Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Október
2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - április
Cseke Gábor

Óriásmozaik (III. rész)

(Folytatás előző lapszámunkból)

 

Állványbontás

 

Nagyjából ezekben az 1993-as, őszi napokban, még mielőtt az esők beköszöntöttek volna, a Romániai Magyar Szófotóriportere lent járt Csíkszeredában,  és gyorsan végigfényképezte mindazt, amit érdemesnek talált lencsevégre kapni a város megújuló köntöséről. Természetes dolog, hogy első benyomásai között szerepelt a mozi homlokzata előtt fölhúzott állvány, rajta az a néhány ember, akik Zsigmond Márton óriásmozaikjának felrakásával foglalatoskodtak. Élükön a művésszel. Az akkor készült fotókból máig megőrződött néhány. Nehéz elképzelni, hogy a rajta lévő karcsú, jóképű fiatalember a megfeszített fizikai munka közben milyen mély lelki megpróbáltatáson ment keresztül, mint ami Mozaiknaplójából kiolvasható. Mikor ma arról kérdem, hogy milyen érzés volt fent állni az állványon, és állni az alant járókelők közönyös bámulatát, lemondóan legyint:

– Nem érdekelte az a kutyát sem... Számomra, amikor felmásztam az állványra, nem létezett külvilág. Ott jártak-keltek az emberek, ennyi volt nekem az egész. Teljesen függetlennek éreztem magam, nemigen érzékeltem, hogy hol is vagyok, nem volt időm, hogy figyeljem, egyáltalán ki járkál arra. Az foglalkoztatott, ami a deszkaépítményen történt. Az érdeklődők, a fényképezkedők, a riporterek csak mind hátráltatták a munkát. Akkoriban az élt bennem, hogy minél hamarabb pontot tegyek a munka végére. A sorok felrakása. Egy sorban, azt hiszem, van 52 darab, s egy nap ejsze a felét sem tudtuk megcsinálni annak a sornak. Mindeniket alaposan elő kellett készíteni, majd betömködni lefele fordítva a kövek közét, hogy teljenek ki a hézagok, ne kelljen javítani sokat. De azt gondolom, ez benne van a naplóban, ha nem is ennyire hangsúlyosan, inkább csak megállapításként... (ZsM)

Visszaemlékszik, hogy a kicsi leányát, aki akkor még kisiskolás volt, néhányszor felvitte magával, s a kislánynak nagyon kedvére volt az élmény, örvendett a fenti kilátásnak.  Létrák vezettek fel, s minden szinten voltak deszkák. A biztosítást kötéllel oldották meg. Viszont azt a kötelet, amivel a vedreket húzták fel az anyagokkal, a vége felé ellopták.

– A vedret vihették volna, a kötő volt a lényeg, a fene hogy ott megegye... November 10-én fejeztem be, 11-én nevem napja is volt pontosan, a hordóba a víz belefolyt... Nagyon stresszes volt az egész... (ZsM)

Térjünk vissza újra a Mozaiknaplóhoz, a befejezés előtti utolsó napok, órák szűkszavú, de valósághű lenyomatához...

[1993. november 9.] 8–15. Sürgettem a födést. Volt sok etyem-petyem, kezdték bontani az állványzatot ketten. Közben hideg esős idő is volt.

Tegnap találkoztam dr. Csedő polgármesterrel. Azt mondta: a holnapi tanácsülésen újra „segítséget kérek”. Ma, kedden valóban tanácsülés volt, mert telefonálásomra ezt közölték velem.

[1993. november 10.] Hideg, esős idő volt reggel, majd havazni kezdett. Felül a mozaikon beázás is van. Megjött a pénz: a Misi számára több mint 12 ezer lej, B. úr két havi tanácsosi fizetése. Ez még elég kevés a 200 ezerhez. Tovább bontogatták az állványzatot. Ettől arrafelé nem sok jót ígér az időjárás.

[1993. november 11.] Éjszaka nagyon hideg lehetett, mert az ablakok is befagytak. Vajon árthat-e a tetőről történő vízleszivárgás?

Uram, köszönöm Neked az eddigi segítséget...

[1993. november 12.] Tegnap telefonált M. Ionescu, és azt mondta, hogy a 2,5 millió lej szerzői díjat jóváhagyták. Hétfőn délelőtt újra hív.

Éjszaka –20 C lehetett. Reménykedem, hogy ez már nem árthat a munkának. Az állványzatot tegnap teljesen lebontották. Az összhatás jó.

[1993. november 16.] E hó 24-én jönnek Bukarestből, hogy átvegyék a mozaikot, telefonálta Bukarestből M. Ionescu.

[1993. november 17.] Jártam a polgármester úrnál. Azt mondta, hogy szégyelli magát,  de hét végére összegyűjtik a pénzt, nagyon bízik benne. Itthon olvastam aztán a mai lapokban, hogy támogatókat keresnek. Ebben bízik tehát a polgármester úr!

A tegnap este hívott O. Elvira rádiótudósító. Ma már be is mondta a rádióban a hírt.

[1993. november 19.] Papír készült, hogy a Tectum átvállalja a Misinek szánt 200 ezer lejt. A másolatot el is küldtem neki.

[1993. november 23.] Talán csütörtökön jönnek Bukarestből. A víz napközben folyik rá a mozaik felületére.

[1993. november 25.] Csütörtök este 22.35-kor megérkezett Bukarestből Szoha. Elkísértem a Hargita szállóba.

[1993. november 26.] Szohával és Váli J-vel töltöttem a napot. Kiderült, a 300 ezer lejnyi összeg felét már tavaly kézhez kellett volna kapnom. Valahol elakadt. Szoha és Váli nálunk ebédeltek. Három órám elmaradt, mert a vonatra is elkísértem a vendéget. Hétfőn Bukarestbe megyek a Művelődési Felügyelőség kocsijával, és társaságukban.

[1993. november 29.] Reggel fél hat  körül indultunk. A jó- és rosszullét határán voltam a gyomrom miatt, ami az utóbbi időben sokat kínozott. Mint kiderült, a pénzemen Bukarestben csücsültek, aljas módon. Döntenem kellett, hogy elfogadom-e a régi összeget. Kivettem, mert szükségem volt rá. Maradtam 98 ezer lejjel. Ennek legalább a 15-szörösét kellett volna kapnom. A fennmaradt összeget is megkapom talán decemberben. Ez másfél millió körül lenne. Remélem, hogy nem tolnak ki újra velem.

(Figyelem, kedves Olvasó: az újra és újra feltápászkodó Remény!)

 

Rossz álmok

 

[1993. december 2.] Jártam a cégnél, és felhívtam arra H. figyelmét: vigyázzanak a tetőre! Takarítsák le. Ám nem kell attól tartani, hogy egy helyett kettőt ugranak. Nem is csináltak semmit.

[1993. december 13.] A szombati Hargita Népe több mint egy oldalt szentelt az ügynek.

Segítők számbavétele

Személyes munkával: Részegh Tivadar, Sala József, Ferenczes Apor és két társa

Pénzadománnyal:

Rigó László mérnök úr 35 000 körül

Tőzsér József 100 000 + elintézte a 200 ezret Kozma Mihálynak

Benkő Sándor 12 ezer körül

Az újsághíren keresztül segítők:

Atlas Kft

Phoenix Rt

Cabestan Kft

Erdőkitermelési Vállalat

[1993. december 21.] Tegnap vagy tegnapelőtt hívtam Bukarestet. Ma szóltak, hogy holnap felvehetem a pénzt. Csütörtökön mennék le.

[1993. december 22.] Éjszaka indultam Bukarestbe. Hajnalban öt előtt érkeztem. A váróteremben bűz, hajléktalan emberek sokasága. Nem sokáig bírtam ott. Hatkor felkerekedtem, s bár hideg volt, sétára indultam. Azonosítottam a N. Iorga utcát,  és a jövetelem célját (UAP), majd tértem egy nagyot a Magheru-n. Egy csokit (800 lej) vettem a pénztárosnőnek. I-nénak egy karácsonyfát vittem. Ezt eredetileg Szohának szántam, de ő már beszerezte a magáét – közölte az esti telefonhívásomra. I-né szemmel láthatólag örült az ajándéknak, s hálából azt is elismerte, hogy ő is hibás volt a pénzküldés körül... Utána egész nap úton voltam, gyalog. Részben nosztalgiáztam is. Itt mégiscsak több mint négy feledhetetlen évet töltöttem. Sok eredménnyel. Kiállításokat nézegettem, és alt furulyát vásároltam a lányoknak, valamint kottákat. Kézhez kaptam 98 165 lejt először. Másodszor 1 530 000 körül.

[1993. december 28.] Meghívtak az év végi koccintásra a Néptanácshoz. Átadtak egy papírt 320 ezer lejről, amit másnap meg is kaptam.

A. Mihály mérnök úr is hívott telefonon, hogy segíteni akar. Megköszöntem, és megadtam a szükséges útbaigazítást.

[1993. december 29.] A Tectumhoz hívtak ebédre. Nem szívesen mentem, mert még a bádog nincs fent a falperemen. Sok evés-ivás s etyem-petyem volt. Cs. Andor ittasan az ölembe öntött egy pohár vörös bort...

Sz. urat megkérdeztem a beígért 200 ezer lejről. Majdnem veszekedés lett belőle, mert én a munkás, a Misi pártját fogtam. Alaposan átgondolva, lehet, hogy Sz.-nek van igaza, de az az összeg nekem becsületbeli ügy. És úgy fog festeni, hogy én elárultam Misit. A sors hozta ezt. Ha így is történt volna, szándékom ellenére történt. Bízzuk hát a sorsra az ügy megoldását. Ha szükséges, most már ki tudom fizetni a kétszázezret. Igaz, hogy Misi is kapzsi ember, de nélküle nem tudtam volna idejében befejezni a mozaikot.

Most a kapott pénzecském elcsereberélésén fáradozom, mert a román pénz napról napra gyengül, s a műterem sem terem meg magától, a sok ígérgetés ellenére. Fel hát, új és más munkára!

Közelebb kerültem egy bizonyos Isten-hithez. Talán most már imádkozni is tudok. Egy mindenképpen bizonyos: a kárhozatot széles ívben elkerültem. A bádog és az avató maradt még hátra. Istenre bízom.

