Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Március
2019 - Február
2019 - Január
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2007 - Június
Nagy B. Sándor beszélgetése Botka László színművésszel

Nem viccből csináltam

– Júniusban nyolcvan évet tölt Botka László színművész, és ebből a nyolcvanból hatvanegy éven át folyamatosan dolgozott. Pályafutását vándorszínészként kezdte a negyvenes évek közepén, de az is lehet, hogy azelőtt. Hogy is kezdődött?

– Ezt soha nem tudhatja egészen pontosan az ember. Már Szatmáron, az óvodában azt mondták édesanyámnak, hogy biztos színész lesz belőlem, tehát valószínűleg már ott megtettem az első lépéseket. Aztán következett, hogy gimnazista koromban elkezdtem egyre gyakrabban bejárni a színházba, még perecet is árultam néha. Emlékszem, sokszor hátul kellett beszökjek egy nagy vasajtón, mert a német szakos tanárom, Bezdeg tanár úr folyton utánam leskelődött s megpróbálta mindenáron megakadályozni, hogy bejárjak a színházba. Nem tudom, miért nem voltam neki szimpatikus. Mindig kérdezte, hogy van-e igazgatói vagy osztályfőnöki engedélyem, hogy este bejárhassak a színházba, mert ugye annak idején a diákoknak nem volt szabad este nyolc után járkálni az utcán, csak a négy vagy öt órától kezdődő előadásokra járhattunk. Ha a szülőkkel mentünk előadásra, akkor is kellett kérni engedélyt, mert ha jött ez a Bezdeg tanár úr, hiába volt mellettem apám-anyám, őt az nem érdekelte. Hát ott a színházban ismerkedtem meg Imrédy Géza bácsival, aki a szatmári színház híres bonvivánja volt. Később elkerült Kolozsvárra és ott is a vezető színészek közé tartozott Senkálszky Endrével, László Gerővel, Poór Lilivel… Szatmáron rendezett is néha és mivel gyerekkorom óta ismert, egyszer behívott statisztálni. Akkor kerültünk igazán jó barátságba egymással. Emlékszem, egyszer meg kellett műteni a szemét, és mivel én közel laktam a korházhoz, minden délután meglátogattam, újságokat vittem és felolvastam neki. Ő azzal hálálta meg mindezt, hogy beprotezsált engem egy vándortársulathoz, mint táncos naturbust. Tehát tulajdonképpen ő indított el engem a pályán.

– Melyik volt az a vándortársulat?

– Ez a Kollektív Színház volt, Király László társulata. Akkoriban éppen Nagyenyeden játszottak, ott kellett jelentkezzek – még pénzt is küldtek nekem az útra. Ezt a kis pénzt én betettem egy posztó zacskóba és elástam a diófa alá, mégpedig azért, mert a szüleim nem nagyon örültek annak, hogy én komédiás akarok lenni. Egyszerű emberek voltak, édesapám két segéddel dolgozó csizmadia, édesanyám háztartásbeli. Inkább édesanyám kötötte az ebet a karóhoz, feltétlenül azt akarta, hogy gépészmérnök legyek. Muszáj volt megszöknöm otthonról. 1946 május 11-én, vasárnap este tizenegy óra körül szöktem meg. Másnap délután megérkeztem Nagyenyedre, ahol nagy örömmel és szeretettel fogadott a társulat. Következő nap, kedden este máris be kellett ugorjak egy szerepbe: ifjú Kálmán szerepét játszottam a Júlia című operettben. Hivatásos színészként ez volt az első igazi fellépésem.

– Elmesélné részletesebben a szökést?

