Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
2019 - Július
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - április
Gianbattista Basile

A tahó

Harmadik nap nyolcadik meséje

 

Moscionét,[1]minek utána semmi hasznát nem veszi az apja, kereskedni küldi Kairóba, hogy a házából elpaterolja, az ifjú pedig csupa rendkívüli emberrel köt ismeretséget, akik melléje szegődnek, és arannyal-ezüsttel megpakolva érkezik haza.

 

A herceg uszályába szép számmal kapaszkodtak olyan udvaroncok, akik bizonyára epét hánytak volna, midőn az elevenjükre tapintanak, s ha a művészetük nem csupán a szimulációra szorítkozik,[2]tán azt is meg tudnám mondani, vajon a saját fondorlataik felhánytorgatása, vagy Corvetto boldogsága feküdte meg jobban a gyomrukat. Ámde Paola, aki szavainak horgát alábocsátotta, önimádatuknak kútjából azonmód kicibálta sötét szívüket, mikor a következőképpen fogalmazott: „Az együgyűt, ki az okosok társaságát kereste, mindig is nagyobb tisztelet övezte, mint a bölcset, ki a tahókkal elkeverülve múlatta az időt, mert amennyi előny és nagyság dukál az ostobáknak, ha a bölcsekkel cimborálnak, legalább annyit veszejt javaiból és becsületéből az utóbbi, midőn fajankók társaságában mutatkozik, s amennyire igaz, hogy a pálcika a sonka próbája,[3]magatok is megállapíthatjátok, vajon az alábbi mesémmel igazolom-e a fentebb mondottakat.

 

Élt valamikor egy édesapa, kinek tengernyi volt ugyan a vagyona, de mert köztudott, hogy a világban nyoma sincs a tökéletes boldogságnak, naphosszat a nyámnyila fiával vesződött, lévén a mihaszna akkora félnótás hírében állt, hogy a szentjánoskenyeret uborkának hitte, s mivel az apa megelégelte a baromságait, hozzávágott egy szép marék dukátot, majd elküldte Levantéra,[4]mivel pontosan tudta, hogy ha világot lát és emberek közt sündörög, előbb-utóbb feléled a tunya elméje, megélesedik az észjárása, vagyis van remény arra, hogy rendes emberként térjen haza.

Moscione, mivel így hívták a fiút, mindjárt nyeregbe pattant, és elgaloppozott Velencébe, mely a világ csodáinak arzenáljaként ismeretes, hogy elérje valamelyik Kairóba tartó hajót. Egy napnyi utazás után azonban belebotlott egy alakba, aki egy nyárfa alatt cövekelt, a fiú pedig nyomban rákérdezett:

– Hogy hívnak tégedet, ifjuram? És honnan való vagy? És értesz-e valamihez?

Az meg így felelt:

– Villám vagyok, Mennydörgésből való, s oly sebesen futok, mint a villanás.

– No, arra én is kíváncsi vagyok! Tegyünk egy próbát! – vágta rá Moscione.

Mire Villám a következőket mondta:

– Maradj csak veszteg és várj egy percet, utána majd eldöntheted, hogy por- avagy lisztfelhőt hagyok magam után!

Aztán néhány szempillantás múlva, ímhol, egy szarvas üsző tűnt fel a környéken, Villám pedig, hogy előnyhöz juttassa Moscionét, várt egy kicsikét, majd megiramodott, s olyan sebesen futott, olyan könnyedén szedte a lábát, hogy még egy lisztmezőn se hagyta volna ott a cipője nyomát, majd négy szökelléssel utol is érte az üszőt. Erre Moscione, aki felettébb elálmélkodott a mutatványon, megkérdezte tőle, hogy busás fizetség fejében melléje szegődik-e, s minthogy Villám beleegyezett, kettecskén folytatták az utat.

Ám alig bandukoltak további négy mérföldet, egy újabb sihederrel találkoztak, Moscione pedig emezt is vallatóra fogta íziben:

– Mi a neved, cimbora? És miféle országból keveredtél erre? És mihez értesz igazán?