KÖSZÖNÖM ISTENEM!

[1994. január 26.] 5.33, hajnal. Álmaim és nyugalmam gondterheltek. Senki sem törődik a maradék bádogsávval. Ráadásul a Misi megsegítésének szándéka is visszájára fordult. Tőzsér a beleavatkozásával csak semlegesítette a segítséget. Mentségére szolgál, hogy jót akart. Tanulság: „Tejfoggal kőbe mért haraptál?” (József Attila)

[1994. január 27.] Felhívtam a Művelődési Felügyelőséget. Váli Magyarországon. Az eddigi munkálatokat kifizette. A többiért miért fájna hát a Tectum feje? Ők sem nagyon jártak utána. Állítólag Sz. a díszvacsorán úgy nyilatkozott, hogy valami prémiumot adott Misinek, s ha megtudja, hogy én is fizettem neki, kirúgja. Szép kis viszonyulás. Akkor is, ha nem teljesen alaptalan. Úgy jön ki, hogy én akaratom ellenére kijátszottam, elárultam Misit. Átkozhat is ezért a maga szokása szerint, ha csak a jobbik énje nem sugall neki mást.

Rosszak az álmaim, s a közérzetem szürke. A megértők oly távol, mint az eszmények.

Az idő hol fagyos, hol sírós. A legmegfelelőbb ahhoz, hogy kárt tegyen.

[1994. február 11.]  A Misi-ügy nem csitul. Összefutottam Adorjánnal. Zokon vette, hogy hibáztatom őket az ígérgetéseikért. Pedig jól emlékszem, amikor 200 ezret kértem, akkor  úgy nyilatkozott a Polgármester Úr, hogy megvan (és nem volt meg), Adorján azt mondta, ők nem ígérték biztosra. Most ezt is tagadja, s olyanformán fogalmaz, hogy ez (szó szerint is) hazugság. Tény, ami tény: felületesen nyilatkozott ő is. Állítólag a polgármester a szemére hányta, minek vette az én gondomat a vállára. Azon is sopánkodott, hogy Misi most megtölti Jenőfalvát, kompromittálva az ő apját is, hogy ők milyen komolytalan emberek.

Így állunk hát! Ha tettek is valamit az ügy érdekében, most azt is megbánják. Nekem pedig kuss, mert ha szólok, az is baj!

Az éjszaka rosszat is álmodtam a mozaikomról. Mi ez? Tisztítótűzben hempergek? Bűnös vagyok, mint a nagy átlag, és bűnhődnöm kell? Lebegek az istenek és az emberek világa között? Egy biztos: boldognak nem mondhatom magam. Két dolog maradt bennem e majdnem kudarcba fulladt vállalkozás után: festeni, és legalább úgy gondoskodni a gyermekeimről, amennyire maradék energiám engedi.

[1994. február 14.]  Meg kell parancsolnom magamnak, hogy ne lelkizzek többé. Ezt még Misi sem érdemli meg. Ő is jobban búsulta a földjei megfagyását, mint az én munkámat. S rimánkodott a pénzért aközben is, amikor én fizetés nélkülin voltam. Zsarolni, nyomást gyakorolni is tudott. Az egyedüli utam akkor is csak az lehetett: azonosulni az igényeivel. Másképp összevesztünk volna...

Az a baj, hogy ezt az egészet a munkám bánja meg... Mi nem csak részben, hanem – sajnos –  teljesen elbalkanizálódtunk. De voltunk-e valaha mások? Sok képzőművész vándorolt ki, de akik még vagyunk, azok is fölöslegesnek tűnünk a vezetők szemében. Az istenadta nép pedig azt tesz, amit tud. Megélni próbál, s azzal be van fejezve? Mikor lesznek már hiteles képviselői? Szükségleteinek felismerői?

[1994. április 24.]  Nagy ímmel-ámmal befejeztették a bádogozást (két nap alatt!). Egész télen rágta a fagy... Mind a mai napig semmi jelzés az avatóval kapcsolatosan. Semmi többre nem számítok.

Misi járt nálam. Csodálkozom, hogy nem haragszik. Akartam adni neki száz márkát, de nem fogadta el. Nem volt valami jókedvű. A gyermeke felvételije érdekében jött. Érdeklődtem az érdekében. Segítse az Isten!

Lehet, hogy többé nem kell írni ebbe a naplóba? Köszönöm, ISTENEM!

A napló hátsó lapjai közül, a sok forgatás közben, újságkivágás hull ki mindegyre. A Hargita Népéből származik, Reményik Sándor A szobor helyéncímű versének szövegével. Zsigmond Márton valamiért nagyon találónak érezhette saját helyzetére, s éppen a megjelenés napján:

Kerestem, s megtaláltam a helyet,

Már égre nem törtek nagy vonalak,

Csak áldozati illat lebegett.

Körül vasrács, és belül puszta gyep,

De a gyep közt gyöngyvirág-levelek.

A levelek közt egy-egy karcsú szár,

Hogy mennyit nőtt: én nem számláltam meg,

Csak hittel hiszem: éppen tizenhárom,

S tizenhárom gyöngy minden karcsú száron.

Hát ez maradt: túl szobron és időn,

Ércen, márványon, merev méltóságon,

Új viharon, új vértanúhalálon:

Tizenhárom gyöngy tizenhárom száron.

 

Szemtől szemben a mozaikkal

 

A következő napokat annak kívánom szentelni, hogy utánajárjak: mikor s miként is zajlott le az óriásmozaik ama ünnepélyes átadása, amit a művész – naplójában többször is megemlítve – annyira vár. Az alkotás elkészült, az Erdélyi Naplóhasábjain 1994. január 19-én riport jelenik meg Lázár László tollából (A fantaszta Zsigmond Márton valóságos légvára. Márványmozaik az épület homlokzatán). Az írás dióhéjban elismétli az alkotás elkészítésének kacskaringós útját, a művész küzdelmét azért, hogy akár ingyen is elkészíthesse élete fő művét.

[Sajtókivágás, 1994] „Az alkotás előtt sokan haladnak el, s egyre többen szemügyre is veszik. A 163 négyzetméteres felületet elfoglaló kompozíciót persze nem könnyű átfogni, hát még befogadni. Nagyvonalúan összefogott formával van dolgunk. (…) A fantaszta művész, aki számára egy évtizeden át »sajgó magánügy« volt a mozaik, közösségének-közönségének ajánlja művét... Most, hogy a monumentális alkotás elkészült, a művésznek már az is elégtétel, ha a járókelők megállnak, nézik munkáját, s egyesek látják is. Ez már megér tíz alkotó évet életéből.”

Lázár László hivatkozik Zsigmond Mártonnak a sajtóban megjelent vallomására, amely fontosnak tartja, hogy magyarázza és értelmezze az óriásmozaikot. Ritkán adatik meg, hogy egy művész nem csupán művét tárja a közönség elé, hanem legbensőbb szándékait is közkinccsé teszi. Ezért kétszeresen is indokolt az alábbi írás ismertetése. Ahhoz azonban, hogy megértsük, és teljes mértékben el is fogadjuk, szemtől szemben kell állnunk az óriásmozaikkal.

Személy szerint naponta megteszem, valahányszor ott visz el az utam – bevallom, nehéz elkerülni a városnak ama pontját, hiszen a  csíkszeredai Majláth Gusztáv teret egész sor fontos útirány szeli át. Az ember csak beáll a Tulipán áruház fala mellé – ha történetesen esik az eső, védelmet nyújt az üzletház eresze –, elnézi az éppen megújulni készülő, alapjaiig felforgatott, de részben megújított teret, s a volt filmszínház mozaik borította homlokzatára bámul. Jól kivehetően láthatja az alább leírt alakzatokat és motívumokat, de a sávokban felrakott mozaiksorokat is, ahol a kőközök alig észrevehetően, mégis láthatóan enyhén eltávolodtak egymástól. Az idő nem csupán a halhatatlanságnak, de az enyészetnek is dolgozik, kettős könyveléssel.

[Sajtókivágás, 1993] „A monumentális művészet alkalmazott művészet. Ha a monumentális mű szervesen illeszkedik az adott földrajzi (természeti) és építészeti (mesterséges) környezet formai- és színegyüttesébe, e környezet esztétikai fókuszpontjává válik. A monumentális mű mérete többé-kevésbé mindig meghaladja az emberi léptéket. Hatása, legyen bár egyszerű dekoráció, lenyűgöző. Létrejöttének hátterében olyan kis- vagy nagyközösség (nép) áll, amely képes összehangolni anyagi lehetőségeit méltóságtudatának, közérzetének, nemes vágyainak, életképességének stb. megfogalmaztatásával és kifejeztetésével. Ideig-óráig izolált alkotók sajgó magánügyévé is válhat a monumentális művészet, ha az arra érdemes közösség valamilyen ok(ok)ból nem rendelkezik az anyagi feltételek megteremtésének lehetőségével. A monumentális művészet esztétikai töltetét [...] a Szép és a Tragikus esztétikai minősége által határolt Emelkedett, illetve Heroikus képezi. [...]

A mozaikkompozíció kétdimenziós plasztikai-képi tere szervesen kapcsolódik az építészeti együttes formavilágába. A falfelület átlós irányát érvényesítő alakzatok kapcsolatot (átmenetet) képeznek egyrészt a mértaniasan szerkeszthető (geometrikus) és szabálytalan, másrészt a nonfiguratív és figuratív (természetelvű), illetve a szerves és szervetlen formavilág között.

A motívumok (képi »szervek«) az alakulás, keletkezés, létrejövés vagy átalakulás alapgondolatát is kifejezik. Megformálásukban döntően befolyásolt az építészeti formavilág. A rácsformát például, a filmszínház bal széle mögött magasló pengetömbház rácsszerkezete sugallta.

A rácsmotívum néhányszor léptékben változva, és értelmezésben árnyalva jelenik meg a felületen. Önök is gondolhatják, hogy lent, a jobb szélen a felfelé nyúló formaegyüttesbe »átszívódó«, illetve széthulló vagy a bal felső szél vörös mezőjének pergő négyzetébe foglalt áttört rács mire utalhat.