– Elástam a pénzt és aztán megpróbáltam elhinteni a konkolyt, de persze ez jó két héttel a tervezett indulás előtt volt. Mondtam, hogy el kéne engedjenek, mert talán szerződést is kapnék, de erre az volt a válasz, hogy igen, mert én mindig Géza bácsival foglalkozom, inkább készülnék a főiskolára. Hát ahogy így visszagondolok, én arra is készültem, mert nekem tulajdonképpen ez a pár év vándorszínészet volt a főiskolám. Ezután egy jó darabig nem emlegettem ezt a témát, hogy ne is gondolják, mire készülök. Akkoriban én már a Princ gépgyárban dolgoztam, mint lakatos gyakornok és a Vasas Munkásszínpad tagja voltam, mint műkedvelő. Egy vasárnap esti előadás előtt mondom édesanyámnak, hogy nekem nagyon sok ruha kell ehhez az előadáshoz, mert sokszor át kell öltöznöm. Be is csomagoltunk mindent, aztán miután lejátszottam az előadást, elszöktem. Azonban, mielőtt felültem volna a vonatra, hazaszaladtam és bedobtam egy levelet a kapun. Megírtam benne, hogy elszöktem, de nehogy rendőrséggel körözzenek, mert akkor átszökök Magyarországra. Az állomáson még bujkáltam egy ideig, amíg elindult a vonat, de szerencsére nem jöttek utánam, csak másnap találták meg a levelet. Később persze kibékültünk. Egyszer megérkezett tőlük egy levél Szamosújvárra, amiben azt írták, hogy nem haragszanak, s ha szünet lesz, vagy nem megy majd jól a színház, szeretettel várnak haza. Imrédy Gézától kapták meg a címemet. A Kollektív Színháznál három hónapig játszottam, aztán feloszlott a csapat, én pedig elkerültem egy másik magántársulathoz, de onnan egy hónap után megszöktem Vajda András igazgató miatt, aki durva, nagyképű ember volt. Akkor mentem haza először. Késő estére érkeztem meg, dörömböltem a kapun és egyszer csak megjelent édesapám. Kiabálom neki, hogy én jöttem, mire apám azt mondja, hogy „gyere, fiam, gyere” de mikor beléptem, piff-puff, lekent nekem két nagy pofont, és azt mondta, hogy ez azért volt, mert megszöktem. Na de aztán persze nem volt semmi baj, édesanyám még sírt is örömében.

– És ezután még folytatódott a vándorszínészet?

– Persze. Ezután következett Gáthy Magda társulata, az Erdélyi Magyar Színház. Velük 1946. szeptember 15-től 1947. február 12-ig játszottam, miután átmentem a Zsil-völgyi Munkásszínházhoz, ahol nagyon jól éreztem magam, nyolc hónapot töltöttem velük. Azért szerettem itt annyira, mert saját játszóterülettel rendelkező önálló színház volt, nem kellett annyit utazgatni. Még saját lakásunk is volt, persze albérletben. Sokkal jobb körülmények voltak ezek, mint amiket azelőtt tapasztaltam. Nyolc hónap után mégis feloszlott ez a társulat is, én pedig Jódi Károly Magyar Színházához kerültem. Hát ezek voltak. Összesen öt vándortársulatban toltam én is Thália szekerét faluról falura, városról városra. A Kollektív Színházzal olyan helyeken játszottunk, mint Nagyenyed, Dézs, Szamosújvár, Szászrégen; Gáthy Magda társulatával Déván, Arad környékén, Piskén, Nagypécskán, Nagylakon, Kürtösön, Érmihályfalván, Margitán játszottunk gyakrabban. A Zsil-völgyi Munkásszínházzal általában a bányatelepüléseket jártuk, Lupeniben, Lónyán, Vulcaniban, Aninosan, Petrilán játszottunk sokat. Nagy divat volt abban az időben a jutalomjáték, ami azt jelentette, hogy az aznapi előadás bevételét teljes egészében az illető színész kapta meg, akinek a jutalomjátéka volt. Egyszer Petrozsényban tartottak nekem jutalomjátékot, Bóni gróf szerepét játszottam a Csárdáskirálynőből. Én akkor nemcsak a bevételt kaptam meg, hanem sok néző borítékot is adott, és ezenkívül még egy nagy kosarat is felhoztak nekem, volt benne étel, ital, ruha. Igaz, hogy én akkor meghívtam az egész társulatot vacsorázni s reggelig el is költöttem a vagyon felét. Túl sokat sosem ittam, de azért mindig szerettem mulatni…

– Jódi Károly társulatával hol léptek fel?