Amaz meg ekként felelt:

– Tapsifülnek hívnak és Kíváncsi Völgyből származom, ha pedig fülemet a földnek tapasztom, mindjárt hallom, hogy mi történik a világban, hogy az iparosok miféle klikkekbe verődve hadoválnak, s portékájuk árát vajha felsrófolják-e az egekig, hallom továbbá az udvaroncok ármánykodásait, a kerítők ordas tanácsait, a szerelmesek pásztoróráit, a rablók egyezkedéseit, a cselédek sirámait, a kémek jelentéseit, a vének sutyorgásait, a tengerészek szitkozódásait, egyszóval annyi mindent hallok én, hogy Lukianosz kakasa, továbbá Franco olajlámpása is megirigyelhetné.[5]

– Nos, ha igazat beszélsz – mondta erre Moscione –, áruld el nekem, miről regélnek odahaza!

Az pedig nekigyürkőzött, fülét a földhöz tapasztotta, majd ekként válaszolt:

– Hallom, hogy egy öreg a nejével diskurálgat, és következőket mondja neki: Áldott legyen a Nap, mely az Oroszlán jegyében dagonyázva levakarta rólam ezt a lepényképű tahót, ki rozsdás szögként a szívembe furakodott. Így legalább van remény arra, hogy a világban császkálva végre emberformát ölt, s örökre elfelejthetjük azt naplopó, szottyadt lajhárt, aki korábban volt.

– Elég, elég! – állította le Moscione.– Igazat beszélsz és hiszek neked. Jer velem, ha kedved tartja, mert a legnagyobb szerencsédet tárom eléd!

– Rendben, veled megyek! – mondta az ifjú, s most már hármasban folytatták az utat.

Hanem tíz mérföld múltán egy újabb suhancba botlottak, Moscione pedig erre is lecsapott:

–Mi a neved, jóember? És hol születtél? S mivel töltöd a napot?

Az meg így felelt:

– Vaklövésnek hívnak, Holtbiztos Kastélyból származom, a puskámat pedig olyan ügyesen használom, hogy ezer mérföldről is kettémetszem a jujubát.[6]

–Nohiszen! Erre én is befizetek! – vágta rá Moscione, mire a fiú megtöltötte fegyverét, célzott, s lepattintott egy csicseriborsót, ami egy kavicson hevert, Moscionét pedig úgy elkápráztatta, hogy mindjárt bevette a csapatába, és együtt bandukoltak tovább.

Ám egy napnyi slattyogás után egy maroknyi emberre akadtak, akik a perzselő nap lángnyelvei alatt hullámtörőt építettek, s joggal illett volna rájuk a híres nóta, miszerint Vizezd fel a bort, Parrella, mert a szívem kigyullad, ha így folytatom.[7]Moscione annyira megszánta őket, hogy nem állta meg szó nélkül:

– Áruljátok el, drága mesterek, hogy bírjátok ezt a kemencemeleget, mely egy bivaly méhlepényét is szénné égeti?

Mire az egyikük ekként felelt:

– Oly frissek vagyunk mi, akár a harmatozó rózsa, mert egy ifjú közülünk folyton fújja a nyugati szelet.

– Hívjátok ide, az ég szerelmére, látni akarom! – rikkantotta Moscione.

S amikor az ifjú elejébe lépett, így folytatta:

– Mondd meg nekem, apám életére, hogy hívnak, honnan jöttél, s mihez értesz?

Az meg a következőket mondta:

– Fúvócska vagyok, Szélföldről jöttem, és a szájammal minden szelet utánozni tudok. Zefírt akarsz? Készséggel állok rendelkezésedre! Netán viharra szottyadt kedved? Felkapok én minden háztetőt!

– Hiszem, ha látom! – vágta rá Moscione, az ifjú pedig nekiveselkedett, s előbb csak gyöngéden fújdogált, olyan fuvallatot csiholva, mely Posilippo partjain tarajozta esténként a vizet,[8]ám ahogy megfordult hirtelen, dühödt leheletével gyökerestől cibálta ki a tölgyeket. A spektákulum láttán Moscione őt is magával invitálta, az ifjú pedig szívest-örömest kötélnek állt.