Kezdetben »volt« tehát a kis zsúfolt tér, az épület átértelmezett rácsszerkezete, és a dinamikus hatás. Kint, [...] bennünk pedig a tudattalan területét is átitató történelmi távlatban felgyűlt szorongás, viaskodás, szabadságvágy.

Kézenfekvő volt [...] tehát, a drámai jellegű alkotás.

Közeledjünk a Petőfi utca déli irányából a filmszínház homlokzata felé. Feltűnik a falfelület jobb oldali széle. Rajta »lefolyó«, vagy ha úgy tetszik alázuhanó vörös folt. Lehet széthulló »létra« vonalait tovasodró vércsepp, de bőrtelenné sebzett, alázuhanó emberi alak is. Jobb karjának hullámát vélem kóvályogni a levegőben. Ez a példa is nyitott, a többértelműség lehetőségét kínáló műre vall. A magasra jutás lehetőségének gondolatát idéző létraforma szintén utaló jelkép. Továbbhaladva lent két fekete rács látható. Egyik villogó színeket tart »fogva«, a másik pedig széthullóban. Úgy tűnik, ezekből nő ki a felhullámzó formaegyüttes. Látványuk az átváltozás fogalmát sejteti.

Lebegőnek tűnő székely színpárokat hordó tájtöredék fölött kiterjesztett szárnyú, égre törő alakzat. Lehetséges főnixmadarunk egyik szárnya tűzbe vagy vérködbe vész, esetleg onnan kel életre, a másik pedig óvólag terül a tájtöredék fölé. »Méhében« csecsemőre utaló alakzatot hord. A megújhodás jelképét.

Ez a Petőfi utca távlatából már jól szemlélhető főmotívum arra is hivatott, hogy az ellenkező rész felülete mögött magasló pengetömbház nagy formastruktúráját ellensúlyozza. Ellensúlyozó hatását több feléje irányuló motívumtöredék is megerősíti.

A középső rész nagy foltmezői is fontos részei formai szerkezetének és tartalmi egységének. Kitárulkozó felületeik általános értelemben vett színjelképekként is értékelhetők.

Lent, a bal szélen trapézszerű nagy fekete sávban világlik a vörös. Balra sziporkát lövell a magasba, jobbra pedig szabálytalan vonalban meg-megszakadó fehér vonalkötegek irányulnak a főmotívum felé. A képzőművészet az érzéki világ szintjéről indulva fogalmaz. A leírás banálisnak hathat. Közhelyszerűen hangzik maga a folyamatként értelmezett és érzékeltetett tartalom (cím) is, ha kimondom: Felszabadulás.

A fenti sorokat beajánlónak szántam a mozaikkép üzenetének megértéséhez. Az 1981–1982-ben készített mozaikterv éppen csak átsiklott (nem tudom, nem-e balszerencsémre) a hatalom szűrőin. Az akkori hatalom egyik janicsárja azt kérdezte: mi ez a háborús téma 1982-ben?

Szerencsémre a többnyire hivatásosokból álló zsűri a jóváhagyás mellett döntött. Másodszor 1991-ben is.

Művemet ajánlom minden jobb sorsra érdemes embernek és népnek.”

– Mindvégig abban a reményben dolgoztam, hogy úttörő munkát végzek Erdélynek ezen a tájegységén. A monumentális szakmában és a technikában egyaránt. Most meg azt hallom, ha igaz, hogy a mozit le akarják bontani. S akkor mi lesz a fallal? Ez egyenlő lenne a kivégzésemmel. Pedig hát annyi fiatal energiát fektettem bele, azokban az években, amikor sokan kussoltak, behúzták a farkukat, s örvendtek, hogy élnek. Én ezzel viszont szembe mertem menni, lehet, hogy félig öntudatlanul, nagy naivan. S akkor hallom, hogy le kéne bontsák... Mert úgy olcsóbb átalakítani... A Sixtusi kápolnát is állítólag lebonthatták volna... Vajon nekem lehet-e annyi becsvágyam, mint Michelangelónak, akinek legalább megfizették a munkáját?! Én viszont nem kaptam érte semmit. A vesszőfutást – azt igen. Egy olyan Golgota-féle volt a számomra – akkor. De annál kedvesebb, mert tudom, hogy megküzdöttem érte. Nekem más fizetségem nem volt, csak az, hogy tudom, hogy elkészült, létezik. Ezért teljesen azonosultam vele. A maga kicsi technikai hibáival együtt. Mert minden nap úgy tettem le a munkát, még amikor keveset is csináltam, hogy az jól van megcsinálva. Magamon sose léptem át. (ZsM)

[Sajtókivágás, 2011] „A pénteki tanácsülésen rábólintottak a tanácsosok a Majláth Gusztáv Károly téren lévő egykori Transzilvánia filmszínház épületének felújítására is. A polgármester ezzel kapcsolatban azt közölte: a volt moziépület, valamint az egykori Vigadó épülete is megérdemli, hogy visszakerüljön a város kulturális körforgásába. Az elképzelések szerint az egykori mozi helyén egy multifunkcionális teret képeznének ki, amely megfelelő lenne színházi, valamint táncelőadások számára, de alkalmas lesz filmvetítésekre, működhet majd koncertteremként, vagy akár konferenciateremként is.”

Csöppet sem érzem véletlennek, hogy ugyanabban az időben, amikor a volt moziépület sorsáról vitáztak, és abban döntöttek Csíkszereda választott vezetői, akadt egy csíki költő, aki versben próbálta megfogalmazni a fal és a művészet mindenkori rejtett összefüggéseit, a nagyot álmodó és alkotó művész tragikus magányát.

 

Ferencz Imre

 

FALFIRKÁSZOK

 

Zsigmond Mártonnak

 

Lopakodva észrevétlenül érkeznek

a falfirkászok a városba és lopakodva

észrevétlenül távoznak

csak döbbenetes falfirkáik jelzik

hogy itt jártak

 

a kirekesztett falfestészet tér vissza talán

a falakhoz az épületekhez a fellázadt

színek vonalak térnek vissza

hiába a transzparensek hiába az óriási

reklámpanók a választási plakátok

a falfirkászok megkeresik

az üresen maradt felületeket

a nagy kínai falat a nagy berlini falat

a nagy panaszfalat

keresik meg minden városban

és meg is találják és telefestik

mint hajdanán régi mesterek

a székesegyházak falait

mennyezetét –

 

valami

hiányérzet űzi a falfirkászokat

felháborító cselekedeteik végrehajtására

amik intézkedések meghozatalára késztetik

a hatóságot és a közvélemény is

annak rendje és módja szerint

elítéli őket és

kémikusok kísérleteznek

a falfirkák hatékony eltüntetésével

és innovatív törvényhozók hoznak törvényeket

a falfirkászok méltó megbüntetésére

akik aztán festék híján csupaszon hagyják

a börtönök a börtöncellák falait –

 

vonalak színek után áhítoznak

a vak falak a süket falak a néma falak

és ezért megrohamozzák a várost

a falfirkászok

nagy a felháborodás

minden alkalommal kezdetét veszi

a falmosás a tisztátalanság

felszámolása

 

nem gondoljátok

kiűztétek a mestereket a városból

és visszatértek ők mint a szépség

huligánjai rebellisek

akik jeleikkel otthonossá akarják tenni

az otthontalan várost

 

Csak a mozaik marad?

 

Egyik nap a Hargita Népecímoldalon hozza a következő szalagcímet: Megújul a Transzilvánia filmszínház. Friss, mai arcot adnak a mozinak.

Na tessék...Mégis csak mozog a föld?!

Egy pillanat nyugta sincs az embernek. Az óriásmozaik sorsa ezek szerint még továbbra is kérdőjeles? – sajdul most már belém a Zsigmond Márton aggodalma, és azonmód lázasan lapozgatni kezdem az újságot, keresve a lap belsejébe rejtett riportot. Annak ellenére, hogy a címlapi felvezetőben minden világosnak tűnik:

[Sajtókivágás, 2012] „Kezdődik a csíkszeredai Transzilvánia filmszínház épületének felújítása. A tervező szerint a meglévő épületnek csak a szerkezete marad meg, illetve a Majláth Gusztáv Károly tér felől látható mozaik, minden más elem eltűnik, és végül az épület egy friss, mai arculatot kap.”

Hiába, ezek után is érhetik az embert meglepetések. Mert mi az, hogy marad az épület szerkezete és a mozaik? A műalkotást nem a szerkezetre, hanem egy falra, homlokzatra applikálták. Tehát a fal is marad, ha marad a mozaik. Vagy tán a fal is része a struktúrának?

Részleteket, részleteket, hamar!

Ráadásul a címlapfotón a mozaik és a mozi látványterve előtt büszke reklámzászlók feszítenek, amelyek pökhendin elfedik a mozaik részleteit...

A riportból megtudom, hogy még azon a héten nekikezdenek szétverni a régi mozit, miután ismeretlen egyének (hajléktalanok?) már nekiálltak szétverni a berendezést: megpróbálták kiszaggatni és elvinni a fűtőtesteket; összetörték a moziszékeket, s a jelek szerint be is fészkelték magukat, de ezt a telet már nem tudják odabent tölteni, mert indul a szanálás... Igaz, az építkezési engedély még késik, de sebaj, az építőtelep szervezésére már megvan a hivatalos pecsét, hát akkor annak ugranak neki. Amúgy is közeleg a csíki tél... És emlékezzünk: ilyenkor a mozaik készítője is hónapokig leállt a munkával...

De a tervekről azért lehet beszélni. Arról például, hogy itt egy amolyan megyei rendeltetésű, sok funkciós Művészetek Házát rendeznének majd be, amit úgy kell elképzelni, hogy nem a tér nagysága, hanem sokrétű, gyors átalakíthatósága, rugalmassága dönti el jelentőségét. A belső kiképzésen túl lesznek új építészeti toldások is: beépítések, emeletfelhúzások, homlokzati reformok, az árkádsor lebontása, és kultúrkocsmával való helyettesítése. Summa summarum: minden eltűnik vagy átalakul, csupán a mozaik marad meg, és némi építészeti hagyomány a múltból. De ehhez pontosan idézem a riportból Korodi Szabolcs építész szavait:

„A mozi átalakítási terve egyrészt kortárs akar lenni, jelezni kívánja, hogy a 2010-es években épül, másfelől nem fordít hátat annak, hogy a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben alakult ki ez az urbánus struktúra, az akkori modern építészet szabályai szerint, amely, ha monoton és szürke is, de vannak kvalitásai, olyan elemei, amelyeket tovább lehet vinni. Erre még ráerősített az a monumentális mozaik, amely a mozi déli falát díszíti, ezt meg is tartjuk a felújítás során, de mindezekkel  együtt teljesen friss, mai arculatot próbálunk adni az épületnek.”

