Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Október
2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Március
Ferenczes István beszélgetése Kenéz Ferenccel

A költő toronygombiratai

– Van olyan vélemény, miszerint a versírás, a költészet egyfajta kegyelmi állapothoz köthető. A te életedben egészen biztosan volt egy ilyen mozzanat, egy pillanat, amelyet akár a költészet felé fordulásod kezdetének is tekinthetünk. Hisz addig addig kizárólag futóbajnok akartál lenni...

– Többször és többen is fogalmaztak így, a kifejezés, mondhatni, divatos (vagy kissé elcsépelt) megfogalmazása-körülírása lett valami igaziból körülírhatatlannak, ám be kell vallanom, én magam ezt egyszerűen nem értem. Nem szó szerint nem értem, hanem a sugalmazást nem, amit a „kegyelmi állapot” kifejezés sejtetni, és amit a szerző, néha még a szerényebb képességű is, ezzel a szakrális megnevezéssel „odafentről” hitelesíttetni akar. A kegyelmi állapot, ugye, a gyónással függ össze: aki bűneit megbánva, megvallva hal meg, bocsánatot nyer, „kegyelmi állapotba” kerül a végítéletkor, magyarán: nem jut a pokolra. Hát ennek nem épp ellenkezője-e a költészet, nap mint nap nem épp hogy a pokolban munkálkodva, a magunk-keresés szellemi tisztítótüzén át juthatunk el a költészethez? Persze, egyeseknek luciferi pokla van, másoknak könyvelőirodai, vagy amolyan viceházmesteri, ám egyiknek sem a kirakatában tartják a tisztótüzet, hanem éppen hogy a „saját pokol” megélésének leglegbensejében. Ha innen közeledem kérdésed megválaszolásához, bármily nagyotmondónak vagy nevetségesnek tűnik is, azt kell mondjam, hogy bizony-bizony magam is  egyfajta elveszettség poklából próbáltam tizennyolc-húszévesen a költészet segítségével kikerülni. Ami ilyenkor azért igen körülményes, mert akkor azt még nem tudja az ember, hogy ez csak az igazság tisztítótüzén át lehetséges, úgy tűnik, csak udvarolni kell a múzsának, s akkor az melléd szegődik, melléd szegődik, s majd kivezet a „saját poklodból”, de nem vezet, mert a múzsát nem azért találták ki, hogy eldöntse az utadat, csupáncsak hogy megédesítse azt. A felismerés a tiéd. Számomra az ihletettség valahol a felismerés tájékán helyezkedik el. Érzelmi, nyelvi, logikai, társadalom-kritikai felismerés tájékán. Ilyen értelemben nem volt (és nem is lehetett) szükség olyan  fordulópontra az életemben, amitől kezdve az ember „elszegődik”. Én nem híve, munkása, hanem a szó legszorosabb értelemben vett megélője akartam lenni a költészetnek, hiszen semmi nem szolgálta jobban megvilágosodásomat saját életünk dolgaiban, mint amire napról napra, versről versre én magam rájöttem. Számomra a költészet soha nem volt  szakmai dolog. Én nem született költő vagyok, és nem is tanult költő, én a költészetből, vagy a költészettel alakítottam ki az életemet. Az életem alakító és szervező eleme, ereje volt tehát számomra a vers. Valós világom  megteremtése és költői világom megteremtése „egy ütemben” történt. Én nem tanultam költőnek, és azt sem mondhatom, hogy abban az értelemben, ahogy ezt érteni szoktuk, költő akartam volna lenni. Én csak az én életemet akartam létrehozni. Éppen ezért a költészethez való viszonyom nem szakmai, hanem élettartalombeli, mondhatni: élettani kérdés volt számomra.

– Legutóbbi, Vendéglétracímű, három hosszú poémádat tartalmazó könyvedet olvasva az az érzésem támadt, hogy bármelyik alá odaírhattad volna: elbeszélő költemény. A Lili medika leveleibőlalá akár az eposzi jelző sem lett volna túlzott. Ebből azt a következtetést vonhatnám le, hogy a nagyszalontai születésű Kenéz Ferenc nem is esett olyan messze attól az almafától, amelyet Arany János nevével szoktak fémjelezni. Mondom ezt azért, mert indulásodtól kezdve méltatóid, recenzenseid nemegyszer amolyan számonkérő módban beszéltek erről az állapotról. talán azért, mert nem voltál eléggé „népies”. Arra kérlek tehát, hogy ebből a feltevésből kiindulva próbáljuk körüljárni bölcsőhelyedet.

– Hát hogyan lettem volna én népies, mikor 21 éves koromig nem láttam magyar falut? Névnapozások alkalmával a családban szép magyarnótákat  énekeltek, nem népdalokat. Én nem a hagyományok, hanem az élet felől érkeztem az irodalomba. Ha viszont a könyvek felől közeledünk az életemhez, a bölcsőhely megrajzolásához, akkor a Vendéglétránál talán helyénvalóbb lenne a 2011-ben megjelent Édesgyökér című kis kötetnyi versciklusomból kiindulni. Ez az én ötvenes években Nagyszalontán megélt gyermekkorom. Még ha a hatvankét darabból álló „versciklus” alcíme  szerint  nem is verseket, hanem „gyermekrajzokat” tartalmaz.  Még ha ezeket a gyermekrajzokat, a ciklus utolsó darabjában „toronygombiratnak” is aposztrofálom. A Gyermekrajzok világában benne van az, hogy honnan jöttem, és hogy miként is „érkeztem” oda vissza. Nagyszalonta olyan hely volt, legelőivel, nagy szántóival, hogy az ember szinte csak kilépett a házak közül s már szaladhatott is neki az égnek. Onnan az ember repülni kívánkozott. Életem alakuló időszakában, gyermekkoromban sem az iróniának, szarkazmusnak, sem az érzelmességnek nemigen volt helye. Nemigen nyilvánítottak abban a világban ilyen személyes véleményt, szemérmesebb, óvatosabb, konformistább világban éltünk családon belül, mintsem hogy „utcára vigyük” érzelmeinket. Az Édesgyökérben a korabeli érzékelési- és jelrendszert, annak sémavilágát  próbáltam megörökíteni. él gyermekkorának egy szétszakadt, szétszóródott  lapú kifestőkönyve. Össze kell szedni a lapokat, s a színehagyott foltokat kicsit felélénkítve előttünk áll az élmény. gyermekrajzoknak meg kellett  találjam a nyelvét ahhoz, hogy meg tudjam írni. S  a őkönyvek nyelve volt, csak  nálam ez esetben fordítva történt a dolog: megvoltak a színfoltok, s nekem a rajzot kellett behuzigálnom a színek közé.szülőföldhöz, megszokottan, kétféle módon viszonyul az íróember: vagy túl konvencionálisan vagy túl mitikusan. Nálam mitikus konvencionálisan, a konvencionális mitikusan jelenik meg. Az ötvenes évek Nagyszalontájának én e módon tudtam hiteles lenyomatát nyújtani. Mert hiszen a szándék természetesen ez volt, a szülőföld-élményt próbáltam megörökíteni. Amit majd harminc évvel korábban, a De kérem, hát ki mondta neki, hogy repüljön? és A szülőföld átrendezése című verseimben már egyszer megtettem, még ha annak sokkal inkább elszámolás, vagy leszámolás-jellege is volt,  nem mellékesen az akkoriban olyannnyira dívó „szülőföld-költészet” hamis harsonaszólamaival-hangjaival is. Mostani versciklusomban azzal, hogy igyekeztem hiteles művészi képben ábrázolni  az ötvenes évek  Nagyszalontáját, némiképp valami „szülőföld-tartozást” próbáltam leróni. A lehető legegyszerűbben: kiegészítvén a várostörténetet. S költői értelemben a lehető legtermészetesebben „fölhelyezni” e korabeli beszámoló életdarabkáit a főtéri templom toronygombjába, mint valami pszeudo-gombiratot. Megvallom, a megírás hónapjai során nemegyszer villantak elém Fellini csodálatos gyermekkor-filmjének, az Amarcordnak a képkockái... A kiadás előtt még arra is gondoltam, hogy talán érdemes lenne a szöveg nyelvéhez illő fotósorozattal illusztrálni a könyvet... S képzeld, meglepetésemre találtam is egy fotóst, aki évekkel korábban megcsinálta már a maga kisvárosi Amarcordját... Inkey Alice albumáról van szó, amely 2006-ban jelent meg, a szerző negyven év múltán tér vissza s fotózza, éli újra gyermekkora helyszínét. Nos, mint látod, e gyermekkori helyszín-megidézésnél hamarabb esett szó Felliniről, mint Arany Jánosról. Ebből némiképp sejthető, miféle választ adhatnék én a felvetett megközelítésre. Azazhogy én nemcsak hogy nem Arany Jánoson „nőttem” fel, de az egész összmagyar irodalom, úgy ahogy van, nem foglalkoztatott különösképpen,  sokáig sem mint tantárgy, sem mint élmény. Pedig egy vak ember „meg is jelentette” nekem abban az időben, hogy költő leszek.  Nem érdekelt engem akkor semmilyen formában a költészet, a megtanulandó tananyagon túl. Nekem az akkori életbeli útmutatóm Nurmi volt, a finn csodafutó, meg mondjuk Seka, aki először futotta 2 perc alatt a nyolcszáz métert Nagyváradon. Kíméletlenül dolgoztattam magam, ántszándékkal nehéz terepen,  a szalontai határban, a felszántott földön  folytattam edzéseimet, súlyokat raktam a lábaimra, csakhogy a közelükbe kerülhessek. Nem kerültem. Legjobb eredményem egy országos hetedik hely volt. Költőt akkor láttam először, amikor az érettségi vizsgabizottság elnökeként megjelent iskolánkban Márki Zoltán, akinek versei szerepeltek a tankönyvünkben. (Pár évvel később, amikor már szinte hetente vittem hozzá próbálkozásaimat az Utunkhoz, ő tudatosította bennem, hogy milyen fontosak a jelzők. Úgy vélte, akinek nincsenek saját jelzői, nincsenek saját versei sem.)  Akkor hallottam először arról is, hogy iskolánk egyik magyartanára, Tóth István maga is költő. Nem sokkal később bementem a városi könyvtárba, s életemben először kikölcsönöztem két verseskötetet: a Római költők antológiáját és Tóth István verseskönyvét. Az utóbbi érthető lenne, az előbbit nem tudom megmagyarázni. Hacsak nem rendkívüli latintanárunk, Vonház Antal varázslatos személyiségének (utó)hatásaként. Nagyjából az érettségi utáni időszakra esik az a periódus, amikor elkezdtem verset írni – és verset olvasni. Ebben a sorrendben. Két év múlva, sorkatonai szolgálatom letöltése után viszont, az egyetemi felvételi vizsgák idején már Voznyeszenszkijről, Marquerite Durasról beszélgettünk a mellém sodródott felvételizőtárssal, aki történetesen Csáky Zoltán, a későbbi televiziós szerkesztő volt.

