Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Október
2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - április
Fazakas Márta beszélgetése Hajdu Géza színművésszel

Ami a nézővel összeköt

Biharszentjánoson született; színészi pályafutásának negyvennégy éve az ettől tíz kilométerre fekvő Nagyváradhoz kötődik.

Azok közé a színészek közé tartozik, generációja többi tagjával együtt, akik főiskolán nem tanultak énekelni, akik kötelező előadásokkal áldoztak a szocialista embereszménynek, s akik ugyanakkor a mai napig emlegetett előadásokkal értek el zajos sikereket otthon és a Székelyföldön.

Van egy nagy füzete, amit pályakezdése óta vezet. Ebből irigylésre méltó számokban rajzolódik ki eddigi pályája: 43 éve tagja, ebből 8 évig vezetője volt a Szigligeti Társulatnak; alapítója és 20 évig vezetője volt a Kortárs Színpad 71-nek; 2013 októberéig 4817-szer lépett színpadra, 195 bemutatója, ennél is több szerepe volt (egy-egy előadásban gyakran két-három szerepet is játszott), 127 kollégával, 89 vendégművésszel dolgozott együtt; Erdélyben 138, Magyarországon 72, Amerikában 13 településen volt előadása.

Néhány éve nyugdíjba vonult, de a színpadot nem hagyta el, továbbra is aktív tagja a társulatnak.

 

– Egy falusi környezetben mi inspirálta arra, hogy színészi pályára készüljön?

Tulajdonképpen 1962-ben kezdtem a színjátszást, amikor Szentjánoson műkedvelővé léptem elő. Ha ezt is beleszámítjuk, akkor több mint ötven éve játszom.A műkedvelés az én időmben nem azt jelentette, hogy karácsonyra összehozunk egy műsort. Egy nagyon komoly csoporttal, egy lelkes tanárnő vezetésével két-háromhavonta új bemutatót tartottunk, sokat játszottunk. Így terelődtem a színház felé, megszerettem.

S bár a szüleim egyszerű falusi emberek voltak, szerettek színházba járni. Volt lovunk, szekerünk, vasárnaponként az egész család bejött Váradra előadást nézni, főleg a nyári színházba, ami akkor a belvárosban, a kőszínház szomszédságában volt. Ezért is voltam nagyon felháborodva, amikor a 80-as években a város azt is elvette tőlünk.

Eugen Ţugulea igazgatósága alatt a váradi színházat prózai színháznak nyilvánították, aminek következtében az addig zenés előadásokat, operettet is játszó magyar társulatnak le lehetett építeni a zenekarát, a tánckarát és a kórusát. A nyári színház pedig mozi lett, én már egyáltalán nem játszhattam ott.

Ettől függetlenül az előítéletek makacsul tartják magukat: Váradon az utolsó operett 1968-ban volt, mégis, a mai napig operettszínháznak tartanak bennünket. Pedig már rég semmi közünk az egészhez, nem is tudjuk csinálni, lásd legutóbb a Mágnás Miska előadásunkat. Az operettnek megvannak a maga rendkívül komoly törvényszerűségei, a színészek számára nagyon nehéz műfaj; annak ellenére, hogy lenézzük.

– Úgy tudom, a főiskolán nem is részesültek zenei képzésben…

Nem, és ez volt az én szerencsém, különben biztosan nem jutottam volna be, s még ma is kapálnék valahol. Egyébként a főiskolára egyből felvettek, pedig nem volt időm készülni. Problémáim voltak – a mai napig vannak – a román nyelvvel, pótvizsgára buktam, így csak nyáron érettségizhettem. Másnap már kezdődött is a felvételi, amire tulajdonképpen azért jelentkeztem, hogy lássam, mivel kell a következő évre készülni. Alvás nélkül mentem vizsgára, azokkal a versekkel, amiket az iskolában kívülről meg kellett tanulnunk. Hát nem felvettek?Kovács György osztályába kerültem, életem legszebb éveit töltöttem ott. Akkor az ember még tele van lelkesedéssel, ambícióval, világmegváltó szándékkal. Az elmúlt negyven év alatt nagyon sokszor próbáltuk megváltani a világot, de soha nem jött össze, pedig mindig úgy fogtunk hozzá, hogy most sikerülni fog.