 

A művész olvasata

 

Talán csak egy hét telhetett el az ismertetett hivatalos bejelentés óta, és a lapban közöltektől eltérően Zsigmond Márton egészen mást hallott ki belőle: pusztulással járó fenyegetést. Fel is hívott telefonon –  eddigi érdeklődésemet az együttérzés számlájára írja. Szeretné remélni, hogy nincsen teljesen egyedül, nem kívánja még egyszer átélni azt a kálváriát, amit a mozin található óriásmozaikja miatt kellett mostanáig megjárnia.

Aminek lám, most sincsen vége...

Keserűségének fő oka a bejelentés mellett közölt látványterv. A mozaik elé biggyesztett, színesebbnél színesebb, hivalkodó reklámzászlók. Amelyek mögött az alkotás csak egy hitvány falfelületté silányul, amely körül teljesen kicserélték a valóságot. Mondhatni, kirántják a művészi elképzelés alól a nehezen megteremtett talajt. A művész ma sem felejti el, mennyit szemlélődött a mozi körül, keresvén mozaikeszméjéhez a legillőbb környezetet, ahonnan a modern művészet nyelvén, bár talán nem eléggé érthetően, és inkább egy távolabbi jövőhöz szólóan mondta el üzenetét véreinek. Azoknak is, akik megérdemlik, és a hozzá méltatlanoknak is. Nem tesz kivételt. Demokratikusan osztogatja a kincseit.

Erre a kincsre viszont most úgy tekintenek, mint egyszerű tárgyra…

Próbálom neki idézni az újságból az újjáépítési tervet jegyző építész szavait; azt, hogy az illető milyen hangzatosan szól a mozaikról: [Az épületnek] „vannak kvalitásai, olyan elemek, amelyeket tovább lehet vinni. Erre még ráerősített az a monumentális mozaik, amely a mozi déli falát díszíti, ezt meg is tartjuk a felújítás során...” Kell-e ennél nagyobb dicséret és megbecsülés?

– Igen! Kell! – vágja rá Zsigmond Márton. – Mert ha mindent megújítanak a mozaik körül, a régit lebontják és az egészet újragondolják, akkor kutyakötelességük, hogy az egyetlen korszerű, hiteles üzenetet hordozó alkotás váljék a meghatározóvá, és hozzá igazodjon minden, amit ezután köréje álmodnak.

– De hát nem ez történik? – kérdezem én a drót másik végén, naivul, és kissé a tehetetlenségi erő hatására.

– Ha ez történne – süvít fülemig a válasz –, akkor az a legkevesebb, hogy nekem ott lenne a helyem a tervezőcsoport asztalánál. Azzal kellett volna kezdjék, hogy megkérdeznek, mi a véleményem az elképzelésről, netán nekem is lenne valamilyen ötletem. Képzeld el, minden eltűnik, ami régi volt,  és marad egyedül csak a mozaik. Akkor viszont nem annak kellene a hangadónak lennie? Vegyék csak komolyan azt a sok dicséretet, amit nem én mondtam el magamról, hanem amikkel mások illettek, és amiket én egyáltalán nem kértem, de elfogadtam, mert egyetértettem velük. Azzal ugyanis, hogy mozaikom az erdélyi képzőművészet egyik legkorszerűbb – a műfaját tekintve egyedülálló –  alkotása. Amiért 1994-ben a város a Pro Urbe-díjjal tisztelt meg. S ugyancsak a mozaik játszott nagy szerepet abban, hogy 2008-ban a megyei tanács életmű-díját vehettem át. Eddig tartott volna a dicsőség? Komolyan vehetem-e ezután a megbecsülésről szóló  szép szavakat? Ez a város egyszer már vérig alázta egy csoport képzőművészét, s éppen azokat, akik a legtöbbet tették a közösségért. Amikor egy akármilyen színpadi elgondolás miatt egyszerűen elkendőzték Gaál András, Márton Árpád és Pálffy Árpád Cantata profanacímű nagyméretű fríz mozaikját…

[Sajtókivágás, 2006] „Városunk lakói többnyire ismerik a Csíki Játékszín színpad fölötti fríz mozaikját. Az alkotást a Bartók Béla Cantata profanája ihlette, melynek cselekményét egy Kárpát-medencei mítosz képezi.

Egy öregember kilenc fiával vadászni jár, és a fiúk annyira megszeretik a szabad életmódot, hogy szarvasokká változnak. Az apjuk hazahívja őket, de nem férnek be a családi ház ajtaján. Nem tudnak visszaváltozni. Ezt a metamorfózist jeleníti meg Gaál András, Márton Árpád és Pálffy Árpád csíkszeredai képzőművészek munkája, amit több mint három éve, a Turandot-előadás vendégrendezőjének javaslatára fekete lepellel takartak le. Akkoriban Márton Árpád képzőművész is beleegyezett ebbe, mert úgy tudta, a letakarás csak az előadás idejére szól. Bartók Béla halálának 125.  évfordulóját ünnepeljük az idén, de a mozaik továbbra sem látható.

A városnapi Nagy Imre Emlékülésen a Csíki Játékszínben ismét felmerült a letakarás problémája, többen hozzászóltak a kérdéshez. Idézzük a felszólalókat.

Kányádi Sándor: »Polgármester úr! Azt hittem, Nagy Imre halálának 30. évfordulójára van ilyen feketében ez a színpad, de kisegített a mellettem ülő: kérem szépen, itt eltakarták a Cantata profana-mozaikot. Hát ez micsoda? (A taps elnyomja a költő szavát.) Emlékszem, Nagy Imre bácsi dicsérte a fiatal művészeket, amikor feltették oda. Miért kell ezt szégyellni? Mert a régi világban készült?« Ráduly Róbert Kálmán polgármester: »Nem mi takartuk le. Így kaptuk!« Kányádi Sándor: »Bocsánat, akkor leveteti, polgármester úr…?« (A taps ismét elnyomja a hangot.)

Gaál András: »A ’60-as években kaptuk a megbízást, hogy monumentális munkát készítsünk a Városi Művelődési Ház színpadának homlokzatára. Két téma közül választhattunk: az egyik román és magyar táncosok ábrázolása lett volna, a másik szabadon választható volt. Ketten fogtunk neki Márton Árpáddal, természetesen a szabad témát választottuk, és a Cantata profana mellett döntöttünk. Lelkesen fogtunk hozzá, elkészítettük a vázlatokat, de a rajoni vezetőség azt mondta, erről szó sem lehet. Kiss és Szabó elvtárs felelt az ügyért, Kiss megértőbb volt, és javasolta, kérdezzék meg Nagy Imrét. Elérkezett a nap, vittük a vázlatokat Nagy Imréhez, kiterítettük, de berohant Szabó, hogy nem erről volt szó, román és magyar táncosokat kell a színpad fölé rajzolni! Azt mondta Imre bácsi: »Suszter, maradjon a kaptafánál!« Nekünk pedig: »Ezt nektek meg kell csinálni. Én is megcsináltam volna, de engem nem kértek meg. Most megvan a megbízatás, ezt véghez kell vinni!« Így született meg a 12×2 m-es Cantata profana, ami a Bartók Béla Emlékévben feketével le van takarva. Nem vétettünk semmit azzal, hogy elkészítettük. (…) Imre bácsi sokszor feljött, és a felső teremből nézte, hogyan alakul, beleszólt: ezt a mozaikot ide vagy oda tegyétek. Az is fontos volt, hogy fekete, vörös és fehér kerámiából készüljön. Mindehhez bukaresti jóváhagyás kellett.« Parászka Miklóst, a Csíki Játékszín igazgatóját a letakarás okáról kérdeztük: »A kései barokk kor után a színházak építésekor a színpad fölé domináns motívumokat nem helyeztek el. Ezt az épület építésekor nem vették figyelembe, más funkciót szántak neki. Pártüléseken biztosan jobban el lehetett viselni segítségével a hangulatot, vagy folklórelőadásokon is megfelelő kellék, de a színházi előadásnak stíluskakofóniát ad, nem illeszkedik a színpad funkciójához. Nem az önmagában vett alkotás értékét vitatom. (…) A köztes megoldást javasoltam: egy elhúzható függönyt tegyenek oda, és ha előadás közben zavaró, le lehessen takarni. Ez pénz kérdése, még nem járt le teljesen az ideje, az ötlet még megvalósítható. Ugyanakkor ez az alkotás felállítható a város más, megfelelőbb helyén is. Nem elég, hogy felháborodnak az emberek, javaslatokra és pénzre is szükség lenne. Én az ésszerű kompromisszum híve vagyok.«”

Te jó ég! – kapunk a fejünkhöz a vonal két végén Zsigmond Mártonnal, szinte egyszerre és ugyanazért. Pedig most még csak egy drapériáról van szó, amit bármikor le lehet szedni, s a Cantata profanaújra él, mintha el se hallgattatták volna. De micsoda dolog –  fűzöm tovább én a szót –, hogy egy színházigazgatói „okfejtés” döntsön arról, hogy egy vérbeli, minden szempontból önálló művészi alkotást hosszú évtizedekig sufniban tartsunk ún. „stíluskakofóniára” hivatkozva. Milyen város lehet az, amely mindegyre a megvalósításaival dicsekszik – és ami jó születik benne, az vita nélkül elismerést érdemel –, de képtelen hat év alatt egy 12×12 méteres függönyt felszereltetni a színházterem színpad fölötti homlokzatára?

Megérteni vélem: pontosan emiatt fél most Zsigmond Márton, készen arra, hogy nyilvánosan visszaadja a mozaikért kapott kitüntetéseit. Ami nem oldaná meg ugyan a mozaik helyzetét, de talán közelebb visz ahhoz, hogy végre tiszta víz kerüljön a pohárba.

 

Megszentelt ez a hely?