– 1968-ban megjelent Forrás-köteted, a Fekete hanglemezekelõszavában balogh Edgár ezt írja: „Ez a kedves, gyerekes Kenéz Ferenc Arany János félig még folklóros, félig már televíziós Nagyszalontájáról startolt, de (...) a hajdúivadék ma már nem nemzeti eposzt keres, hanem végsõ és örök szabadulást az embertelenségek árnyként rámaradt emlékeitõl”. nem tudom mennyire vallod magad „hajdúivadéknak”, de érzéseim szerint talán meghatározóbb volt számodra nagyvárad, ahová középiskolásként kerültél. Már a kötet címadása, logikája szerint is, inkább Ady Fekete zongorájára emlékeztet. Egyik interjúdban fontosabbnak tartottad a váradi élményeket, mint a szalontaiakat. Ha értelmét látod, beszélj a családordról, annál is inkább, mert az általam eddig olvasott interjúidban elég szûkszavú voltál e téren. De a váradi évekrõl sem beszéltél sokat.

– No, hát a váradi évekbe az elébb  már beleszaladtam, de hát akkor kissé visszakanyarodom. Bár a korabeli megfogalmazás és Forrás-kötetem fülszövege szerint is munkáscsaládban nõttem fel, ez azért ennél egy kicsit komplikáltabb. (A mellékelt 1-es számú fotóból ez bizonyára kitetszik, talán 1947-ben készült, édesapám ekkor hadifogolyként valahol Szibériában van.) Hogy hajdúivadék lennék-e, errõl semmi bizonyosat nem tudok mondani, tény, hogy Bocskai István háromszáz városalapító  hajdújának névsorában hat-hét Kenéz is elõfordul, anyai dédanyám naplója szerint pedig gyermekkorában még ott függtek a falon „a nemesi ármálisok”, az adomány nélküli nemeslevelek. Anyai nagyapám vasuti pénztárnok volt a Monarchiában, hol itt, hol ott teljesített szolgálatot, az impérium-váltásnál nem esküdött fel a román államnak, kikerült a vasúttól, attól kezdve gazdálkodással foglalkozott. Évekig bérlõ volt egy keményfoki nagybirtokon. Apai részrõl, mondjam úgy, jobb módú iparoscsaládból származom, édesapám elbeszélése szerint nagyapám igen híres kovácsmester volt ( na persze, a szalontai kovácsok mind igen híresek lehettek, ha már a Mátyás királyról szóló  mesékben is szerepel „a szalontai kovács” története), céhmester, a helyi ipartestület megalapítója, majd hosszú idõn át elnöke, édesapám az õ mûhelyében tanulta ki a kovácsmesterséget, de mint nemegyszer említette, a nyomába sem léphetett nagyapámnak. Édesapám kissé óvatos, kissé gyámoltalannak tûnõ emberke volt,  akire azt szokták mondani, nem életrevaló, konfliktusokba nemigen keveredett. De ügyesen vihette a dolgait, hiszen az ötvenes évekig még ott állt a cséplõgépünk és az amerikai traktorunk az udvaron. Aztán elvették a cséplõgépet, meg a traktort, s akkor tényleg munkás lett. Kismunkás egy kismûhelyben. Béketûrõ, szelid alkatát  érzem magamban, akárcsak édesanyám derûs,  alapvetõen az életben és magában erõsen bízó, a világ dolgaira figyelõ és azokat nyitottan fogadó jellemvonását. Édesapám nem volt irodalmat olvasó ember, de az Élet és tudomány hosszú éveken át járt a házunkba. Édesanyám leánykorától rendszeresen és sokat olvasott, de, mondhatnám úgy, csak „klasszikusokat”, Móriczot, Kosztolányit, Zilahyt, Somogyvári Rudolfot, Nyírõt, Gulácsy Irént, Kosáryné Réz Lolát, rendszeresen vásárolta a Magyarországról akkor még érkezõ könyveket, Tömörkényt és Nagy Lajost az õ kezében láttam elõször, a házban ott volt a százkötetes Jókai díszkiadás, éjszaka 3-4 óráig olvasott, s reggel derûsen  tette elénk a reggelit. Gyermekkoromat nyugalom, biztatások és elvárások határozták meg. És édesanyám nem erõszakos, de erõs karaktere révén,  egyfajta kiválásra való felkészítés. Az ember  „valamire születettségének” okos, értelmezõ parancsa.  Hatodikus koromban szégyenszemre beiratott balettórára, talán én voltam ott az egyetlen fiú, hátha baletttáncos lehet belõlem, ugye, volt egy kis Pionir-fényképezõgépem, elkezdtem olvasni a Felvétel indíts! címû könyvet a filmkészítésrõl, s ahogy az egyik szomszédhoz megérkezett valami bukaresti operatõr-rokon, elvitt, hogy ismerkedjem meg vele, a hatvanas években Kulin György hazalátogatott Nagyszalontára, édesanyám megkereste a nõvérét, aki  régi barátnõje volt,  s megszervezte, hogy majdani elsõ budapesti látogatásom során felkereshessem híres csillagászt az obszervatóriumban. Egyszóval gondja volt arra, hogy az ember ne ragadjon bele az életébe, mint ahogy õ,  érzése szerint,  beragadt. És hát ott volt Gizella nõvérem példája, aki Nagyváradon a Klasszikus Magyar Vegyes Líceumban érettségizett, és  tizenhatévesen lett orvostanhallgató Marosvásárhelyen. (Ám mikor hazajött nyári vakációra, ment a kültelki lányokkal rizset gyomlálni, a rizstelepre, hogy akkor már szûkös anyagi helyzetünkön segítsen).

– A Marad a láz?-ban Gálfalvi Györgynek azt nyilatkoztad, hogy „Mindazzal, amit Szalonta az irodalomban jelent, én csak akkor szembesültem, amikor költõi eszményeim már kialakultak. Sinkáról például Kányáditól hallottam elõször 1965-ben.” A szülõföld átrendezése címû poémádat olvasva még árnyaltabbá válnak akkori válaszaid. Most kétszer annyi idõs vagy, mint ama interjú idején. Öregedõ fejjel, lehiggadtan, bölcsebben, ma már azt hiszem, másként olvasod szalontai elõdeidet.

– Nem az olvasattal volt a baj, hanem a „hozzáféréssel”. Amint azt már jeleztem,  nem azért nem lettem „népies”, mert nem akartam felvállalni a hagyományt, hanem mert az életem felõl közeledtem az irodalomhoz, és föl sem merült, hogy ne a kortársaimhoz „igazodjam”. Ha amolyan  iskolai verselõs kisdiák lettem volna, aki úgy beletanul az irodalomba, bizonyára a hagyomány meglevõ, vagy éppenséggel helyi csapásai felõl indulok el én is,  de hát nálam a gesztus maga, hogy írásra adtam a fejem, már eleve a hagyománnyal való szakítást jelentette: olyasmivel kezdtem foglalkozni, ami az én mikrotársadalmi környezetem ténykedési körében  nem volt „bemérve”. Bemérve a tanár, orvos, ügyvéd, mérnök volt. A diplomás ember. A kortárs irodalom, akárcsak a korabeli kultúrpolitika egyéb megnyilvánulása, valami ösztönös, mondhatni: úrhatnám elhatárolódást váltott ki  abban a közegben, mert hát mi az, hogy most már Gábor Feri, a postás is verset ír? Közlik is az újságok! És hát ott volt a népi származék Bonczos István elvtárs és Nagy Ilona elvtársnõ,  akik a proletkult idõszakában lettek (egyébként jobb sorsra érdemes) írók, írószövetségi tagok,  szónokai az idõnek, akiknek „íróskodását” a városka kispolgári, polgári olvasóközönsége nem tudta  s talán nem is akarta sem tudomásul venni, sem feldolgozni, sem megemészteni. Ebben a közegben a kortárs irodalom, úgy ahogy volt, azt  a se füle, se farka világot jelentette,  amely létezik ugyan,  de elfogadni nem muszáj. Harmadéves egyetemista koromban megjelent elsõ verseskönyvemet nem hiszem, hogy  külösképpen mutogatta volna édesanyám, sõt, inkább  lehetett benne némi szermérmes tartózkodás, hogy hát így alakult: azt kell mondja a fiáról, hogy költõ. Pedig hát ez egy igen mutogatós városka volt, itt még a hússorba is elvitték egyetemista gyermekük indexét az édesanyák, hogy eldicsekedjenek a jelesekkel. Nos, ám hogy ismét csak visszakanyarodjunk az általad felvetett témához, aztán késõbb megjött a Sinka-idõszak, és eljött az Arany Jánosé is. Én nem Aranytól indultam, de ha szabad így mondanom, hozzá érkeztem meg.  S ha most megkérdeznék, hogy a fiatal költõk közül kiket szeretek a legjobban, hát a legfiatalabbak közül Arany János és Ady Endre nevét  említeném...

