Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Március
Fekete Vince - György Attila - Molnár Vilmos - Lövétei Lázár László

Olvasólámpa

KARÁCSONY BENŐRŐL[1]

 

Az író írjon, és ne legyen boldogítóhivatal. Ha nemcsak fülbemászó locsogások

 szerzője, hanem művész is, akkor majdnem mindegy, hogy miről ír.

Minden keretben, minden időben, még a legidőszerűtlenebben is el fogja mondani azt,

ami a kor zűrzavarai vagy túlságos nyugalma miatt a lelkét nyomja…” 

(Karácsony Benő: Pjotruska)

 

Amikor 1948. szeptember 7-én Márai Sándor – miután úgy érezte, hogy otthoni, magyarországi szerepe megszűnt, a munkája pedig elveszítette az értelmét – félévnyi, évnyi rákészülés, vacillálás, és főleg önmaga győzködése (na meg közvetlenül a háború befejezését követő tapasztalatai) után, egy svájci konferencia ürügyén elhagyta Magyarországot, azt írta a naplójába: „Nem élhettem egy országban, amely nem haza többé.”

Márai ekkor negyvennyolc éves volt. Eladdig megbecsült, számon tartott, könyveivel jelen lévő szerző, akinek számított a véleménye, az állásfoglalása; a szava úgyszólván nyomott a latban. És aki nem mellékesen Budapesten, az akkori Magyarország centrumában élt. És alig három évvel az úgynevezett „felszabadulás” után úgy érezte, abban a levegőtlenségben, légszomjas állapotban, a lehetőségei beszűkülésekor, hogy mennie kell, mert az ország, Magyarország nem hazája többé.

Karácsony Benő, kolozsvári ügyvéd, Márai pár évvel idősebb vidéki kortársa, pontosabban nála tizenkét évvel idősebb erdélyi magyar író ekkor már négy éve halott, ugyanabban az évben halt meg, amelyben a felesége és egyetlen fia is elpusztultak – az egyik az őrültek házában, másikat pedig pár hónapra rá a nyilasok állították falhoz Budapesten. Erdélyi pályatársain, közeli barátain, írótársain kívül nem sokan tudtak róla (szinte senki) az akkori magyarországi magyar irodalom jelesebb, meghatározóbb képviselői közül, nem sokan tartották számon sem azt, hogy élt, sem azt, hogy alkotott, írt, ahogy a mai divatos kifejezéssel mondják: letett az asztalra, a kortárs művészet, szépirodalom asztalára valamit is egyáltalán.

Karácsony Benő különutas, kívülálló, csak a saját maga útját járó író volt, aki nem tartozott a korigényt kiszolgáló „historizálók”, sem a nagy történelmi témákat óriási tablókban, vastag regényekben felfestők közé, sem a síró-kacagtató, feleselő tündéri realizmust művelő székelyek, de még a tiszta baloldali, a kommunista, osztályharcos írók közé sem. Ahová ő tartozott, ott csak egyedül ő volt.

Hosszú ideig az elemzők csak a regényeivel foglalkoztak, a regényei mellett a novellái marginalizálódtak, elsikkadtak, jobbára elkerülték az elemzők figyelmét, vagy azért, mert a regények előképeinek tekintették őket, vagy azért, mert úgy gondolták, hogy a novellák minden erényeit tartalmazzák már a regények; és hogy inkább a regényíróra figyeltek, azt az akkoriban (is) dúló regényéhséggel magyarázták.

Pedig egy biztos, Karácsony Benő nemcsak kitűnő regényíró, hanem kitűnő novellista is volt. Ha akarjuk: két művész is volt benne, az egyik a regényíró, a másik pedig a novellaíró.

És azt hiszem, aligha létezett „legidőszerűtlenebb” idő, „legidőszerűtlenebb” kor, mint amiben ő élt, és amiben megpróbálta elmondani azt, ami a kor zűrzavarai miatt a lelkét nyomta. És aligha volt kiszolgáltatottabb, otthontalanabb és hazátlanabb írója a magyar irodalomnak a mi tájainkon, Erdély hegyes-völgyes-borvizes vidékén Karácsony Benőnél, aki – ahogy egyik késői méltatója írja róla –: Romániában magyar, Magyarországon erdélyi, ráadásul még zsidó is, aki magyarnak vallja magát, és – állítólag – azért nem kerül fel a zsidókat Svájcba menekítő vonatra, mert ragaszkodott a magyarságához. (Fekete Vince)

 

KIRÁLYREGÉNYEK

 

Aki Krúdyt szereti, na meg a magyar történelmet, az lehet, jobb, ha nem is olvassa el ezt a könyvet.2

Pedig talán az egyik legmívesebb munka, ami a mester keze alól kikerült: és ez nem kis dolog az Ő esetében.

