Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Május
Máthé Éva

Székely vér(?)

Marosvásárhelyen 1990 márciusában „állt a bál”. Ha politikusabban, az akkori eseményekhez illőbb stílusban fogalmazok: interetnikus konfliktus tört ki a magyar és román közösség között. Sőt derekasan ki is teljesedett. Miután a torkokra szoruló virtuális hurok némiképpen meglazult, igencsak divatos szólammá vált a magyar közösség körében a mondás, miszerint: románok, mars haza!, mindenki álljon a nagyapja sírja mellé, hogy lássuk, kiket, honnan csődített Marosvásárhelyre a „Kárpátok géniusza”.

Máthé nagyapám a vásárhelyi református sírkertben porlad immár több évtizede. Ám Fórizs nagyapám, akivel igen komoly lelki közösségben éltem tíz éves koromig, a parajdi temetőben, egy hatalmas, borzas, megzabolázhatatlan bukszusbokor takarásában, nyáron hűs árnyékában pihen, s talán a másvilágon is busás haszonnal kecsegtető üzleti terveket szövöget, melyekbe aztán rendre bele lehet bukni... Halála után népes rokonsága (Budapesttől Székelyudvarhelyig) ha felemlegette nagyapámat, úgy ecsetelte őt, miszerint a székelyeknek ama vidám, anekdotázó, ezermester fajtájához tartozott, akiből mindezen jó tulajdonságok mellett hiányzott a grandiózus tervek megvalósításához szükséges tehetség. Ez a „szépséghiba” hatalmas jószívűséggel párosult, így aztán a parajdi nyolcszobás Fórizs-fogadó hozama a szó szoros értelmében lecsúszott a parajdi és környékbeli ivócimborák torkán, akik egyre-másra elfelejtették kiegyenlíteni számlájukat, miután hitelben fogyasztottak a takaros parajdi fogadóban... Sokkal szigorúbb és józanabbul gondolkodó, egyáltalán nem szamaritánus érzületű nagyanyám hiába követelte meg a vinkó és a szilvapálinka mellé felszolgált finom falatok árát, ez nem sokat segített a családi büdzsén. Ugyanis ennek a követelőzésnek az lett az eredménye, hogy Feri tata kenyerespajtásai odahaza beszalonnáztak-hagymáztak, s a takaros könyvtárral is rendelkező fogadóban csakis az emésztést elősegítő nedűket igényelték, tudván: Tatámnál italt mindig lehet hitelben fogyasztani, s a hiteltörlesztés határidejét a végtelenségig lehet odázni. Így aztán a nyolcszobás vendégfogadó már a második világégés előtti években mindössze négyszobás falusi lakóházzá zsugorodott, másik felét eladta nagyapám annak a Káli kereskedő családnak, amelynek már csak a kósza emléke bolyong a vendégfogadó készségéről mára elhíresült, várossá avanzsált Parajdon. A fiatalok Bécs felé és még ki tudja merre csángáltak el, mint ahogy a Fórizs nemzetségből sem maradt senki a székelyföldi nagy településen.

Amikor a családi iratokat visszamenőleg gondosan összegyűjtögető Édesapám kiköltözött a marosvásárhelyi római katolikus temetőbe, ahol református szertartás szerint búcsúztatta a protestáns lelkész, magamhoz vettem a megsárgult családi telekkönyvi kivonatokat, személyazonossági okiratokat, és legnagyobb megdöbbenésemre kiderült: az én „ízig-vérig székely” nagyapám Dicsőszentmártonban született! Igaz, „árja székelysége” korábban is megkérdőjeleződött, amikor jóval halála után egy Vajdahunyadra szakadt Fórizs-rokonom értesített, miszerint Lengyelországban jár kutakodni, mivel ő úgy tudja: nagyapám onnan származott. Állította: ikertestvérével (akit soha senki nem emlegetett a családban) együtt annak idején Bem apó seregében szolgált, majd itt, az erdélyi harcok idején ikertestvére hősi halált halt, ő pedig székely menyecskét vett feleségül, a bözödi Csányi család sarját, azaz Nagyanyámat. Ezt a történetet sem azelőtt, sem azóta mástól nem hallottam, tehát komoly fenntartással kezelem. Viszont a születési bizonyítvány megcáfolhatatlanul igazolja, hogy az én drága „székely” nagyapám az igencsak vegyes lakosságú, a Székelyföldtől igencsak távol eső településen, Dicsőszentmártonban látta meg a napvilágot. Hogy ez a tény mit változtat az én székely mivoltomon, öntudatomon? A világon semmit. Mert a lényeg az, hogy én száz százalékosan székelynek gondolom, vélem, tartom magamat. Már csak azért is, mert születésemkor Édesanyámék szovátai illetőségű állampolgárok voltak, és csak azért láttam meg a napvilágot a marosvásárhelyi szülészeten, mert korábban egy lánytestvérem halva született, fiútestvérem pedig mindössze négy napot élt, így engem burokban emeltek ki császármetszés útján Anya pocakjából, majd a széltől is óvtak rendesen... 1948 és 1958 között tíz, örökre felejthetetlen nyarat töltöttem Parajdon, a fél Fórizs-fogadóban. Annak idején ismertem a falu minden zegét-zugát. Amikor már iskolába jártam, a három hónapos parajdi lét után úgy beszéltem székely-magyarul, hogy néhány héten át a tanító nénim valóságos rébuszoknak tekintette feleleteimet. Ha hozzá szóltam, kend-nek tituláltam őt. Osztálytársaim is alig értették szavaimat. Csúfoltak is rendesen falusias kiszólásaimért.

Hogy mit érek immár csökönyös székelységemmel? Nem tudom! Egyik fiam Kolozsváron telepedett le, ott intézi ügyeit. Eredményei elérésében komoly szerepe van kiváló román és angol nyelvtudásának. Másik fiam egy telekommunikációs cég budapesti munkatársa. Hétvégi házat sem a Székelyföldön, hanem a dunántúli Bakonyban vásárolt. Hibás vagyok ezért? Fogalmam sincs...




.: tartalomjegyzék