– Várad után Kolozsvár következett, az egyetemi évek. Aránylag hamar befutottál. 1968-ban megjelent már említett Forrás-köteted, 1970-ben az Ólomtánc, 1972-ben a Homok a bőröndben. Három év teltén abbahagytad az egyetemet. Gálfalvinak elég részletesen elmondtad az indítékaidat, a család helyzetét (hisz akkor már nős voltál, én már Ágnessel együtt ismertelek meg), de a Székelyföldmai olvasói mindezt nem tudhatják. Arra kérlek, hogy vállald az önismétlés ódiumát, s beszélj ezekről az évekről: a Tordai úti albérletről, a Gaál Gábor Körről, a Béke téri kávézóról, Kolozsvár akkori hangulatairól. Kérlek erre a magam érdekében is, hisz azalatt a másfél év alatt, amíg az akkori Gaál Gábor Körös irodalmi életben szédelegtem, veled és atlán csiki lacival kerültem közelebbi barátságba. Meglehet, tőletek tanultam a legtöbbet versről, irodalomról.

– Hát az utolsó mondat itt most számomra kissé furcsán hangzik, mert én mindig is inkább tanuló költõnek, mint tanító költõnek éreztem magam. Az én verseimbõl hiányzik az a bizonyos, a magyar költészetre olyannyira jellemzõ, a szövegtestbõl szinte kiemelkedõ, feddõ-figyelmeztetõ, rekcumozó, felemelt ujj. (Nálam, ha van, akkor kettõ van: a jelentéstevõ két ujja). Nos, Kolozsvár... Nyáron mondtam el ottani  könyvbemutatómon élethelyszíneimet elésorolva,  hogy ugye Szalonta a szülõvárosom, Várad a nagyvárosom, Kolozsvár a megszeretett városom. És hogy a megszeretett várost, az ember bárhova is menjen, el nem hagyhatja soha. S ismételten kimondom ezt most innen, Budapestrõl is, ahol pedig már többet éltem, mint abban a megszeretett városban. No most ebben a megfogalmazásban tulajdonképpen ugye az is benne rejtõzik, hogy Kolozsvárt valamikor, kezdetben, a kezdetek kezdetén talán nem szerettem, nem éreztem a magaménak, s ez így is van, várakozásaimban valami olyasmi élt, hogy egy ugyanolyan város, mint Nagyvárad, csak nagyobb, és van egyeteme, s erre fel megérkeztem egy városba, amelynek nem volt Sas-palotája, nem volt Körös-part fûzfasora, és Körös-partja sem, nem voltak kis palotácskái még a mellékutcákban is, nem volt sehol a századelõ aranykora, semmit, amitõl az ember megbolondul nem sugallt a város, semmi bódító varázs, csak a hosszú utcák keresztbe-kasba s valami történelmi szunnyadtság körös-körül,  a tereken, az épületeken,  számomra lehangoló volt... Az egyetemi évkezdet úgyszintén, ahol talán már az elsõ héten megkezdették velünk a céduláztatást, fontos nyelvészeti, irodalomtörténeti munkák pár óra alatti kijegyzetelését, szemináriumi feldolgoztatását, ami az esetek nagy részében egyszerûen „kompilálás” volt,  mások gondolatainak ügyes újrafogalmazása. Ez már az elsõ idõszakban megsejtette velem, hogy nem jól választottam. Tanár soha nem is akartam lenni, elõször az érettségi után német-magyar szakra jelentkeztem, valami homályos elképzeléssel, hogy német nyelv, hogy tolmács, szóval „valami efféle”, majd mikor nem kerültem be, következett a másfél éves sorkatonai szolgálat, ahonnan román tudásomban megerõsödve 1964 nyarán már román-magyar szakra iratkoztam. Emlékszem, a katonaságom vége felé megkérdezte az egyik   hadnagyunk, hogy mi akarok lenni, s hallom ma is, amint kissé a magam számára is váratlanul ki merem ejteni a szót: „ziarist”. Majd hozzátettem: és szeretnék elmenni Amerikába... Ennek ellenére a felvételihez kapott  tanulmányi szabadság alatt vasakarattal, hajnaltól éjszakáig tanulva, szóról-szóra bevágtam a román, magyar és történelmi tananyagot, s elsõnek kerültem be a román-magyar szakra... S akkor az elsõ hetek után látom, ahhoz, hogy az legyek, ami nem akarok, tanár,  folytatnom kell a vasakarattal kialakított életmódot. Persze, akkor már szinte hetente vittem-küldözgettem igencsak szokványos zsengéimet ide-oda szerkesztõségekbe, leginkább talán Szõcs Istvánnak az Utunkhoz (akkor már mindent olvastam, a katonasághoz édesanyám még a román filmkritikai szaklapot, a Cinemá-t is rendszeresen küldte kérésemre), úgyhogy ha az irodalmi hagyomány nem is, de az irodalmi várakozás ott feszengett bennem. Bemutatkoztam a Gaál Gábor Körben, ahol elsõ felolvasásom után az elnöklõ  Bodor Pál „költõvé ütött”. Elsõ év után, amolyan  jutalomnyaralásra életemben elõször Budapestre utaztam, keresztapámék meghívására. Pesti tartózkodásom idején jelent meg elsõ versem a kolozsvári  Utunkban. Csak álltam a Dohány utca sarkán a kinyitott újsággal a kezemben s nem akartam elhinni, amit látok... Attól kezdve egyszerûen hamisnak éreztem jelenlétemet az egyetemen. Én csak a saját életemet akartam megélni, s ehhez a költészet volt a legrövidebb út. Akkor én már minden percemet elpocsékoltnak láttam, amit nem vers-közelben töltök... Mint már említettem az elején, éreztem, hogy ez nem csupán költõi, hanem emberi, életbeli építkezés. S hogy az „igazságot”mondom el, mondom ki verseimben magamról. Azt mondom, amit érzek és gondolok. Hogy csak a versben mondom  el éppen azt, amit érzek és gondolok. (Minden egyéb megnyilvánulásom kérdéses és kikezdhetõ volt.) Beállt az életembe valami világméretûnek érzett rend és egyensúlyi helyzet, amelynek a vers volt a mértékegysége. Attól kezdve lényegében csak ehhez a megmérettetéshez igazodtam. Ennek megfelelõen ahogy szaporodtak  verseim és közléseim, nagyjából ugyanolyan arányban az  egyetemi órákról való hiányzásaim is. A felkészülés helyszínei az egyetemi katedrák környékérõl áttevõdtek a Béke téri Akvárium, a Zöld kávézó, az Egyetemi  Presszó tájékára. És hát a szerelem, a szerelem, Butta Ágnes építésztechnikumi hallgató gyönyörûséges milyenségébe, másfél év után házasság, jópofára véve a dolgot: éppen április elsején... Elsõ kislányunk megszületése... Albérlet a Gépész utcában, albérlet a Grigorescu negyedben, albérlet a Törökvágásban. A harmadévet már meg kellett volna ismételnem, s amikor ennek félidejében megjelent a Forrás-sorozatban elsõ verseskönyvem, eltökélten otthagytam az egyetemet. Fél év múlva a bukaresti magyar szakszervezeti hetilap, a Munkásélet kolozsvári tudósítója lettem. Ekkor kezdõdik meg igaziból az én kolozsvári életem. Egyébként a Babes-Bólyai után még két egyetemet hagytam ott, a Marosvásárhelyi Pedagógiai Fõiskolát,  majd a bukaresti Stefan Gheorghiu „pártakadémia” újságírói szakát, utóbbit úgy, hogy az összegyûlt „pártfogó” vizsgabizottságnak a megadott idõpontban feléje se mentem... Ebbõl aztán nagy botrány lett, hívogattak mindenfelõl, hogy  hát mit képzelek én,  ilyet nem lehet csinálni, summa summárum, tizenöt év után, 1983 tavaszán  kitettek a bukaresti szerkesztõségbõl. Majd néhány hónap alatt a „nagyhatalmak” megegyeztek abban, hogy  átvehet (vagy vegyen át? –ezt nem tudom pontosan) Létay Lajos bácsi az Utunkhoz... Dehát ez már egy másik korszak Kolozsvárja, amelyrõl úgy igaziból, összefoglaló módon, harminc év múlva, tavaly megjelent könyvemben, a Kolozsvár-oratóriumban  vallok  majd... Hogy a Gaál Gábor Körös idõszak Kolozsvárjának  megrajzolásával itt most súlyosan adós maradtam, nézd el nekem. Hisz tulajdonképpen csak három évet sikkasztok el a közel hetvenbõl... Bár nem is elsikkasztás ez igaziból. Csak amolyan kis  elsinkófálás... Kárpótlásul ím itt van egy talán ritka fénykép. Gaál Gábor Köri ülés, valamikor 1966 végén. Te ezen a képen  nem vagy rajta. De õrületes kõtömbjeid, melyek közül verseid majd késõbb kiszakadnak, ott morajlanak már minden bizonnyal körülöttünk...

– „és mégis az ének / sohasem az évek / csak a belőlünk kiszakadt / csillagot őrölő ének / ami annyira fáj” – ezt az idézetet az Ólomtáncból annak idején kívülről tudtam. Aztán 1972-ben következett a Homok a bőröndbencímű, katartikus verseket tartalmazó könyved, amelyre majd külön kérdezek rá nemzedéked ürügyén. Cs. Gyimesi Éva egyik tanulmányában „megszenvedett és példabeszéddé ünnepélyesített küldetés-filozófát” olvas ki belőlük. Szinte minden szavát elhiszem, csupán egyetlen szó zavar: a küldetés. Annyi idő teltén, most, amikor már nemcsak az ének, hanem az évek is fájnak, ennek hallatán mintha elmosolyodni látnálak...

