Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Május
Tánczos Vilmos

Vágykeresztség

Tizenöt évvel ezelőtt, egy igen hideg decemberi reggelen hárman ültünk Gál András szőlőhegyi öregkántor asztalánál: az asztalfőn a házigazda, két oldalt pedig a két vendég: a Budapestről jött barátom és magam, a Kolozsvárról jött régi ismerős „profeszor”.Veronika néni, a „véndiák” felesége, a régi moldvai szokáshoz tartva magát, nem ült oda közénk, ő mindig a tűzhely közelében tett-vett, és onnan szólalt meg olykor, „kendezve” a férjét is és minket is.

Innen, a szoba távolabbi sarkából egyszer csak ez a kérdés hangzott el a két vendég felé:

− Kendtek kátolikok, ugye?

− Igen, igen, igen! – kezdtem bólogatni nyomban sűrűn és buzgón.

− De maga nem! – fordultak most már a budapesti vendég felé, aki hallgatott.

− Nem, én nem vagyok kátolik – válaszolt a barátom szerényen, csendesen.

− Akkor protesztánt, ugye? – és ez már szomorúan, együttérzéssel volt mondva, hiszen aki nem kátolik, az nem tartozik közénk. Aki protesztánt, az szegény, mert tévelyeg a hitben. Luther Mártonról, az ördögtől becsapott, megtévedt papról mindenki tudja, hogy elvesztette az eget.

− Nem, én nem vagyok protesztánt.

És ekkor a két öreg arcára a szomorúság helyett kiült valamiféle elutasító félelem. Fojtottan suttogva, rettegve kérdezték, de azért valahogy mégis úgy, hogy a vendéget meg ne bántsák:

− Jaj, akkor maga pokait[1]! Pokait, ugye?

− Nem, én nem vagyok pokait sem – hangzott ugyanolyan halk egyszerűséggel.

Nagy kő zúdult le az öregdiák és felesége szívéről. Eszerint mégsem ülnek egy asztalnál saját házukban egy pokaittal. De milyen hiten lehet ez a titokzatos idegen, aki magyar, tehát nincs az oláhok hitén, és ugyanakkor se nem katolik, se nem protesztánt, se nem pokait?

A veszélytől megszabadulva mosolyogni kezdtek megint, és mivel végére akartak járni ennek az egészen furcsa dolognak, élénk, őszinte kíváncsisággal, egymás szavába vágva kezdtek kérdezgetni:

− De akkor mi? Mi? Mi lehet? Milyen hiten van kend?

A barátom meg volt most kissé szorítva, de ugyanúgy válaszolt, ahogyan eddig. Bár kétségkívül zavarban volt, mégis természetes hangnemben, tényszerűen, őszintén mondta:

− Tetszik tudni, a helyzet az, hogy én nem vagyok megkeresztelve.

Ha valaki kétfejű borjút vezetett volna be az ajtón, és az asztal mellé ültette volna közénk, nem támadt volna ekkora néma, értetlen döbbenet, mint ettől a kijelentéstől. Hosszú másodpercek múltak el, mialatt a két öreg tágra nyílt szemmel bámult reánk. Időbe telt, amíg meg tudtak szólalni, és végül dadogva ki tudtak ejteni néhány hitetlenkedő szót. Mert ilyenről ők még eddig nem hallottak, és nem is gondolták volna soha, hogy a világon ilyen is lehetséges.

− Mi?... Mi?... Hogy nincs... nincs megkeresztelve...? Nem, nem... hát ilyen nem létezik...

De amikor a vendég bizonygató bólogatásából, végül mégis kénytelenek voltak megérteni és elhinni, hogy az a borzadály, amit saját fülükkel hallottak, valóban igaz, akkor hirtelen minden megváltozott. Ővele már nem foglalkoztak többé, ő ettől kezdve már csak annyit számított, mint bármelyik holt tárgy a szobában vagy lelketlen állat az udvaron. Mert egy megkereszteletlen léleknek sem jogállása, sem világos értelme, sem felelőssége nincs. De ott van ez a másik, a „profeszor”, aki kátoliknak mondta magát...

András bácsi felém fordult, és a szemembe nézve, ezt mondta haragosan:

− Maga azt mondta az elébb, hogy maga kátolik, s hogy ez az az ember itt magának a barátja! Hát miféle kátolik maga?! Hát miféle barát maga?! Hát maga nem tudja, hogy a keresztség a legelső szentség, ami minden vétket eltöröl? Mindent, mindent, mindent! Az eredendő vétket és minden más vétket, amit az ember születése óta addig elkövetett. A keresztségvel ez az ember úgy menyen bé a mennybe, mind a mái szülött gyermek. Ő egy szent akkor! S ha utána bűnt követne el méges, akkor következik a másik szentség, a pokainca[2], a gyónás. Hát öntsük meg! Ha kell, megöntöm én! De azt nekem most itt nem szabad, met ez az ember se nem beteg, se nem fogoly, se semmiféle más baja, Istennek hála, nincsen. Úgyhogy én megnem keresztelhetem, de akármikor megállok mellette mind keresztapa! Ha maga kátolik, mondja meg neki, hogy milyen nagy dolog a keresztség! S ha nem érti egyszer, akkor mondja sokszor! Addig, amíg megérti. Met ez a legelső, itt kezdődik el minden. Hogy ő megértse, hogy ő akarja. Az Isten még azokot es elfogadja kereszténynek, akik valami folytán nem tudják felvenni a szentséget, de lélekben akarják, szeretnék.[3]