– Főiskola után Nagyváradra akart jönni, vagy ide hívták?

Ide akartam jönni. Akkoriban a főiskolai vizsgaelőadásokat megnézték a társulatvezetők (sajnos, ez manapság nemigen szokás). Szóval, ott volt Farkas István, az akkori főrendező, és én jeleztem neki, hogy Váradra szeretnék szerződni. Azt válaszolta, hogy rendben, csak szeretne bajusz és szakáll nélkül is látni, ugyanis a vizsgán is idős férfiszerepet játszottam, mint általában a főiskola alatt.

Ez aztán nem jött be neki, mert soha nem voltam egy Romeo-alkat, pedig a színházak többnyire azt szeretnék, hogy ha szerződtetnek egy fiatal színészt, akkor az megdobogtassa a női szíveket. Én karakterszínész voltam világéletemben. Kellett is várnom vagy tíz évet, amíg komolyan meg tudtam nyilatkozni. Nehéz dolgom volt, mert a váradi színháznál igazi férfiak voltak, a szó legnemesebb értelmében, nehéz volt mellettük érvényesülni. Sokat voltam kispadon, nem véletlenül hoztam létre a Kortárs Színpadot. Ha szép szál legény lettem voltam, mint Zalányi Gyula, aki egyből sztár lett, amikor Váradra jött…

Egy véletlennek köszönhetően, Nagy Endrének A miniszterelnök című darabjával robbantam be. Balla Miklós kollégám, aki egyébként nagyon tehetséges volt, amikor meglátta, hogy milyen sok szöveget kell megtanulnia, kórházba vonult, így én kaptam meg a főszerepet. Ettől kezdve viszont egymás után kaptam a jó szerepeket.

– 1970-ben Szabó Józseffel, Ódzsával egyszerre érkeztett a váradi színházhoz.

– Igen, bár ő már másodszor jött Váradra. Az ő tevékenysége révén emelkedett fel a váradi színjátszás, tényleg zseniális előadásokat csinált. Ezt a szintet itt azóta sem sikerült elérni, nemhogy meghaladni. Költői színházat teremtett, ami akkor nagyon modernnek számított.

Az akkori modernitás és a mostani között az a különbség, hogy az a nézők érzelmeire apellált, megnevettette vagy megríkatta őket, a mostani modernitás az agyra próbál hatni, márpedig az ember alapvetően lusta természetű, nemigen szeret gondolkodni.

– A társulatvezető pedig Farkas István rendező volt. Milyen volt a két rendező viszonya?

Az volt a szerencse, hogy a két rendező teljesen különböző alkat volt: Ódzsa a magyar klasszikusokat kultiválta modern, költői eszközökkel, Farkas inkább a vígjátékokat és a külföldi szerzőket preferálta. Ezen a két pilléren nagyon jól össze lehetett hozni egy repertoárt. Harmadikként ott volt Gábor József, az örök féltékeny, mert az ő műfaját mindenki lenézte, pedig neki volt a legnagyobb közönségsikere a szilveszteri kabaréval és a zenés vígjátékokkal.

Ódzsa rendezései, például a sokat emlegetett Az ember tragédiája, Az ifjú W. újabb szenvedései hatalmas sikersorozatot futottak, de nagyon sok előadást említhetnék még, mindenik kirobbanó esemény volt. Akkor még dívott a tanítani vágyás, a nemzetmegtartás szándéka, kimondatlanul is ez érvényesült a színház szellemiségében.

Blődlit nem játszottunk, csak a szegény román szerzők darabjait, amiket kötelező volt bemutatni. Emlékezetes például a Juhmarta ember, avagy a kísértet-nyáj című darab, amikor annyira szégyelltük magunkat a színpadon, hogy a tapsrendnél nem mertünk felnézni. Ennek ellenére a nézők hálásak voltak érte, mindenben keresték és érezték a fricskát.

