Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Október
2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - április
Bölöni Domokos

Rövidprózák

ORVOSSÁG A VADAK ELLEN

 

Ma is ledőltem, déli kettő és három között, mint csaknem minden áldott napon, a bukaresti magyar adásig. Közben olvasok is: a Kárpátok Géniuszát dicsőítő vezércikkek és tartalmatlan műkritikák fölött mennyei öröm elpilledni. Azt álmodom: rettenetesen horkolok, ez pedig borzasztóan zavar, ugyanis egy igazi álom partjain járok, gyerekkorom Csilingelő patakánál lesem a pitypalattyot a lucernás szélén, miközben nagyapám lekanyarintja válláról a kaszát, annak mankójáról a kaszatarisznyát, és komótosan elhelyezkedik a mart hompján, földbe veri az üllő tartóját, élezni készül a rücskös pengét, s én barbár módon belehortyogok a saját álmomba –, sebaj, vigasztalom gyermeki önmagam, lesz itt rend mindjárt, ne félj!

Fölemelkedem, és elsétálok az ablakig: a marosvásárhelyi Jövő utca éppen keresztezi a Testvériséget; mi lesz ebből; srácok és kutyák, csajok és nyugdíjasok pazar állóképe, sem karambol, sem viharfelhő.

Sem semmi.

Ennél stabilabb jövőképet ki sem találni.

Pitypalatty, hallom a Szarkakergető dombja felől… Hé, szólok ide, a másik magamhoz: Hé, halkabban! Egyesek pihenni szeretnének, csendóra van; aztán visszalopakodom, és mintha egy másik álomban, de még ebben az életben: feleségem a heverő melletti asztalkára helyezi az illatosan gőzölgő kávét.

– Már három óra? – kérdem. – Még nincs, de nagyon nyugtalanul alszol, fel-felriadva. Az imént úgy horkoltál, mint egy láncfűrész. Mint egy druzsba – mosolyog életem társa –, aztán váratlanul felpattantál, az ablakhoz mentél, kinéztél, utána meg azt mondtad, eléggé tagoltan: Hé, csendesebben!, egyesek pihenni szeretnének, csendóra van –, vagy valami effélét. A szobaajtóból figyeltelek, kiszóltál hozzám a konyhába, mint mindig: Ojjé, ily gyorsan telik az idő?, mindjárt mondják, hogy „Itt Bukarest a zezerháromszáznemtudomhány kilóhercen” (sosem tudod megjegyezni), és akkor behoztam a kávét, ja, és még azt is mondtad, kedvenc falvédő szöveged, hogy „Óra, óra, falióra, hallod-e, hogy int a jóra? Azt hirdeti: siessetek, egy percet se henyéljetek, mert az idő hamar eljár, gyorsabb, mint a szárnyas madár...”

– Pitypalatty, megvagy! – ujjongok; de nem a madarat kapom el; különben sem gondolom, hogy a pitypalatty: az egy madár – szerintem inkább egy mindig éhes manó; mikor gyerek volt még, éheztették szegényt, nem adtak neki enni, nem nőtt meg, megszökött, és azóta is mindig csak menekül, közben igencsak szégyelli apró voltát... Néha, szárazság idején előbukkan a földből, és pitypalattyol, hogy legyen esőnk. Hatalma van: ő parancsol a földikutyáknak és a földimacskáknak, titkos alagútból bukkan fel, majd úgy tűnik el a barlangjában, hogy észre se vesszük; annak mélyén tükörpalota tündököl, annak közepében tükörterem, s annak szalonádos szalonjában a hétszépségesen százegy bájú Tükörtündér; aki pedig csakis azé lesz, aki a Pitypalattytörpét elaltatja.

Kenyeret, szalonnát, friss hagymát ád neki frustukra, majd amikor jóllakott, a Szentkirály-pataka csorgójából való kristály forrásvízzel enyhít a szomján...

De az a víz csak a bűntelenek lelkét nyugtatja.

– Megvagy! – kiáltom; de csak egy töketlen süldőnyúl vergelődik a kezeim közt, rúgkapál veszettül, a hátsó lábaival összevissza karmol.

– Fogd a fülét! – utasít nagyapám. – Tartsd távolabb magadtól, amíg kirázom a tarisznyát... Így na, most engedd el, nyomd ide bé a fejét!