– A Magyar Színházzal nagyrészt Temesvár környékét jártuk, olyan helyeken játszottunk, mint Végvár, Gátalja, Boroskő. Ehhez a társulathoz úgy kerültem, hogy Jódi Károlynak tífuszt kapott a táncos-komikusa és felhívott, hogy szüksége lenne rám. Egyből nyolc egységet ajánlott, de erre én azt mondtam, hogy csak kilencért megyek. Természetesen a nyolcnak is örültem volna, mert egy olyan fiatal színésznek, mint én, ez is nagyon jó státus volt.

– Mit jelentettek ezek az egységek?

– Ezek alapján kaptuk a fizetést. A legkisebb fizetést hat egységre adták, a legnagyobbat tízre. A fizetést úgy kaptuk minden este, hogy a tiszta bevételt elosztották az összes pontok számával, és így kiderült, hogy aznap mennyit ér egy egység. Aztán mindenkit az egységei számával arányosan fizettek ki. Jódinál olyan jól ment, hogy néha arra is kaptunk pénzt, hogy előadás után kimenjünk a vendéglőbe vagy kocsmába és megmutassuk magunkat a helyi közönségnek. Ez volt a szokás akkoriban. Az első fröccsöt fizette Károly bácsi s amíg azt megittuk, általában áthívtak egy másik asztalhoz. Mindenki az asztalához hívta a kedvenc színészét, s megitatta vagy meg is etette. Hát nekem mindig jó dolgom volt, mert a táncos-komikust mindenütt szerették. Persze később levonták a gázsiból ezt a kis fröccspénzt, de azért mindig jól fogott, mert csak addig volt baj, amíg elkezdődött az ismerkedés. Tordán egyszer volt egy olyan szezon, hogy hat hétig minden este telt házzal játszottunk. Na én akkor majdnem minden este ingyen vacsoráztam. Be kell vallanom, hogy ilyen azért nem volt túl gyakran, még Jódi Károlynál sem, pedig ez volt akkor a legjobb és legnagyobb vidéki társulat, két bonvivánnal, két primadonnával. Húsz tagú volt a művész személyzet, plusz a műszak és az adminisztratív személyzet. Máshol általában csak tizenkettő, jobb esetben tizenöt színész volt.
 
– Mennyi ideig játszottak egy helyen?

– Általában két hétig. Néha persze többet is maradtunk, de kevesebbet nem nagyon. Nyolc nap volt a minimum. Mindenhol, ahová megérkeztünk, először egy nyitó darabot játszottunk, ami olyan volt, mint ma a bemutató. Ezzel kezdődött a szezon. Aztán minden este más-más darab ment, mert egy négy-ötszáz lelkes kis közösségben nem nagyon lehetett többször játszani ugyanazt az előadást. Persze minden este telt házunk volt, mert a kultúrház-termek vagy a kocsmáknak azok a nagyobb termei, ahol általában felléptünk, könnyen megteltek. Az utazás vonattal, teherautóval vagy ahol nem volt nagy távolság stráfszekérrel történt. Ezt szerettük a legjobban. Középre tettük az utazótáskákat, ezek voltak a ruhásszekrényeink, mi pedig körbeültük a szekeret és nagy volt a hangulat. Egy-egy faluba úgy vonultunk be, hogy „nem vagyunk mi kényes lények, így derék a színészélet”, mint a Liliomfiban.

– Hány darabból állt a repertoár? Mennyit próbáltak?

– Tizenöt-húsz darab volt a repertoáron, de ritka volt, hogy együtt tanuljunk meg végig egy darabot. Általában aszerint szerződtették a színészeket, hogy ki hány szerepet tudott játszani és milyeneket? Összeverbuválták a csapatot, aztán indulás előtt egy jó héttel elkezdtünk próbálni. Igyekeztünk olyan darabokat választani, amiket a lehető legkevesebb próbával be tudtunk gyakorolni. A próbák időszakában nagyon szegények voltunk. Néha az igazgató adott előre egy kis pénzt, amit utólag levont a fizetésből. El lehet képzelni, hogy e néhány nap alatt hány előadással tudtunk rendesen felkészülni. Na, de a súgó komoly munkát végzett, így aztán pár előadás után már egyre jobban mentek a szövegek, egyre magabiztosabban tudtunk játszani.

– Csak a közönségből éltek ezek a társulatok?