Volt még egy borzalmas darab, Paul Everectól aJaj, a vesém, amiben a főszerepet játszottam, és számomra is érthetetlen módon szerették a nézők.  Abban az időben még voltak bukások és voltak mennybemenetelek.

– A két rendező nem osztotta meg a társulatot?

Dehogynem. Mindkettőnek megvolt a saját csapata, volt kiscsoport és nagycsoport. Fiatalként Ódzsát csodáltuk és a közelében vágytunk lenni, de neki megvolt a szűk köre, nagyon nehéz volt a kiscsoportba bekerülni. Így inkább Farkasnál játszottunk, akit nem értékeltünk eléggé... Csak utólag jöttem rá, hogy milyen sokat tanultunk tőle. Farkasé volt a nagycsoport, mert ő volt a főnök, s általában a főnök feladata, hogy a kevesebbet játszó színészeknek munkát adjon, kitalálja nekik a megfelelő feladatot.

– A hetvenes és nyolcvanas években gyakran turnéztak Székelyföldön, előfordult, hogy egy hónapig is ott tartózkodott a társulat. Hogyan szerveződtek ezek az utak? Milyen volt a fogadtatás?

Eleinte ritkán turnéztunk, majd, miután ott megismerték a társulatot és sikerünk volt, egyre sűrűbben kezdtünk oda járni. Május végén, június elején mentünk a Székelyföldre, amikor már ott is szép idő volt. Többnyire Marosvásárhelyen, Udvarhelyen, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Sepsiszentgyörgyön voltak az állomások. Tulajdonképpen olyan volt, mintha újra és újra bemutatónk lenne, azt a feszültséget éreztük minden este. Óriási élmény volt, hogy saját városán kívül is ismerik és szeretik az embert. Majdnem minden előadásunkat elvittük, volt olyan is, hogy a sikerre való tekintettel hat előadást játszottunk egy helyen, sőt, előfordult, hogy délelőtt is játszottunk, a diákoknak. Az ember tragédiáját mint véres pallost hordoztuk meg Székelyföldön, ahol addig soha nem látták ezt a művet; mi voltunk az elsők, akik bemutattuk nekik. Ezek a turnék valahogy nyugodtabban teltek, mint a mostaniak, volt időnk ismerkedni, egy-egy Váradról elszármazott ismerőst felkeresni. Többször is kimentünk Zsögödre, Csíksomlyóra, felkerestük a festőművész Nagy Imrét, aki előadásokat tartott nekünk. Akkoriban Váradon már kezdett csökkenni a nézők száma, s amit itthon elveszítettünk, azt ott pótoltuk be.

– Más volt a közeg, a közönség, mint Váradon?

A városok között is volt különbség. Leginkább az udvarhelyiek hasonlítottak a váradiakhoz. Gyergyóban nagykabátos volt a közönség, mert ott mindig hideg volt, befújt a szél a színpadra, forró teát osztogattak a szünetben. Csíkszeredában is nagyon szerettek minket. Olyan sokat jártunk ott, hogy már mi is ismertük a nézőket. Ha manapság arra megyünk, most is jólesik egy-egy arcot felfedezni, akit még a régi időkből ismerek.

– A 80-as évektől már nem volt annyira sikeres a váradi színház, nem voltak emlékezetes bemutatói. Mi volt ennek az oka?