Csíkos-szőttes rabságba jut a nyuszi, nagyapám komótosan beköti a tarisznya száját, majd a kökénybokor tövébe helyezi a zsákmányt. Közben kiegyezünk abban is, hogy mivel az ő bütykös ujjú „olvasatában” az állat mégsem nélkülöz bizonyos félreérthetetlen jegyeket, nem töketlen, hanem reménybeli baknyúl.

Otthon majd felhizlaljuk, lesz belőle derék nyúlpaprikás.

– Engedd el – mondja a madárszürke Pitypalattytörpe. – Szabadítsd ki, és cserébe azzal csókolózhatsz, akire mindétig is vágyakozol.

– Édes Istenem! – dobban delelőre a szívem –, mi lenne, ha ez a búzamanó idevarázsolna egy pirospozsgás tükörtündért... S az pedig éppen Magyari Rózsika volna!

Álombéli szeretőim közül ő a legcsodásabb. Szalmaszőke haja két dús fonatban kacérkodik vállán, annak végén piros-fehér szalag táncol; búzavirág a két szeme, álmodozó a homloka, messzire barnállik két dolgos csokoládé-karja, fehér lábszára olykor kivillan, mint őszidőn, ha kendermosás közben aprókat sikkantva a patak langyosába mártja.

És olyan égi odaadással dalol a tágas határban, hogy az ének megáll a fényben, mint napsugárzásban a pacsirta...

Rózsika tud csókolózni, hé!... Haj, többször is meglestem; amint a Csudri Minya szakállszárítójában elmélyülten gyámbásszák a katonaviselt legények.

Elönti vézna testem a hatalmas vágyálom.

Szerteszét szakad a lelkem, ülök a lány katlan-forró ölében, örömbe zsibbad minden tagom, pörgő orsó, fordulok rá, tüzet követelő számat üde cseresznyéjére tapasztom, körhinta röpít, cserkabala; rakéta az űrbe: suhanunk az égi alagútban –, és egyszer csak Magyari Rózsika felsikolt, akkorát visít, mint egyszer fájdalmában a Küküllő-parti kis állomásban a vonat... És még azt is túlvisongta az ő édesanyja. Amikor régen, véglegesen hazaszállottak a leszerelt katonák –, de az ő ura, a Rózsika apja, a harmadik, az utolsó számolásra sem vala közöttük...

Isteeeenem!

– Boldogságom teljesedett – suttogja aztán szemérmesen.

(Pedig hát hozzá nem nyúlhattam. Gyermek vagy te még, nevetett, és nem eresztette.)

– No, elaludtál? – hunyorog nagyapám. – Tanuld meg, hogy sosem fekszünk teljes árnyékba, csak testünkkel. Fejed maradjon a napon, húzd a szemedre a kalapot, alatta nem kapsz napszúrást.

– Pitypalatty! – ingerel a Pitypalattytörpe, valahol a lucernás magasán, ahol már az erdő lengeti haragos lobogóit.

– Jó volna, ha a Rez is küldene a havasok hűvöséből egy sóhajtásnyit... – alkudozik az öreg.

Pléh tokjából elődirigálja drótszárú okuláréját, a tartót meggyökerezteti a földben, majd a szétálló fülű üllőt beüti a tetejébe a kalapáccsal. Aztán ráilleszti a kaszapengét, a nyél a vállán ül, mintha a villámot akarná elhárítani. Tempósan kalapálja, a hegyes felével muzsikáltatja; azt a játékot idézi, amit a kis berbécsemmel produkáltam, mikor döfődni tanítottam, s ekként hergeltem: Jóska, Jóska, püff, puff! Jóska, Jóska, püff, püff, puff!

Jóska úgy belejött, hogy egyszer az öreget is felpuffantotta volt.

Műértőn dugom ki lábam az árnyékból, de úgy perzsel a dél, hogy ijedten visszarántom azonnal. Elfáradt a pitypalatty is, már azt mondja: puttypurutty.

Kacagva alszom bele, sorsommal megbékélve fújom a kását.

A levegő remegve, illőn s halkan perceg, mintha a Jóisten meghagyta volna, hogy azért csak továbbra is tartson számon minden szépen múló percet.

 

– Szemüvegesen aludtál el – mosolyog a feleségem –, attól horkoltál olyan hatalmasan, még most is az orrodon van, úgy nézel ki vele, mint nagyapád azzal az ócska, drótolt pápaszemével, amelytől sosem vált meg, emlékezz, oda tettük a lajbizsebébe, a koporsóba...

