Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Május
Lőrincz György

Összenő, ami összetartozik…

– „Szerelmi vallomás…” –

 

Amikor az év elején megkaptam a Székelyföld folyóirat felkérését, hogy: „(…) arra kérünk tehát benneteket, hogy »ünnepi« lapszámunkba, március végéig, írjatok a Székelyföldről (mint történelmi-földrajzi-kulturális-politikai régióról! –kiemelés tőlem: L. Gy.) verset, karcolatot, naplójegyzetet, szerelmi vallomást,anekdotát, csujogatót, reklámszöveget – bármit, amit szívetek (vagy a Múzsa!?) diktál...” – elgondolkoztam a felkérésen. De a virtuális Székelyföld, vagy annak képe, nem jelent meg a szívemben. Nem képezett „egységet” a tudatomban. És miután újra és újra elolvastam a felkérés szövegét, az első gondolatom az volt, hogy a Székelyföldről legfeljebb verset lehet írni. Csak verset, és semmi mást. Kevés gondolkodás után eszembe jutott, hogy talán még szerelmi vallomást lehetne írni. Esetleg néprajzi dolgozatot. Ahol elemezhetnénk a hasonlóságokat és a különbözőségeket. A viseletet, amely mind hasonló és mind más, s ezért is olyan pompás. Szólásainkat, közmondásainkat, vicceinket, imáinkat, dalainkat, szokásainkat, gazdasági szerveződéseinket. A közbirtokosságot mint többszázados gazdasági egységet. A székely szabadságjogokat mint autonómiát. Igen, gondoltam, bármiről lehetne írni, de a Székelyföldről mint történelmi, területi egységről nem. Mert megnyirbált tudatunkban, megnyirbált nemzettudatunkban nincs egy kialakult, jól meghatározott kép a szívünkben. Nem tanultuk a Székelyföldet mint történelmi-kulturális-területi egységet. Ha ránézünk magára a Székelyföld szóra, nem látjuk a Székelyföld határait. Bár tudjuk a székely székek számát, helyét, határait, s külön-külön minden egyes székely szék térképe is beívódott a szívünkbe, ott van a tudatunkban is, azt is mondhatnám: kitörülhetetlenül, ahogy a székhelyeik is – de szétfejlődésük okán egységben régóta nem beszélünk róla. Nem fogalmaztuk meg soha írásainkban, vagy csak nagyon ritkán, hogy Székelyország az én hazám. Vagy ha mégis, sose úgy, hogy pontos kép társult volna hozzá. A Hargitára gondoltunk, a Csíki-havasokra, hegyeinkre, borvizeinkre, fenyőinkre, fehértornyú templomainkra, ereszes-pitvaros házainkra, faragott kapuinkra, a pántlikányi szalagparcellákra, amelyek körül kökénybokrok, kő vagy boronakerítések szaladnak körbe. Csíkországot mondtunk, sőt, ha nagyzolni akartunk, székely hercegségeket is, Orbán Balázs például ilyenekről is beszélt. Élt ugyan bennünk, mint a Nap árnyéka, egyfajta Székelyföld-kép, de az felaprózódott a közbeszédben Székely Anyaszékre, amely Székelyudvarhelyt vagy Udvarhelyt jelentette, de a Székelyföld fővárosa egy idő után már Marosvásárhely vagy Székelyvásárhely volt.

Igen, amikor megkaptam a Székelyföld folyóirat felkérését, csak ez jutott eszembe. Hiába próbáltam elképzelni egy tájegységképet, csak ez élt bennem. Volt bennem külön-külön egy Marosvásárhely-kép, Szováta-kép, Keresztúr, Sepsiszentgyörgy, még Kézdivásárhely és Kovászna is fel-felvillant külön-külön a képzeletemben, ahogy Gyergyószentmiklós és Barót is – de egységben nem láttam őket. Ekkor megpróbáltam a Székelyföld nevezetes helyeit feidézni. Képzeletemben megjelent Szováta, Tusnád, a Szent-Anna tó, és persze a Gyilkos-tó is a Békási-szorossal. Borszék a még mindig pusztuló villáival. A Gyimesek, az Úz völgye, az Ojtozi-szoros, külön-külön mindenikről tudtam volna egy kisesszét vagy „szerelmi vallomást”, bármit írni, de egységben nem láttam ezt a földet. Fanyarul és némi iróniával fölvillant bennem, hogy „ezek a csíkiak” nemcsak a Hargitát vették el tőlem (a Hargita című újságot) – tőlem, aki a Hargita térdén, Kápolnáson születtem –, de egy huszárvágással, a Székelyföld folyóirattal az „egész” Székelyföldet kihúzták a lábam alól. Bár a földrajzi középpont – s ezt tudták az agyagfalvi réten gyülekező atyámfiai is 1848-ban – mégiscsak itt volt, Udvarhelyszéken. A Hargita innenső oldalán. Igen, ők tudtak egységben gondolkodni századokon át – még Aranyosszék is –, de a mi tudatunkban valahogy „nem állt a zászló”.

És amikor idáig eljutottam, amikor már-már megfogalmaztam, miért is nem lehet írni a Székelyföldről, és miért lehet Erdélyről (mert az jól körülhatárolt egység Kolozsvárral, Erdély fővárosával egyetemben), akkor eszembe jutott újra a zászló. Most már az, amelyet lenget a szél. És az is, hogy bár én személy szerint mindig elégedett voltam a magyar zászlóval mint magyarságom jelképével (legfeljebb a koronát hiányoltam róla), sőt sokáig még csak el sem tudtam fogadni a székely zászlót, fölvillant, hogy immár „áll a zászló”. És ha áll, lengeti a szél, megszüli majd az egységet is. Összenő, ami összetartozik. És lesz határa a Székelyföldnek is. Megszüli az egységes Székelyföld-képet. Kicsit szaggatott lesz, kusza, töredezett és hiányos, hiányozni fog például Aranyosszék, a fehéren ragyogó Székelykő, ahol a Nap kétszer is fölkel, de tudni fogjuk a határait, a széleit, a színét és fonákját, és a mienk lesz. És persze, bár nagyon szeretném: valószínűleg nem Marosvásárhely, hanem Székelyudvarhely lesz a székely főváros. De ha nem, megteszi majd Csíkszereda is. Vagy akár Sepsiszentgyörgy is. Igen… Csak már lenne, csak már volna!




.: tartalomjegyzék