Ódzsa 1982-ben elment, és ez akkora érvágás volt a színháznak, hogy szerintem azóta sem heverte ki, pedig azóta eltelt több mint harminc év. Akkor mutattuk be Tamási ÁronŐsvigasztalását, amit gyakorlatilag Ódzsa fedezett fel. Nagyon sok volt benne a vallásos szöveg, jöttek Bukarestből az illetékesek, húzták, osztották, szorozták. Öt-hat „vizionálása” volt, amíg megengedték, hogy bemutassuk. Ezzel az előadással is turnéztunk Székelyföldön. Diadalmenet volt, valóságos népünnepély, annyira szerette a közönség. Azelőtt Sütő András Anyám könnyű álmot ígér c. előadásával történt ugyanez. Mindkettőben zseniális szerepem volt, akkor szerettek meg a nézők. A Sütő-darabban Jóskát, az író öccsét játszottam, az Ősvigasztalásban pedig Albert Zsigát, a beszédét gyönyörű szóvirágokkal tarkító öreg székelyt alakítottam.

– Úgy tűnik, hogy megélt olyan időket, amikor a színház törekvései és a közönség elvárásai találkoztak…

A híres Az ifjú W. újabb szenvedései előadást például évekig játszottuk. Amikor bemutatták, én éppen katona voltam, addig az én szerepemet, Flemming mestert, Solti Miklós alakította. Olyan sikert én addig még nem éltem át. Postaládákon, falakon, mindenhol ott virított a főszereplő Zalányi neve. Talán csak az volt ehhez mérhető, amikor rögtön a rendszerváltás után, 1990 júniusában bemutattuk a Rock passiót Csíksomlyón, a nyeregben. Megfoghatatlan az élmény, amit több ezer néző előtt átéltünk. Mostani fiatal színészeink nem találkoztak még a siker ízével, nem is tudom, hogy valaha fognak-e. Tisztességesen dolgoznak, de nem tudják, hogy mi az az öröm, amikor a közönség ünnepel, tombol, szeret, pedig nagyon fontos lenne, hogy részük legyen ebben.

Tény az, hogy általában a színész nem azt csinálja, amit szeretne, és a közönség nem azt kapja, amit szeretne. Valami irányvonal mindig van, amihez igazodunk. Mostanában a kritikusok és a dramaturgok ízlésének próbálunk megfelelni, nem csak mi, majdnem a teljes magyar színjátszás. Aki ebbe az ízlésbe nem integrálódik bele, az ki van tagadva.

– Ezt komolyan gondolja?

Biztos vagyok benne, hogy így van. Nézzük például a fesztiválokat: egyre inkább azért szervezik ezeket, hogy a kritikusok és a dramaturgok jól érezzék magukat egy hétig, ítélkezzenek elevenek és holtak fölött, minden előadást kiértékeljenek. Régen a zsűritagok is színházi emberek voltak, rendezők vagy híres színészek. Most már csak dramaturgok, akikre átragadt a szereplési vágy.

– Nem gondolja, hogy ők a nézőket képviselik?

Nem, ők saját magukat képviselik, ugyanis amióta külön képezik őket az egyetemeken, olyan szakmai műveltséggel rendelkeznek, amivel a nézők nem. A saját nézőpontjaikat próbálják rátukmálni a színházakra, és a közönségre, bár a közönség ilyen értelemben befolyásolhatatlan.Én már átéltem a színészközpontú színházat, majd a rendezőközpontú színházat, most a dramaturgközpontú színház korszaka következett el. De olyan hosszú egy ilyen pálya, annyi minden belefér. A fiataloknak szoktam mondani, hogy ha jön valami, nem kell kétségbe esni, mert ez is elmúlik, és következik valami más.

– Térjünk vissza a színészi pályájára. 1984-ben mutatták be a Mikszáth Kálmán különös házasságai c. előadást a feleségével, Körner Annával; lassan harminc éve játsszák. Kinek volt az ötlete az előadás, és hogyan sikerült ilyen hosszú ideig életben tartani?

A darabot a televízióban láttuk. Megtetszett nekünk, megragadt bennünk, elhatároztuk, hogy mi is megcsináljuk. Annak idején a színészektől még nem állt távol a plusz munka, gyakran hoztunk létre saját előadásokat. Most sem érzek együtt azokkal a színészekkel, akik siránkoznak, hogy nincs szerepük, ilyenkor inkább tenni kéne valamit, nem csak várni a sült galambot. A feleségem, Nusi már akkor súgó volt, de sokat játszott előadásokban. Szegény csak akkor került félre, amikor vezető lettem, mert nem tartottam erkölcsösnek, hogy az ember a saját feleségét tolja előre, amikor a színésznőknek sem tudunk elég munkát adni. Megszereztük a szövegkönyvet Debrecenből, Farkas Istvánnak is megtetszett, az ő rendezésében mutattuk be a bábszínházban.

Azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal játsszuk, a közeljövőben is lesz három előadás, az egyik Bécsben. Nem tolakszunk vele, de ha hívnak, szívesen megyünk. Már körülbelül százhússzor játszottuk. Ezzel az előadással is bejártuk Székelyföldet, Szép Gyula, majd Sinka Ignácz segítségével kis falvakba is elmentünk. 

Olyan szép, emberi történet, hogy nem lehet lemondani róla, eldönteni, hogy többet nem játsszuk. Lélektelennek érzem az előadások nagy részét, amiket színházban létrehozunk… A Mikszáth sokáig nem volt műsoron, aztán két évvel ezelőtt Szilágysomlyón felújítottuk; akkor döbbentem rá, hogy milyen öröm és milyen nemes dolog valami szépet adni az embereknek, olyant, amitől a lelkük megtisztul. Előadás végén azt érzed, hogy a nézők boldogok az emberitől és a széptől...  

Jó lenne visszanézni, hogy mennyit alakult harminc év alatt. Amikor fiatal voltam, az öreg Mikszáthot volt nehéz megcsinálni, most már a fiatalt. Egyik jelenetben, amikor lemegyek udvarolni a Mauks lánynak, hát, azt már érzem, hogy egy kicsit hamis. Megpróbálok magasabb hangon beszélni, virgonckodni...

– A nevéhez fűződik a Kortárs Színpad, ahol nagyon sok fiatal játszott, több hivatásos színész is onnan került ki. Milyen indíttatásból alapította?

Addig voltam fiatal, amíg fiatalokkal foglakozhattam a Kortárs Színpadnál. Nagyon szerettem velük dolgozni, az ő magatartásuk, hozzáállásuk, lelkületük meghatározó volt számomra. Pedig kegyetlen és szigorú voltam velük... Több mint százötvenen játszottak ott, többek között Bíró József, Firtos Edit, Molnár Júlia, Meleg Vilmos, Tatai Sándor is. A feleségemmel, Nusival is ott ismerkedtünk össze. Az volt a varázsa, hogy színházi program szerint játszottunk. Körülbelül három bemutatónk volt egy évben, a Szakszervezetek Művelődési Házában, egy kis teremben. Két hónapig próbáltunk, mindennap. Voltak szép sikereink, az Énekes madárttöbb mint ötvenszer játszottuk. A közönségszervező is én voltam, osztályról osztályra jártam, kimutatást vezettem, hogy melyik iskolából hányan látták az előadást. Ahol kevesen jelentkeztek, oda visszamentem.

Szükségem volt a Kortárs Színpadra, olyan dolgokat tudtam ott megcsinálni, amit a színházban nem. Sok volt a mondanivalóm a világ számára. Nagyképűen hangzik, de fontos számomra a küldetéstudat, a vágy, hogy valamit adjunk, adjak az embereknek, megosszak velük mindent, amit tudok. „A művészetnek az a feladata, hogy megszerettesse az emberekkel az életet” – írja Tolsztoj, és én is ezt vallom. Az a fontos, hogy a néző legalább addig a néhány óráig, amíg a színházba bejön, kapjon valamit, megtisztuljon a lelke, boldog legyen, és ettől másnap talán egy kicsit könnyebb lesz neki.

– Váradról nagyon sokan kivándoroltak a 80-as, 90-es években. Nem kísértette ez a gondolat?