Asztalkára helyezi a frissen illatozó kávét...

– Tejszín? – Igen. – Két kiskanállal? – Igen.

Mégis, melyik évszázadban? És melyik álmomban?

Mondják a híreket, zubog a május, szürcsölöm a kávét; tétován járkálok ki s be együgyű álmaimban.

A tarisznyában halottnak teszi magát a bakk süldőnyúl, kieresztem, de nem akar semmit az élettől. Fülön ragadom, s eldugom a patak bokrába.

– Rossz híred ne halljam aztán! – búcsúzom nagyosan.

– Hiába engedted el – ingatja fejét az öreg –, elkapják a mező ragadozói, a csontja sem marad meg, azt is elropogtatják, mint te a zsenge galambfiókát a mártásban.

Poroszkálunk a határút lassan hűlő porában, meztelen talpunk keresi a hideget, csoszogunk komótosan.

Fojtott harangzúgásban érjük el a faludombján a keresztet, onnan már csak pár száz méter az otthonunk. Hátulról, a gyümölcsös felől közelítjük meg óvatosan. Nem először érkezünk körözött tolvajokként, és nem is utoljára osonunk rettegve haza.

Ezt is jól tesszük, mert ímé, hirtelen zaj támad: átkozottul dobolnak valakik és trombitálnak. Nem a feltámadás órája.

Adószedők szállták meg a falut; éppen rekvirálnak.

Sosem tartoztunk senkinek. De mióta a „birtokával”, az ifjú korában párjával Kolozsvárott szolga- s szolgálóként összekuporgatott, apránként szerzett verítékes négy és fél hektárjával kulákká tették, nem bírja a rá rótt terhet. A „kótát”.

Elhajtják egyetlen tehenünket, a Virágot. Szekéren viszik kisborját, tegnapelőtt született, nevet sem adhattam neki.

Mégis otthonosan babrálunk a csűrben, a kutyával üzenünk előre Mamónak a pitvarba: ne aggódjon, nem tudtak elkapni, rendben hazaértünk.

Az adóba hurcolt tehén küld egy utolsó, fájdalmas bőgést a világba.

Halálra fáradt nagyapám a szekér félrevetett ülésdeszkájára roskad. Ökölbe szorul kacska keze. Galíciában lőtték könyökbe, a tizennégyes háborúban.

A nyíló napon erőteljesebben nő a szakáll, most valamelyik megnyomorított apostolra hasonlít.

Halántékára tett tenyerével ezt rebegi fájdalmasan: Egyedüli reményem, ó, Isten, csak te vagy...

Aztán megsimogatja a kobakomat, és ki tudná, mire utalva, szinte suttogva tesz hozzá:

– Vadak ellen nincs orvosság. Jól jegyezd meg, Domó.

Mindig búzavirágkék szeme farkaspirosan veri vissza a csűr fölé kunkorodó újhold csúfondáros sárgáját.

Nem szeretnék kilépni az álmaimból.

 

TETVEK A KÓRÉBAN

 

Milyen régen történnek a dolgok mindig. Azt kérdezi a rókaveres bundasapkájú vénember, hogy háltam-e már kórérakásban, itt kint, a mezőn. Vannak ilyen okvetetlenkedők, akik mezei pockot vagy pincebéli pócegeret fogatnának a szerencsétlen gyerekekkel. Nyulat bezzeg sohasem.

Háltam-e már kórérakásban.

Hát maga hált-e? Kérdezem viszontag.

Ő aztán egyszer sem. Éccakára mindég rendes tetőt keres a feje fölé.

A Küküllő partján szentül a nap, sürgetően vereslik az ég alja. Mindjárt körmösödik a tócsák vize, sóhajtom, hogy ne hallgassak annyit.

Ezt maga honnét tudja, ha soha nem idvezült kórérakásban? Veti elém a rókaveres.

Akit, mint később hallom, Hotyák névvel illetnek, mert időnként agyára jön a felejtője, mindenre azt mondja, hogy az egy hogyhívják, vagyis rövidítve: hotyák.

Maga nem fél a hotyáktól, a pócegértől, sem hotyáktól, a mezei pocoktól? Hát én éppenséggel nem, de mind a kettőt igencsak utálom.

Igyekszem hosszan mondani a mássalhangzókat, ahogyan ő: poccok, kórré, rakkás.

Hottyák. De ezt nem.

