Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - április
Sántha Attila

Egy kicsit újra a költészetről

Most, hogy Farkas Árpád hetvenéves, igazából újra a költészet mibenlétéről kell elgondolkodnom. Mi a titka annak, hogy ifjúságom e bálványának versei ma is mellbe vernek, akárhányszor veszem kézbe azokat? Pedig a politikai töltet, amelyre annak idején figyeltem, a csakazértis szembenállás az elnyomó hatalommal ma már kevés lenne ahhoz, hogy bármilyen verset irodalomként kezeljünk és élvezzünk...

E kevésszavú költő életművében az döbbent meg, hogy mindig csak a legfontosabb dolgokról szól, azokról, melyek számára életbevágóak. Élet és halál kérdése minden Farkas Árpád verseiben, véresen komoly és véresen szívből jövő: olyan érzések fakadnak fel, amelyek a lehető leghitelesebbek.

Találomra ütvén fel a verseit, a Lipovánok című kerül először kezembe. „Ásnak. Barakklakónak jöttek / e meg-megingó földre – nehezéknek”, kezdi a költő minden cicoma nélkül, és azonnal ma már „politikainak” érzett töltettel is nehezíti a befogadást. Nehezéknek jönnek a lipovánok, hogy megállítsák e (székely) föld rengését. Lehet úgy is viszonyulni ehhez, hogy na, a költő átmegy nemzetibe, s letesszük a könyvet. Ám az ilyen olvasó nem ért semmit az elnyomás és a vele szembeszegülő szolidaritás természetéről: a lipovánok azért jönnek, hogy élhetővé tegyék a tájat, amit valaki feltúrt, elaknásított, szögesdrótokkal vett körül. És ez nemcsak Székelyföld tragédiája, hanem minden szabadságvágyó emberé.

A Lipovánok, mint Farkas Árpád legtöbb verse, himnusz a megtartó emberhez, aki tetteivel, egész életével szolgálja öntudatlanul vagy öntudatosan az egyetlen, legfelső parancsot, az értelmes megmaradást. Merthogy élni kell, és tenni kell, hogy élhessünk, öntudatlanul vagy öntudatosan. „Kubikolnak, / mintha más bolygóra hánynák ezt a földet. / Bőrükön kicsap a tengerek messzi, sós szaga, / markukban ájul, könyörög a szerszám: / - mikor megyünk haza?” E lipovánok izzadtsága nem egyéb, mint éltető elemük, a tengervíz, mondja a szerző egy nagyszerű költői leleménnyel, amelyet olvasva még az is elfelejti minden ellenérzését, aki esetleg idegenkedne a „politikai töltetű” irodalomtól. De kérdem én, mennyire politika az, ha valaki sorsközösséget vállal az elnyomottakkal, méghozzá egyedül autentikus módon: elnyomottként?

Farkas Árpád versei végső soron az emberség megnyilvánulásai az embertelenséggel szemben, felmutatása annak, hogy mégis létezik valami bennünk és embertársainkban, amiért talán meghalni is, de inkább élni érdemes. Nagy, szelíd szemekkel nézi költőnk a világot, és közben fogai csikorognak. Talán ez a kettősség az, ami miatt versei megmaradnak, ugyanúgy, mint vérei, a székelyek, vagy vérei, a lipovánok. Merthogy akármennyire is akarnák a hatalmak megszüntetni az emberek közti éltető kapcsokat, a szolidaritást, van valami, ami ezzel ellenszegül: ez pedig a jóság.

„Ki a szélverésben már-már beleájul (…) / az tudhat, így, derékig földben állva,  / lefegyverzőn csak adni, áldani,  / s nagy, szelíd szemmel nézni a világra. / Lipovánok, atyámfiai!”




.: tartalomjegyzék