Nehogy már Budapest legyen Magyarország! Jó, ott a Szent Korona, a Parlament, a Budai vár, a Fradi, de azért mégsem Magyarország! Néhány éve tapasztalom, hogy sokan már abban reménykednek, hogy nem Budapestről jöttünk.

Ülök a csomagjaimon a sarokban, és mongúzként kémlelem a sok idegenséget, de arra gondolok – sőt, tudom –: nem vagyok egyedül.

Isten éltessen, Székelyföld (ezt is, meg azt is)! Ő tartson meg magyarnak, de Te is igyekezzél minél jobban!




.: tartalomjegyzék