Azzal ismét nekivágtak, s kis idő múlva, mikor egy újabb ifjúra leltek, emezt is megszólította, miként az előbbieket:

– Ne vedd parancsnak, de tudni akarom a nevedet! Továbbá, ha szabad kérdeznem, honnan jöttél, s miféle mesterséget űzöl?

Az meg így felelt:

– A nevem Vasgerinc, Valentinóból jöttem, ha pedig a hátamra kapok egy hegyet, úgy érzem, mintha tollpihe csiklandana.

– Ha igazat beszélsz – válaszolta Moscione –, bizonyára te vagy a vámházak királya, s te viszed el a babért minden május elsején, de azért látni szeretném a fortélyodat![9]

Erre Vasgerinc nekigyürkőzött, s felkapott sziklatömböket, fatörzseket, egyszóval olyan súlyokat aggatott magára, hogy ezer szekér se bírta volna el, Moscione pedig kapott az alkalmon, s mindjárt rádumálta, hogy maradjon vele.

Így hát ismét útra keltek, s kisvártatva el is értek Szép Virág országába, ahol a királynak volt egy leánya, aki a szélnél is sebesebben futott, s úgy csötört át a virágzó brokkolikon, hogy még a szirmuk csücskének se esett bántódása, ezért aztán az apja kidoboltatta, hogy aki futásban legyőzi őt, egyszersmind feleségül veheti, aki viszont alul marad, annak fejét veszi.

Nos, amint az országba érve a kiáltványt hírül vette, Moscione mindjárt felkereste a királyt, s bejelentkezett a versenyre, egyben a paktumot is elfogadva, miszerint vagy a seggét mozgatja, vagy a fejét hagyja ott, másnap reggel pedig váratlan rosszullétre hivatkozott, és közölte, hogy a próbát egy másik ifjú fogja lefutni.

– Felőlem az fut, aki akar! – mondta erre Ciannetella, így hívták ugyanis a lányt –, szaros fügét nem adok az egészre, abból pedig bőven akad.

A palota előtti téren addigra már összeverődött a tömeg, az ablakokban úgy tolongtak az emberek, mint a termeszek, az árkádok pedig úgyszintén tömve voltak, s tojáshéj gyanánt tartották fogva a hullámzó csődületet. Kisvártatva Villám is felbukkant, s a tér egyik sarkába húzódva várta a verseny kezdetét, mikor, hopplá!, lábszárközépig felhajtott szoknyában megjelent Ciannetella is, lábán pedig csinos kis topánka virított, amelynek talpát mintha rászabták volna, mérete továbbá alig érte el a tíz pontot.[10]Majd vállvetve a rajthoz álltak, s amint a trombita – tátárárá-tutururú! – megszólalt, mint a golyó nekiiramodtak, s olyan sebesen futottak, hogy a sarkuk minduntalan a lapockájukon dobolt. Ám hogy még ennél is pontosabbat mondjak, adjátok hozzá, mert így igaz: olyan serényen szaporázták, mint a nyulak, amiket agarakkal hajtanak, vagy mint az istállóból elszabadult lovak, vagy mint a kutyák, melyeknek farkára hólyagot aggattak,[11]vagy mint a szamarak, midőn fütykös reglamázza a hátsójukat.

Hanem Villám, aki a nevét tetteiről kapta, egy bő arasszal maga mögött hagyta a lányt, s mikor a cél közelébe értek, nos, hallanotok kellett volna azt a rikoltozást, a temérdek nézz-te-odát, lármát, ricsajt, füttyöt, tapsot és dobolást, lévén a tömeg teli torokból, továbbá egyhangúlag azt harsogta, hogy:

– Éljen, éljen az idegen!

Erre Ciannetella, aki legyőzetésének csúfos percét már felsejleni látta, úgy elvörösödött, mint nebuló segge botozás után, s minthogy bőven volt ideje a visszavágó előtt, eldöntötte, hogy megtorolja az első találkozást. Így mikor hazatért, lekapta gyűrűjét és ráolvasta, hogy annak, aki elsőként az ujjára húzza, rogyjon meg a térde azonmód, s nemhogy futni ne tudjon, de vonszolni se bírja magát, majd az elvarázsolt gyűrűt elküldte Villámnak, hogy viselje bátran mint szerelmének zálogát.