– Hát a Homok a bõröndben talán valóban fordulópont volt az életemben, hiszen azt az idõszakot örökíti meg, amikor a felfutás öröme már odavolt, mi pedig két kisgyermekünkkel falura kerültünk, abba a bizonyos „elsõ” magyar faluba, amit életemben láttam, a kalotaszegi Mákófalvára, ahol anyósom tanítónõ volt. Bukaresti lapnak voltam munkatársa, falun laktunk, onnan jártam be Kolozsvárra és három megyényi munkaterületemre, s hordtam haza rendszeresen a napi kenyeret, mert akkor már csak úgy  falun kenyér nem volt. És ebben a helyzetben számot kellett vetnem azzal, hogy mi is az írástudó feladata. És így épült be a mindennapi életjelenetek közé, amolyan bibliai tartószerkezetként, egy apokrif sorozat „az írástudó eljövetelérõl”, némi „megszenvedett és példabeszéddé ünnepélyesített küldetés-filozófiát” szentesítve, ha már Éva ezt ilyen szépen megfogalmazta.  Ez volt az elsõ könyvem, amelyrõl Cs. Gyimesi Éva írt, aki aztán késõbb is kritikus  érdeklõdéssel figyelte munkásságomat. A kalotaszegi Mákófalva késõbb a Lovak a virágoskertben címû poéma élménytere is lesz, ahol egy fiatal, falura került tanítónõ néz szembe, ha úgy veszem, úgyszintén a „küldetéssel”. Negyven év múltán ez a helyszín ismét felbukkan, ismét csak valami „küldetéses” fogalomkörben, hiszen mostani könyvem harmadik poémájában, az Odafenn pingált ûrhajó-ban egy kalotaszegi  magyar falu kisközössége éppen „az ûrbe készülõdik”. Ez a vers ugyan a szárnyakról szól, de természetesen a gyökerekrõl beszél. És hát, ha jól meggondolom, mi egyéb lenne a küldetéstudat, mint a szárnyak és a gyökerek megélése? A hetvenes évek gyökértelenségének bõröndbeli homokját nagyon messzire hordta már e tájról a kozmikus szél...

– S aztán jött Hollandia. Emlékezetem szerint: először megszületett a vers, ennek eredményeként lettél 1979–80-ban ösztöndíjas a szélmalmok hazájában. Vagy az egyéves ottlétnek a terméke az Egy holland ősz hátterében című emlékezetes versed? Egyáltalán, hogyan történhetett, hogy útlevelet kaptál, hiszen akkor már nagyon kezdtek durvulni a dolgok Romániában. „Lehet / nem is azt az elérhetetlen nyelvet / csupán az elérhetetlent akartam / megtanulni” – mondod harmincévesen. De meg lehet tanulni negyven-, ötven-, hatvan-, hetvenévesen is – sorolod tovább. Azt kérdem tehát a hetvenhez közeledő Kenéz Ferenctől: tanult-e meg hollandul? És mennyire befolyásolta életedet, alkotói világlátásodat az a létező kapitalizmusban eltöltött idő?

– A kiemelt mondatnál/idézetnél jobban ma sem nem tudnám összefoglalni célját, értelmét, tartalmát ennek a holland-vágyódásnak. Igen, a vers volt meg elõször, hiszen az már Az átvilágított földgömb címû, 1975-ben megjelent könyvemben szerepel, míg elmenni ténylegesen 1978 októberében sikerült, öt hónapra (lexikális adataim, tévesen, több helyen ’79–80-at említenek és egy esztendõt, ezúttal korrigálok). Úgy emlékszem,  a vers érzelmi kiindulópontja az volt, hogy Papp Tibi, akkori fiatal kolozsvári zeneszerzõ hollandiai látogatásáról mesélve elmondta, hogy a holland házakon nincs függöny s az utcáról belátni a szobák során át egész a belsõ udvari kertekig...  Ez a mondat már önmagában vers, a Nyugat szabad világának a verse, még ha az én poémámban csupán egy sora is lett a költeménynek (s még akkor is, ha utólag kiderült: Papp Tibi soha nem járt Hollandiában). Na most azt célul tûzni ki, hogy én elmegyek Nyugatra, nem megnézni, hanem megélni azt, akkorra képtelenség volt abban az idõben, amelynél nagyobb csak az volt, hogy megtanulok hollandul. A felismerés az volt, hogy épp ez az ártatlan, csak dícsérhetõ szándék, amelyet senkinek nincs jogában megakadályozni, és amelynek semmi aktuálpolitikai tartalma  nincs, ki fogja fordítani sarkaiból a politikai bürokratizmus  világát. Mutatkozott egy olyan tere a létezésnek, a vágyaknak és az elképzelésnek, amelyben a követeléssel a végsõkig el lehet menni. Ezt világosan éreztem, ez volt az én jogos szabadságharcom a „rendszer ellen”. Eldöntöttem, hogy ezen az úton én addig megyek el, amíg vagy azt mondják, hogy mehetsz, vagy kimondják, hogy nem vagy szabad. És akkor szépen, kis lépésekkel elindultam. Elmentem a bukaresti holland követségre és nyelvkönyvek után érdeklõdtem. (Nem volt ez teljesen kockázatmentes, de szabályellenes sem). Jártam Pesten az ELTÉ-n úgyszintén, majd a magyarországi Holland Nagykövetségen is. Olvasgattam Hollandiáról, lestem a Kolozsvár fõterén néha felbukkanó NL-jelzésû autókat, elraktároztam egyik-másik írótárs megjegyzéseit, pl. a Lászlóffy Aliét, aki akkorra már megjárta magát Nyugaton,  és megírtam az „Egy holland õsz hátterében” címû, nagy visszhangot kiváltó költeményem. És itt a dolog mondhatni kicsit meg is feneklett. A vers elmondta a magáét. Aztán valamivel késõbb, szinte váratlanul, újraindult. Ugyanis László Dezsõ özvegyénél, Éva néninél, akivel szinte rokoni kapcsolatban álltunk,  megjelent egy  hollandiai protestáns lelkész, akinek a tudomására hozták az én nyelvtanuló szándékomat és próbálkozásomat. Fél év múlva megérkezett a Vrije Universiteit dékánjának meghívólevele, amelyben hat hónapos ösztöndíjat ajánlanak fel, konkrét „beiskolázási” idõponttal. A „szabadságharc” tulajdonképpen akkor kezdõdött el, a mindennapi politika, a pártpolitika, az irodalompolitika felelõs szervei  és vezetõemberei között és köztem, amely az én részemrõl mindössze a rendszeres  és folyamatos levélbeli folyamadványokból,  jóváhagyás-begyûjtésbõl, kérés-újrafogalmazásból, a holland „fél” rendszeres levélbeli tájékoztatásából, ösztöndíj-újraütemezési kérelembõl  állt. A  következõ két év során négyszer írták át újabb és újabb idõpontra az ösztöndíjlehetõséget. De az ügynek ebben a folyamatában már Domokos Géza, Sütõ, Gálfalvi Zsolt, Illés József a pártközponttól, végül is mindenki mellettem állt, a legtöbbet Domokos Géza vállalta, és végül is tudomásom szerint Kányádi   közbenjárására adták kezembe az útlevelet. Minden bizonnyal ez a „szabadságharcos” helyzet és folyamat járult hozzá a mindennel el- és leszámolni akaró, az „itt és mást” jegyében fogant XYZ címû poémám megírásához is, mely 1978 augusztusában jelent meg az Utunkban, két hónappal elsõ nyugatra utazásom elõtt. S alig érkeztem meg Amszterdamba, az XYZ „világánál” találtam magam: ahogy betettem a lábam az egyetemre, az emeleti „világszolidaritási” plakátok között az egyiken ott volt az én elhagyott országom is. Rajta nagy betûkkel egy Románia-ellenes felirat: „Roemenien, vakantieland of wat wilt u zien!” Azaz hogy: „Románia a nyaralás országa, ha csak annyit akartok látni !” A plakátképen gyönyörûséges kék tengerpart, szögesdrótkerítéssel körülzárva...Emlékszem, amint  a folyosón megpillantottam a plakátot, szinte ledermedtem, szívem összeszorult, földbe gyökerezett a lábam. S a következõ, legjellemzõbb pillanatot soha nem felejtem el: óvatosan, gyanakodva körülnéztem, figyeli-e valaki, hogy én itt ezt most elolvastam...  Ám a foájéban pár diák lézengett csupán...Ügyet sem vetettek se a plakátra, se én rám...  Hogy a föntebb idézett mondatnál mennyivel többet tanultam meg hollandul, nincs értelme részletezni. Öt hónap után amolyan konyhanyelven elõ tudtam adni magam. Hát ez ma már nincsen. A kérdés nem is ez, hanem hogy megtanultam-e az elérhetetlent? Hogy mennyire tanultam meg... Nos, a tapasztalat azt sugallja: az elérhetetlen megtanulása maga is szabadságharc... Nem tantárgy  és nem tanítható... Ha behívtak volna beszámolni amikor hazajöttem, ennél veszélyesebb dologról nem adhattam volna számot. Ám csodával határos módon senki sehol el nem számoltatott nyugati életemrõl. Illetve egyszer igen... Ennek tragédiáját, tragikumát is megírtam az XYZ-kötet „filmkockákkal” kiegészített, Légvilág címû hosszú versében...És ez is egy szabadságharc... Az összetartozó, elveszett lelkek éden utáni egymással, egymásért és egymás ellen folytatott érzelmi szabadságharca... A kötet harmadik poémája, prózaverse, a „lírai játéknak” elkeresztelt Szabadon választott gyakorlatok,  szintén olyan mûfaji jelzõrendszerrel operál, mely nem tartozik a hagyományos poétikai elemek közé. A vers, már a „kötelezõ gyakorlatok” idején,  a szabad gyakorlatok tragikomikus változatait próbálja végig, magát az írást is mintegy próbatétel alá vetve. Kovács Ildikó „bábszínháza” pódium-elõadást készített belõle. Az XYZ-kötet ’81-ben jelent meg. S aztán jött egy csendes költõi visszavonulási idõszak, melynek egyetlen menekülési útvonala volt: hogy nem alkuszunk. Aztán öt év múlva,  86-ban megjelent az Egyszer csak címû kötetem,  amely már címével is szándékosan sugall  valami hirtelen változást, valami közeledõ elkerülhetetlent: elindítottuk a kitelepedést. Persze, azt akkor még nem tudta senki...