 

Ma, 2012. december 13-án végre új elemekkel folytathatom ezt a – véget nem érő – történetet. Úgy tűnik, mintha az óriásmozaik új életre kelne. Pontosabban nem is a mozaik, inkább a körülötte zajló események. A mozaik köszöni szépen, még jól van, állja az idők viharát, a szélsőséges hőmérsékleti értékeket, csak az elszabadult kábelvég lengedezik olykor megvadult ostorként a mozaik roppant síkján.

Lent, a félig-meddig már újjászületett Majláth téren maholnap meggyújtják a harmadik adventi gyertyát is. Látszatra minden csupa összhang és béke. És mégis...

Időközben sikerült előbányászni azokat a sajtóanyagokat, melyek az óriásmozaik ünnepélyes felavatásának (átadásának?) eseményeit őrzik. Innen indulunk tovább.

 

Márványmozaik a mozi homlokzatán

(Hargita Népe, 1993. december 11.)

 

„A csíkszeredai Erdély mozi homlokzatára monumentális márványmozaik került fel. Alkotója, Zsigmond Márton képzőművész egy évtizedig dolgozott rajta.

Csíkszereda Helyi Tanácsának védnökségével támogatókat keresünk a művész megjutalmazására. Erre egy fogadáson kerülne sor, melyet 1994 első felében szeretnénk megtartani. Mivel kevesen jelentkeztek anyagi támogatással (az Atlas Kft, a Phoenix Rt, a Cabestan Kft, az Erdőkitermelési Vállalat), újra közöljük folyószámlaszámunkat. Ezt – eltérően előző hirdetésünktől – a Román Kincstár Bank csíkszeredai kirendeltségénél nyitottuk. [...] Amennyiben támogatja célunkat, kérem, juttassa el adományát a fenti bankszámlára.

Csíkszereda város polgármestere

Dr. Csedő Csaba

A hirdetés a lap első oldalán kapott helyet, egy belső oldalon a lap riportere foglalja össze a mozaik történetét, majd Zsigmond Mártonnak már korábban ismertetett – a Szemtől szemben a mozaikkalcímű fejezetben idézett – műhelyvallomását és értelmezését közli.

 

Zsigmond Márton: Felszabadulás – részletek

(Hargita Népe, 1993. december 11.)

 

„Nem egyszer írtunk már a csíkszeredai Transzilvánia filmszínház homlokzatát díszítő monumentális képzőművészeti alkotásról. S nem először esett szó róla az idén ősszel, tizenévvel ezelőtt is a Hargita napilap örömmel adta olvasói tudtára, hogy a város kisfőterét (akkor még jobb állapotban volt, jobban nézett ki) mozaik díszíti majd. Aztán teltek az évek, halványult a remény is, hogy valaha is elkészül. Talán csak egyedül a szerző, Zsigmond Márton képzőművész hite maradt töretlen, gyűjtötte a kőzeteket, a különböző színű köveket, hogy beburkolhassa a 21,83 méter hosszú és 7,5 méter magas falfelületet. S a művész dolgozott éveken át, legutóbb a zsögödi volt iskola termeiben rakta ki a művészi tervei alapján készült mozaikkockákat. Megszállottként dolgozott, amire ismerősei azt mondanák, ugyanazt tette, mint 1978 óta, amióta elvégezte az egyetemet. Hallottam más véleményt is: dolgozik, mert ettől lesz milliomos. Hát kérem, a régi világban sem a képzőművészek lettek milliomosok, a mostaniban pláne, pedig már a millió valós értéke lejben is kevés. […] Erről Zsigmond Márton nem szívesen beszél, mert ha netán remélte is, hogy végül honorálni fogják a munkáját, de az anyagiak hosszú esztendőkön át háttérbe szorultak, s most örül, hogy hónapok állványozása után befejezték a mozaik felrakását, s még annyit szeretne nagyon, hogy a mozaik tetejére odakerüljön a védő pléhburkolat, hogy a víz s a fagy ne kezdhesse ki. Amióta elkészült az alkotás, sokan haladnak el előtte, nézik, értelmezik. Megkértük a művészt, hogy olvasóinknak ő magyarázza el monumentális munkáját. Nyilván, 163 négyzetméter felületet, pláne fehér-feketében nehéz aprólékosan megmagyarázni. S talán ha a leírtakkal a kezünkben nézzük, a munkán világosodik az elménk, s közben bepillantást nyerhetünk a művészi alkotás megszületésének titkaiba, tudatos tevékenységébe.” (Bálint András)

Történt mindez 19 évvel ezelőtt. Elmúltak a téli ünnepek, s 1994 januárjában váratlanul megszólalt az utca embere is, a csíkszeredai László Magdolna személyében: olvasói levelét szintén a könyvtárban fedeztem föl.

 

Nem katarzis, nem is pesszimizmus

Zsigmond Márton színes kockái

(Hargita Népe, 1994. január 9.)

 

„Tulajdonképpen az egész egy allegória, ahol a lázadástól a reményig minden jelen van! Ha a múltra gondolunk, végigvonul előttünk az egész történelem, mint egy filmen. De még sehol sem írja, hogy »vége«, mert most is tehetetlenül kell gondolnunk az oroszhegyi és zetelakai elítéltekre. Tehát a témaválasztásban van valami prófécia, ugyanis Zsigmond Márton, amikor 10 évvel ezelőtt megkomponálta, nem tudhatta, hogy mi történik, de annyit tudott, hogy a szabadság hiánya mint téma aktuális lesz, amíg élünk, nemcsak közösségi szinten, hanem a mindennapi életben is.

A szolgaság megszűnt. De megmaradt egyik legszánalmasabb formája, az önként vállalt szolgaság. Hogy külföldön vagy itthon pénzért vagy piros pontokért – mindegy! Elméletileg mindenkinek annyi szabadság jár, amennyit kiharcolt magának. Feltéve, ha nem sérti mások szabadságát és nem ellenkezik Isten akaratával. Úgy tűnik, utópia az egész. De ha lemondunk róla, és nem próbáljuk megközelíteni, legalább egy darabig, akkor csak visszafele lépünk. A rácsok bennünk maradnak.

Aztán létezik olyan is, hogy MŰVÉSZI SZABADSÁG. Vajon van-e szabadsága annak a művésznek, aki hajlandó megálmodni, hogy mennyi legyen kilója Avram Iancu szobrának? Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy piac az egész világ.

Visszatérve: köztudott, hogy a magyar származású, világhírű művésznek, Victor Vasarelynek milyen szenzációs elképzelései voltak, amiket meg is tudott valósítani. Zsigmond Márton még tovább lépett: mondanivalót vitt a színek közé, úgy, hogy a látvány és a monumentális egységben maradjon.

Többször is megjelenik bennem egy másik kép, Picasso Guernicája. Picassónál kész tények dominálnak. A háború borzalmait még senki sem tudta olyan erővel kifejezni, hogy ilyen hatással legyen a nézőre. A mi képünkön egy lelki folyamatról van szó, ami inkább az életünket befolyásolja, ezért több benne a filozófia, és ezért volt szükség absztrakcióra. Picasso képe azonnali, spontán hatást vált ki, annyira megdöbbentő. Zsigmond Márton műve előbb gondolkodásra kényszeríti a nézőt, de hatása annál tartósabb. A hasonlóság pedig a komponálás dinamizmusából adódik, ugyanis mindkettőnél érződik egy apokaliptikus hangulat, ami természetesen nem érinti a témát, ezért csak első látásra érvényes.

Nagyon tetszett a művész ajánlása: »Minden jobb sorsra érdemes embernek és népnek«. Ebben minden benne van. Még csak annyit: szeretném képeslapon is látni!” (László Magdolna, Csíkszereda)

„Szerk. megjegyzése: Örömmel közöljük L. M. levelét. Emlékeztetjük olvasóinkat arra, hogy – mint december 11-i lapszámunkban közöltük – Csíkszereda Helyi Tanácsa támogatókat keres a művész megjutalmazására. Erre egy fogadáson kerülne sor – írta dr. Csedő Csaba polgármester, 1993 első felében. »Ebből a célból folyószámlát nyitottunk...«”

A sajtóban aztán, hosszú hónapokon át elcsendesedtek a dolgok. Legalábbis az óriásmozaik körül. A gyűjtés sorsáról nem esett egyetlen szó sem. Valamikor szeptember derekán, egy katolikus búcsús ünnepen, az alábbi tudósításon akadt meg a szemem.

 

Keresztszentelés a csíkszeredai búcsún

(Hargita Népe, 1994. szeptember 15.)

 

„Tegnap, a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén búcsús napot tartottak Csíkszeredában. Délelőtt 11 órakor dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek celebrált szentmisét a plébánia-templomban, utána pedig ezres körmenet indult a város központjában felállított kereszthez. [...] A kereszt felszentelése után... a népes körmenet a Transzilvánia filmszínház felé vette útját, hogy részese legyen az épület homlokzatán elhelyezett mozaik  – Zsigmond Márton alkotása – felavatásának és megáldásának. Márton Árpád képzőművész méltató szavai után... a város polgármestere átnyújtotta a Pro Urbe kitüntetést a mű alkotójának, majd dr. Jakubinyi György érsek megáldotta a műalkotást. Borbély Gábor főesperes javasolta, helyezzenek el márványtáblát az épületen, hogy az arra járókat mindig emlékeztesse: megszentelt ez a hely.”

A márványtábla ötlete nem bizonyult életrevalónak, mert azóta se karolta föl senki. Könyveljük el az ünnepélyes pillanat hevében született, bocsánatos túlzásnak?... A lap pár nap késéssel helyet ad a Márton Árpád-féle ünnepi avatóbeszédnek is. A Volt egy pályázatcímű fejezetben már idéztem belőle a kimondottan a műre vonatkozó értékelést. Most szükségét látom, hogy hagyjuk érvényesülni a szélesebb összefüggéseket is...

 

Ez a mű már Európa – részlet

(Hargita Népe, 1994. szeptember 20.)

 

„Valami született. Városunk több lett általa. Valaki szülte ezt a művet. A születés, a lét ünnep minden halandónak, és esemény városunknak. Az anya csöndben hordozza magzatját, kegyetlen vajúdások árán hozza a világra a jövőt, a nemzet tovább-ját és amikor túl a szenvedéseken felsír az élet, az emberi lét, a holnap, örömkönnyek közt siratja, szorítja magához a kisdedet.