Tapsifül, aki mindjárt megneszelte, hogy apa és lánya miben sántikál, úgy döntött, kivárja inkább a dolgok kimenetelét, s midőn a madarak kornyikálására a Nap kiebrudalta az árnyak szamarán pöffeszkedő Éjszakát,[12]mindnyájan a térre vonultak, majd trombitaszóra nekiiramodtak, vagyis Ciannetella, akárha maga Atalanté volna,[13]szélsebesen futott, Villám pedig, mint egy megsántult gebe, éppen csak botorkált.

Vaklövés, aki látta, hogy a barátja nagy bajban van, miképpen Tapsifültől az összeesküvésről is értesült, előkapta nyílpuskáját, megcélozta Villám ujját, a nyíl pedig kipenderítette foglalatából azt a követ, amelyben a varázslat állt. Ettől az ifjúnak kicsombolyodtak az egymásba tekeredő lábai, s négy szökelléssel, akárha őzgida volna, beérte Ciannetellát, majd célba is ért elsőként.

Mikor látta a király, hogy a nyeremény egy tahó markát üti, a pálmát egy fajankó viszi, továbbá egy tajdag fejére kerül a babérkoszorú, hosszas töprengésbe kezdett, vajha odaadja-e neki a lánya kezét, végül azonban összehívta a bölcseket, akik szintén úgy vélekedtek, hogy Ciannetella nem egy efféle széltoló lajhár fogára való, majd arra biztatták, hogy az adott szavát nyugodtan kiválthatja némi arannyal, lévén egy ilyen suvadt durungnak úgyis többet jelent, mintha a világ összes nőjét megkettyintené.

Mivel a királynak szerfelett tetszett ez a tanács, mindjárt megkérdezte Moscionét, mennyi arannyal érné be a leánya helyett, az pedig, minek utána meghányta-vetette a dolgot a cimboráival, imígyen felelt:

– Annyi aranyat és ezüstöt kérek, amennyit a pajtikám háta elvisel.

A király beleegyezett, s hívatták is mindjárt Vasgerincet, akinek hátára csak úgy púpozták az arannyal teli utazóládákat, a petákos zsákokat, pénzes szütyőket, meg az ékszerdobozokat. De minél nagyobb volt a málha, annál délcegebben tornyosult alatta Vasgerinc, olyannyira, hogy minek utána kimerítették a kincstárat és a bankokat, továbbá kifosztották az uzsorásokat meg a pénzváltókat, a király lovasokat küldött szerte az országban, és kölcsönkérte a gyertyatartókat, mosdótálakat, korsókat, csészealjakat, szakajtókat, tányérokat, kesztyűs dobozokat, de még az ezüst biliket is. Csakhogy ez sem volt elég. Végül aztán, noha korántsem voltak rogyásig megrakódva, nekivágtak a hosszú útnak, elégedetten s mód felett türelmetlenül.

Ám a bölcsek, lévén iszonyúan fájlalták, hogy a temérdek kincset egy csapat tökfilkó kaparintotta meg, újabb javaslattal rohamozták meg a királyt, miszerint abbéli ostobaságát, hogy országának legkisebb csontját is elherdálta, jóváteheti, ha csapatokat meneszt a tahók után, hogy könnyítsenek Atlasz motyóján, aki a vállán több égnyi kincset cipel.

Nosza, a király mindjárt beadta a derekát, s utánuk küldött egy kisebb armadát, gyalogosokat meg lovasokat egyaránt, hogy mielőbb rajtuk üssenek. De Tapsifül, aki megorrontotta az uralkodó rapliját, figyelmeztette a cimboráit, s miközben a tehermentesítő sereg porfelhője az egekbe szállva hirdette érkezésüket, Fúvócska, a közelgő veszély láttán, olyan orkánt küldött rájuk, hogy nem csak orra buktatta az egész regimentet, de több mérfölddel odébb repítette őket, miként az úton maradókat az északi szél.