– Szinte rendszeresen, kétévenként jelennek meg a könyveid. Az eddig említettek mellett csak néhányat sorolok fel: Az átvilágított földgömb(1975), Vigyázzállásból fejállásba(1978), Egyszercsak(1986), Lovak a virágoskertben(1986). Valamennyit elismeréssel fogadta a korabeli kritika. Számomra azonban különleges élményt jelentett a „világ összes romániai magyar gyermekének” írt, 1983-ban megjelent gyermekversköteted. Valami teljesen új történt: ez a gyermekeknek írt könyved formabontó módon valamiként szembement azzal, amit Erdélyben gyermekeknek szánt irodalom címén megszoktunk. Mondhatnám azt is, hogy vége lett az idillinek. A te romániai gyermekeid a hideg lakáskulccsal a nyakukban ott árválkodnak a szocreál lakónegyedek sivár betonrengetegeiben. Miért nem folytattad a gyermekeknek szánt művek írását?

– Nyolcvan és nyolcvanhat között azért nagyon sok minden történt. A ’81-es XYZ után  nem lehetett csak túgy továbbírni a világot. Annak az ideológiai, érzelmi és kifejezési, költészet-technikai  radikalizmusa  nagyon pontosan kirajzolta a vállalható életeszményt. És ez a mindennapok során egyre inkább összeütközésbe került a hétköznapi valósággal. Egyre kisebb volt az a rés, amelyen át még „ki lehetett szólni” az olvasónak. Így jutottam el a gyermekek világához, egyre másra készítve interjúimat 10-11 éves kisiskolásokkal. Szûzföld, nem volt világos mit lehet feltárni-mondani, mit nem. S elkezdtem gyermekverseket is írni, bizonyára amolyan pótcselekvésbõl. Ez bizonyára érzõdött is, s egy idõ után Ágnes szólt, hogy ezek unalmasak, miért nem próbálok a mi világunkból valami hasonlót  kihozni, mint a svéd gyermekversek? Merthogy a híres „Ami a szívedet nyomja” címû kötetke akkor már felbukkant környezetünkben is. Talán pár nap múlva meg is írtam az elsõ néhány darabot családi életünk mindennapjaiból „ihletõdve”. Eközben felfedeztem azt is, hogy mégiscsak természetesebb igazi gyermekekrõl írni, mint fákról, virágokról, madárfiókákról, hiszen az õ világukat  jobban ismerem emezekénél, hogy magáról a nyelvrõl már ne is beszéljünk. A lapokban közölt verseknek olyan sikere volt, hogy ’83-ban már meg is jelent az Esõben könnyen rámtaláltok címû kötetem a bukaresti Ion Creanga gyermekkönyvkiadónál, Petre Judit, a magyar szerkesztõség vezetõjének  lelkes támogatásával. És igen, ez volt az elsõ romániai magyar gyermekköny, amely szakított a hagyományokkal, és azt a versnyelvet honosította meg erdélyi magyar irodalmunkban, amely mára már – mondhatni – a kortárs gyermekversirodalom anyanyelve lett. Ennek éppen harminc éve. S hogy miért nem folytatódott? Talán mert  maga kötet is azzal zárul, hogy „apa nem ír többé gyerekverset” a világ romániai magyar kisgyermekeinek... A könyv Árkossy István barátom remek illusztrációival jelent meg, akivel annak idején nagyon megéltük e könyv létrejöttét. Utólag is köszönet érte. A témához annyi még hozzátartozik, hogy a már említett korabeli kisgyermekinterjúkból 2001-ben szintén született egy „verskötet”. Ezt persze tulajdonképpen az a 20 gyermek írta, akikkel annak idején elbeszélgettem. Én semmi mást nem tettem lényegében, csak elhagytam a beszélgetõs-mûfaj kötelezõ hordalék-elemeit, s azt  a költõi töltetet állítottam olvasóim asztalára, amelyet a gyermeki lélek öntudatlanul kitermelt magából. A kötet címe „Még a belvárosi iskolából sem akart senki költõ lenni”, alcíme „Húsz romániai magyar kisgyerek verse az életrõl”,  alatta ott olvasható a névsor, minden egykori  erdélyi kis riportalanyom  neve. A „versük” végén pedig kinek-kinek az illetõsége, azaz hogy például: Cseke Péter, Kolozsvár, Brassai Sámul Lícem, IV. Á... Jó tíz éve jelent meg a könyv a budapesti Littera Nova kiadó gondozásában, Gyulai  Liviusz illusztrációival. Az elmúlt évek során mindkét kötetet felkínáltam néhány erdélyi kiadónak. Egyik-másik nem is válaszolt levelemre... És hát igen, van még egy harmadik, kiadatlan gyermekkönyvem is... Bár meglehet, ez nem is annyira gyermekkönyv, hiszen  alcíme szerint ezek  Gyermekversek egykori felnõtteknek... Pukkancs „füle-királyságát” jeleníti meg, ennek megfelelõen van ennek füle is, meg farka is. Azaz néha szamárfület, néha meg lópikulát mutogat. Egykori lapod, a Székelyföld pár évvel ezelõtt csokornyi válogatást közölt is belõle...

– A műveid szerinti időszámítás mellett van egy magánéleti is. A hetvenes-nyolcvanas években lassan elrendeződik az életetek. Lakást vásároltok, megszületik a két lányod, kicsi, de biztos jövedelmet hozó munkád van, a Bukarestbe megjelenő Munkásélet szerkesztője vagy. Az újságírói taposómalom sem múlik el nyomtalanul és haszontalanul Kenéz Ferenc életében. 1974-ben Beke Györggyel és Marosi Barnával közösen riportkönyvet írtok Csőposta címmel Vajdahunyadról, 1979-ben Kérdezzünk tovább! címmel adod közre riportjaidat, 1982-ben pedig Én munkás vagyok, te munkás vagy, ő munkás címmel „kisemberekkel” készített interjúidat gyűjtötted egybe. Fogadtatásuk már nem volt annyira egyértelmű, mint a verseidé. Egy recenzensed egyenesen azt tanácsolja, hogy „Inkább ne kérdezzünk”. Pótcselekvésként élted-e meg ezeket a kitérőket a zsurnalisztika felé? Volt-e költészeti hozadéka ezeknek a terepen töltött bolyongásoknak?

– Újságírói pályám, noha rég  készültem rá (amint azt a sorkatonai szolgálat idején tett kijelentésemből látni lehet), tulajdonképpen úgy kezdődött el, hogy mondhatni addig nem is írtam újságcikket. Egy-két recenzió, irodalmi publicisztika  és Cseke Gabinak, az Ifjúmunkás frissen kinevezett főszerkesztőjének rábólintása után egy nagyriport a fiatal váradi képzőművészek mostoha élet- és munkakörülményeiről, nagyjából ez volt  mindössze a tarsolyomban. Majdani szerkesztőségemben, a bukaresti magyar szakszervezeti hetilapnál talán többet nyomott a latban, hogy úgymond „tehetségesnek tartott”, első kötetes költő voltam. És hogy akkor, hatvannyolc  augusztusában a generációnk számára kedvező szelek fújtak  Európában, és Romániában is. Újságírói munkám megkezdése előtt életemben először külföldön jártam, Cseszlovákiában, ahol Szabó Zsoltnak köszönhetően megkereshettem Duray Miklóst, aki akkor már „miniszteri döntések”  ellen cikkezett. Az akkor nagy hírű Kétezer szó című kiáltvánnyal érkeztem vissza Kolozsvárra. A Kétezer szó az 1968-as prágai  események fontos értelmiségei nyilatkozata volt. A prágai tavasz emblematikus jelszava az „emberarcú szocializmus”. A reformer Dubcek került a párt élére, és megkezdődött a társadalmi átalakítás folyamata. És mire letelt az én első hónapos újságíró-gyakornokoskodásom időszaka Bukarestben, Prágába már be is vonult a szocialista tábor baráti néphadserege, hogy visszafordítsa a történelmi folyamatot. Az, hogy akkor Románia nem vett részt a közös bevonulásban, sőt, maga is függetlenedni kívánván Moszkvától, elítélte azt, alapvetően meghatározta a mi újságírói indulásunk időszakát. Az Ifjúmunkás és a Megyei Tükör valóságfelfedező, sőt, inkább valóságfeltáró nagyriportjai példaadó etalonként szolgáltak minden újságíró számára, azt illetően, hogy alapvetően mit is jelent ez a szakma. Én akkor nagyon irigyeltem az Ifjúmunkás gárdáját, mert ők korabeli értelemben eszményien tudták is ezt demonstrálni. S megpróbáltam valahogy szakmailag és erkölcsileg is ehhez a szenvedélyes és tudatos igazságkereséséhez felnőni és igazodni, persze ők sokkal jobb újságírók voltak, mint én. Meg hát az én, még régivágású, öreg, mozgalmi emberek vezette szerkesztőségemben ez nem ment olyan könnyen. Csak később, a Ştefan Gheorghiu pártakadémiáról odacsöppent fiatal és energikus Illés Feri főszerkesztőségének idejében  próbálhattunk mi is amolyan Ifjúmunkás-féle „nagy lapot” csinálni. Azidőtájt az országos  magyar szakszerzeti hetilapnak a korábbi 7-8 ezerről 25-30 ezerre emelkedett a példányszáma. Az volt az az időszak, amikor az ember úgy érezte: megfordíthatja azt a  vélekedést, amit egy szalontai ember vágott egyszer édesanyám fejéhez, hogy tudnillik „az újságírók mind hazudnak!” Melyik, fiát nagyobb reménnyel, becsületre útnakindító szülő ne vette volna zokon ezt a kíméletlen szembesítésnek szánt, és igaznak tűnő kijelentést? Így hát lett volna  mit „ledolgoznom”... És itt kell szóba hoznom, volt egy ennél keményebb szembesülés is: soha, egyetlen versemnél sem éreztem, hogy nem az igazat mondom, míg újságírói munkásságomban, még a leghitelesebb anyagoknál is az munkált, hogy megpróbálom elmondani az igazságot. Amikor riportot írtam arról, hogy egy készruhagyárban az ablak melletti gépsorokhoz csak élmunkások kerülhetnek, az esetet megfogalmaztam ugyan, de ennek a helyzetnek a drámáját nem tudtam elmondani. Ám ennek az emberi helyzetnek versbe transzponált változata, a Fúj a szél, vonat jár, madár száll című költemény már maradéktalanul elmondta azt a kiszolgáltatottságot, azt az igazságot, amelyről a riport szólni szeretett volna. Hát így kerül elő az a kérdésedben felvetett „költészeti hozadék”, melyet az újságírói életformának köszönhetek. Az ismert, látott, megtapasztalt valós életanyag, amellyel kénytelen voltam hétről hétre szembesülni,  a magam számára is fedezete volt költői munkásságomnak, a szinte szociografikus látlelet feldolgozása jól kimutatható munkásságomnak ebben a szakaszában. Meglehet, emiatt is kapott olyan karakterjegyeket verseim világa, amelyek miatt elkülönült kissé barátaim versvilágától. A két műfaj összefüggéseben  hadd említsem még azt a rámvonatkozó lényegi különbséget, hogy versek esetében nem fordult elő egyszer sem, hogy meg akartam  írni valamit, és felmerült volna bennem a „dehát megírhatom-e?” óvatoskodása. Amit meg akartam írni, megírtam. Újságírói ténykedésemmel kapcsolatban ezt már nem mondhatom el. Szóba hozott két riportkötetem inkább csak azt jelzi, hogy amennyire csak lehetett, igyekeztem a közelében lenni a tisztességes újságírásnak. És hogy ezen a téren  is az „itt és mást”igyekezete munkál. Az Én munkás vagyok, te munkás vagy, ő munkás című könyvemnek feltehetően a címében rejlő raffinériája hozta meg a sikert: nem lehetett kifogásolni, miközben nyilvánvalóan egy ideológia szajkózására hívja fel a figyelmet. Középiskolás diák apjától hallottam, hogy lánya osztályában egymás kezéből kapkodják ki a diákok a könyvet. Volt ez anno, 1983-ban...