Mert most itt az alkalom, folytatja. Hogy jól őrizze az apóssára menendő terrekbúzzáját.

Mekkora hólyag, de micsodásan informált. Tudja, hogy a Kuli Pali Sándi leányát, Erzsikét kürüpölném.

„Apóssára menendő.”

Ha hagynák.

Onnét a vízz fellől jönnek a hiddegjóskák, oktatgat, itt a kerrepelő, tekkerrjen rajta vajegyet, aztán uggasson szapporrán, mert nincsen kuttya.

Mer’ aztatat bizza megbaszkannyálták a cigánnyok.

Avval otthagy, mint Szent Pál egy másik népcsoportot.

Nincsen gyufája? Már kint jár a vasúti töltésen.

Háá' szivvarram see voót, kiáltja vissza.

Na, megnézhetem magam. De nem lehet; olyan sietve hull alá a harmattal a setét, hogy körbe sem járhatom a kukoricást. Csak az út felőli rész leszedve, de az régóta, szárazon zörög a pászmán levágott kóré. Ott a rakás, amelyben éjjeli meleget talál az őriző ember.

Időnként elé a kereplővel, tekerintés, kiabálás: Hopp, hó! Hopp, hó!

Szerencsére idáig nem jönnek le a vaddisznók.

Aztán vissza a kóréba, s duvasztás hajnalig.

Ha van cigaretta, könnyebb, mert a parazsát messziről meglátják, s nem közelítenek.

Vagy igen. Füles Jakab Gézától nemcsak cigarettát, tüzet is kértek, beszéllettek szépen, aztán leütötték, mint az angyalt a piacon, majd megrakták a szekér derekát hántolt csövű kukoricával.

Mire jó egy kutya, bizony. Ilyenkor.

A kereplőt nem találom. A fortélyos rókaveres vénember, ez a Hotyák úgy adta ide, hogy magával vitte. Egyszersmind.

A kollektivizálás előtt szerzettem – csereként, egy pár gatyás pajtabéli galambért –, egy falcs, de pikkolós szájharmonikát. Mire kibüszkülhettem volna magam véle a határba, elvették a kukoricaföldet, pontosabban másnak adták, a terméssel együtt.

A Cekedányban kaptunk területileg ugyanannyit, háztájinak, de termésileg semmit-semmit.

Odaadtam a Curi nagyobbik purdéjának, kaptam érte egy rozsdás pisztolyt, nyele nem volt, de ha meghúztam a ravaszt, pattogott a pukkantója.

Nyaranta vaddisznóztunk, olyankor szoktam fütyölni, sivitolni. Most a számba fagyott a négy ujjam.

Alig zakatol el az éjféli vonat, hát valakik roppantul dekretnek, caplatnak, recseg a talpuk alatt a fagyba merevedő talaj. S egyenest énfelém.

Hát én bizony majdnem a közepéig fúrtam magam a kóréba. Zsúp, zsúp, kórézsúp, a hátadon csóré púp... A rettegés szájamra forrasztja a rigmust. Hallgatózva fészkelődtem, reszketve imádkoztam: „Én édes Istenem, add, hogy ha lopják is a terekbúzát, engem elkerüljenek, a kórét fel ne gyújtsák!...”

Mit mondjak, jó az Isten. Kedvemre tesz olykor-olykor.

Meg se piruláztak.

Vittek, amit vittek, inkább a morogásukból, mint a beszédjükből annyit szűrhettem ki, hogy a kukoricának a kevésbé érett, a tejes szemű része érdekli őket. Hajnalra megfőzik, a korai vonattal beviszik Dicsőbe, s már az állomáson elkezdik árulni. Mire a piacra érnek, el is fogy, és a délutáni hazajövetelig vedelve gajdolhatnak a restiben.

A mozdony hajnali rikoltása csaptatott ki a rakásból.

A csatarászó szerelvény éppen áttörtetett a vasúti hídon, s megállt a désfalvi állomáson. Addigra valamennyire visszanyertem férfiúi bátorságomat, és úgy dobbantam ki a kóréból, mintha vadkan vettetne belülről.

Persze nem az volt, hanem csak a viszketegség, ami hirtelen olyannyira körbevakaróztatott, mintha az ég is tetves volna.

Úgy vájódtam, hogy véresen a körmöm alá sirült a bőr.

