Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Május
Láng Gusztáv

Versek és tetők

„Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem, / vasárnap reggel a hegyekre mentem. (...) Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól. / Itt fenn: fejér sajttal kínált a pásztor. // És békességes szót ejtett a szája, / és békességgel várt az esztenája.” Áprily Lajos Tetőn című költeményének e részletei mindig magyarázatra szorultak szombathelyi tanítványaim körében. Azt még könnyen megértették, hogy a felfelé, a tetőre vezető út ünnepi, vasárnapi aktus, egyfajta zarándoklat a hegyek között otthonosságot és állandóságot kereső lélek számára, a sajtkínáló pásztort azonban csak afféle bukolikus leleménynek, díszítő elemnek tekintették. A dunántúli magyar persze nem tudhatta, hogy a pásztor az Áprily megénekelte hegyvidéken mindig román, közelebbről móc, hogy tehát kétfajta nép, kétfajta szó találkozik „odafönt”, és hogy a sajt a megvendégelés ősi szokása. Szertartás, mely test és lélek éhségét egyszerre csillapítja.

Miért jut ez oly gyakran eszembe? Nézem a televízióban a Hazajáró fejezeteit, és hajdani gyalogtúrák emléke kísért. Abban az öt-hat fős csapatban, akik többnyire együtt vágtunk neki egy-egy újabb, térképen megtervezett útvonalnak, valószínűleg ugyanez az otthonosságot kereső és ünneplő érzelem élt. De csak lappangva, mintegy tudat alatt, sejdítve, hogy túráink nemcsak a csúcsmagasságok métereivel mérhető sportteljesítmények. 

Apró élmények hozták ezt felszínre. Emlékszem a buzogány-formájú emlékműre az Őrhegy tövében, melyet felirata szerint a Millenium évében és tiszteletére állítottak, s amely – érthetetlen módon – elkerülte az efféle magyar emlékeket gondosan eltávolító hatóságok („szorgos szerveink”, ahogy egy barátom a titkosrendőrséget nevezte) figyelmét. A jelzett turistaösvény közvetlenül az emlékmű mellett vezetett, nem mi voltunk az elsők, akik láthattuk. Mégis helyén maradt, s úgy éreztük magunkat, mint egy névtelen összeesküvés részesei, akik közösen titkolunk valami nekünk fontosat, hogy megmentsük az enyészettől. Most arra is gondolnom kell, hogy ezen az ösvényen nemcsak magyarok jártak, hanem Erdély valamennyi nációjának kirándulói, mégsem akadt köztük feljelentő. Ha a hegyek hallgatnak, a köztük otthonos ember sem lehet fecsegő.

De nemcsak hegyekkel találkozik a vándor, hanem emberekkel is. 1983 nyarán, immár Magyarországra költözésünk kezdődő izgalmai közepette mi is „a hegyekbe mentünk”, feleségemmel és kislányommal. A Pádis szépséges rejtelmeit vettük célba; sátorban laktunk, bográcsban főztünk három napig, s a nagy gyaloglások kiszellőztették tüdőnket és agyunkat. Vasárnap reggel indultunk hazafelé, és az első útba eső faluban megtudtuk, hogy az autóbusz, melyre számítottunk, nem közlekedik, egy elnöki rendelet szerint. Hiszen ha az emberek nem munkába igyekeznek, akkor „kár a benzinért”. Nekivágtunk tehát az irdatlan hosszú útnak Bánffyhunyad felé, gyalog. Déltájt megálltunk ebédelni, szemben három szép, csaknem új boronaházzal. Öreg móc ballagott hozzánk, köszönt, megkérdezte, mi járatban vagyunk, és elmesélte, hogy három fia messze, Bukarestben és Jászvásáron dolgozik, de ő visszavárja őket, nekik építette a három házat. Még a fákat is ő vágta és hozta le az erdőből. Hogyne, ő is járt Kolozsváron, ott volt katona. Magyar huszár. Jó volt-e ott, kérdeztük. Jó hát, felelte, minden nap húst adtak ebédre.

Mentünk tovább, de persze ránk esteledett, jóval Kalotaszeg előtt. Bementünk az első falu első házába, szállást kérni. Befogadtak, bár mint mondták, csak két ágyuk van, s a család öt főből állott: szülők, két gyerek, s egy öregasszony. A szénapadlás is jó, mondtuk, s ott is aludtunk. Korán reggel, amikor lejöttem a padlásról, az öregasszony éppen fejte a család egyetlen tehenét. Ahogy surrogott a tej a sajtárba, eszembe jutott gyerekkorom – Erdődön, nagyapáméknál mindig én mentem a szomszédba a tejért, mert szerettem nézni a fejést, és utána a csupor tőgymeleg tejet, mely kijárt a küldöncnek. És eszembe jutott, hogy kislányom még sohasem ivott frissen fejt tejet, kértem hát az öregasszonytól. Szépen leszűrt egy litert egy zöld borszéki üvegbe, s átnyújtotta. Kérdeztem, mivel tartozom érte. Keresztet vetett, úgy mondta: „Isten megverne, ha pénzt vennék el egy kupa tejért egy vándortól.” Vándort mondott, nem kirándulót, ahogy a gyalogosan utazót ősidőktől nevezik, ahogy ősi volt a megvendégelés gesztusa is, akárcsak a szállásadás. Megköszöntem, s elballagtam a vegyesboltig, ahol vettem két kis tábla csokoládét a két gyereknek – nem fizetségként, hanem viszont-ajándékul.

Hát így éltem át – lent, már a völgyben – azt, amit Áprily a „tetőn”. Tanulságokat vonhatnék le e kis történetekből, akár politikaiakat is, de nem teszem. A politikát, amely egymás ellenségévé teszi az embereket, ugyancsak emberek találták ki és gyakorolják. A békesség törvénye – ahogy háziasszonyunk keresztvetése jelezte – Istentől való. Ne emlegessük egy napon őket.




.: tartalomjegyzék