Így aztán, minthogy más veszély immár nem leselkedett rájuk, megérkeztek Moscione apjához, kiporciózták maguk közt a nyereményt – lévén a mondás is úgy tartja, hogy a tortádból annak adjál, akinek közbenjárásával hozzád került –, majd szépen elbúcsúzkodtak, az ifjú pedig, immár dúsgazdagon, akár egy aranyszamár, az apjával maradt, egyben a szólást is beigazolva, miszerint: A legjobb kétszersült a fogatlanok szájára jut.

 

Király Kinga Júlia fordítása

 

GIAMBATTISTA BASILE (1575–1632) Pentameron című gyűjteménye, amely eredetileg Lo cunto de li cunti (A mesék meséje) címen jelent meg 1634 és 1636 között, a seicento Nápolyának világában gyökerezik, és a barokk virágkorának, valamint a spanyol alkirályok uralkodásának grandiózus irodalmi tükreként is olvasható. Európa első intézményes mesegyűjteményeként nem csupán a mediterrán térség, hanem a Közel-Kelet mesekincsét is felöleli. Basile ajánlását – ti. a művet a „kicsiknek” szánta – évszázadokig félreértették, és vélhetően emiatt kallódott századokon át a népi gyermekirodalom apokrifjeként. Holott a Pentameron a művelt udvar ironikus megszólítása volt. Az irodalmi kánonba Benedetto Croce léptette be 1822-ben, majd a Grimm-fivéreknek köszönhetően 1846-ban német, 1848-ban pedig angol fordításban is megjelent.

Basile a Boccaccio, Navarrai Margit, továbbá Az Ezeregyéjszaka meséinek narratív keretét örökíti át, de elődeitől eltérően, akik reális helyzettel indítják és zárják történetiket, már a keretben megteremti az irodalmi újításnak számító tündérjáték-modellt.

Az öt nap alatt előadott történetekben valójában minden motívum és mese megjelenik, amiket manapság a Grimm-testvéreknek, Perraultnak tulajdonítunk. Basilénál találkozunk először Csipkerózsikával, Csizmás kandúrral, Hamupipőkével, Rapunzellel, az aranylúddal, szereplői azonban magukon hordozzák annak a kornak a jegyeit, amelyben íródtak. Amikor ugyanis az ifjú Basile, aki Candidán katonáskodott, s minden bizonnyal ott hallotta a meséket is, visszajön Itáliába, a nápolyi udvar költője és ceremónia-mestere lesz. A barokk udvari életre jellemző fényűző fesztiválhangulat szinte minden meséjében megjelenik: hatalmas tűzijátékokat, mechanizált színpadképeket tár elénk, ahol az antik világ hőseitől kezdve a legalantasabb dolgok is felbukkannak, a hősök pedig, a barokk udvari retorikának megfelelően, egyfajta színházi nyelven szólalnak fel.

A Basile által használt teátrális nyelvezet nem az egyetlen újítás a narratíva-történetben: olyan rafinált architektúrát használ, amely egyszerre elegyíti a népi librettók, a commedia dell‘ arte, a laikus és klasszikus színház elemeit.



[1]Beszédes név, bosszantó alakot, illetve szárított gesztenyét jelent.

[2]A barokk udvari életet taglaló diskurzusok külön fejezetet írnak az etika történetében, amely mind társadalmi, mind pedig politikai vonatkozásban új paradigmát vezet be. A kardinális erények közt megjelenik a simulatio és dissimulatio fogalma, vagyis a látszat és valóság ellentétpárja, s mindaz, ami az udvarban történik, egyfajta kollektív grandiózus csalás, pontosan tükrözi az életről való felfogást.

[3]A sonka minőségét egy pálcikával ellenőrizték, amelyet beledöftek a húsba, s a szagából megállapították, hogy nem avasodott-e meg. (Giambattista Basile [1634]: Il racconto dei racconti. A cura di Ruggero Guarini, Alessandra Burani. Adelphi. 1994. p. 358)

[4]Levante szűkebb értelemben a Közel-kelet dél-nyugati részét jelentette, melyet a Toros hegység és az Arab sivatag, illetve Mezopotámia és a Földközi-tenger zár közre, tágabb értelemben viszont Anatólia, a Sínai-félsziget és Egyiptom is ide sorolandó. A terminus itáliai eredetű, s értelemszerűen itáliai szemléletet tükröz, keletet jelent.