Nagyívű, bő lélegzetvételű történelmi körkép ez a Mohácsot közvetlen megelőző, és rákövetkező időkről: II. Lajos királyunkról, Mária királynéról és Szapolyairól, az udvartartásról és a magyar főurakról. Majd’ ötszáz év távlatából is megállapíthatjuk: legfennebb a körülmények változnak, az emberek aligha, továbbá a politika akkor is éppen olyan bonyolult és piszkos volt, mint manapság.

Annyi teljesen bizonyos: amikor erre a korra gondolunk, nem éppen így él a képzeletünkben, ahogyan Krúdy festi le; pedig Krúdynak minden bizonnyal igaza van, abban, amit leír. Félelmetes ismeretanyag van a könyvbe halmozva, történészeknek is igen komoly munka lenne erről a korról ilyen szintézist összeállítani. A „királyalakok” pedig remekművek, szinte érezni Lajos király vergődését, Mária királyné levendulaillatát, és hallani Szapolyai döngő lépteit.

Persze, nem lenne Krúdy-könyv ez, ha az egészet ne lengené körül a sült vagy főtt hal illata, a pácolt húsok és kis folyami rákok aromája: hiszen abban az időben is ettek az emberek, nem kevesebbet, mint manapság, esetleg jobban és nagyobb gonddal; s Mária királyné udvartartásánál is volt annyira fontos a napi konyhapénz, mint teszem azt, Siklós várának sorsa.

És az egész regénysorozatot mintegy keretbe fogja, meghatározza Krúdy Gyulának Mária királyné iránti szerelme – igen, jól olvassák, ezt másként nem lehet megfogalmazni. Akkora rajongással, gyöngédséggel és szeretettel ír róla, hogy azt már csak a szerelemmel lehet megmagyarázni: és ez sok mindenre magyarázatot ad, Habsburg-pártiságára, a magyar urakban való kétkedésére, már-már ijesztően egyoldalú politikai világképére.

És egyszer csak a regényben magában is megjelenik Krúdy, valamely ködlovag őseként, Crudy néven lézengő ritterként, aki Mária királynét gyámolítja, szolgálja és hal meg érte. Remekbeírt figura.

Ahogyan voltaképpen remekmű ez a fájdalmas, keserves, kicsit elszomorító szépség, és ezért mégiscsak jobb ezt elolvasni mindenkinek, aki szereti Krúdyt és a magyar történelmet. Nem éppen az lesz, amit vártunk, de a Királyregényekkel egészen biztosan gazdagabbak leszünk. (György Attila)

 

VOLT EGYSZER EGY EURÓPA

 

Hét év kényszerszünet után, 1946 végén, 1947 elején Márai Sándor tíz hétig csavarog Nyugat-Európában – a régi, szellemi Európát keresve („Van-e még szellemi Európa? Vagy csak országok, határok, pénzrendszerek, politikai rendszerek s beteges nacionalizmus maradt az egészből?”3 – 40. o.). Lássuk, mit talált Márai a „semleges” Svájcban, illetve a II. világháború utáni Olaszországban és Franciaországban?

Nos, találkozott „bűntudatos” svájciakkal („Két világháborún át gazdagodtak, csinosították azt, ami már addig is tökéletes volt. […] Bűntudatosak. Svájci hölggyel beszélek, iparkodik szánalmat kelteni, valamit mond arról, hogy a cukrot jegyre adják, és megemlíti, hogy már nem kapni úgy és annyi csokoládét, mint azelőtt” – 10. o.); találkozott „laza” olaszokkal („Olaszországban is »válság« van, de ez a válság nem olyan mély, nem olyan szervi, mint Franciaországban vagy Németországban, mert nem kell szerepet váltani. A Mussolini-féle nagyságképzet, melyet beléjük neveltek, külsőséges volt, igazában nem is hittek benne. S nem is volt szükségük reá. Nagyon ők, lényükben, abban, hogy változatlanul olaszok” – 47. o.); és (végezetül) találkozott „frusztrált” franciákkal („A francia nép nem hisz vezetői szólamaiban, nem hisz abban, hogy »győzött«, sem abban, hogy nagyhatalom, gyarmatokkal… Restelli magát, ez a válság egyik oka. A német megszállás vége felé a franciák negyven százaléka kollaborált a németekkel, s ha a megszállás még egy-két évig eltart, hatvan vagy hetven százalék a németekkel tart. Tudják ezt, és most röstellik magukat” – 98. o.).

