Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Május
Katona Lajos

Székely gyermekek Sarmaságon 1946–1947-ben

Száraz volt a tavasz és a nyár is az 1946-os esztendőben. Az öregemberek se emlékeztek ehhez hasonló aszályos évre. Már csak ez az aszály okozta éhínség hiányzott a háborús nyomor után, panaszkodtak az emberek.

A Székelyföld éhezett. Az éhínség tragikus helyzetet idézett elő. A gyermekeken kellett sürgősen segíteni, akiket az éhhalál fenyegetett. A székelyföldi internetes források hiteles írásokban számolnak be az 1946–1947-es aszályról és ennek következményeiről: „...Az Udvarhely megyét sújtó szárazság hatásainak enyhítésére hozták létre a Vármegyei Segélyező Bizottságot... A bizottság Kiáltás embertársainkhoz címmel 1946. október 13-án kétségbeesett hangú felhívást tett közzé: »A hónapokig tartó aszály leperzselte szántóföldjeinket, rétjeinket... A Székelyföld szárazságsújtott, az éhség áll sok székely ajtaja előtt. Apró gyermekek, beteg öregek nyújtják ki kérő kezeiket a társadalom felé. Kiáltanak minden magyarhoz és minden emberhez, akiben a szeretet, az egymáson való segítés érzése és embertársai iránt való kötelességtudata él.«”

A gyermekmentő akcióban részt vettek civil és egyházi szervezetek, de talán aRomániai Magyar Népi Szövetség aktivistái is. Az éhező székely gyermekeket olyan magyarlakta falvakba és városokba kellett eljuttatni, ahol számukra is tudtak adni egy szelet kenyeret.

Sarmaságon Zs. Gyula volt az egyetlen székely, aki még a negyvenes évek elején menekült tanítónak Sarmaságra a Székelyföldről. Ő lehetett az az ember, aki helyismeretének birtokában segített elhelyezni a Sarmaságra érkezett székely gyermekeket.

A gyermekek 1946 őszén érkeztek meg vonattal, és önkéntesen jelentkező családokhoz kerültek. A családokhoz való kihelyezésnek – a jelek szerint – voltak szempontjai: a család anyagilag és szellemi-erkölcsi tekintetben is feleljen meg bizonyos elvárásoknak, a családban legyen egy, a befogadotthoz hasonló korú és nemű gyermek is.

Az Új utcában, ahol mi laktunk, a közeli szomszédságunkba is befogadtak néhány székely gyermeket, akikre ma is jól emlékszem.

A szemben lakó szomszédunkhoz, V. Katicáékhoz, egy kislány került. Negyedik osztályos lehetett Erika, akinek a nevét a sarmaságiak Érikának ejtették, a helyi magyar nyelv szabálya szerint. A faluban nem volt Erika nevű kislány, de Mária vagy Lujza nevű sem. Erika többnyire szomorú volt, de azért hallottam énekelni: „Erdő, erdő, erdő marosszéki kerek erdő”, vagy „Ott ahol a Maros vize messze földön kanyarog”. Olykor a háziak 12 esztendős Katicája is Erikával együtt énekelt. Kisgyermekként szerettem hallgatni Erika énekét, aki éneklés közben még szomorúbb lett, és a honvágytól gyötörve elsírta magát. Ilyenkor én is vele sírtam. „Mikor mentem hazafelé, / Kinyílt az ég három felé, / Ragyogtak rám a csillagok, / Mert tudták, hogy árva vagyok” – Erika árva gyermek volt, talán Sepsiszentgyörgyről jött.

T. Sanyi a tőszomszéd K. A. Bálintékhoz került. Sanyi kiskamasz volt, csendes, jóindulatú fiú. Érdekes figurákat tudott sárból mintázni. Volt egy különleges testi tulajdonsága, amelyet szívesen mutogatott, kérésre vagy magánkezdeményezésből. Gyermekközönség előtt kinyújtotta a nyelvét, amelyen jól lehetett látni a hosszanti irányban húzódó mély árkokat. Ilyen nyelve rajta kívül senkinek nem volt.

Lujzikát B. Ilonáék fogadták be a családba. Most is hallom K. F. Bálintot a szomszédból: „Úgy szeretem Lujzikát, mint a káposztacikát”. A dundi Lujzika csak nézte az incselkedő Bálintot, és mosolygott. A fiú vigyorogva ismételgette a rigmust.

Marika velem egykorú gyermek volt. Egy gyermektelen házaspár vette magához. Mivel a szomszédban lakott, gyakran találkoztam a barátságos Marikával, aki egy alkalommal elpanaszolta nekem, hogy Ő nem is Mariska, hanem Marika. Otthon őt így szólították. A református Sarmaságon nem voltak se Máriák, se Mariskák. Ismeretlen volt a Mária-kultusz. Abban az esetben, ha valaki már Marika, akkor inkább legyen Mariska, esetleg Máriskó.

Erika, Sanyi, Lujzika, Marika – sokáig ők jelentették nekem a Székelyföldet, s ma is sajnálom, hogy olyan szomorú körülmények között kellett megismerkednünk.




.: tartalomjegyzék