Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - április
Dr. Balázs Lajos

Nemzet Kenyere, Magyarok Kenyere

Néhány néprajzi gondolat a kenyér misztikumáról

 

Más-e, mint más népek kenyere? Kérdezem, mert nem egyszer hangzott el a vád, hogy a magyarok önzőségükben odáig mentek, hogy az Istent is kisajátították maguknak, hogy külön Istenük van, mihelyt „A magyarok Istenére” esküsznek, átkozódnak, jókívánságokat mondanak egymásnak, káromkodnak. Visszaemlékszem, hogy a diktatúra éveiben egy nagyon menő, ma már a köztudatban is alig szóba hozott erdélyi román író[1], talán feltűnési viszketegségében, a vezérnek hízelgő vagy bennünket gyalázó, abból hasznot húzó leleményességében, erőlködésében gúnyiratot is közölt erről. Az első mondat kérdésére a válaszom az igen, mivel a másság nem a kenyérsütés technológiájára vonatkozik, hanem egy-egy nép, etnikum, emberi, vallási stb. közösség kenyérhez való viszonyulására, a kenyérben meglátott eszmeiségére, a kenyérben vélt elvont tartalmak és üzenet láthatatlanságára, de varázs- illetve mágikus erejére, egzisztenciális fontosságára, absztrakt, ám nagyon gazdag jelentésére[2] utal. A kenyérízek ugyan sokfélék lehetnek (noha a kenyér olyan eledel, amit nem vagy alig ízesítenek), és ebből a szempontból beszélhetünk különböző etnikumok kenyeréről, de ezek másolhatók, elkészítési receptjük átvehető. Elvitathatatlan identifikációs funkciója azonban csak a kenyér eszmei tartalmának van. Olyan tartalma, mely bármely néprajzost izgalomba hozhat.

Minek tekintjük a kenyeret?

Egyszerű éteknek, mindennapi eledelnek vagy titkos lelkiségünk, lelkivilágunk elmaradhatatlan tartozékának, szükségletének, ami iránt nem tudunk, főleg nem tudtunk semmi más táplálékkal szemben (pl. a pityókával szemben sem, ami szintén mindennapi eledelünk) úgy viselkedni, úgy érezni, lelkünkben vibrálni, mint a kenyérrel szemben? És ez olyan magyar lelki sajátosság, ami méltán nevezteti a kenyeret magyarok kenyerének, ami sem kisajátítást, sem elsajátítást nem jelent senki más kenyerének kárára. A magyarok évente ünneplik, rituális ünnepséget ülnek körülötte, rituális szimbólumnak is tekintik különleges alkalmakkor[3], mint valami szent ereklyének, mágikus erőt tulajdonítanak ma is neki, a XXI. században. Az egymáshoz való kötődés megvalósulásának erejét tulajdonítjuk neki. „A kötődés nélküli embernek tulajdonságai sincsenek” – írja Hoppál Bulcsú (2013. 15.). Éppen ezért kérdezem:

Szuverén ünnep-e a kenyér ünnepe?

Kérdezem ellentmondásos történetisége okán. Az általános köztudatban augusztus 20-a Szent István királyunk megkoronázásának, a keresztény állam megteremtésének, első királyunk szentté avatásának ünnepe. De volt, amikor ezt a napot az aratás befejezése ünnepének tartották, amihez „számos néphagyomány kapcsolódott”, és amiről később azt mondták, hogy „kitalált hagyomány” (nem minden ok nélkül!), volt, amikor Szent királyunk ünnepének eszmeiségét tompítandó, az új „szovjet típusú” alkotmány ünnepét, az Új kenyér ünnepét is hozza ragasztották. Aztán volt idő, amikor ez utóbbit hivatalosították, egyes vélemények szerint 1945, mások szerint 1949 után. Tény, hogy ez a nap a politikai manipuláció eszköze és alkalma lett, de az is, hogy a köztudatban az a kérdés is kialakult, hogy „Mit is ünneplünk ilyenkor?” A korábbi társítások közül talán az Új kenyér ünnepe bizonyult a legtartósabbnak, aztán mintha elcsitult volna, napjainkbanbúvópatakszerűen fel-felbukkan többnyire a határon túli magyar területeken (pl. 2013-ban Marosvásárhelyen először, de láttam példát a Felvidékre, Délvidékre is vonatkozóan). 1989–90 után Szent István napja tartalmában, eszmeiségében visszakaphatta igazi ünnep-funkcióját, ideológiáját: minden alkalommal visszatérés lett a kezdetekhez, organikus részévé vált közös nemzeti emlékezetünknek. A kenyér pedig maradt ebben a történetben annak, aminek a népi szólás tartja, jó útitársnak, Szent István „tarisznyájában”.