Nyoma sincs tehát annak az Európának, amelyet Márai még ismert, s amelyet keresve-kutatva útnak indult („Igen, volt egy Nyugat, amely nevelt. Még ismertem, emlékezem reá” – 102. o.). Először Rómában, egy bronzszobrocskát nézegetve kezd gondolkozni azon, hogy kik rabolták el Európát, és mit raboltak el tőle („A Palazzo Veneziában, Mussolini dolgozószobájában egy kis bronz a XVI. századból. Címe: Ratto d’Europa. Lehet véletlen, lehet gúnyos célzás is; a kiállítást amerikaiak rendezték” – 54. o.), aztán később egy komplett kisesszében részletesen is kifejti, mi hiányzik a II. világháborúból alig kikecmergett Európából: „Ratto d’Europa? Elrabolták, igazán? Kik és mit? (…) Mindenekelőtt a hivatástudatot; azt a tudatos vagy ösztönös zsigermeggyőződést, hitbuzgalmi állapotot, hogy Európának, tehát e földrész lakóinak valamilyen küldetésféle megbízatásuk és szerepük van a világban. (…) senkin és semmin nem érezni, hogy hisz az európai küldetésben (…). Valamit elraboltak Európából a vad erők, melyek acélseprőkkel sepertek végig a városok és csataterek felett. Az emberek élnek, mert élni organikus lehetőség, Európában is. De az élet ihlet nélkül nem szerep, csak tenyészet.” (110-111. o.) S hogy mit ajánl mindezek után a „keleti” Márai? „Menjünk haza Nyugatról, valóságosan és képletesen. Várjuk meg, amíg megint tanítani kezd; talán, ha lesz pénze, megint alkotni és tanítani kezd…” (106. o.)

Két emberöltő telt el a könyv megírása óta. Európa boldogabbik fele mély békében töltötte ezt az időt, elvileg tehát volt ideje gazdagodni és fölkészülni a tanításra. De vajon hogy’ vélekedne a diagnoszta Márai a mi Európánkról? Elnézést kérek az Olvasótól a most következő mondat publicisztikai mellékízéért, de az Európa elrablása olyan könyv, amelyik valósággal kiprovokálja az emberből a költői kérdést: vajon a mai Európának – az általános irányelveken túl – van-e (s ha ma nincs, akkor lesz-e valamikor?) olyan hivatástudata, mint amiről fentebb Márai beszélt? (Lövétei Lázár László)

 

AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG FELÉ TARTÓ GÁLYA

 