– Általában igen. Néha voltak mecénásaink is, de ezekre számítani elég bizonytalan volt. Az igazság az, hogy nagyon nehéz idők is voltak. Például egyszer Nagypécskán volt egy nagyon kellemetlen karácsonyom. Az Erdélyi Magyar Színháznál játszottam akkoriban, és miután karácsony délutánján előadtunk egy mesejátékot, hazamentem a bácsihoz, akinél laktam. A lakás elég szép volt, de szegény volt a bácsi és nem volt aki főzzön neki, mert azelőtt halt meg a felesége. Gyermeke sem volt. Hát én akkor karácsony szent estéjén kenyeret és sült tököt vacsoráztam. Majdnem elsírtam magam… Aztán Szamosújváron történt egyszer, amíg a Kollektív Színháznál voltam, hogy nem kaptunk gázsit, mert nem volt közönség. Odáig jutottunk már, hogy nem volt mit együnk. Az egyik kollégámmal, Illés Jóskával elmentünk egy molnárhoz és kértünk tőle egy liter olajat és két kiló kukoricalisztet. Akartunk főzni egy kis puliszkát, hogy legyen amit együnk pár napig. Persze egy bani nem volt a zsebünkben, de miután megkaptuk, amit kértünk, mégis megkérdeztük, hogy mivel tartozunk. Gondoltuk, ha pénzt kér, eljátsszuk, hogy éppen nincs pénz nálunk. De ő tudta, hogy színészek vagyunk és azt mondta, hogy nem tartozunk semmivel. Hát mi olyan hamar leléptünk, mint még soha, nehogy véletlenül meggondolja magát.

– Melyek voltak a vándorszínész időszakban az emlékezetesebb alakításai?

– Több, mit ötven operettben játszottan táncos-komikust, másod táncos-komikust vagy táncos naturbust. Volt például Bóni a Csárdáskirálynőben, Poár a Sybillben, Bajusz Pista a Zabos őrmesterben, Jancsi vagy Miki naturbus a Viktóriában, Ifjú Kálmán a Viktóriában. De említhetném a Mágnás Miska Miska szerepét, a Nótás kapitány Pacal Miskáját vagy akár a Kék Duna, a Száz piros rózsa, az Aranymadár, a János vitéz, a Háry János vagy Az obsitos táncos-komikus szerepeit. Nagyszerű szerepek voltak.

– Prózai darabokban nem játszott?

– De igen, bár nem túl gyakran. Játszottam például Gorkij Éjjeli menedékhelyében egy orosz fiúcskát, Aljoskát, a Névtelen asszonyban egy ügynököt, a Bors Istvánban egy idősebb magyar parasztot. Aztán játszottam A fatornyokban, Az érettségiben, Az orosz kérdésben… Hirtelen ezek jutnak eszembe.

– Hogy ért véget a vándorszínészet?

– 1948-ban, az államosításkor, a többi intézménnyel együtt a színházakat is államosították és akkor természetesen feloszlott minden magántársulat. Én akkor a Jódi társulatánál voltam, 1949. január 3-án játszottuk az utolsó előadást. Utána a nagybányai Főnix gyárban kezdtem el dolgozni, mint előkönyvelő. A Főnix gyár vegyipari termékeket gyártó és forgalmazó vállalat volt, borzalmasan utáltam ezt a munkát. Szerencsére az igazgató szeretett, nem kellett hatra járjak dolgozni, s volt egy tizenkét fős tánccsapatom, akiknek magyar és orosz táncokat tanítottam.

– Mikor kezdett el újra színészként dolgozni?