Az egyik legszebb, tartalmában nemesen rituális szimbólum, megvalósításában, kivitelezésében pedig szimbolikus rítus legújabb felbukkanásának tekinthető – a három évvel ezelőtt (2011-ben) elindított, szárába szökött, akkor „Nemzet Kenyeré”-nek, 2013-tól „Magyarok Kenyeré”-nek nevezett, nemzeti mozgalom.[4] A fenti néprajzi eredetű és tartalmú vonatkozások alapján méltó társa Szent István ünnepének. Nem mindennapi affinitással viszonyulok hozzá, annál is inkább, mert tavaly már az egész Székelyföld is bekapcsolódott, búzája benne volt a Nemzet Kenyerében. De benne volt az egész Kárpát-medence magyarsága által küldött búza is, amit jelképesen a mohácsi Szent Miklós vízimalomban őröltek meg, majd a pécsi, szegedi, más pékségekben kenyértésztát gyúrtak, sütöttek belőle, piacra vitték, elajándékozták az arra szorulóknak.

Mindezek ellenére mégis hiányérzettel tekintek ezekre az ünnepekre, mivel a róluk szóló diskurzusok inkább érzelmileg színezettek, lelkes és lelkesítő hangulatkeltés szándékával hangzanak el, őstörténeti szubsztrátumról, eszmei állandóról és a változásokról talán nem is esik szó. Pedig a valamihez való ragaszkodásunkat – történelmi eseményekre, nagy sorsfordulatokra gondolok – irántuk való hűségünk kifejezéseként kellene megélnünk. Azonosulok Hoppál Bulcsú gondolataival, melyek szerint „Egy nemzet élettörténetének konkrétumai felvetik a transzcedentális cél, vagyis más szóval az értelem kérdését”, mivelhogy „csak egy történelmen túlmutató, nyitott hagyomány képes értelmet adni a pőre… történelemnek”. (2013. 17.) Ezért tartom fontosnak látni, hogy…

Honnan jönnek az ünnep gyökerei?

Az emberiség kultúrtörténete, áhítattörténete, hiedelemvilága egyértelműen példázzák, hogy nagy alkotások, nagy kezdeményezések csak akkor jönnek létre, ha őstudásból fakadnak[5] (lásd legjelentősebb európai, illetve egyetemes vallásos és világi ünnepeinket[6]). Én ezt fedeztem fel, ezt látom a Magyarok Kenyere összmagyar rendezvényben is (a sajtóban programnak nevezik, amitől viszolygok), formai kivitelezésével, összetett eszmeiségével egyaránt. Tudnunk kell azonban, vagy illene tudnunk, hogy miben rejlik a kezdeményezés erkölcsi és szellemi értéke, mi az őstudás benne? Annál is inkább, mivel Dömötör Tekla következtetését idézve, „más és más eredményeket kapunk, ha a rítusokat eredetük szerint, formai, tartalmi vagy pszichológiai stb. szempontból osztályozzuk. (1974. 34.) Rádöbbenünk, hogy „egy és ugyanazon rítusforma hányféle tartalmat rejthet, üzenetet közvetíthet, aszerint, hogy mi a közösségi megállapodás” (uo.). Ez a szempont, amit a népi műveltség igen érdekes sajátosságaként szoktam társadalmi konszenzusnak nevezni, tárgyalt témánk esetében különleges fontossággal bír. Számtalanszor megtapasztaltam, hogy a sorsforduló helyzeteket, feszültséget, nem ritkán bizalmatlansági érzéseket gerjesztő állapotok kísérik. Ez alól nem mentes sem a születés, sem a házasságkötés, sem az elmúlás. Hát akkor az egész nemzetet érintő sorsfordulat!? A cselekvés soha sem jár magára: lelki és szellemi tehetetlenség, tétovázás előzi meg vagy kíséri. A döntés, a választás kényszere az emberiség egyik legősibb dilemmája. Alig van népmese, amelyik nem ezzel a lelki teherrel kezdődne. A tehetetlenségi állapotból való kilépésben jelképes lények segítik a hőst, ők lesznek a hős alkalom- és szükségszerinti szövetségesei. Úgy gondolom, hogy az ősmondák világában ez a szerepkör a rítusokra hárult. Sorsfordító rítusokra, melyekről ma is azt gondolja az ember, hogy hittartalmuk van. A sorsfordító döntéseket – akár egyéni, akár közösségi, akár nemzeti – nem elég csak mentális szinten, taktikai lépésekben gondolkodva, spekulálva meghozni. Belső, lelki igény szerint is törvényesíteni, „legitimizálni” kell. Szerintem ezt a lépést mulasztotta el például Kőmíves Kelemen és román megfelelője, Manole mester. Mindketten átlépték, semmibe vették tudatosan vagy tudatlanságukban (mint valami új kor dölyfös hősei), hogy a nagy munkát a Föld lelkének kibékítésével kell kezdeni, vagyis előbb lelki szinten kell lerendezni. Mulasztásukért drága árat fizettek.[7] Ezt a paktumot tudta még a XX. század szántó-vetője is, aki a szántást keresztvetéssel kezdte.