Hogy miért kell megmászni a Mount Everestet? Az 1924-ben még megmászatlan Everest meghódításával próbálkozó, és eközben életét vesztő George Mallory legendás válasza így hangzott: „Csak azért, mert ott van”. Úgy érzem, ez a kijelentés főként azokra a csúcsokra érvényes, amelyeket emberi láb még nem érintett. Csakhogy a hegymászók túlnyomó többsége nem a még érintetlen bérceket veszi célba − jószerivel ilyenek már nincsenek is −, hanem a már százszor és ezerszer bejárt ormoknak és gerinceknek vág neki újra és újra. Végül is miért? Szerintem erre a svájci író, Ludwig Hohl ad találó választ a könyvében4, egy tragikusan végződött, több mint száz évvel ezelőtt az Alpokban történt hegymászás kapcsán: „Hogy elszökjünk a börtönből”.                                                                                                                            Fiatalabb koromban, a nyolcvanas-kilencvenes években egy túrázást kedvelő baráti társaság tagjaként magam is gyakran vettem részt nyaktörő kapaszkodásokban a Királykőben, egyhetes gerinctúrán a Fogarasi-havasokban, vízesésen való leereszkedésben a Bucsecsben. Egyszer-kétszer a sziklafal-mászás rejtelmeibe is belekóstoltam (merthogy a magashegyi túrázás és a sziklafal-mászás nem ugyanaz). Tanúsíthatom, hogy az eufória, amit a hegy tetejére felérve, és ott rövidebb vagy hosszabb időt eltöltve érez a hegymászó, abból is ered, hogy odalent hagyhatta az emberi világot, annak minden problémájával és bajával, korlátozó és néha fenyegető tiltásaival együtt.                                                                                                                                               A nyolcvanas évek végén a Ceauşescu-rezsim ugyan betiltotta Románia állampolgárai számára a külföldre való utazást (még az addig két évenként lehetséges, csak néhány szocialista országba  engedélyezettet is), de a maga butaságában nem vette észre, hogy a lezártnak hitt országból nemcsak horizontálisan, hanem vertikálisan is ki lehet lépni. Itt elsősorban nem arra gondolok, hogy például a Fogarasi-havasokban 1988 nyarán az egyhetes gerinctúra alatt több német, lengyel, angol vagy magyar turistával találkozhatott az ember, mint románnal, hanem főleg arra, hogy felérve az alpesi zónába, már nem a diktatúra gonosz, idétlen és léleknyomorító rendeletei dirigáltak, hanem a természet ősi, felülírhatatlan, mindig ésszerű és bölcs törvényei voltak érvényben, azokra figyelt mindenki, ha baj nélkül akarta befejezni a túrát.                                                                            De nemcsak a Ceauşescu-érában számított egyfajta szökésnek, menekülésnek a magashegyi túrázás, hanem mindig is az volt, és ma is az. Ezernyolcszáz-kétezer méter fölé érve, ahol elfogynak már a fenyők is, és megkezdődik a pártázatként meredező csupasz sziklák, az alacsony, girbe-gurba ágaikkal kúszó alakokra emlékeztető gyalogfenyők, és a folytonos szélfúvásban edződött hegygerincek fűszőnyegeinek birodalma, az oda felmerészkedő turista igen lényeges határt hagy maga mögött: az emberi világ minden kicsinyessége, irigysége, törtetése, egoizmusa, hamissága odalent marad a medencékben és völgyekben, jelentéktelenné és lényegtelenné törpülve. Az ember által még nem bolygatott természet látványa és a halál közelsége (ami odafent a meredek sziklákon való mászáskor és a gyakori, igen gyors időjárásváltozások révén többé vagy kevésbé mindig jelen van) megtisztítja a hegymászót a civilizáció odalent ráragadt sallangjaitól, cafrangjaitól, és az élet igazán fontos, lényegi dolgaira irányítja a figyelmét. Valahogy intenzívebben, mélyebben él az odafent túrázó, és úgy jön le a hegyről, hogy érzései megtisztultak, gondolatai megfésülődtek. Nehezen fogja ezt megérteni egy síkságlakó, aki még soha nem vett részt több napos magashegyi túrán. Ismertem olyan középiskolai filozófiatanárnőt, aki a nyolcvanas években minden hétvégén megtett huszonöt-harminc kilométert fent a hegyekben, ettől egész héten jó közérzete volt, és energiával telítődött. Ha viszont hétvégén valamiért nem tudott felmenni a hegyekbe, utána egész héten depresszió környékezte és alkoholizált.                                                                                                          Aki azt hiszi, hogy a hegymászás valamiféle teljesítményhajhászás újabb és egyre magasabb csúcsok bevételén keresztül, az téved. Ha csak sportnak tekintjük is, az alpinizmus a legtisztább sportág, olyan értelemben, hogy itt tényleg nincs nézősereg, se rivaldafény, pódiumra sem áll a végén senki. A hegymászó igazából nem is a heggyel küzd meg, hanem önmagával, és hogy jól csinálta-e, hogy bölcsebb lett-e a végén, annak is csak ő maga a tudója. De talán találóbb életformának nevezni a rendszeres hegymászást, mintsem sportnak. Aki elbeszélget magas hegyeket gyakran bejáró hegymászóval, megérti, miért. És megérti akkor is, ha ő maga vág neki rendszeresen egy felhők fölé magasodó hegynek, amely „azt a benyomást is kelthetné, hogy óriási gálya, amely nem a földi tengerek, hanem az örökkévalóság felé tart.” (Molnár Vilmos)



[1]Karácsony Benő: Líra. Bukarest, 1990, Kriterion Könyvkiadó.

2Krúdy Gyula: Királyregények. Budapest, 1979, Szépirodalmi Kiadó.

3Márai Sándor: Európa elrablása. Budapest, 2008, Helikon Kiadó.

4Ludwig Hohl: Hegymenet. Csíkszereda, 2013, Bookart Kiadó.




.: tartalomjegyzék