– 1949 júliusában felvételiztem versenyvizsgával a nagyváradi színházhoz; fel is vettek három társammal, Nagy Izával, Kovács Apollóniával és Dálnoky Bandival együtt. Váradon három darabban játszottam, utána elvittek katonának. Az Amerikai Szent Johannában egy borbélyt alakítottam, a Pacsirtaszóban a Nyalka kocsist, a harmadik pedig egy szovjet darab volt, amiben valami határőrt játszottam. Volt egy nagy puskám, meg minden – na ezt a szerepet nem nagyon szerettem. Mielőtt elmentem volna katonának, már ki volt téve a Marica grófnő szereposztása, amiben báró Zsupán Kálmánt kellett volna játsszam dupla szereposztásban Cseke Sándorral. Erre sajnos már nem került sor. Dorohoiban voltam katona két évig de nem panaszkodhatom. A társaim között sok székely volt és ők győztek meg, hogy katonaság után ne menjek vissza Nagyváradra, hanem szerződjek inkább a sepsiszentgyörgyi színházhoz. Ezért 1951 augusztusában, mielőtt leszereltem volna, írtam egy katonai levelezőlapot Bokor Andornak, a szentgyörgyi színház akkori igazgatójának. Megírtam neki, hogy ki vagyok, hogy szeretnék ide szerződni és hogy a volt kollégáimtól érdeklődhet felőlem – ugyanis 1949-ben a szatmári színészek közül sokan átmentek a székelyföldön induló új színházhoz. Pár nap múlva jött a válasz, hogy amint leszerelek, azonnal érkezzek, szeretettel várnak. Jöttem, és azóta itt vagyok: ötvenhat éve.

– Milyen volt a város? Hogy fogadták?

– Emlékszem, a brassói állomáson érdeklődtem egy bácsitól, hogy melyik vonat indul Sepsiszentgyörgyre. Ő megmutatta, de kiderült, hogy maga is ide utazik, így hát vele tartottam. Jót beszélgettünk; kiderült, hogy már hallott rólam, Bokor Andortól. Ő volt Holló Ernő, a költő, akivel aztán később is jó barátságban voltunk, élete végéig. Darvas Dezső bácsi fogadott, mert ő már jól ismert – Petrozsényban és Gáthy Magdánál is dolgoztunk együtt korábban. A társulat éppen próbált egy verses előadást Gheorghiu Dej születésnapjára, Bokor Andor rendezte. Hát, ahogy beléptünk a terembe, hogy Dezső bácsi mutassa be nekem az igazgatót, furcsa dolog történt. Az igazgató úr rendezés közben beesett a súgólyukba és eltörte a bordáját. Azonnal bevitték a korházba. Na, gondoltam, ez a szerződés is jól kezdődik. Másnap azért mégiscsak megkötöttük a szerződést az igazgató úr lakásán s már az első szerepemet is a kezembe nyomta: a Házasság hozománnyal című darabban egy tangóharmonikás fiút játszottam. Jó kis táncos naturbus szerep volt.

– A sepsiszentgyörgyi évek alatt melyek voltak azok a szerepek, amikre szívesen emlékszik vissza?

– Nagyon sok volt. Az elején inkább operettekben játszottam, például Zulpikart a Gül babában, Klinkot az Állami áruházban, aztán jött A csárdáskirálynő Bónija, amit Szentgyörgyön játszottam vagy hetvenszer, a környéken vagy százszor és összesen több százszor. A Zűrzavaros éjszakában kétszer játszottam Spiridon szerepét, először 1953-ban, aztán harminc évre rá még egyszer, tehát eljátszottam a fiatal és az öreg Spiridont is. Itt kezdtem el valójában prózát is játszani – szeretem a szép prózát, s azt hiszem, hogy lelkem is van hozzá. Általában minden táncos-komikusnak vágya a tragédia, a dráma; hát nekem ebből is adatott. Például Dauphint említhetném Bernard Shaw Szent Johannájából vagy Voitin Emberek, akik hallgatnak című darabjából Zigut az öreg zsidót. Aztán játszottam például Moliére A fösvényében a címszerepet vagy Victor Ion Popa Józsi, Mózsi és Mehemedjében Mózsi szerepét. Később Bocsárdinál is dolgoztam: először Jevgenyij Svarc Az árnyék című darabjában alakítottam a pénzügyminisztert, de ezután persze még sok rendezésében játszottam. Az utóbbiak közül a Jóembert keresünk és az Othello című előadásokat említhetném. Az Árkosi Árpád által rendezett Az ember tragédiájában négy szerepet játszottam, aztán ugyancsak Árkosi rendezte A vőlegényt, amiben a papát játszottam. Kövesdy Istvánnal is sokat dolgoztam, például a Játék a kastélyban, a Tündérlaki lányok és a Bolha a fülben című darabokban kaptam kisebb-nagyobb szerepeket tőle. A legutóbb David Zinder Macbeth-rendezésében játszottam és a Keresztes Attila által rendezett A csárdáskirálynőben, persze már nem Bónit, hanem Leopold Mária szerepét. Húsz éve vagyok nyugdíjas, de hál’ Istennek azóta is folyamatosan dolgozhattam.