– Hollandia után, 1983-ban az Utunkhoz kerülsz, irodalmi hetilapunkhoz. Közben lakást vásároltok, kocsitok lesz, lányaid jó iskolákban vannak, úgy tűnt, minden rendben. S aztán jött a hír, hogy kitelepültök. Amikor a Székelyföld nívódíjáért laudáltalak, elmondtam, hogy engem az a hír nagyon mellbevágott. Elmondtam akkor azt is,  talán csak annyi történt, mint amikor Arany János felköltözött Nagyszalontáról – nagykőrösi kitérővel – Budapestre. Normális világban ez normális lépésnek számíthatna. De 1989-ben nem volt normális a világ. Végül is mi történt?

– Hát az, amit mindannyian tudunk. Az első erdélyi szamizdat, az Ellenpontok megjelenése után teljesen világossá vált, hogy attól a pillanattól kezdve sem írni, sem gondolkodni, egyáltalán: lenni nem lehet úgy tovább, mint addig. Az irodalmi közvélekedésben a „tenni valamit“addig semmilyen értelemben nem kapcsolódott össze a – hogy úgy mondjam – valós politikai cselekvéssel. Szőcs Gézáék, Ara-Kovács Attiláék nem azt mutatták fel, hogy lehet másképp is, hanem azt, hogy másképp kell. Szerepvállalásukkal átlépték azt a demarkációs vonalat, melyet addig az irodalmi közélet, az irodalompolitika vagy kisebbségpolitika képviselői elfogadtak. A szamizdatosok üldözőbe vétele megkerülhetetlenül vetette fel a kérdést: mit ér az írás, ha erdélyi magyar? „Bizonyos szórásban”, „bizonyos tálalásban”, „bizonyos keretek között” a dogmával legélesebben szembeforduló műveket is meg lehetett jelentetni. Hiszen nézzük csak meg a nyolcvanas évek lapszámait, könyvkiadását: a megjelent közleményekből össze lehetne állítani egy teljes szembefordulás-antológiát. 1981-es XYZ című kötetemben én magam is egész poéma-szerűséget építettem arra a tételre, hogy itt az idő, az együtt élő vers fogalma helyett be kell vezetnünk a szembenélő-vers, az ellenélő-vers fogalmát. A szamizdatosok viszont az ellen-élés helyett már az ellenállás fogalomtárát és eszköztárát vezették be etikai parancsolat-rendszerünkbe. Szőcs Gézáék akkora már a „bizonyos” kereteket, a hatalmi helyzettel és függéssel járó alku-helyzetet nem voltak hajlandók elfogadni. És ezt csak barrikád-harcosi színre lépéssel lehetett kinyilvánítani. (Emlékszem, korábban milyen szépen „simult bele” az írószövetségi választógyűlés hangulatába Szilágyi István románul elmondott méltatlankodása, miféle dolog, hogy „cenzúrázva” kapja meg, ha megkapja egyáltalán, a Magyarországról érkező szellemi termékeket, a drága jó Vásárhelyi Géza meg kicsit kapatosan tette szóvá, hogy kedves román kollégák, amíg a nevemet sem tudjátok helyesen leírni, miről is beszélünk mi itt egyáltalán?). Szóval hát drámai körülmények között mi is az író feladata? Amit tennünk kellett volna, én magam sem tettem meg, mennél inkább sarokba voltunk szorítva, annál inkább ódzkodtunk attól, hogy  nyílt tereken foglaljunk állást, addig ameddig lehet, míg el nem fognak, míg meg nem vernek, míg kórházba nem kerülünk. Igen, a megelőző eseményeknek lehet egy általad összeállított rendsora is. De te magad is össze tudtál volna rakni egy másikfajtát. Elmegy Köntös-Szabó Zoltán, elmegy Csiki Laci helyére, értelmiségi-politikai magatartásuk miatt embereket  hallgatnak ki és vernek a szekuritátén, kétes körülmények között öngyilkos lesz Visky Árpád, a sepsiszentgyörgyi színész, ünnepi lapszámok idején vérfagyasztó csendek a hétvégi szerkesztőségi értekezleteken: ki mit vállal a kötelező dicshimnuszok jegyében, százéves utcanévtáblák tűnnek el vagy cserélődnek hirtelen, egyik napról a másikra, publicisztikák tömkelege ítéli el a kitelepedő állampolgárokat. Megíródik az 1986-os Egyszer csak című kötetben megjelent Ott mintha című versem (engedd meg, hogy ideidézzem: „Egy bomba ül / velem szemben / a cukrászda asztalánál. // Nem együtt jöttünk. / Nincs semmi közünk  egymáshoz. / Egyáltalán: hogy is gondolhat valaki ilyesmire? // Mindenesetre / az emberek eléggé furcsán /néznek reám. // Ott valakik / mintha elfordultak volna. // Ott valakik / mintha összesúgtak volna. // Ott valakik /mintha fizettek volna. // Pedig nem történt semmi / különös. // A bomba belépett. / Megkérdezte: szabad-e a hely? / Azt mondtam: szabad. // Hát így élünk”). Igen, s akkor jön a hír, hogy mi is kitelepülünk... No most a helyzet az, hogy ez mind nem lett volna elég, hogy ilyen döntést hozzak, ha nem lett volna két felnőtt, 18-16 éves lányom. Az utolsó pillanatig halogattam a dolgot. Nem, nem a döntést, hanem hogy ezt a változatot végiggondoljam. Nem akartam végiggondolni. Namármost, utólag, az a véleményem, hogy nem is lett volna szabad. Mert ha az ember mindent végiggondolt és mérlegre tett, nem volt menekvés, akkor már ki kellett mondja: igen, megyünk. Nem tartottam hitelesnek azt a korabeli álláspontot, melyet sokan hangoztattak: amíg ez a színház (szerkesztőség, iskola stb.) áll, addig én innen el nem mozdulok! Ennek a filozófiának ugyanis volt egy szépséghibája. Mert az ittmaradás nem arról szól, morfondíroztam magamban, hogy én még maradok valameddig... A maradás arról kell szóljon, hogy ha már nem lesz egyetlen színházunk, egyetlen újságunk, egyetlen iskolánk se, én akkor is itt akarok maradni! És én nem éreztem annnyi erőt magamban, hogy azt azakkor is-t vállalni tudjam. Az világos volt, hogy az elmenéssel elveszítünk egy talpalatnyi múltat, de úgy tűnt, hogy talán  nyerünk egy gondolatnyi jövőt. Én nem azért jöttem el, hogy  „magyar író” legyek, annak „jól” megvoltam én otthon is, hanem  hogy magyar állampolgár. És ehhez jogot éreztem. Felidézem 1988 júniusát, amikor a Kossuth Rádió olyannyira hallgatott Vasárnapi Újság című műsorának küldött Gyávák-e az elmenő erdélyi értelmiségiek? című nyílt levelemben a következők hangzottak el: „A mai magyar politikai közgondolkodás és közélet túltette magát a »Ti csak tartsatok ki!« stratégiáján. Erdélyben élő ember számára nem volt ez túlságosan rokonszenves álláspont sohasem. Egyrészt, mert ezzel minden gondot a történetesen itt élő ember vállára rakott, másrészt pedig, valami olyan rejtett finalitást, célzatosságot sejtetett ez az álláspont, amit könnyen félre lehetett érteni. Mert hát jól van, »tartsunk ki« – de meddig? És milyen értelemben? Nem lehet nem észrevenni, hogy ez az álláspont, akaratlanul is, valamiféle »hadviseleti-állapotot« teremtett és konzervált – miközben negyven éve béke van. Márpedig »kitartani« nem lehet negyven esztendeig. Egy életen át. Lehet valameddig. Addig a pontig, amit a »kitartani« szó sejtet és beígér, ami után már nem kell kitartani, ami után már lehet normálisan élni, ami után már következik a biztonság, a perspektíva. A kisebbség békéje. Márpedig ez az, ami nem következett be. És emiatt növekszik azoknak a száma, akik ma már nem ragaszkodnak feltétlenül »hadviseleti magyarságukhoz« – ha békében is élhetnek magyarként, mint a többi tíz millió. Hogy hol a helyem ebben a megváltozott világban, azt nem mondhatja ki helyettem senki más – se itt, se ott. Olyan fordulóponthoz érkeztünk, amikor ezt a kérdést mindenkinek maga-magának kell eldöntenie.” Én akkor úgy gondoltam: aki  illetékesnek tartja magát arra, hogy megszabja az erdélyi magyar értelmiség illendő, vagy kötelező tartózkodási helyét, annak elsősorban nem szava kell legyen a maradáshoz, hanem feltételei. Rábeszélésre szülhet az anya gyereket, de nem szülhet iskolát. Ha nem csupán kötelességként vagy kötelezettségként fogjuk fel a maradást, ha a maradás valami tudatosabb formája a megmaradásnak, akkor a „Hhol akarok élni?” igenis tudati kérdés kell legyen mindenki számára. És nem tabu.