Nyilván minket is kísértett, hogy elmenjünk, leginkább 1989-ben, amikor már olyan sötét volt a helyzet, hogy sosem lehetett tudni, mikor internálnak bennünket. Készültünk is rá, csak hát én alapjában véve lusta ember vagyok, nem jutottam el odáig, hogy konkrét lépéseket tegyek. De gondolatban sokat foglalkoztunk vele. A színházban szinte már semmi mást nem lehetett játszani, csak román darabokat.

A rendszerváltás után, a 90-es évek elején még inkább visszajöttek az emberek, majd miután nem jött be az, amit vártunk, újra kezdődött az exodus. A váradi színház számára egyébként Ódzsa távozása után a másik érvágás az volt, amikor 1992-ben Miske László elment. Az ő sokoldalúságát, zseniális habitusát a mai napig nem sikerült pótolni. Az eltávozottaknak sajnos Magyarországon vagy külföldön sem jött be a számítása, mert olyan stílust képviseltek, amit az ottaniak értetlenül fogadtak. 

– 1990-ben a társulat választotta meg művészeti igazgatónak. Egy akkor készült interjúból az olvasható ki, hogy egyrészt tele volt ambíciókkal, másrészt keserűséggel, például nagyon lesújtó a véleménye a színészekről…

A rendszerváltás után óriási volt a várakozás az emberekben; mindenki azt hitte, hogy na, most jött el az ő ideje. Ennek az illúziónak nem lehetett megfelelni, előbb-utóbb kiderült, hogy hamis. Nyilván nekem is magasak voltak az elvárásaim, és állandóan őrlődtem a társulat és a vezetés között. Az én időmben már nem kellett rettegni a hatalomtól, sokkal inkább a cipőfűző-ügyektől, az apróságoktól, amikben minduntalan dönteni kellett: ha elromlott az autóbusz, ha nem teljesített a műhely, ha nem volt, ahol próbálni. Nagyon stresszes időszak volt. Annak ellenére, vagy éppen azért, mert a társulat választott meg, tehát nem pályáztam és nem kineveztek, a többiek nem tudták elviselni, hogy a vízből egy kicsit jobban kiemelkedj, rögtön dugták vissza a fejed, hogy legyél ugyanolyan szinten, mint ők. Ahogy mondták, azért választottak meg, hogy kiszolgáljam őket. Szolgáltam is hosszú ideig, de mindent mérlegre téve, azt kell mondanom, hogy nem érte meg. A kollégáknak  állandóan hiányérzetük volt, és ennek hangot is adtak. Tőlük szereztem a magas vérnyomást, sőt, a szemem is repdesett akkoriban. Utólag rájöttem, hogy bolond voltam, mert nem kellett volna ennyire törődni ezzel, így is, úgy is kígyót-békát összehordtak, bármit tettem. Azért is bolond voltam, mert nem tartottam ildomosnak, hogy rendezzek, pedig szerettem volna.

– Az akkori társulat volt ilyen, vagy ez törvényszerű a színházi életben?

Törvényszerű. A színészeknek üldözési mániájuk van, azt hiszik, hogy ha nem játszanak, akkor az azért van, mert az illető vezető nem szereti őket, haragszik rájuk. Aztán, ha más vezető jön, visszasírják a régit, mert kiderül, hogy ugyanúgy nem kapnak szerepet… A tehetséget az Isten adja, nem az igazgató hóbortjaitól függ.

Amikor társulatvezető voltam, körülbelül ugyanazt a populista színházat műveltem, mint most a váradi román színház: ezt onnan tudom, hogy nagyjából ugyanazokat a darabokat veszik elő. Persze ezt akkor nem gondoltam populizmusnak, nagyon fontos volt megnyerni a közönséget. Akkora nézőszámot azóta sem sikerült elérni.

– Már fiatal korától feltűnik a neve színlapokon segédrendezőként, munkatársként. Több előadást rendezett a színházban is, legutóbb két éve Szép Ernő Tűzoltóját.

Lényegében Ódzsa mellett tanultam, azt a stílust követem, amit ő képviselt, persze nem azon a szinten. Az emberben ennyi év alatt sok minden összegyűl, amit szeretne átadni. Szívesen rendezek, de hát a színháznak nem mindig van szüksége erre. Nyilván koromnál fogva én is egyféle stílust képviselek, ami lehet, hogy most már maradinak hat.

