Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Május
Oláh-Gál Elvira

Milyen is a székely?

Közülük való vagyok, másságuk az én másságom, ha bántják, engem bántanak, ha elismerik, nekem is büszkeség, így újságírói munkámban sem tettem fel soha a címben megfogalmazott kérdést, mégis, lépten-nyomon választ kaptam rá: olvasmányaimból, a történésztől, a tudóstól, az egyszerű gazdaembertől. Ezek a válaszok tömör életbölcsességek, biztos fogódzói az életnek, amik századokon keresztül alig változtak.

Nehezen fogadják be az újat a székelyek, sóhajtoznak ma is sokan, de még ez is csak módjával róható fel. Mikszáth Kálmán jegyezte fel illyefalvi képviselőként, hogy „a székely legnagyobb ellensége az újítás”. Akkoriban éppen a tagosításról kellett meggyőzni, a képviselő pedig azzal korteskedett, hogy bizony Mária Terézia idején huszonöt botütéssel büntették meg azt a székelyt, aki megtagadta a burgonyatermesztést, kétszáz évvel később pedig a pityóka hazája lett Székelyföld. „Mondaná csak valaki nekik, hogy megtiltják a pityókatermesztést, vajon mit mondanának?”– zsörtölődött Mikszáth, azonban nem neheztelt rájuk, senki nem írt szebben és nagyobb rokonszenvvel róluk, mint ahogy ő tette, amikor a székely választókerületek iránti keresletet megmagyarázta: „nemcsak azért jók, mert olcsók, hanem azért, mert tartósak, mint a jó posztó, és nyugalmasak, mint a tág csizma… mert akit a székelyek megszeretnek egyszer, az meg van szeretve, de az igaz, hogy nehezen szeretnek meg valakit.”

És ha már a történelembe kanyarodtunk, hadd idézzem a huszárhagyományt. Büszkén vonulnak fel ma is a hagyományőrzők, toboroznak, parádéznak. A rend, az ma is rend, csak saját lóval lehet valaki huszár, ruhájukra vagyont költenek, tanulnak, gyakorolnak. Mégis, amikor arról faggatom, hogy hogyan is békül ki a történelmi tény a büszke hagyománytisztelettel, újra csak a jó palóc magyarázatával kell beérjem: nehezen fogadják el, de ha megszeretik… Véres megtorlás árán vették fel az határőrszolgálatot a székelyek a madéfalvi veszedelem után, de az idő begyógyította a sebeket, a dicsőség is kárpótolta a vérveszteségért, még a császár is mellérendelte a katonai szolgálatnak a lóbeszerzési és ruházati alapot, a székely hadfiak pedig megszerették a huszárkodást. Az emlékezet dolga fényezni a dicsőséget és feledtetni a kudarcot, a napóleoni hadjáratok emléke, a szabadságharc ágyúi és a világháború értelmetlen helytállása már csak ünnepi alkalmakban tükröződik vissza, de az ünnepi külsőségek mögött ma is tetten érhető a fegyelmezett rend, a lélek mélyére írt kötelesség, a „menni kell, ha szólít a haza!” parancsa.                  

Egyed Ákos történészprofesszor mesélte, hogy megkérdezték tőle a pesti emberek: milyen ember a székely? A kolozsvári professzor, aki soha nem szakadt el szülőföldjétől, Erdővidéktől, egy kis adomával válaszolt. Egyetemi hallgatóként hazament szülőfalujába, Bodosra. Szomszédja, székely gazdaember, mindig apró lovakat tartott, és egyszer megkérdezte tőle, mondja már meg neki, miért tart ilyen kistermetű lovakat? „Azért fiam – jött a válasz –, mert azok is elvisznek oda, ahová a nagyok, de fele annyit esznek.”  A székely ló alkalmassága a modern világban ismét vonzó, az új világban új céllal, de hasonló meggondolásból próbálják meg újratenyészteni. 

Balázs András Amerikában élő professzor magát székelynek tartja, külsőségekben is büszke örökségére, arra a székely harisnyára és csizmára, amit gyergyóremetei nagyapjától örökölt és büszkén visel ünnepi alkalmakkor. Arról érdeklődtem beszélgetésünkben, hogy mit épít be a székelység hagyományaiból kutatómunkájába, ezen a különös – az orvostudományban alkalmazott informatika – szakterületén? Nem vette újságírói okoskodásnak kérdésemet, hanem a világ legtermészetesebb módján azt monda: nem a napi munkában, hanem amikor bonyolult, ellentmondásos, nehéz helyzetekkel találkozik az ember, akkor érdemes felidézni, hogy hasonlóan nehéz helyzeteket elődeink hogyan küzdöttek végig? Arra tanít a székely hagyomány – mondta –, hogy „légy első a küzdelemben, utolsó a visszavonulásban. A csatába elsőnek indultak, a visszavonulásnál utolsók maradtak, királyi hadjáratokban ez volt a helye és szerepe a székelyeknek.” Az amerikai tudós professzor így viszi hírét-nevét a székely hagyománynak. 

Ha behívták, ment katonának, de ha hazakerült a harctérről, ott folytatta, ahol abbahagyta, ment másnap szántani-vetni. Rend volt az életében. Morzsolgatom a szavakat: Tartsunk rendet! A pottyondi bálban így hangzott a parancsszó, amihez semmi magyarázat nem szükségeltetett, mert mindenki tudta: a pottyondi polkánál a terem középen táncolnak az öregek, őket körülveszik a házasemberek, majd a leányok és legények, és a legszélén táncolnak a gyermekek, hadd szokják a rendet és lássák a példát. Erkölcs, életszemlélet, szokásjog tükröződik a rendben. Ahogy a nagycsaládban, a faluközösségben is mindennek megvolt a helye, ideje és módja. Tisztelték az idősebbeket, gondoskodtak róluk, ha már fogyóban volt az erejük, és példát adtak a gyermeknek, aki belenőtt az élet rendjébe. Az ifjúnak kalákában házat építettek, a gyermekágyas anyát radinával segítették. Paraszt csak a nincstelen volt, ha már talpalatnyi földje volt, gazdának mondta magát, és a szegény is azon volt, hogy földet vásároljon, még ha idegenbe ment is szolgálni érte.

A föld szeretete tartotta meg a falut, a székely közösséget. Érzem és értem a varsági  Horváth Endre bácsi kesergését: „Végig lehet menni a falun, minden ötödik háznál ha van marha, megritkult az este hazatérő tehéncsorda, boltban veszi legtöbbjük a tejfölt és sajtot. Ott aztán minden van, minden megvásárolható, de mégis nem jó felé megy a világ! Mert Isten az embert saját mására teremtette, az alkotás képességével áldotta meg, azzal, hogy »életet« teremtsen, vagyis búzát termeljen, újrateremtse az életet, sok ember »életét«, amivel kenyeret adhat az éhezőknek. Isten hozzárendelte a jogot, hogy szántsunk és vessünk ezen az áldott földön. De mi lemondtunk erről a jogról, nem szántunk, nem vetünk, csak fogyasztunk.”

A varsági székelynek kemény a szentenciája, lelkemben érzem a fájdalmát. Valahogy mégsem féltem szeretnivaló népem. Mélybe gyökerezik és ellenáll a szél járásának, avagy: soká él a székely, ha hagyják!




.: tartalomjegyzék