Esemény számunkra ez az alkalom, mert éveken át érlelődő és hihetetlen munkával kivajúdott képzőművészeti alkotásról van szó. És most a város gyermeke lesz, valamennyiünk szemmel dédelgetett gyereke, fenegyereke, közkedvelt vagy ellenszenvezett valamije.

Léte nyitott, közszemlére szülték. Évszázados kultúránk gazdagodott általa, többek lettünk ezzel is, és adja Isten, hogy a város minél többször gyűljön össze kulturális értékeinek gyarapodását ünnepelni.

Tisztelt egybegyűltek, ne feledjük, hogy több évszázados létünk alatt a lehetőségeknek megfelelően, ezeken a tájakon őseink az európai kultúrát élték, teremtették, megvannak a hagyományaink, amit nem szabad elfelejteni, mert hitünkkel, létünkkel együtt hordozzuk magunkban.

Miért is figyelmeztetem önöket? Az előbb említett alkotások a lehető legnehezebben megszületett értékei Európának. Miért? Mert mi sokszorozott munkánk árán nyertünk és nyerünk ma is betevő falatot, nekünk nem volt lehetőségünk, időnk a szépet dédelgetni, kínkeservesen jöttek létre fennmaradt kultúránk töredékei. De vigyázat! Ami maradt, az bizonyíték, érték, úgy, ahogy hitünk és kenyerünk táplálék, úgy kultúránk kalács, ünnepi teríték napjaink asztalán.

Ezzel a múlttal, amit ránk hagytak, bánni tudnunk kell, de vigyázzunk a mára, a holnapra. Vigyázzunk azokra a kevesekre, akik ezeket az értékeket teremtik. Mert rohanó világunkban lekicsinylően elvágtatnak mellettük, pedig misszionáriusként termelik, szülik értékeinket.

Európa múltjában számtalan eset van és hely, ahol a város polgára már 500 évvel ezelőtt büszke volt a terein felállított szobrokra, a templomaiban a falfestményekre, oltárképekre, a város, a vidék szülöttjeire. Mi sem szégyenkezhetünk ilyen szempontból, s ha jóval később is, de ez a táj is megszülte a maga értékrendjét az emberek fenntartásaival, ítéleteivel együtt. [...]” (Márton Árpád)

 

Mindenféle félelmek

 

Zsigmond Márton továbbra is szorong – annak ellenére, hogy közben sikerült elérnie a mozi átalakítását tervező mérnöknél, hallgassa meg az ő művészi érveit. Amit neki, mint alkotónak, joga van bármely fórumon elmondani. Hiszen az édes gyermekéről van szó!

Kerülő utakon, ismerősök kapcsolatrendszerét felhasználva jutottunk el Korodi  Szabolcshoz, akiről ismerősei állítják: végtelenül nyitott – szakemberként is. Mire felhívhattuk volna telefonon, sikerült megelőznie bennünket: ő maga kereste Marcit, hogy mihamarabb leüljenek szakmai eszmecserére.

Megnyugtató volt hallani-tudni a fejlemények ekként alakulását. Legtöbbször az szokott történni ilyen esetekben, hogy mindegyik fél a maga igazának a szalmáját csépeli, igyekszik minden áron elfogadtatni a másikkal, ahelyett hogy közelednének az álláspontok, s valahol egy méltányos középúton megtörténne az együttműködés kézfogása. A beszélgetés után Zsigmond Márton úgy érezte, hogy meghallgatták az érveit, szempontjait, igyekeznek tiszteletben tartani is őket, de...

Neki mindjárt garanciák is kellenek.

Hogy, hogy nem, a helyi lap (Hargita Népe) riportere üdvösnek látta a biztonság kedvéért szóra bírni az örömmel nyilatkozni szándékozó művészt. Így aztán a lap olvasói, akik eddig nem tudták, most mind megtudhatták, hogy:

 

A mozi homlokzatán levő mozaikkompozíciót félti az alkotója. „A városnak is érdeke, hogy megmaradjon az alkotás”

(Hargita Népe, 2012. december 5.)

 

„A Hargita Népében közölt látványtervet látva Zsigmond Márton képzőművész, a csíkszeredai Transzilvánia mozi homlokzatán lévő mozaikkompozíció alkotója aggódni kezdett műve sorsáért. »Ha úgy alakul az épület, ahogy a látványterv mutatta, a művem ugyan megmarad, de hátsón lesz rúgva« – fogalmazott a művész.

Bár a Transzilvánia mozi felújítása során az épület homlokzatán lévő mozaik sértetlen marad, lelógó reklámok takarják egy részét azon a látványterven, amelyet a felújítást megtervező iroda jóvoltából lapunkban közöltünk nemrég. Ezt a képet látva fogalmazta meg fenntartásait Zsigmond Márton csíkszeredai képzőművész, a mozaikkompozíció megalkotója.

 

»A művemet hagyják békén«

 

– Nem elég, hogy a reklámok a mű előtt lógnak, de még egy korlát is végigfut a mozaik előtt – mondta a művész, jelezve, nem tudja és nem is akarja véka alá rejteni aggodalmát. Közölte továbbá, a moziépület felújításának tervezési fázisában őt nem kereste meg senki azért, hogy beszélgessenek a munkálatoknak a művet is érintő vetületeiről – a tervezővel most, a látványterv megjelenése után beszélgetett, amint mondta, igen barátságos hangnemben. Ekkor tudta meg, hogy a mozaik előtt egy cigarettázására alkalmas teret alakítanának ki, és mint mondja, ezt nagyon nem szeretné.

– Azt el tudom képzelni, hogy egy énekkar a Rabszolgák kórusát énekelje a művem előtt, de hogy ott cigarettázóhely legyen, ahol a graffiti-veszélynek is ki lehet téve a mű, azt már nem. Ott ne járkáljon senki, a művemnek hagyjanak békét – fogalmazott Zsigmond Márton. A művész egyébként örült a moziépület felújításának, sőt a Majláth Gusztáv Károly tér megújulását is pozitívan értékelte, mert, mint mondta, a rendezett környezet a művére is jó hatással van. De az olyan beavatkozásokra, amelyek a mozaikkompozíciót veszélyeztetnék, nem tud jó szemmel nézni. – Hitem és legjobb tudásom szerint alkottam meg azt a művet, nagy áldozatot is hoztam érte, ezért szeretném, hogy legalább míg élek, ne bántsák...”

A cikk további részében az újságíró dióhéjban újra (és ki tudja, hányadszor az évtizedek folyamán?) felemlítette a mozaik keletkezéstörténetét, hivatkozva arra is, amit a mű értékelői nyilvánosan és többszörösen hangoztattak: egy köztéri mozaik nem a művész magánügye, hanem közösségi kihatású alkotás.

A cikk visszhangjaként a városrendezésért felelős csíkszeredai alpolgármester megnyugtatta a szerkesztőséget, hogy a mozaikkal kapcsolatos félelmek alaptalanok, minden úgy történik majd, hogy a művészt szándékai ne csorbuljanak.

Itt akár pontot is tehetnék az óriásmozaik sztorijának a végére, de a romániai-erdélyi valóság (bár az a gyanúm, hogy a tanulság földrajzilag egy sokkal szélesebb övezetre is ráférne!) megtanított arra, hogy nyugtával dicsérd a napot; magyarán: nem árt résen lenni az utolsó pillanatig, sőt azon túl is, mert a szándékok és az érdekek ütközésének veszélye, az időtényező mennyiségi növekedésével egyenes arányban maga is növekszik.

Nemrégiben közel egy hétig távol voltam Csíkszeredától. Alig tettem ki a lábam, Zsigmond Márton izgatottan keresett, újabb mozaik-fejlemény ügyében. Míg haza nem értem, egyet furdalt a kíváncsiság, vajon mi történhetett, ami ennyire megfeküdhette a lelkét? A cikk megjelenése lett volna kedvezőtlen hatással? Hazaérkezvén első dolgom volt Marcinak telefonálni.

– Lehet, hogy túl érzékeny vagyok? – morfondírozott a vonal túlsó végén, majd elmesélte, hogy egy kiállítás megnyitóján találkozott az illetékes alpolgármesterrel, s a fogadás közvetlen hangulatában Marci odaszólt neki: aztán reméli, tiszteletben tartják a mozi átépítése során a mozaikot. Mire a városvezető, kissé talányosan elmosolyodva annyit válaszolt: „Ahogy lehet…”

Azóta bántja ez a cinikusnak tűnő hang, s azt gyanítja, hogy ennek a hátterében a műalkotás elleni újabb merénylet rejlik.

Elnevettem magam. Arról próbáltam meggyőzni, hogy túlzott buzgólkodása, gyanakvása és kishitűsége, amennyiben többek hiúságát is sérti, könnyen ellenszenvvé válhat, és akaratlanul is az ügy ellen fordul. Azzal érveltem, a város az elmúlt években számos esetben adta tanújelét, hogy ha egy kimagasló művészi, építészeti érték mellé áll, akkor képes helyzetbe hozni az ügy érdekében a legjobb szakembereket, és nem enged teret a kicsinyeskedésnek, a provincializmusnak. Úgyhogy jobban tesszük, ha nem festjük az ördögöt a falra, egyszerűen csak – legyünk résen.

Ebben meg is egyeztünk.

 

Az óriásmozaik nincs egyedül

 

Azóta csend van. Pontosabban, alaposan nekiláttak az egykori mozi átépítésének. A mozaik alatti árkádsort ledózerolták, a félig beroskadt tetőt megerősítették. Minden eltelt nap és hét jár valamilyen változással. Furcsa átélni azt, hogy egy nemrég elvégzett munka pár hét alatt semmivé lesz, azon egyszerű oknál fogva, hogy a valóság megváltozik.

Egy internetes kezdeményezés jóvoltából gömbpanorámás módszerrel időnként végigtekinthetünk a Majláth Gusztáv Károly téren, ahol a mozaik is található, és szinte emberközelbe hozhatjuk Zsigmond Márton életének legfontosabb művét. (Bár, ha minden jól sül el, hátralévő éveire a művész még tartogat magának egy erőpróbát: egy újabb mozaikot, egy csíkszeredai iskola falára...) Éppen csak az a látvány már nem létezik ÚGY! A mozaik még áll, ott magaslik csupaszon a téren, s olyan látványt nyújt, mint amikor egy bozontos embert máról holnapra nullásra nyírnak.