 

Év múlt év után, és én akárhányszor felkerestem a szőlőhegyi öregdiákot, első kérdése mindig arra a bizonyos lelkiismereti dologra, keresztényi feladatra vonatkozott, aminek terhét valamilyen mértékben velem együtt ő is magára vette:

– Elrendezte-e maga azt a dógot?

A felesége, Veronika néni ilyenkor bölcsen csitította:

− Hallgasson, kend, András, ne vigyüljön belé, ne gyűlöltesse magát! Lehet, hogy az az ember szentesebb, mind mü!

− Hát lehet. Lehet valóban, hogy ő szentesebb. De ha egyszer pogán... Ha nem járt a templomba soha, ha a szenteltvízbe nem szúrta a kezit belé soha... Ha nincs megkeresztelve, akkor pogán! Nekem ez kötelességem, hogy ezt én megmondjam. Nem pénzétt csinálom, hanem isteni szeretetből. Lehet, hogy az én beszédemre a Szentlélekisten őt kivilágositsa, hogy csinálja meg ezt a dógot. Hát legyen a keresztapja maga! S válasszannak egy nevet neki. Egy szentet. A keresztelő szentje osztán védelmezi, s a földi élet után ő vezeti fel a mennyországba.

− De én éfijabb vagyok, mind ő...

− Nem baj, nem baj! Tiszta keresztapja tud lenni! A feleségivel együtt: keresztapa s keresztanya. S ha a pap nem éri fel a fejit, adjanak egy lépcsőt, hogy tudja feltőteni a vizet a fejire! Ha kell, adok magának egy hágdosót[4], vigye el azt innét Budapestre, hogy tudja a pap megönteni.

− De ő egyre csak pisolyog, és nem mond semmit. Lehet, hogy nincs megkeresztelve, de én nálánál nagyobb keresztényt nem ismerek. Nagyon jó ember ő, aki soha nem lépte le a szeretet parancsát. Nagy krisztusi lélek van benne, András bácsi, higgye meg.

− Igaz, igaz. A legelső a szeretet az emberek közt. Lehet német, lehet orosz, lehet fehér vagy fekete, lehet akármiféle, azok mind Isten teremtményei, s azok egymást mind az egész kell, hogy szeressék, hogy legyen béke. A Jóisten ismer minden embert. Lehet, hogy a maga barátja a szeretet által szentesebb mindenkinél, de ha pogán, akkor pogán. Jöjjön bé ide hezzánk Moldovába! Mondja meg neki, hogy Szőlőhegybe az az öreg kántor mondta, hogy keresztelkedjék meg. Adja átol neki, amit én most magának mondok. Ha találkozik vele, vegye rea, hogy hajtsa a fejit keresztvíz alá!

 

A „véndiák” és felesége ezután olykor szóba került Budapesten. De csak olykor... Néha egy-egy e-mail is ment a Práter utcába, hogy Gál András bácsi emlegetett, kérdezett Téged megint. Aztán csak egy sor, annyi, hogy az öregdiák kiköltözött a szőlőhegyi temetőbe, és nem jön tőle már több üzenet. Nem sokkal ezután elment a férje után Veronika néni is, és így tőle sem jött már több üzenet.

Ebben az időben történt az is, hogy beteg lett a barátom. Hosszú éveken át nagybeteg. Ekkor úgy gondoltam, hogy a keresztség dolgát nem illendő ebben a helyzetben emlegetni, neki kell erről a kérdésről egyedül döntenie. Most már tudom, hogy rosszul, hibásan gondoltam. Ha emlegettem volna, ha ezzel segítettem volna, lehet, hogy másként, jobban és értelmesebben történik meg a végső szörnyűség is.

A temetésén mondták el azok, akik halálakor a budapesti kórházban a kezét fogták, hogy az utolsó hetekben Moldvába készült. Megkeresztelkedni.

 



[1] rom. „pocăit” = ’szektás, eretnek’

[2] rom. „pocăinţă” = ’bűnbánat, elégtételadás’

[3] A katolikus teológia szerint a vágykeresztség (lat. baptismus flaminis) a Szentlélektől származó, isteni szeretetből fakadó vágy akeresztségf elvételére, amely ugyanolyan értékű lehet, mint a vízkeresztség (lat. votum sacramenti). Ennek alapján a jóhiszemű pogányoknál is lehetséges az üdvösség.

[4] hágcsó, hágdosó = ’fából készült lépcső, amit a szomszédos telkek közötti közkerítések átlépésére használnak’




.: tartalomjegyzék