– Géza bácsi tipikus közönségkedvenc, számtalan díj, szavazási eredmény is mutatja ezt. Lehet ez teher is?

Ha a közönség szeret, az nem jelenti, hogy ettől könnyebb, mert ha elértél egy szintet, akkor el is várják, hogy ne add alább. Amúgy meg ez mulandó, nemrég jártam a Szent László Gimnáziumban, ahol kiderült, hogy a diákoknak már fogalmuk sincs arról, hogy ki vagyok. Ugyanakkor jólesik látni, hogy a fiatal kollégákért, Szotyoriért, Hunyadi Istiért rajonganak.

Vígjátéki színésznek tartja magát, az utóbbi években mégis mintha drámai szerepe lett volna több, például most Forgách András A fiú c. előadásában. Hogyan viszonyul ezekhez a szerepekhez?

Igen, a vígjátékokat szeretem, bár a színjátszás most nem erre tendál. Sohasem a színész diktálta, hogy miben játsszon, s ebben a korban már nyilván nem lázong az ember, másokkal szemben már nemigen lehetnek elvárásaim, csak magammal szemben.

Természetesen igyekszem a drámai szerepeket is jól megcsinálni, de nem adják ugyanazt a lelki elégtételt. Ennek ellenére az Apa szerepében, amit A fiúban alakítok, úgy érzem, hogy nyújtok valamit, létrejön az a megfoghatatlan háló, szál, ami a nézővel összeköt. Pedig nem tetszett a darab, nehezek a párbeszédek, soha nem arra válaszolunk, amit kérdeznek. Mégis, a rendező, Forgách András meg tudta szerettetni velem, volt türelme hozzánk.

Muszáj megszeretni a szerepet, akkor is, ha rossz lesz az előadás, másképp elviselhetetlen vagy. Előfordul, hogy a rendezővel nehéz a munka, én például nem tudok úgy dolgozni, ha engem nem szeretnek, vagy nem akarják megszerettetni a szerepet. Az a jó rendező, aki megtalálja a színészhez a kulcsot, ami persze nagyon nehéz, de ez a dolga. Akkor is meg kell csinálnom a szerepem, ha ez a találkozás nem jött létre, de sokkal nehezebb, ha összeszorított foggal kell bejönni próbálni.

– Több mint negyven éve játszik. Milyen kihívást talál még a színpadon?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy jól érzem magam. Az az érzésem, hogy ez már nem az én színházam, itt nekem már nem terem babér. Kevés az előadás, ami azt is jelenti, hogy kevés az ünnep az életünkben. Olyan sok a melléktevékenység, hogy lassan elfelejtjük, hogy a színház eredeti feladata az, hogy előadásokat játsszon. Kicsit fájdalmas is a tudat, hogy én talán már nem fogom megérni azt a sikert, amit annak idején megértem. Pedig úgy szeretnék még egyszer megfürödni benne...

De tulajdonképpen boldognak kellene lennem, hogy még színpadon lehetek, hisz el sem tudom képzelni az életemet nélküle.  Az embernek nagy szája van, és nagyon okosnak próbál mutatkozni, de az igazság az, hogy semmi máshoz nem értek. Annyira boldog vagyok, amikor hetente vagy kéthetente van egy előadás, reggel ezzel kelek fel, lélekben egész nap erre készülök, hurcolom magamban a szöveget, dühösen felmegyek a kertből, ha valami nem jut eszembe.  Amíg erőm lesz, amíg szükség van rám, s amíg a hamut nem mondom mamunak, addig megpróbálom csinálni. A színész addig él, amíg a színpadon van, ez a szörnyű. Ilyen szempontból nagyon hálátlan a mi pályánk, mert az írók, festők után marad valami, de a színész eltűnik az utolsó nézővel, aki még emlékszik rá.




.: tartalomjegyzék