Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Május
Pécsi Györgyi

Ha megmaradt volna

a történelmi Magyarország, meg a szabad költözködés joga, körbelakom a peremvidéket. Legelőször is a tengerhez mennék. Fiumében nem élnék, lapos, unalmas, de a közelében igen. Csak úgy, vendégmunkásként biztos, hogy Triesztben lehúzok pár évet, a legszebb fekvésű város, hegykoszorúzta öböl, mediterrán tenger, leánderek, ilyesmik, ahogy lenni szokott arra felé, nyaranta átjárok Abbáziába (Opatija) sütkérezni, hébe-hóba Fiuméba is, biztos lenne pár ismerős a haditengerészetnél, meg nyaralgató barátok, talán rokonok is, akiket odavetett a jó vagy balsors. Aztán laknék a Magas-Tátrában is, mondjuk Tátralomnicon, amíg aprítom a pörköltnek valót, kibámulnék a hósapkás hegyekre, arra gondolnék, hogy a fenébe is, tényleg jó hely ez itt. Megtanulnék rendesen síelni, nem rettegnék a meredélytől, egyetlen apró bokamozdítással szálegyenesen megállnék a pálya alján, mint a kis szlovák kölykök. Laknék kicsit keletebbre is, a Duklai-hágó felé, Ladomérvágásán (Ladomirova), vasárnaponként eljárnék a görög katolikus misére, a fatemplomban mindig sok gyertyát gyújtanék a lelkem üdvéért, nemigen érteném a ruszinok nyelvét, de nagy szeretettel egymásra mosolyognánk. Néha rám törne a nosztalgia, hogy megkeressem az őseimet Pécsújfaluban (Pecovska Nova Ves, Sáros megye), meg is találnám az iratokat, amiben rám hagynák a reneszánsz Péchy-kastélyt, szabad óráimban azon merengnék, hogy mi a nyavalyának írt annyit Mikszáth az elszegényedett dzsentriről, most nem kéne összevissza laknom ebben a nagy országban, békében megülnék a birtokomon (a kastélyomban, amit nyilván nekem építettek az ősök). Aztán föltétlenül élnék Máramarosban, Ökörmezőn, kiülnék a Tatár-hágó valamelyik szirtjére, s csak nézném, hogy jönnek Galíciából a kaftános zsidók. Valószínű itt is ruszinokkal barátkoznék, keresgélném a büszke beszkid legényt (Paradzsanov: Elfelejtett ősök árnyai), lenne egy juhnyájam vagy kettő, csobánjaim, akik friss sajttal várnának, meg leütnének egy szopós bárányt érkezésemre. Aztán ők megnyúznák, nyárson (vagy ahogyan a legjobb) megsütnék, én meg megenném. (Elfelejtettem mondani, hogy mindenképpen módos ember lennék.)

Legszívesebben persze, a Székelyföldön élnék, itt több faluban is. (Mindig csak faluban, mert kizárólag bioterméket ennék, nem „Góbé”-t, hanem rendeset, közvetlenül az anyaföldből származót.) Az egyik szállásom Gyergyóban lenne, valahol Szentmiklós fölött. Vagy húsz éve nyári estén két pici lánnyal mentünk át a hágón autóval, már szürkült, egy lélek, egy motor, egy biciklis, egy favágó se közelben se távolban, kicsit beijedve, hogy húhh, jön a medve, megesz, de nem, egyszer csak megjelenik két gyönyörű meztelen ló a betonúton, egy fekete, meg egy fehér. Megállnak, keresztbe az úton, muszáj nekünk is megállnunk. Szemközt állnak egymással, összedugják a fejüket, spekulálnak, mit kezdjenek velünk. Hosszú percekig állunk így, moccanni se merünk, lenyűgöz a látvány (meg, jön a medve, húhh…). Aztán gondol egyet a fehér ló, szép komótosan elindul felénk, megszagolja a motorháztetőt, ránk néz hosszan, de ez nem elég, még közelebb jön, az ablakok le vannak húzva, amennyire lehet, egészen oda dugja a fejét, szinte bedugja a fejét az autóba, mindenesetre rendesen benéz, bevizsgál minket, a két pici lányt elfogadja dokumentnek, s szép lassan megfordul, biccent a fekete lónak, visszahúzódnak az út két oldalára, megnyitják az utat. Úristen, mi volt ez?!

Könnyű volt Rilkének, mert a szomszédjában angyal lakott. És könnyű annak a teher, akit ilyen meztelen lovak igazgatnak.

Gyímes valamelyik patakában házam lenne, és Háromszék valamelyik zsákfalujában is, lenne egy marhacsordám, lovaim is lennének, és persze erdő is kellene, és ha erdő, egy kis faüzem is, mert a legjobb illat a világon a diólevélé meg a frissen fűrészelt fáé. Ezért kellene az erdő. Persze üzletelnék is, megpróbálnám átverni a szépvízi örményeket, verőfényes vasárnapokon meg átruccannék az Ojtozi-szoros pisztrángosához. Még az is lehet, hogy a puliszkát is megszeretném (addig jártam Lengyelországba, már-már a céklaleves is ízlett).

De nem a székely fenyők, székely hegyek, székely lovak, székely balladák… Azt a gyanakvásmentes bizalmat, nyílt odafordulást, közvetlen atyafiságot, amit Székelyföldön, csak az én szülővidékemen tapasztaltam meg, Nyugat-Magyarországon, Vasban, Zalában. (No, igen, a Zalai-dombság toszkán táj, mondja Cs. Szabó, és toszkán lélek, mondom én.) Az ismerőst, mint a régen látott, jó rokont köszöntik, a vendéglős, boltos, benzinkutas is azonnal beszédbe elegyedik az idegennel is, kész az élcelődő humorra, nem a kalmár előzékenységével, hanem az emberi kapcsolatokra érzékeny lélekével.

Ha megmaradt volna a történelmi Magyarország, akkor körbelaknám azt a hihetetlenül pazar, semmihez nem hasonlíthatóan változatos és gazdag, gyönyörű országot, de fix helyem kettő lenne*: Vas-Zalában, meg Székelyföldön, és ezen a két helyen mondanám, érezném, tudnám, hogy „itthon vagyok” (nevét is, virágát is…).




.: tartalomjegyzék