[5]Utalás Lukianosz Az álom vagy a kakas című szatirikus párbeszédére, amelyben Püthagorász kakas képében diskurál gazdájával, s láthatatlanságot ígér neki, illetve Nicolò Franco Levél az olajlámpáshoz és Az olajlámpás válasza című episztoláira, amelyekben a lámpás az emberi természet minden titkát és tudományát ismerte, egyben megelőlegezte Tomasso Garzoni rendszertanát, amelyre Basile több alkalommal is hivatkozik.

[6]A jujuba vagy kínai datolya Kelet-Ázsiában honos növény, de a mediterrán térségben is elterjedt.

[7]Valószínűleg egy mára feledésbe merült népdal kezdő sorai lehettek. Parrellának a kétkezi munkásokat hívták. (Giambattista Basile [1634]: Lo cunto de li cunti. A cura di Michele Rak. Milano. 2009. p. 596)

[8]Híres találkahely és üdülő Nápolyban. „Midőn a nyár a végére jár, / és leszáll az este, / ezernyi égi arcot látni, / bárkákban ragyogva, szirteken merengve, / amint hercegek, nemesek, lovagok / büszke szemvillanásait /szorongva követik; / mások sírva vigadnak, / míg végül bealkonyul, / Madonnát, Ámort, Fortunát megénekelve; / megint mások fellépnek a fedélzetre, / s felukkájukkal a legjobb szelet kifogva / juszt is körbehajózzák a partokat.” (Gioan Battista del Tufo [1588?]: Ritratto o modello delle grandezze, delizie e meraviglie della nobilissima citt­à di Napoli. Editrice Salerno. 2007. III. 82–83.)

[9]A május elsejei ünnepségek Itália-szerte igen népszerűek voltak: „Úgyszintén Majo di Portónak (a Kikötő Májusának) nevezték azt az ünnepet, melyet hajdanában május elsején rendeztek, lévén Majónak hívja népünk a májusi hónapot. Ilyenkor a teret jenesztervirágokba öltöztették, közepére pedig egy hajóárbocot emeltek, amelynek csúcsán különféle díjak himbálóztak. Ezeket kellett elérni mindösszesen a karok és lábak nyers erejét használva, ügyesen felkúszva a csúcsra, mely szépséges tornamutatványnak számított, kiváltképp, mikor lefelé jövet az árbocon végigcsúszva a legelképesztőbb módozatokban értek földet a versenyzők, a bámészkodók nagy-nagy szórakozására.“ (Carlo Celano [1692]: Notizie del bello dell'antico e del curioso della città di Napoli. Napoli. Chiurazzi. 1870. Vol. IV. 286.)

[10]A cipők és kesztyűk méretét pontokban adták meg. (Guarini és Burani: 362)

[11]A macskák és kutyák farkára felfújt hólyagot kötöttek a gyerekek, s azzal szórakoztak, hogy megkergették őket, míg az állatok annyira megkergültek, hogy a végén a hólyag „elől“ menekültek.

[12]A tolvajokat és szajhákat, mielőtt megostorozták volna, szintén szamárháton hurcolták meg a városban. (Rak: 596)

[13]Atalanté apja, Iaszosz arra várt, hogy fia szülessen, s amikor meglátja a lányát, kiteszi egy dombra, és egy anyamedve neveli fel. Aztán egy vadászcsapathoz kerül, akik mellett kitanulja a vadászatot. Részt vesz többek közt a kalüdóni vadkanvadászaton, s elsőként ő sebzi meg a vadkant. Vadászati sikeréről tudomást szerzett apja, Iasziosz is, aki visszafogadta leányát, és kibékültek. Atalantét mint árkádiai hercegnőt apja ki akarta házasítani, ám egy jós figyelmeztette a királyi családot, hogy számukra végzetes lesz, ha Atalanté férjhez megy. Erre a hercegnő kitalálta, hogy ahhoz megy feleségül, aki legyőzi őt futásban. Mivel az egész görög világban nem volt olyan ember, aki gyorsabb lett volna Atalanténél, ez jó ötletnek tűnt arra, hogy távol tartsa a kérőket, hiszen a veszteseket Atalanté megölhette.

 




.: tartalomjegyzék