– Korábban még milyen rendezőkkel dolgozott? Kikkel dolgozott szívesebben?

– Dolgoztam például vitéz Jakabffy Dezsővel, doktor Gróf Lászlóval, Imrédy Gézával, Kárpáthy M. Gézával, a sepsiszentgyörgyi színháznál Bokor Andorral, Deési Jenővel, Ligeti Józseffel, Patkós Györggyel, Kovács Györggyel, Delly Ferencel, Szűcs (Szuhi) Emillel, Tompa Miklóssal. Aztán voltak a törzsrendezők, akikkel ugyancsak jól ment a munka, például Völgyesi András vagy Seprődi Kiss Attila.

– Volt-e alkalma kipróbálni a filmezést?

– 1982-ben Demján József hívott meg játszani egy román filmben, a címe az volt, hogy Baloane de curcubeu. Többen is voltunk magyarok a szereposztásban, de velem volt a legtöbb baj, mert én a román nyelvet elég gyengén beszélem. Alig tudtam megtanulni a szöveget, s ráadásul a kiejtésembe is folyton belekötöttek. Egyik román hangmérnök annyiszor visszaküldött a forgatás alatt, hogy a végén teljesen kiborultam. Földhöz vágtam a kucsmámat s mondtam neki, hogy ha nem tetszik, amit csinálok, hazamegyek Szentgyörgyre, mert én ott király vagyok s nem ilyen palikkal dolgozom, mint ő. Azért mégiscsak elkészült valahogy a film s a hangomnak is csak a felét kellett szinkronizálni. Utána a Bál a pusztán című filmben játszottam még, ezt Vidnyánszky Attila rendezte 1997-ben Magyarországon, Kisvárdán. Na, ez sokkal kellemesebb emlékeket idéz, de az igazság az, hogy nem nagyon szeretem a filmezést. Amit a színpadon egy perc alatt megcsinál az ember, azt a filmben három óráig kell csinálni. Idegölő munka. Most, karácsony előtt elhívtak újra Budapestre, próbafelvételre. Még nem kaptam semmi választ, de állítólag a legtöbbször kell egy pár hónap, amíg kiválogatják, akire szükség van. Szlovák rendező csinálja a filmet, jót beszélgettünk, persze tolmács segítségével.

– Laci bácsi milyen díjakat kapott hosszú pályafutása alatt?

– A hetvenes években, még a Ceauşescu-időben kaptam a legelsőt, az volt a neve, hogy Meritul cultural, clasa I. Máig sem értem, hogy kaphattam meg ezt a díjat, pont én, magyar színészként. Utána 1995-ben Kisvárdán megkaptam a legjobb férfi epizódalakítás díját, Jevgenyij Svarc Az árnyék című darabjában nyújtott alakításomért. Az előadást Bocsárdi László rendezte, én pedig egy nyomorék pénzügyminisztert játszottam benne, akit ártatlanul megölnek. 1996-ban újra kaptam Kisvárdán egy színészi alakítás-díjat Argante szerepéért, amit Moliére Scapin furfangjaiban alakítottam, 1998-ban pedig ugyancsak Kisvárdán Életmű-díjat kaptam. Még ugyanebben az évben Budapesten megkaptam a Szentgyörgyi István-díjat, a Szentgyörgyi István Közösség díját. 1999-ben megkaptam a Kultúra a szabadságért díjat, Kovászna Megye Művelődési Felügyelőségének a díját. Később megkaptam a városi Pro Urbe díjat, ami nagy megtiszteltetés számomra, hisz nem kis dolog Sepsiszentgyörgy díszpolgárának lenni. Aztán most legutóbb, 2005. december 31-én Hűség-díjat kaptam Budapestről, tehát nem panaszkodhatom. Büszke és boldog vagyok, hogy elismerik a munkámat, örülök, hogy mégiscsak volt valami értelme ennek a hatvanegy évnek, amit a színpadon töltöttem.