Tudtad-e, sejtetted-e, hogy nem az ígéret földjére érkeztél? „...akkor Kenéz Ferencet szó szerint is elnyelte a budapesti éjszaka, a Duna Tv éjszakai hírszerkesztõje lett” – idézek tovább a laudációmból. A versei is eltûntek, elég ritkán lehetett egyet-kettõt olvasni a folyóiratokban. Kiderült, hogy az anyaországban sem lehet versírásból, irodalomból megélni. Maradt tehát az éjszaka. Szinte azt lehet mondani, hogy eltûntél az irodalmi életbõl. De nem pontosabb, ha azt mondom, hogy az ottani irodalmi élet nem akart rólad tudomás venni? És miért van az, hogy az éjszakai „mûszak” lejárta után, amikor „újból költõ lettél”, verseid nagy hányadát erdélyi folyóiratokban közölted s könyveid egy része is itt jelenik meg? Hogyan is állunk tehát az egyetlen, egységes magyar irodalommal?

– Amint mondtam: én nem azért jöttem el, hogy itt legyek „magyar író”, hanem hogy itt legyek állampolgár. Ez a kiindulópont. Hat-nyolc hónap alatt megtörtént. Az elsõ idõszakomban írtam 21 budapesti verset. Ám aztán minden ebbõl kiinduló vonal már jóval kacskaringósabb lett. Egy évi keresgélés, várakozás, téblábolás után az Esti Hírlap kulturális rovatának munkatársa lettem. Meglehet, azért is tartott ilyen sokáig, mert én nem amolyan napidíjasként, vagy cikkdíjasként  akartam elszegõdni. El kellett tartanom a családot, nekem rendes havi jövedelem kellett. Egy év alatt ismerõseim sora kimerült, és nem tudtam mi lesz. S akkor, mondhatom hogy csak úgy, az utcáról, a számomra teljesen ismeretlen Bársony Éva (aki az elhunyt kitûnõ novellista, Császár István egykori élettársa volt) néhány írásomat elolvasva egyik napról a másikra felvett, felvétetett a laphoz. (Ugyancsak õ volt az, aki  három év múlva, amikor az MDF-kormány rátette a kezét az Esti Hírlapra s engem a leggaládabb eszközökkel megpróbáltak eltávolítani, a Duna TV-hez kerülésemet elõsegítette. Nagy rajongó, kitûnõ ember. Örök hálával tartozom neki. Mint ahogy Kõ Páléknak, Bodor Pálnak és Nagy Gáspárnak, elsõ idõszakbeli igaz támogatóimnak.) 1993-ban, megalakulása után egy évvel Duna-tévés szerkesztõ lettem és majd hét esztendeig nem írtam egyetlen sort sem. Ordódy György irányítása alatt kitûnõ közösségbe kerültem, két szerkesztõ-kollegámmal mindent csináltunk: szerkesztettük az akkor beinduló Teletext teljes híranyagát, hazai majd rendszeres határon túli lapszemlét készítettünk élõ mûsor számára, nagyon fontos volt, hiszen akkor még nem volt internet, s nálunk délben már hallani lehetett, hogy mit írnak az aznapi  kolozsvári, szatmári, szabadkai, pozsonyi magyar lapok, írtunk egészségvédelmi mûsor-szövegkönyvet és „Jeles napok” alkalmára egésznapos forgatókönyvet, fordítottunk románra, szerbre, ukránra napi tévémûsort, mindent csináltunk. Egy dologhoz nem volt semmi közöm a Dunánál eltöltött tizenhárom év alatt: a televízió irodalmi mûsoraihoz... Furcsa leltár, nem igaz?  1995-ös, A hollywoodi temetõ címû könyvemben, melyet nagyon szeretek, voltak kiadatlan versek is, ám igaziból a 2004-es vékonyka Angyalszõr az elsõ itteni, kinti kiadványom. A 2008-as Nagyregény (válogatott versek) kötetemben is voltak új dolgok, ám érzésem szerint igaziból a két éve megjelent Édesgyökérben adtam hozzá ismét valamit a romániai magyar irodalomhoz. Hogy-hogy ahhoz, kérdezhetnéd, s máris ott vagyunk az egységes magyar irodalom tételénél. Utóbbi három könyvem erdélyi kiadóknál jelent meg, majd’ három éve csak otthoni lapoknak küldök kéziratot. Ez az én magánügyi, csendes szellemi visszatelepülésem. Mindenki vérévé szeretne válni az egységes magyar irodalomnak, ám van, hogy ez az asszimilálódás-felszívódás  különbözõ okok miatt nem megy, nem mehet végbe, s az ember azt veszi észre, hogy munkássága ott van az egységes magyar irodalom vállán, könyökén, vagy éppen feneke táján. Az erdélyi irodalmon belül nem kell keresnem a helyemet. Vagyok, ahol vagyok. Azon kívül nem iparkodom létezni. Az egységes magyar irodalom ügyében pedig ott vagyok, ahol te: felteszem a kérdést, hogy hát hogyan is állunk akkor az egyetlen, egységes magyar irodalommal? Ha valakinek a referencia-pontjai nem épülnek be a maguk valós idejében az irodalmi életbe, akkor a munkássága sem épül be. S akkor versei idegül mozognak abban a világban. A vers bemegy a házba, leül az asztal mellé, szóba áll a ház gazdájával, aztán ha a szó nem talál, s idegenül érzi magát, nincs miért maradnia. Egy idõ után kifordul az ajtón. Megy ismerõs tájak portái, kapui felé. A vers nem vendég. A vers „hozzátartozó”.

– Térjünk vissza a Vendéglétrához. A Szabadnak lenni mit jelent? című poémád oratóriumosított változatát először a Kossuth Rádióban hallottam, aztán elolvastam a Látóban is. Sok kimagasló csúcsa van a költészetednek, de érzésem szerint ez a legek között is előkelő helyet foglal el. Ez egy ízig-vérig erdélyi vers, a legcsodálatosabb summája annak, ami az elmúlt évtizedek Kolozsvárjával, még tovább: velünk, erdélyi magyarokkal történt. Nem költészeti kategóriákban fogalmazva, nagyon leegyszerűsítve arról szól ez a versfolyó, hogy a szép város Kolozsváron miként szivárog át a piros-fehér-zöld piros-sárga-kékbe. Nos, „Szabadnak lenni, mondd, / mit jelent?”

– Szerkesztõm, KAF, a marosvásárhelyi bemutatónkon „erdélyi hármaskönyvént” definiálta kötetemet. Könyvem elsõ olvasója, Cseke Gábor barátom, magánlektori minõségben rögtön összefüggésbe hozta kötetemet a Szabadulómûvész címmel, húsz éve kiadott áttelepedési naplómmal. Olyasféle megközelítésben, hogy a szabadulómûvész „kiszabadul”, és harminc év múltán felteszi a kérdést önmagának: szabadnak lenni mit jelent? Így és erre a „szószerinti” összefüggésre eddig nem gondoltam. Hogy a különbözõ történelmi idõszakokat összekötõ szabadság az a fogalom, amelynek jegyében eljöttem Kolozsvárról s amelynek jegyében most „visszatértem”. Hiszen oratóriumom rádiószínházi változata szándékaimnak megfelelõen Kolozsváron hangzott el elõször, a Kolozsvári Magyar Napok alkalmával, a Kolozsvár Társaság székhelyén, két nappal azelõtt, hogy a Kossuth Rádió sugározta volna. Nos, amint azt akkor én elmondtam, az én zárvány-városomról írott oratóriumom nem azért íródott, hogy megválaszolja, hanem hogy a szövegtest mind a negyvenvalahány darabjában, minden egyes versében újra s újra feltegye ezt a kérdést: szabadnak lenni mit jelent? A szabadság igazi, édes ízét én egyedül csak Kolozsváron érzem, élem meg, ritka ott-tartózkodásaim idején. Még ha szörnyûségeivel együtt is. Mert hát odajutunk mindig vissza, az idõk szörnyûségeihez. Legutóbbi könyvbemutatómat a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében tartották. Elõször voltam ott, régi barátnõnk emléke elõtt muszáj volt lélekben fejet hajtanom. S arra gondoltam, Éva, aki annyira szabad lélek és szabad szellem volt, azért rakta hátizsákjába azokat a köveket, amikor utolsó útjára indult, hogy valamiért ne lehessen szabad. Soha többé. Ha akarna se. Mert talán tartott tõle, hogy az eszmélet utolsó fellobanásánál esetleg mégis szabad akarna lenni. Ezért a kõvel teli hátizsák. Hogy ha meggondolná magát, ha az utolsó pillatban mégis szabad akarna lenni, már akkor se lehessen soha többé szabad. Hát akkor, kedves barátom, mi mindent nem tudhatunk mi arról, hogy szabadnak lenni mit jelent?... – Gálfalvi Györgynek annak idején a Homok a bõröndbencímû köteted kapcsán elég részletesen kifejtetted véleményedet a nemzedékedrõl. Többek között azt mondod, hogy a „nemzedéki tudatot... egymagam éltem meg”. Továbbá azt is állítottad, hogy a széthullás törbényszerû volt. „A felfutás örömét egyútt éltük át, a széthullás fölötti kollektív bûntudattal külön-külön nézünk szembe” – mondod egy bekezdéssel tovább. Azt hiszem, hogy az eltelt harminc év átírta akkori mondataidat, hiszen a nemzedéknek már halottjai is vannak, s nagyjából mindenki befutotta azt a pályát, amelyre képes, illetve hivatva volt. Végül is az irodalom abszolút egyéni ügy, senki sem írhatja meg a másik mûvét. Ma hogyan árnyalnád a harmincvalamennyi évvel ezelõtti szinposzisodat a második Forrás-nemzedékrõl?

