Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Február
2019 - Január
2018 - December
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2007 - Június
Székely Éva

A kanta legyen veled (Grecsó Krisztián: Isten hozott)

A verseskötetek és a Pletykaanyu című novelláskötet után a 2005-ös könyvhétre megjelent Grecsó Krisztián első regénye, az Isten hozott. Az Élet és Irodalom oldalain A Klein-napló címmel közölt novellaciklus anyagából dolgozta regénnyé a szerző.
Így aztán az olvasó sodró áradású mesét tarthat a kezében, a fiatalság, a felnőtté válás, az önazonosság és a hazatalálás meséjét. Nem véletlenül használom a mese szót, több okom is van rá. Az első és legszembeszökőbb az, hogy a történet helyszíne, ez a „főzelékszagú” kis magyar falu a fantasztikus események helyszíne, ahol az árnyékok gazdátlanul árválkodnak a falakon, ahol a szellemek hazajárnak, és ahol a falubelieket szüntelenül gyötri az indokolatlan szomjúság. Másrészt a narrátor kifogyhatatlan mesélőkedve, akárha mesemondót hallgatnánk. A reális és a misztikus közötti váltások úgy zajlanak le, hogy az olvasó csak ráfordított munkával kaphatja el a pillanatot. Az eseményeket, helyszíneket és időpontokat a narrátor olyan gondosan referencializálja, hogy már régen túl vagyunk a fantasztikus epizód első mondatain, mire észbe kapunk, hogy hoppá-hoppá, hogy is van ez? Ebben a világban ugyanis nem irreális mindaz, amit az olvasó annak tekint, hanem rend. Baj csak akkor van, ha valaki kimarad mindebből. Ha valaki nem beszél reggeli öntudatlanságában az ősi nyelven, Hénok nyelvén, ha valaki nem látja a holt lelkek árnyékait a falakon, jaj annak. Ez a legalapvetőbb jele annak, hogy idegen, nem kiválasztott, nem otthona a falu, hogy vidéki. Ebben a faluban ugyanis az számít vidékinek, aki nem lakója.
Az adatolás azonban nem akadályozza meg azt, hogy továbbra is nehezen álljon össze az események egymásutánja. Az elbeszélő a falu krónikása és egyben kitagadott fia is, aki a „nagy összeveszéskor” elhagyta a falut. Ennél fogva az objektivitás-szubjektivitás nem érvényes probléma.
Az elbeszélés indulásával három idő határozza meg a meseszövést, melyek egymásba tűnéseit a narrátor társító logikája szabja meg. 1990. március 12-én indul az elbeszélés, amikor egy telefonhívás a sokáig otthonának tudott Sáraságból, a barátjának tudott Metz Dezső részéről Gallér Gergelyt emlékezésre és számadásra készteti. Ez a nap az elbeszélő huszonharmadik születésnapja, ekkor dönti el, hogy „hazamegy”. E naptól számított három napon belül ér haza, akkor ér véget a regény. Visszaemlékezései a nyolcvanas évek elejére nyúlnak vissza, a ragadós esetek idejére, amikor az általános iskola 8. osztályában kezdődött el benne az az identitáskeresés, ami később tudatosulva egyre mániákusabb elfoglaltságává vált. Emlékei tehát az elmúlt 9-10 évre visszamenőek. Van azonban még egy idő, ami nem kevésbé fontos a narrátor-főszereplő azonosságának szempontjából, az az idő viszont 1948 pünkösdjéig nyúlik vissza, a botrányos szűzgyalázásig, és a Klein Ede ellen kikiáltott vérvádig.
A láttatás képessége a regény nyelvezetének egyik tulajdonsága. Az események többsége a 80-as évek elején zajlik, de olyan izolált világba csöppenünk, ahol olyan emberi viselkedésformák, olyan normák működnek, amelyek a messzi múltba távolítják az eseményeket: babonák és hiedelmek, Hénok és Jób hagyatéka uralják a rendet. Gallér Gergely idegenvezet ebben a fojtott világban. Így egy szószedet szogál magyarázatul az olyan ősi sárasági kifejezésekre, mint a kaliber vagy a kantahurcolás. A kaliber azokat a kiválasztottakat jelöli, akik kapcsolatban élnek a túlvilággal, míg a kantahurcolás az a muszáj-szokás, hogy a állandó kínzó szomjúság ellen a falusiak sörös kantát hurcolnak magukkal, anélkül nem is lépnek ki a kapun.
