Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Május
Oláh Sándor

Vallomások

Ma már csak a helyneveinkben lelhetők fel annak a századok ködébe vesző történeti folyamatnak a nyomai, amikor az ember sajátjává, otthonossá tette a vad, tagolatlan természetet. Ekkor még a természetet önmaga folytatásaként fogta fel, nem határolta el magát a fizikai környezetétől, a  föld – amelyen megélt – nemcsak a birtoklás tárgya volt, hanem önmaga szerves részének tekintette. E világszemléletből következett, hogy az élettelen természetet az emberi testrészekhez hasonlította, a szerves és szervetlen világot az emberi test elemeivel nevezte meg, így adott nevet a különböző térszíni formáknak: a hegyeknek, domboknak, völgyeknek ebben a szoros viszonyban lett „háta”, „nyaka”, „feje”, „oldala”, „lába”…

Ez a fejtegetés nem alulírott szerző alkalmi okoskodása: egy nagyhírű tudós észak- és nyugat-európai középkori példákból szűrte le, de semmi kétség, nálunk – a mi földünkön – a rengeteg erdők borította hegyeink-völgyeink belakásakor is hasonlóan gondolkodhattak elődeink. Ki-ki találhat erre bizonyítékokat akár saját szűkebb hazájában is (feltéve, hogy ismeri!), mi is különösebb töprengés nélkül sorolhatjuk „otthonos” falunk határának az emberi testrészekről elnevezett helyeit: Almás feje, Almás dereka, Vargyas oldala, Merke lábja, Földek lábja, Asztalkő nyaka, Ütöm pataka feje, Kőorr, Kőhátja, Dugászó sorka stb.

Az ember századokon keresztül érzelmi-értéki tartalommal telített térben élt. A belakott tér otthonossága olyan magától értetődő tapasztalat volt, hogy ezt a viszonyt nem is kellett megnevezni: nem volt szükség a szülőföld metaforára, ennél fogva ilyen nem is volt. Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárunk viszonylag későn, 1818-ból említ egy adalékot Nyárádszentbenedekről, ahol valaki „boldogtalan szegény árva… születte földjére viszsza kívánkozik”. Ha valamely külső vagy bensővé tett kényszer (például a kivándorlás) kiszakította az embert a saját környezet otthonosságából, bekövetkezett az elhagyott táj érzelmi felértékelődése. Amint az ábeli példa is mutatja: ekkor, az idegenségben születtek az időtálló, legmélyebb, legmegrendítőbb gondolatok, vallomások az otthonosságot adó földről.

A huszadik század minden előbbinél több – fájdalmasan megélt – alkalmat hozott arra, hogy nemcsak a „kiművelt fők”, hanem az „egyszerű nép” is megvallja viszonyát otthonos környezetéhez. Olykor írásban is. 

1916 nyarán a betörő ellenség elől menekülő székely asszony a galíciai fronton szolgáló férjét otthonuk elhagyásának traumatikus élményéről tudósította:

„Kelt levelem Somosdon 1916 aug.

Szeretett kedves elfelejthetetlen jó társam Pál! Bánatos soraimot irom édesem onan a hol töbet nem is jártam soha, elindultunk egy nagy vándor utra a melyről talán szép erdély országba visza nem térünk soha, már negyed napja déltől fogva üldöz a sors ki magyar országba egyszere 15 szekér mind együt vagyunk almásiak, Rebi is horvát sógor Szabó László sógorom és még sokan ... Már 28-án nekünk is letelt s elfujtuk édesem az induló nótát, de gondolhatod szivem hogy milyen volt, hogy azt hitük még a kövek is mind meglágyulnak mikor mi jötünk el, ot hagytuk mindenünköt most csak az a fö, meghalni othon nem tudtunk pedig azt hitük hogy meghalunk mint hogy eljöjünk...”

Az elmenekültek – megtapasztalva a számkivetettek, üldözöttek hányatott sorsát – ősszel Bácskából tértek haza, a feleség szorongva reménykedett, hogy hasonló sorscsapás többet nem ismétlődik meg: „…csak töbet el ne kéne meni, valahogy lene ha egy nap eczer enénk is csak ithon maradhatnánk, tám az a jó Isten megőriz, hogy töbször nem kel itt hagyjuk a hazánkott…”

Ugyanebben az időben, az olasz fogságban „Cento várában” raboskodó „82-es székely baka” a távoli otthona után sóvárgott: „…Falum szép határát / A szántó földeket / Szép tornyú templomát / Ó mikor látom meg / Madár dalolását / Bús gerlicze hangját / E kedves emléket / Látom-e valaha…”  – írta noteszébe.

A háborús tapasztalatot egyszer már átélt nemzedék a második világháború végén újabb, otthonát veszélyeztető traumát élt át. Idézzünk egy anyát, akinek két fia volt a fronton: „1944 szeptember 10-edike. Hogy írjam le azt az érzést, hogy kapjak szavakat rá? Kihirdették, hogy menekülni kell… de hova? Mi a földhöz tartozunk, nincs hova menni, de nem is lehet… Ki vagyunk teljesen szolgáltatva az ellenségnek. Mindenki itthon van. Mennyi bánatos arc, mennyi síró asszony… én sírok, és azt mondom, nem megyünk sehova… mi idetartozunk a földhöz, ehhez az árva székely földhöz, itt élnünk, halnunk kell!”

Történeti léptékben mérve, rövidesen elérkezett a „mezőgazdaság szocialista átalakítása” néven ismert drámai társadalmi folyamat, melynek egyik célja éppen az otthonosság megtámadása, a „saját” elidegenítése volt. A rendszer ezt a célját pillanatnyi sikerre is vitte, például az ember-föld viszonyban: „meggyűlöltette a birtokot, úgy meggyűlöltette, hogy mi könnyen aláírtuk, amikor elvették, úgy megutáltuk volt” (74 éves falusi asszony). „Most nem szántunk, s nem vetünk” – mondta rezignáltan egy földműves a nyolcvanas évek közepén, s rezignáltsága egy zsákutcába szorított társadalmi csoport életérzését jelezte. De a rendszer minden kényszere ellenére fennmaradt az ember-föld viszony személyes jellege. Az újabb politikai fordulat után általános volt a „minden barázdát visszaszerzek” mély, társadalmi méretű indítéka. 1991-ben egy frissen birtokba helyezett hetvennyolc éves magángazda így panaszkodott a gyenge termést hozó földjére: „ősszel, mikor az utolsó szekér szalmát hoztam haza, megálltam a föld végénél, s azt mondtam: hát én téged tisztességesen elláttalak, jól megganéztalak, idejében megszántottalak, jó magágyat készítettem, jó vetőmagot kaptál, de te nagyon gyengén fizettél ezért! Szégyelld magad!”

 

 

Utóirat:

A megtisztelő szerkesztőségi felkérés a saját Székelyföld-élményünkre vonatkozott, de erről – a fent idézettekhez képest – egészen hétköznapi epizódokat mondhattunk volna. Talán majd a 300. folyóiratszámban… Addig is maradunk kiváló tisztelettel:




.: tartalomjegyzék