– A napokban olvastam Markó Béla nyilatkozatát, jobban mondva eszmefuttatását erről az időszakról. Meglátása szerint a második Forrás-nemzedék, a Vitorlaének és köre sokkal kevésbé volt radikális, mint az előzőek, pontosabban, hogy ők, Lászlóffy, Szilágyi, Hervay voltak igazán radikálisok, a mi nemzedékünk csak úgy továbbhajózott ezen a hullámon (Cseke Péter, az eirodalomban nemrég közzétett tanulmányában szintén a „költői konzervatív forradalmat” nyomatékosítja Markó Béla nyomán). És minden bizonnyal ez az igazság. A második Forrás-nemzedéket inkább azzal véli jellemezhetőnek, hogy a népi és nemzeti karakter-vonás megjelent a költészetében. És minden bizonnyal ez is így van. Amit én hozzátennék ehhez a megállapításhoz, annyi csupán, hogy ez a közösség nem is lehetett olyan radikális, hiszen nem egy önszerveződött, hanem egy megszervezett csoportos jelentkezés volt. Nem a csoport harcolta ki magamagának, hanem neki harcolták ki a megjelenést. Nem az érintettek verték az asztalt, hanem Lászlóffy Aladár. Az ő lobogója alatt meneteltünk be az irodalomba (nemhiába nevezték viccesen Zászlóffynak). Így hát, érzésem szerint, a Vitorlaének csoportos jelentkezésének inkább irodalompolitikai jelentősége volt, mint társadalompolitikai. Ez (is) különbözteti meg a Kilencek anyaországi felsorakozásától. Ennek a nemzedéknek a közéletisége kivetette magából a politikai lózungokat. Lenyeltük az előttünk járóknak, de egymásnak már nem nyeltük (volna) le. Itt már nincsenek pártversek (sajna, jönnek majd később!). Nem nagy erény ez már akkor, még ha sokan is lobogtatják, de karakterjegy. És forgalomba kerül egy többé-kevésbé sajátos fogalom: a „közéletiség” hangoztatása. Így utólag ezzel kapcsolatosan van nekem némi gondom. Az az érzésem, hogy ez a „közéletiség” tulajdonképpen a korábban használatos, de időközben lejárt „pártosság” szobatiszta változata. Az ideológia érvényesíthető és vállalható fedőneve, vagy éppen vértezete. Műveket stigmatizált és legitimizált. Számon kérhető volt, de amolyan szellemi munkaruha, védőruha is volt egyben. Aki magára öltötte, hogy is mondjam csak: az tisztességesebb, közhasznúbb  költőnek tűnhetett. S ennek érvényességét nagyjából a Gaál Gábor Köri ülések nyilvánították ki. Melynek a kis belső közösségi létét  én azért némi distanciával éltem meg. Az a két-három év, amennyivel később indultam, évfolyamban, irodalmi közlésben, jelenlétben, nagyon sokat számított akkor. Meg hát számomra a többiek, úgy együtt, kissé túl egy tömbből voltak faragva. (Szociográfiai értelemben, mondanám most így utólag. Nagyjából székelyföldiek voltak, faluról jöttek, értelmiségi családokból származtak, már középiskolásan verset írtak, sőt, közöltek is, határozottan megnyilvánuló én-tudatuk volt.) Köztem s köztük nem alakult olyanféle barátság, amely őközöttük volt. Sokszor voltunk együtt, de nem jártunk egy társaságba, hogy ilyen (kis)polgári értelemben fogalmazzam meg a helyzetet. Azt éreztem én is, amit ők, csak egy kicsit kilógtam a képből, akárcsak az a határszél, ahonnan származtam. Nincs ennek nagy jelentősége, csupán a Gálfalvi-interjúban elhangzott mondatomhoz (hogy ugyanis egymagamban éltem meg a nemzedéki tudatot) keresek valami kötést, fogódzót. Aki sokat jelentett nekem ebben az időszakomban, az Gálfalvi és Lazics volt. Ők ketten talán többet is jelentettek, mint költőtársaim. (Akárcsak később, társadalomkritikai habitusa, társadalomszemlélete miatt Cs.Gyimesi Éva és Aradi-Schreiner Jocó, vagy Molnár Guszti és Ágoston Vilka.) Hogy mi lett ezzel a nemzedékkel, nem kérdés ma már. Akkor még, a Gálfalvi-interjú idején, kérdés lehetett, mert jövőt érintő kérdés volt, vagy annak tűnhetett. Akkoriban úgy olvastuk egymás verseit, mint mindannyiunk személyes hadüzenetét a világhoz, amelyben éltünk. Ma már az a bizonyos kollektív bűntudat csupán azt a jövőt érintheti, ami aztán be is következett. Hiszen minden maradó láz, minden közéletiség és minden versünk ellenére olyan idők következtek, amelyeket annak idején senki nem vállalt volna fel. Mert hogy a versek hiába szóltak mindannyiunkért a szörnyű idők ellenében, az idők minden versünk  ellenére szörnyű idők voltak. Ám az élet mindig gyönyörű, az idő összes szörnyűségei ellenére.  

– A napokban  kezembe került néhány fekete-fehér fotó a nyolcvanas évek közepéről. Az írószövetség neptuni vendégháza alatti „plázson” kit látnak szemeim: Kenéz, Ágnes asszony, a két lányotok és mi, a feleségem, kicsi unokahúgom, heten, mint a gonoszak, élvezzük a zöld, tiszta tengert, a felhőtlen kék eget. Mai szemmel nézve túlságosan is idillinek tűnik az a látvány, mintha minden rendben lenne, szépnek látszik az élet, a való. Nekünk ez volt az utolsó tengerparti nyaralásunk. Más sem volt azután. Zárásként nem ártana, ha egy kicsit elnosztalgiáznál, s eljutnál mostani falusi nyaralód teraszára, ahol a költő ír, bizonyára remekműveket, hiszen ahhoz (állítólag) nem kell más, mint valamelyik nagyvezér elvtársunk anno dacuma-beli parancsa: „Írók, írjatok remekműveket!”

– A mi házunkban, úgy általában értve, nagy élet volt a nyolcvanas évek közepéig, ám rendszeresen Csekéékkel, K. Jakabékkal, a Mózes–Finta  házaspárral, Vásárhelyi Gézáékkal, a bábszínész Jobbágyékkal, Árkossyékkal, Bálint Lajosékkal jártunk össze ebben az idõben. Még olyan is volt, hogy Ágnes kezdeményezésére és szorgalmazására havonta egyszer közös vasárnapi együtt-ebédezésre gyûlt össze a társaság egy része, rendre hol itt, hol ott...Evés, ivással, énekkel, tánccal, vigalommal... Meglehet, az egésznek tulajdonképpen akkor lett vége, amikor bejelentettük a kitelepedést. Mert hát attól kezdve, ha ugyanegy asztalnál voltunk is, mi már külön asztalnál ültünk. A távozók asztalánál. Hogy az az asztal, amelynél most itt ülök falusi nyári lakomban s fogalmazgatom óvatosan múltat s jelent idézõ  mondataimat, nos, hogy ez az asztal most kié, nehezen tudnám pontosan megmondani. Az eltávozotté, a  megérkezetté, a visszaérkezõé, az el nem távozotté, az otthon vagy az otthontalanság asztala-e, nem látom világosan. Egy biztos: nem az én régi asztalom. Egy faluban vagyok, a domboldalon, s ha kinézek ablakomon, egy másik faluba látok. Egy országban vagyok, s ha kinézek ablakomon egy másik országba látok. Egy világban vagyok, s egy másik világot érzek a magaménak. Ám valami van itt alant, kissé távolabb tõlem, ami  valós viszonyítási pontom lenne, lehetne: egy templomtoronyra látok. A tetején toronygomb. Gyermekkori emlék-leírásaimat amolyan pszeudo-gombiratokként neveztem meg. De gombiratnak tekinthetem utolsó könyvem három hosszúversét is. Mindenikben egy-egy  kisebb-nagyobb közösség élettörténete hagyományozódik tovább. A gombirat negyven-ötven évenként, kiegészülve az idõközben történtekkel, újra elhelyezõdik a toronygombban. Nos, ez a lenti templomtorony, amely folyamatosan itt áll a szemem elõtt, arra figyelmezteti az írót, hogy az asztal bárkié is legyen, amit letesz az asztalra, olyan hiteles kell legyen, mint a toronygombiratok, melyek a közös jövõ idõnek örökítik meg a jelent.




.: tartalomjegyzék