Gyors, az olvasót továbblapozásra késztető beszéd, amely a gondolatok-indulatok áramával harmonizál, az emlékezet és a metaforikus-metonimikus társítások szerkesztik a szöveget. Az áttűnések, helyszín, alany és idősíkváltás a beszéd önkényének alávetettek.
Kétszeri olvasás volna ideális, e regény esetében különösképpen, hiszen az anekdotikus mesélés elkerülhetetlenül számtalan epizódot iktat be, emiatt csak a második olvasás engedi meg a részletek rafináltságának érvényesülését. Második olvasásra megtanítja a szöveg, hogy nem kell meghökkenni a misztikumon, míg az első olvasásban magával ragad a beszéd sodrása. Így például másodjára ízlelgethetjük azokat az apró jeleket, amelyek fölött elsőre elsiklottunk, mint például az, hogy már az első oldalakon szó esik arról, hogy Gallér Gergely név- és születésnapja szerencsétlen módon ugyanarra a napra esik. Az előkészítés ilyen apró trükkjeivel indít a szöveg a tények nyomába. Az oknyomozást így együtt végezzük a narrátorral, aki következtetne, de adatok hiányában és az emlékezés öntörvényessége miatt nem teheti. Az olvasó mintegy asszisztenciát nyújt ebben a munkában, és talán nem is annyira Watson doktor, mint inkább Holmes. A szerző előzékenyen átengedi a terepet, a narrátor ugyanis naiv, vagy méginkább túlságosan ragaszkodik ahhoz a képzethez, amit kialakított saját történetével kapcsolatban, miközben az olvasó megrázná, hogy felébredjen: „Nézz a tükörbe, a vak is látja, vörös vagy mint Klein!”
Más indoka is van annak, hogy krimiként értelmezzük a regényt. A történetek egymással nem közömbös két szála különíthető el: Klein Ede és Gallér Gergely története.
Grecsó Krisztiánnál a végeérhetetlen beszédfunkció szervezi a szöveget. Az eseményeket különféle beszámolókból ismerjük meg, természetesen mindig a narrátor előadásában. Az állítólag-típusú módosítószók tömege adja a szöveg pletyka-szerűségét, de ez nem a kételkedés nyelvtana. A narrátor semmiféle kételyt nem támaszt a hallott-mondott tartalommal szemben. Ez a modalitás inkább a szöveg elő jellegét adja, és a falu-világ tapinthatóságát szolgálja, hiszen ami történik, az tulajdonképpen kétségbevonhatatlan evidencia, szükségszerűség. Egy helyen még tovább játszik az elbizonytalanítás jelölőivel, amikor csúsztat, a módosítószót váratlan helyen szerepelteti. Ilyen például, amikor az idegen asszony lemondóan „mormolta állítólag”, hogy ebben a faluban megbolondultak az emberek. Az szükség- és valószerű, hogy magányos árnyék van a kultúrház falán, viszont az idegen jövevény reakciója már nem bizonyított tény, hanem csak állítólag, hallomásból szerzett tudás, a valóságáért senki sem kezeskedik.
A Klein-napló hordozza azt a tudást, amit áhít mindenki, de leginkább Gallér Gergely, akinek a közös tudás megszerzése azért mániája, mert árva gyerekként tulajdonképpen gyökértelen, miközben kétségbevonhatatlan, hogy az időt az apa hagyományozza a gyermekére. A Klein-napló egyúttal azt is hirdeti, hogy az írás hatalmat gyakorol a valóság felett. A tudás megszerzése egyszerre egy másik tudás elvesztése is, ami a biztonság és egység garanciája volt.
A közös tekintet, „mi tekintetünk” az, amit rossz elveszíteni. Az szinte mindegy, hogy mi történik. Az a fontos, hogy ki tanuja, ki érti. Egy vidéki, egy idegen semmiképp.
Morális jelentést kap az árvaság, a zsidóság és kitagadottság fogalma, a bélyeg a büszkeség és a vágyott identitás eszköze.
Az árvakörben mindenkinek megvan a maga jól meghatározott és szükséges szerepe. Van egy kaliber, egy művész, egy tapasztalt ember, és az, aki nem tud semmit, nem ért semmit, de minden porcikájával érteni szeretne.
Ez az utóbbi szerep jutott osztályrészül nekem is, olvasónak, és kimondhatatlanul élveztem.


.: tartalomjegyzék