– Ha már a díjakról beszélgettünk, azt is megkérdezném, hogy kapott-e rossz kritikákat, s ha igen, kitől?

– Őszintén mondom, hogy a hosszú évek alatt csak két kimondottam rossz kritikát kaptam. Mindkettőt Oláh Tibor írta, aki persze sok jó kritikát is írt rólam. Az elsőt Egy fehér köpeny című szovjet darabban nyújtott alakításomról írta, a másodikat pedig ugyancsak egy szovjet zenés vígjátékban, A nászutazásban nyújtott alakításomért. A második nagyon furcsa történet: előadás után bejött az öltözőbe Tibor bácsi és azt mondta, hogy „Lacikám, ez valami csodás volt”. Na, ezután megjelent a kritika, melyben azt írta, hogy Botka László túlzott, elripacskodta… Úgy leszúrt, hogy hirtelen nem is tudtam, kinek higgyek – neki vagy az újságnak? Utána persze megkérdeztem tőle, hogy miért csinálta ezt, de ő erre csak bocsánatot kért, s utána a Susmusról írt kritikájában nagyon megdicsért: azt írta, hogy én voltam a capo comico, vagyis a vezérkomikus. Szőcs István és Páll Árpád írt még sok kritikát, ezek mindketten nagyon jó kritikusok voltak. Ezektől tényleg féltünk, volt is a színészek között egy olyan mondás, hogy „Dicsérjen meg téged Szőcs Pista!” Nem tudom, hogy miért de én tőlük is csak jó kritikát kaptam. És aki még nagyon jó kritikusom: Zsehránszky István. Ő például akkor írt rólam egy nagyon szép laudációt, amikor megkaptam a Szentgyörgyi István-díjat.

– Volt-e olyan szerep, amit nagyon szeretett volna, de nem játszhatott el?

– Volt, kettő. Egyszer rám osztották Vörösmarty Csongor és Tündéjében Balga szerepét, de aztán visszavették, mert az akkori irodalmi titkár lebeszélte Völgyesi András rendezőt, mondván, hogy engem túl sokat játszatnak. Hát rosszul esett, azóta is bánom, hogy nem játszhattam el. A másik, amit nagyon szerettem volna eljátszani, az a Tiborc szerepe a Bánk bánból – ezt eljátszani, azt hiszem, minden színésznek nagy kihívás, szép feladat. Én egyszer meglestem egy idősebb színészt, Bihari Jóska bácsit, amint Tiborc monológját próbálja a sötét színpadon s ez olyan élmény volt, amit sosem fogok elfelejteni. Talán akkor kívántam meg annyira ezt a szerepet.

– Volt-e, van-e példaképe a színészek között?

–Voltak kedvenceim, de nem próbáltam utánozni senkit. Inkább úgy fogalmaznék, hogy tanultam tőlük. Elsősorban Imrédy Gézát említeném, aztán doktor Gróf Lászlót, a nagyváradi színház egykori főrendezőjét és színészét, de Rajz János neve is ide kívánkozik, aki a debreceni Csokonai Színháznál volt táncos-komikus, aztán jellemszínész lett a budapesti Nemzetiben. A magyarországiak közül még Rátkay Mártont és Páger Antalt szerettem nagyon – ők mindketten táncos-komikusként kezdték a pályát, de idősebb korukra áttértek a prózára és abban is nagyok voltak. Megemlíteném még Vörös Imrét is, akivel itt a szentgyörgyi színháznál dolgoztam együtt.

– Vannak-e más elfoglaltságai a színházon kívül? Mivel tölti a szabadidejét?