A művésztől azóta sem kérdeztem, mi a benyomása a legújabb látványról, de bízom benne, ha van mondanivalója még az ügyben, biztosan telefonál, megkeres. Mint ahogy azt eddig is megtette.

Nemrég, egyik este, elújságolta, hogy másnap délelőtt az épület felújításának terveit készítő építész fogadóórát tart. Mi lenne, ha ő is feliratkozna? – kérdezte tőlem váratlanul, s valami olyasmit válaszoltam, hogy ha pontosan tudja, mit akar ez alkalommal mondani neki, hogy mire figyelmeztetné a szakembert, úgy föltétlenül menjen el…

Másnap este elmesélte, hogy végül is bekopogtatott a mérnök úrhoz, immár minden indulat nélkül, már-már atyafiasan elbeszélgettek... Magamban örvendtem, hogy Marciban megcsillapodni látszik a vulkántevékenységhez hasonlatos lávasziporka...

Egy más alkalommal az került szóba, hogy kiderült: a mozi homlokzatán álló óriásmozaikot, ráadásul ugyanazon a téren, időben megelőzte egy kisebb, bokrok mögött húzódó jókora betonfal, amelyre még a hetvenes években megkérték Márton Árpád festőművészt, tervezzen s kivitelezzen néhány méternyi egyszerű kerámia mozaikot. A több méteres falat eredetileg térelválasztó céllal építették, hogy belső udvart alakítsanak ki a Postahivatal számára.

A mozaik azért kellett rá, hogy megtörje a tér monotóniáját.

A hangulatosan dekorált fal annyira beépült a városképbe, úgy benőtte a környező növényzet, hogy egy idő után sokan nem is vettek tudomást róla, teljesen megfeledkezve a degradálódó, javításra szoruló mozaikról. Most, hogy a csíkszeredai városközpontot is felújítják, előkerült az elfelejtett mozaik is, s a város vezetése szeretné kijavíttatni, megmenteni. Némi gondot okoz, hogy honnan szerezzék be ugyanazt az ipari építőkövet, amit valószínűleg már régóta nem gyártanak. Márton Árpád lélekben már készen áll arra, hogy kiigazítsa a levedlett mozaikköveket...

Zsigmond Márton, bár szinte naponta jár át a téren, hogy műtermébe menjen, vagy onnan hazatérjen, maga sem emlékezett a színes mozaikfalra, s abban reménykedik, hogy talán így, hogy immár nem az ő mozaikja az egyetlen megmenteni való szabadtéri alkotás, a városvezetőknek nagyobb gondjuk lesz az átmentésükre, jobban odafigyelnek sorsuk alakulására.

Kívánom, hogy legyen igaza.

 

Csíkszereda, 2012–2013

 

A történetek (sajnos) folytatódnak – utószó helyett

 

Az elmúlt hónapokban e hasábokon megjelent szövegem, jókora terjedelme ellenére, ma már – közel egy évvel a végső megfogalmazástól – nem teljes, sőt: csonka!

Alapszabály, hogy az életből koppintott történetek akkor is folytatódnak, ha az író megpróbál nekik állj!-t parancsolni.

A valóságból, a valós időből nem lehet büntetlenül kilépni, mert azok visszanyúlnak hozzánk; erőteljesen megrángatják a kabátunkat, figyelmeztetnek, s ha kell, megszorongatnak. Kis szerencsével, úgy tűnik, szabadulsz a kezeik közül, de ez csak illúzió: megértés és cselekvés nélkül nincs kegyelem.

A meghallgatás viszont még nem megértés; az ígérgetés, a bólogatás még nem cselekvés. Ideig-óráig jelenthetnek kitűnő látszatot, de a segítségért hozzánk fordulót nehéz megtéveszteni.

Az egykori mozi homlokzatán (még) meglévő mozaik készítője továbbra is úgy érzi: ahelyett, hogy megértették volna, meghallgatták ugyan, de azóta módszeresen próbálják lerázni.

Érteni vélem:a hatalmi hierarchiában túszként viselkedő szereplők már nehezen tudnak változtatni az egyszer már kijelölt irányon, a jóváhagy(at)ott terveken, költségvetésen, a megcélzott érdekeken. Olyan ez, mintha egy óceánjárónak beállították volna a követendő útszakasz paramétereit, s azon most valakinek a kedvéért – még ha az jogos elvárást fejez is ki – változtatni kellene. És a természet törvényének engedelmeskedve megpróbálkoznak a szerintük könnyebb és „kisebb” kaliberű érdek megszelídítésével, esetleges semmibe vételével. Merthogy: navigare necesse est – hajózni kell, s a karaván halad...

Érteni vélem– hiszen amíg az Óriásmozaik szövegén dolgoztam, annak alkatrészeit tettem-vettem, toldoztam-foldoztam az igazság kimondásától a legmesszebbmenő tapintatig (és vissza) vezető skála teljes hosszához igazodva, alkalmam volt többszörösen átélni a(z úgy tűnik,) lehetetlenre vállalkozó művész indítékainak belső logikáját – azt a mind jobban elhatalmasodó, nyomasztó érzést, hogy bármerre, bárkihez forduljon az ember, kemény falakba ütközik. És ezen az sem segít, hogy jobb híján időnként végighallgatom panaszait, kételyeit, kifakadásait.

Értem éna józannak tartott közvélekedés enyhe ingerültségét is: végtére csak egy falról és a rá kirakott színes kavicsokról szól a nóta, minek olyan nagy feneket keríteni neki? A mozaik ott van, bárki láthatja, a félig romba dőlt, ócska moziépület meg épül-szépül-csinosul, hála a városvezetésnek, aki annyit törődik lakóhelyünk központi arculatával, annak feljavításával! Mi ez a nagy fűhöz-fához szaladgálás, ország-világgá kürtölés, amikor – mint a mesében – éppen csak ránk nézett a kakas?

Nem meglepőaz az udvarias gesztus sem, amit a térség egyik parlamenti képviselője tanúsított az ügyben, amikor készségesen nemcsak meghallgatta a művészt, hanem ellátogatott a „tett színhelyére”, hogy személyesen is megszemlélje a Zsigmond Márton által „látványcsonkításnak” nevezett kulturális kártevést – ha úgy tetszik, bűncselekményt. Ígérete, hogy egy héten belül hivatalos levélben közli majd a panaszossal, mit sikerült intéznie az ügyben, meddő ábránd maradt – azóta nem egy, de sok hét is eltelt. (S ahogy egykori suhancokként mondtuk ilyenkor: „és még sincs este...”)

Teljességgel érthetőaz egyik helyi lapnak az az álláspontja, hogy valahányszor az ügyben pro vagy kontra hozzá fordulnak, igyekszik teret adni az álláspontoknak anélkül, hogy egyik vagy másik mellett lándzsát törne. Az objektivitás, a kiegyensúlyozottság mindenek előtt! Természetesen, előzetesen figyelmeztetik a panaszos művészt: amennyiben nyilvános állásfoglalására válasz érkezik (bármilyen válasz!), ők kötelesek azt csonkítatlanul közzé tenni.

És abban sincs semmi érthetetlen, hogy Zsigmond Márton minden esetben vállalja ezt a feltételt is. Nevével és saját legjobb lelkiismeretével.

Egyik utóbbi, 2014. január 8-i nyílt levelében (Hargita Népe) még egyszer megpróbálja a már-már lehetetlent: az értelem erejével hatni a hatóságokra. Kiteregeti valamennyi kártyáját, igyekszik világosan megfogalmazni az őt ért jogsértés lényegét. Demonstrációja egy újságoldalnyira sikeredett. Kell-e ennyi szöveg a bizonyításhoz? Valószínű. Elvégre azt kell tapasztalnia, hogy korábbi figyelmeztető szavai süket fülekre találtak, ezért a lehető legtágabb összefüggéseket is föl kell vázolnia.

Ha eddig, tegyük fel, nem értettük volna meg, lássuk még egyszer, mit kifogásol valójában mozaikjával kapcsolatban Zsigmond Márton?

Mindenekelőtt azt, hogy ha fegyelmezetten, a társadalmi etikettet betartva fordul az illetékesekhez (tervező, finanszírozó hatóság, városvezetőség), akkor ígérgetésen, lemosolygáson, vállrándításon kívül egyéb „érdemi” választ nem kap; hogy az amúgy célravezetőnek és civilizált megoldásnak tartott párbeszédről ne is beszéljünk. Emiatt aztán, mert látja, hogy önmagában képtelen igazságát érvényesíteni, kényszerű, nem szívesen vállalt döntésre szánja el magát:

 

„Arra a következtetésre jutottam, hogy ha segítséget akarok, Hargita megyében született »egyke« köztéri művészeti szakosként át kell lépnem a megyehatárt. Az események láttán feltárulkozott helyzet/kép hihetetlen, abszurd. Az épület új tulajdonosai közül senki sem tud/hat/ta, hogy a valamikor Pro Urbe papírocskával illetett szerzőnek, vagyis nekem, van valamelyes szerzői joga, műve élete folyamán szellemi tulajdonnak számít, ez az állapot pedig a halálától számított 70 éven át vérségi kötelékeimre is átruházódik, és – nem utolsósorban ” létezik egy köztéri alkotásokra vonatkozó törvény.”

Szomorú, hogy ezt ily szájba rágósan le kell írni és nyilvánosan a hivatalosságok orra alá dörgölni, amikor a törvények ismerete, betartásuk felügyelete egyik első számú kötelezettségeik közé tartozik. Némi eszményítéssel kész vagyok elképzelni, hogy Csíkszereda vezetésének, a tervezéssel megbízott szakembereknek kellett volna mindenekelőtt felhívniuk a művész figyelmét arra: vigyázat, új helyzet állt elő a volt moziépület életében. Az egykori építmény betöltötte (?!) hivatását, eljárt fölötte s jócskán kikezdte az idő, nem szeretnénk elveszíteni, hiszen vele együtt odavész Hargita megye egyetlen nagyszabású monumentális köztéri alkotása – a mozaik.

