Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Május
Szilágyi István

Két lóhossz

A jó úttól két lóhossznyira tengelyig kátyúba estek a szekér hátsó kerekei. A saroglyák így egy helyben is nyöszörögnek az ágfa-rakomány alatt. Ott, ahol a szekérút a kövezettre csimpaszkodna, a közbeékelt sziklás erdei televényben bükkfa alatt forrás szikrázik. Vízfölöslege – mert minálunk sohasem tudják az emberek mind elinni a források vizét, még ha naponta csupán korsónyi is az –, tehát a csekély vízfölösleg a szekérúton szivárog át, s minden robaj nélkül szikláig töri ketté a keréknyom-gerincet. Persze ha az erdőlők innák a forrásvizet, talán mégsem maradna elég ereje ellenük munkálni. De nem isszák, mert a kövesút pora a forrásra száll. Ha viszont a kövesút nem volna, a szekérút nem kanyarodna ide, megfelelne neki odalent a patakmeder. Bár a patak vizét egy ménes sem tudná kiinni, szekérútnak mégis megfelel: a két keréknyom szálára vette volt a vízfolyást. Most mindez nem fontos, mert a dolgok összevissza változhatnak, és az okok sem túl érdekesek, nem változtatnak a kész tényeken, azon sem, hogy a szekér kátyúba esett. Az okokra csak azután lehetne figyelmezni, miután a szekér újra egyenes talajra jut, hogy a kátyút elkerülhesse legközelebb. De addig mint fél örökkévalóság, két lóhossznyi a táv…

Csak ennyit lát a két lóval küszködő zömök, embernyi legény. Fiatal, talán még a szerelem se lazította izmait.

A forrás mellett idős hölgy ül, nyírfából összerótt régi pad maradványain. Szalmakalapot, napszemüveget, sötét, szűk szoknyát és bakancsot visel. A völgy zöldjén, elmúlt emlékein legel, gyönyörködik a tisztás virágaiban. De amint a fiú végigver a hámnak feszülő lovakon, fölkapja faragott botját s úgy áll tovább, mintha kezitcsókolom helyett jónapot köszöntek volna neki. Műanyagpoharát a forrás mellett felejti, összecsukatlanul…

Pedig akkor még húzni próbáltak a lovak.

Nem messze a jó úton négy szekér áll, ugyancsak fával rakottan, túljutva a kátyún – talán mert kikerülte azt. A két pár ökör és a két pár ló, mióta kiértek, odébb, a tisztáson, virághabos füvet harap. A fiú megáll, sehova se nézőn – a négy férfi komoran figyeli. Tekintetükben négy fogat; szálfaölő, erdőgyőző erő várakozik. De jel nélkül nem indulhatnak a legény felé, erejük túl nagy ahhoz, hogy fölkínálható legyen.

A legény most talán a bükkfatörzset nézi a forrás felett, de két szeme pillantása, lehet, jobbról s balról azt is megkerüli. Aztán kínlódva – mintha szakadék szélén állna s tarkójától kemény szél taszítaná – feje lassan előre, lefele hajlik, míg álla torkára tapad. Az ilyen pillanatokban gondolják vagy mondják is az emberről, hogy apja fia…

A szekér felé fordul s ostorával újra a lovak hajszolásába kezd. Miután látja, hogy a két pára végképp lemondott a traktornak való feladatról, szomorú képpel körüljárja a szekeret, karvastagságú husángot húz ki a rakományból, s elkezdi ütni a lovakat. Nem nógatja őket többé húzásra, azok most már nem is feszülnek a hámnak, lábuk függőlegesen mered a talajra, csak testük súlyát tartja s az ütleget. Patájuktól fülük hegyéig veri őket végig módszeresen. Olyan hosszan tart a csattogás, ameddig futja a legény ereje. És most már a férfiak sem állnak várakozón: sapkájuk alatt összeszaladt szemöldökük, ajkuk behorpadt, hogy szitkot, feddést magukba nyeltek; még annyit sem kiáltottak rá: „Hé, te, nem az apád lova!” De minek is kiáltanának? Tudja azt a legény anélkül is. Talán jobban, mint a férfiak, akik most előkanyarítják elemózsiás iszákjukat, leülnek sorban egy kidőlt fatörzsre s enni kezdenek. Széles pengéjű bicskájuk hegyén úgy szórják fogaik közé a kenyér- s szalonnadarabokat, mintha bármelyik utolsó falatjuk lehetne.  Hallgatásuk íratlan törvények alapján hozott ítélet.

A legény már nem a lovak nyakát, lábát üti, ezek túl kicsi felületek, hogy elboruló szemében az ütés pillanatában egy helyben maradjanak – derekukra, hátukra sújt. Aztán kiegyenesedik, félredobja a husángot, eltántorog a hátsó saroglyáig s a terü alá hajol; egyedül próbálja kiemelni a szekeret a kátyúból; öntudatlanul végére akar járni tehetetlenségének. Közben a lovak mereven állnak, izmaik, húsuk örvénylik a fényesre izzadt bőr alatt, míg csak testüket bordássá nem merevítik az ütleg nyomán keletkező ormók, dudorok. Lábuk föld felé karcsúsodó, kín kuszálta barna pillérerdő.

Amint fölegyenesedik, dongó nagyságú bögöly vágódik arcának, de miután összeszedi magát, tovább brúg túl a szekéren, keresve a lovak sebeit.

Akkor a legény a forrás utacskájáig vonszolta magát, nézte a kövön hagyott poharat, úgy érezte, kiégett szeme gödrét sem tudná telemerni vele – s a gyepen elheveredett.

…A túlsó oldalról hegyhátnyi rengő ménes robogott lefele. Mögötte zöld lánggal kavargott, égett az erdő, feléje üldözte a megvadult szürke ménfergeteget. (Sohasem látott ménest, csak szekér elé fogott két lovat s jászolba kötött tizenkét abrakost. Sohasem látott erdőtüzet, sohasem látott eddig zöld lángokat.) A szürke felhő elérte az utat, a zöld tűz utolérte a ménest és sörényébe kapott. Paták jégesője verte mellkasát, száz parazsas patkó húsába harapott.

Ekkor a legény a forrás fölé hajolt. Talán hogy mindenkorra kiigya. Fehér kristálygömböcskék emelkedtek az áttetsző két arasznyi barna mélyből, mely – amint a fiú kortyolta – elnyelte a beléje zúduló vad méneket. Két arasznyi kristálytiszta mélység – az örökkévalóság második fele – lassan fehérre, kékre öblítette; kiszabadította megpattant vérerek hálójából a zavaros tekintetet.

A barna erdőből akkor előugrált két mohos lábú kiscsikó, s nyakát nyújtva nyaldosni, csókolni kezdte az anyja szügyén serkent fekete, véres sebeket.




.: tartalomjegyzék