– Fiatalabb koromban sokáig táncot oktattam, összesen hat különböző szövetkezetnél tanítottam tánccsoportot. Mióta nyugdíjban vagyok más típusú munkákat is szoktam vállalni. Például vagy két hete volt egy kiállítás-megnyitóm, aztán verses műsoraim is voltak. A legutóbbi ilyen műsor Wass Albert verseiből készült, aki az egyik kedvenc költőm, Petőfi, Arany, Ady, József Attila mellett. Korábban sokszor léptem fel vendéglőkben is, különböző humoros jelenetekkel, kabaré-előadásokkal, szilveszteri műsorral; nemcsak itt a városban, hanem Brassóban, Gyergyóban, Csíkszeredában s más városokban is a környéken. A legtöbb ilyen műsort Berkó György kollégámmal adtuk elő, de később László Károly és Sebestyén Melinda is csatlakozott. Ehhez hasonló elfoglaltságok mindig akadtak…

Kevés olyan színész van, aki gyakorlatilag egyetlen város, egyetlen közönség szolgálatában tölti az egész életét. Laci bácsi miért maradt végig Sepsiszentgyörgyön?

– Szeretem ezt a várost, szeretem ezt a színházat. Itt első perctől befogadtak, mindenki nagyon kedves volt és soha nem éreztem, hogy lenéznének, amiért színész vagyok. Azt tapasztaltam, hogy akit itt megszeretnek, azt öregségéig tisztelik és becsülik. Szeretek itt lenni és szeretnék még sok szépet játszani az itteni közönségnek. Azt még el kell mondanom, hogy miután 1987-ben nyugdíjaztak, egy ideig más színházaknál is dolgoztam. Majdnem egy évig Temesváron játszottam Kisfaludy darabjában, A kérőkben, aztán elhívtak Szatmárra, ahol a Napsugár fiúkban játszottam, még Ács Alival, a drága jó kollégával. Nagyszerű előadás volt ez, szinte két évig volt műsoron, és több, mint hatvan előadást játszottunk belőle. Aztán még egyszer régen volt egy másik ilyenfajta kalandom. 1964-ben történt, ki akartam költözni a családdal Békéscsabára. Meghívtak s elhatároztam, hogy megpróbálom, de miután megkötöttük a szerződést és hazajöttem, hogy összepakoljak s szóljak itt az igazgatóságnak, meggondoltam magam. Pedig jó fizetést, letelepedésit és lakást is kaptam volna. Elkezdtem sétálni a főtéri parkban, néztem a Lábasházat, a Vármegyeházat, bementem a színházba is, aztán hazamentem s azt mondtam a feleségemnek, hogy nem megyünk sehová. Sosem féltem az új kihívásoktól, de ezt a lépést nem tudtam megtenni. Becsomagoltam mindent egy borítékba és visszaküldtem. Váradra is hívta, oda sem mentem, vissza. Mit csináljak, ha egyszer itt érzem jól magam?

Ha így visszagondol hatvan év távlatából, milyen a letár? Mit csinálna másképp, ha újra kezdhetné?

– Semmit sem bántam meg. Ha meg tudnám oldani, hogy újra szülessek, ugyanezt a pályát választanám és ugyanúgy megszöknék, ha a szüleim nem engednék, hogy ezt csináljam. Nagyon sok örömet adott nekem ez a munka, sokkal több örömet mint bánatot. A színpadon tanultam meg szívvel-lélekkel másokért élni: jó olyant mondani és tenni, ami tetszik az embereknek, vagy amiből tanulhatnak valamit. Jó volt életkedvet adni a háború utáni nehéz időkben. Azt hiszem, csak az olyan ember lehet boldog, aki másokat is boldoggá tud tenni. Azért szeretnék dolgozni még, amíg a Jóisten engedi, és amíg a társaim meg a vezetőség még bíznak bennem. Mikessel együtt ma is azt vallom, hogy „vagyok, aki voltam és leszek, aki vagyok”.

– Mi a művészi hitvallása?

– Pár nap múlva betöltöm a nyolcvanadik évemet de még mindig jól érzem magam a deszkákon és vallom, hogy ennél szebb hivatás a földön nincs. Nem viccből csináltam annyi éven át. A művészi hitvallásom? Kedvvel játszani, szeretni a közönséget, tisztelni a kollégákat.

– Mit játszana el még, Laci bácsi?

– Minden szerepet, amit rám osztanak, de egyet különösen szívesen: Moliére Úrhatnám polgárát. Azt hiszem, az én humoromnak pont kapóra jönne ez a szerep, ma is tudnék frissességet vinni belé. Ezenkívül szövegileg sem annyira nehéz vagy hosszú, hogy ne tudnám megtanulni.


.: tartalomjegyzék