– Kedves Zsigmond úr – hangzana fel az általam elképzelt forgatókönyvben a Hatóság hangja (lásd: az Úr hangja, Madách: Az ember tragédiája) –, ön a Pro Urbe díjat, őszinte megbecsülésként, azért kapta a város vezetésétől (mely városvezetés, igaz, nem éppen mi voltunk, de ettől mi még becsüljük önt), mert annyi nehézséget, gáncsot legyűrve, teljesen önzetlenül megalkotta számunkra ezt a mozaikot. Ami ráadásul, de nem mellékesen, meg is lett szentelve! Ezt az alkotást, ugye megérti?, semmiképpen nem szeretnénk elveszíteni, hiszen a mi szemünkben nem egy szimpla falról van szó, ami ki van rakva mindenféle színes kövekkel – bár mi tagadás, vannak, akik csak ennyit látnak benne–, nem: ez egy műalkotás, amiből Erdély-szerte nem sok van, s legyen olyan szíves, segítsen bennünket hozzá ahhoz, hogy a megőrzésre szánt mozaikfalhoz szellemében, stílusában illő, harmonizáló épületet alakítsunk ki a régi szocreál mozi roncsaiból. Számítunk megértő együttműködésére, tanácsaira!

Sajnos, úgy tűnik, hogy ez a fajta forgatókönyv inkább a tudományos-fantasztikus, de még inkább az abszurd tartományába tartozik, mert a történetnek – láthattuk – jócskán naturalista, sőt, még inkább: neorealista fordulatot szántak a szerzők, amely most arra ösztönzi a mű alkotóját, hogy a problémát tágabb küzdőtérre vigye, megszellőztetve az őt ért jogsértést a szűkebb közösségen túl is. „Árulkodnia” kénytelen azokra, akikkel pedig legszívesebben együttműködni szeretne. A szerzői jogok érvényesítésének létezik egy bonyolult, de jól leszabályozott jogi útja. Megvannak azok a hivatalos és szakmai intézmények, amelyek a jól dokumentált jogsértési esetekben eljárnak és törvényes döntéseket eszközölnek ki. Aki ezt az utat választja – és úgy tűnik, Zsigmond Mártonnak nemigen maradt más esélye –, az fel kell hogy készüljön arra: ugyanolyan nehéz lesz bejárnia, mint az alkotása megvalósításához vezető kálváriát. Precízen papírra vetett panaszához csatolnia kell a bepanaszolt intézmény hivatalos állásfoglalását, illetve egy rendőrségi jelentést a törvénysértéssel kapcsolatosan.

A panasz lényege pedig – az említett sajtóbeli nyilatkozat szerint – az, hogy:

„A tervező elvakultan követte a megrendelő igényét. Annak kénye-kedve szerint lépett át a mozaikkompozíció esztétikai-művészeti szempontjain:

1. Teljesen kiiktatta a teraszt addig csupán ereszként tartó oszlopsor épületszerkezettel összefüggő kompozíciós elemeit. A terasz alatti rész immár nem kapcsolódik szervesen a homlokzati falhoz a stabilizáló jelleg eltűnése folytán, sem a jobb oldali oszlopsorhoz.

2. A terasz – külső és belső korlátperemének az előző változathoz viszonyított magasítása következtében – a bal szélen majdnem teljesen eltakarja a mozaikkompozíció egyik jelentős motívumát, a további részeket pedig mintegy 35-40 centiméter magasságban teszi láthatatlanná. Ezt a csonkítást tovább tetézi majd a »kulturális kávéház« vendégeit óvó korlát és a sétafikáló emberi tényező.

3. »Műfojtogató« hatása van a túlméretezett, óriási kalaptartó fogasra emlékeztető tetőfedőnek is. Feltételezésem szerint nem annyira az alkotás megóvását kívánja szolgálni, mint az arra kifeszítendő óriásreklámok felfüggesztését.

4. Indokolatlanul  előreugrik az épület bal széle előtti – talán felszolgálóhelyiségnek szánt – pót-terasz is, lényegesen lecsökkentve a mozaik délnyugati irányból való szemlélésének lehetőségét.

5. Elfogadhatatlan a térre helyezett lámpatestek önkényes, látványrontó telepítése.

6. A tervezés hibájának tulajdonítható, hogy az építők kátránnyal és cementhabarccsal rongálhatták meg a mozaik alsó sávját.

7 »A komplex társadalomban tárgyak és mikroesemények halmozódnak fel mindennapi életünk során, az alkotás szétforgácsolódik következményektől és felelősségtől mentes mikrodöntésekre. Mindebből a giccsélet képe rajzolódik ki, mely a sznobizmusban jut kifejezésre, és amely fokozatosan terjed ki a modern élet egészére – menet közben felelevenítve az 1900-as évek léhaságát« (Abraham A. Moles: A giccs, a boldogság művészete). Ide sorolható példa ez is: a kapitalista kereskedelmi terasszá átépített szocialista eresz.”

Zsigmond Márton méltatlan helyzetnek tartja, hogy munkáját – (sőt:munkáit!, hiszen korábbi, a dánfalvi művelődési otthon falát díszítő 6x6 m-es mozaik sincs a legjobb helyzetben: az épület homlokzatát színaljának beillő lépcsővédő faszerkezettel egészítették ki, elrondítva az aránylag esztétikus épület fő nézetét) – neki magának kell megvédenie, de jobb híján kénytelen megtenni.

– Sorsom nagy ajándékának tekintettem, hogy 28 évesen négy kerek éven át kezdhettem behatolni egy nehéz és időigényes szakma, a köztéri művészet rejtelmeibe a fővárosban. Építésztanáromtól tanultam meg igazán tisztelni a vizuális művészetek anyját, az építészetet. Hiszen a köztéri képzőművészeti alkotásnak nem elég szervesen beilleszkedni az adott mesterséges, avagy természeti környezetbe, hanem a tér esztétikai-művészeti fókuszpontjává kell lennie. Míg az alkotói tervezés egyáltalán nem mellőzheti a térrel való szembesülést, a kivitelezésnek az anyagszerűség minőségét kell érvényre juttatnia. A köztéri mű erővonalait valamiféle rejtett köldökzsinór kapcsolja a befogadó tér kompozíciós szerkezetéhez. A köztéri alkotás nem egy kény és kedv szerint ide-oda tehető kép, szobor, hanem az őt magába ölelő tér alkatrésze. Az esztétikai jellegű gyakorlatias formavilágot művészi eszközökkel kiteljesítő szellemi funkció. A köztéri művészet tehát kapcsolódó, alkalmazott művészet.

A köztéri műalkotás megtervezése nagy körültekintést igénylő, hosszas folyamat. A tervezőnek minden alkalommal fel kell nőnie a feladathoz, mert műve a térben folyamatosan mozgó emberek számára a legteljesebb esztétikai-művészeti skála élményét kell, hogy nyújtsa. Ennek a szakmai területnek a művelése kizárólag erős hivatás- és küldetéstudattal rendelkező egyéneknek ajánlható. E művészet művelése szöges ellentétben áll a fogyasztói társadalom mókuskerekével, amely mindent árunak tekint, és ki/elhasználás előtt lecseréli a portékát. 

A sors – segítő szándékomnak köszönhetően – úgy hozta, hogy az egyetem elvégzése után egy évet a fővárosban tanítottam. Eltántoríthatatlan szándékom volt hazajönni akkor is, ha voltak, akik ott állami lakáshoz juttattak volna. Eltökéltségemtől egy kollégám azzal próbált elriasztani, hogy – a szakmai érvényesülés szempontjából – „az öngyilkosságnak többféle változata van”. Tisztában voltam azzal, hogy ha majd hazaérkezem, a családomon kívül senki sem fogad tárt karokkal. Nem voltak illúzióim. Itthon – gyakorlatias megfontolásból – a műfaj iránti igényt a kőmozaik technikájával igyekeztem feltámasztani. Nagy becsben tartom két festőkollégámat, Gaál Andrást és Márton Árpádot, akiknek volt bátorságuk megalkotni pár, mára már jobb sorsra érdemes művet a köztéri művészet területén. Honi tevékenységem egyik nagy akadályát a falművészet hagyományának elvesztése miatt fennálló igénytelenségben látom.

A kő – márvány, gránit, andezit, travertin stb. – mozaik technikájában, mély szépségén kívül, időtállóságát tisztelem. Nem annyira sérülékeny, mint a freskó vagy a sgraffito, ez a technika nemcsak az időjárás, hanem – amint a jelen állapotok is igazolják – a társadalmi közöny és érzéketlenség viszontagságait is inkább átvészeli. Persze, előfordulhat, hogy „kő kövön nem marad”, de akkor vége mindennek.

E ponton viszont megáll a tudomány: Zsigmond Mártont ösztönösen visszafogja annak a tudata, hogy végső lépésként kisebbségi vérei ellen kellene panaszt tennie. Mi több, őket kellene bepanaszolnia a rendőrségen is!

Magyar üti a magyart – áldatlan egy helyzet, s ennek még a látszatát is el szeretné kerülni, de már-már képtelenség ezt olyan közegben megtenni, ahol a magyarság többségben él. Ráadásul még olyan közösségben, mely buzgón vallja Dsida Psalmus Hungaricus-ának jól hangzó, adott pillanatnak szóló, ám kétes értékű, s viselkedési mintaként követésre nem ajánlott posztulátumát:

…Nincs más testvérem, csak magyar.

Ha virrasztok, miatta állok poszton,

csak tőle kérek kenyeret

s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.

Sok tévelygés és sok kanyar

után jutottam el ide:

ha bűnös is, magyar

s ha tolvaj is, magyar

s ha gyilkos is, magyar,

itt nincsen alku, nincsen semmi „de”.

Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját

s virágos lelkét fitogtatva henceg, –

mi elesettek, páriák vagyunk,

testvérek a nyomorban és a bűnben,

sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek...

S ha ez így van, akkor marad-e egyáltalán választása a jussában megrövidített művésznek? Egyáltalán, fogadja el sorsának, küzdelmeinek időről időre felhangzó géphangjául, amihez hasonlót metrókocsikban naponta százszor hallani: „Vigyázat, az ajtók csukódnak!”?

 

2014. február




.: tartalomjegyzék