Ott ért a lustán visszatérő fortélyos vénember. Szabadkozott, amiért magával vitte a kereplőt, látta, mennyire reszketek a hajnal hidegétől, két zsúp kórét kivett a kalangyából, és alájuk gyújtott. Hozott Nácionál cigarettát is, de nekem akkor már nem kellett. Legszívesebben hasba rúgom, de gumicsizmám sincsen.

Néztem a kórérakást, egyik oldalamat sütötte a tűz, a másik fázott, és a kibabrált zsúpok helyén valami felfénylett.

Akkor már sejthettem volna, honnan származnak a tetűk.

Sunyin odasompolyogtam, mintha a meleget koslatnám, és egy óvatlan pillanatban rácsaptam a zsákmányra.

Egy kacorbicska volt, fanyelű, de igen éles. Mellette valami ócska igazolvány.

Azt is kivette a kezemből Hotyák.

A név felfénylett egy pillanatra a kóré tüzénél. De engem a bicski érdekelt. Nyesőjén átszikrázott fényes acélja.

Ez nem neked való, elcsapja a hasadat, mormolta. Zsebrevágta. A papirost is elrakta a tárcájába, és intett, hogy sallárijom, takarodjak a dolgomra.

Lejárt a szolgálatom.

Méltatlankodva, idegesen vakarózva, megfázva és éhesen visszatekintve még láttam, amint a rakás zsúpjait egyenként a tűzre teszi.

Évek múlva mesélte Csiki Bábá, az öregebbik, mert minálunk mindenkiből több is van, ha egyiket elviszi a tükrös, marad más a helyére, de akkor már nem biztos, hogy hiteles volt minden története: hogy az öreg Hotyák feladta mezőőri munkáját, nyakába vette az országot, és egy vasgárdista nyomába eredt, aki a társaival tizenkét magyart irtott ki a faluban, köztük két asszonyt, és egy csecsemőt is. Ez a Hotyák állítólag megtalálta a vétkes gazembert, és önhatalmúlag ítélt fölötte.

Egy rozsdás kacorbicsakkal ölte meg.

Én elkerültem a faluból, Erzsikéhez azonban vissza-visszajártam.

Mostanság gyakori a vegyes lagzi. Mellettem egy mulati ember ül. Idősebb valamivel. Bemutatkozunk, megborzongok: a neve ismerős... Arról a koszlott igazolványról, amelyet elkobzott tőlem Hotyák.

De hát persze.

Barátkozgatunk. Ellenőr. Más szóval rovancsoló. (Ezt magyarul.) Önfeledten mesél. Később kissé húzódozva árulja el, hogy nem egészen idegen. «Maică-mea e vorbitoare de limba maghiară», mondja, vagyis az édesanyja magyarul beszélő. A székelycigányokra szokták finomkodva mondani, hogy magyarajkú romák. Lám csak, van magyarajkú román is.

Hosszú évek óta rendszeresen járatja a magyar lapot az anyjának. Olvasni nem olvassa, pedig nem ugyanazt írja, mint a román. Beszélni elég jól tud, de ha nem muszáj, akkor inkább nem.

Velem mint értelmiségivel pláne.

A prímás nagy lélekismerő. Idejében észlel minden apró feszültséget. Azonnal ott terem, és a fülünkbe húzza. De még ám közben dalolja is: «Vecină, dragă vecină, ţineţi bărbăţelul bine, că vine seara la mine». Szomszédasszony drága, dédelgesd az uracskád, mert estente hozzám jár.

A magyarajkú édesanya fia kiereszti a hangját, majd egy echte de genere széles magyar dzsentris mozdulattal ropogó százas bankót fűz a nyírettyűbe.

Mindenki tapsol és vele dalol.

Mintha ma volna, de milyen régen.

Rovancsoló, rovancsoló.

Mondom bárgyún, és lapozok nagyokat a nagy-nagy semmiből.

Új dalt rendel, azt, hogy: «Édesanyám, kedves anyám, csak az a kérésem..»

Mit tehetnék, ha már így költségbe vert: nekem is van száz lejem!

A prímás tükrösre gyúlt arccal bólint: Így kell ezt.

Aranyosan pisolyog. Mindkettőnket kitüntet a tekintetével.

Igazi brüsszeli diplomata.

A hónaljamban nyüsletni kezdenek a hajnali kórétetvek.

Távolból hosszan dudál a dízel. Mintha árvacsalánnal vernék a béka ülepét.

Végül is mért ne lehetnék boldog?




.: tartalomjegyzék