Ha túl akarunk lépni a puszta szervezés, a technológiai kivitelezés, a propaganda szintjén (egyelőre) megrekedt ünnepen (ami sajnos ma még jellemző), ha nem akarjuk ideje korán elkoptatni, lejáratni azt, akkor ismernünk kell(ene) az amúgy bölcs kezdeményezés erkölcsi vagy tudatunk mélyén hordott lelki titkát, rejtélyét. Már maga az ünnep szavunk figyelmeztet erre, hiszen minden ünnep, ha belegondolunk, egy-egy visszatérés a kezdetekhez. Ha tudjuk ünnepeink, kultúránk kezdeteit, gyökereit, akkor összetartó erejének biztosabb távlata lesz. Ez a távlat egyenes arányban lesz a megismerés relatív mélységével. Relatívnak nevezem a megismerés mélységét, hiszen Thomas Mann is, mintha egy alaphangot ütne le valamely zongora valamely billentyűjén, így kezdi József és testvérei című regényét: „Mélységes mély a múltnak kútja”. Sokszor hisszük (nálunk felé sem ritka jelenség), hogy elértük valaminek a fenekét. Ez hamis illúzió. „Így vannak – idézem újra T. Mann-t – feltételes jellegű kezdetek, melyek bizonyos közösség, néptörzs vagy hitcsalád külön hagyományának őskezdetét jelentik gyakorlati-térbeli értelemben, úgy, hogy az emlékezet, ha talán tudja is, hogy a kút mélyének evvel még korántsem ért komolyan a fenekére, nemzeti szempontból megnyugodhat s személyes-történeti megállapodáshoz eljuthat efféle őskezdet révén”. (1963. 11.)

Nos, szerintem abból adódik, abban rejlik a Magyarok Kenyere erkölcsi és szellemi értéke, súlya, ami méltán feljogosít a kisajátításra, hogy hosszú, távoli múltra, őstudásra, szövetségeket kötő rítusokra, szertartásokra emlékeztetik közösségi emlékezetünket, ami minden nép és nemzet óriási belső energiatartaléka. Szavaimmal azt szeretném elmondani, az emberi sorsforduló szokások – születés, házasság, halál – kutatásainak során gyűjtött analóg példák alapján vallani, hogy a Nemzet Kenyere rítusának igen ősi, európai, még inkább ázsiai mágikus hiedelem a szellemi alapja. Ennek a spirituális lényege pedig az, hogy az együtt elfogyasztott étkek és italok az elfogyasztók között diszkrét lelki és eszmei, lelkiismereti, szellemi, tudati, cselekvési kötődéseket, elkötelezett szövetséget hoznak létre. Szendrey Ákos írja az új házasokról, hogy „Igen elterjedt az a gondolat, hogy két személy együttevése szoros kapcsolatot idéz elő, mivel ugyanaz a táplálékanyag megy át mind a két testbe”. (1932. 31.) Kagarovra, a leningrádi (ma szentpétervári) egyetem professzorára hivatkozik, aki elsők közt rendszerezte főleg a lakodalomhoz, vagyis a párosodáshoz kapcsolódó hiedelmeket, és aki az együttevés rítusát a kopulativ, azaz a befogadó, összekapcsoló rítusok egyik alcsoportjába, a szindazmikus[8] rítusok közé sorolta, mivel ezek biztosítják a házasok szövetségét és egyetértését. (lásd uo.) Azt is megjegyzi, hogy „ezen szertartások megfigyelése és pontos leírása a magyar őstörténet kutatása szempontjából fontosabb, mint a lakodalmi versek, rigmusok lejegyzése”. (uő. 32.) Ennek a szemléletnek tudománytörténeti folytonosságára világít rá Hofer Tamás, amikor a népi kultúra és őstörténet kapcsolatát vizsgálja, és megállapítja olyan törekvésnek a létét, hogy „a népi kulturális örökség egyes összetevőit beillesszék konkrét történeti folyamatokba”. (1997. 12.) Az együttevés rítusát, amit a csíkszentdomokosi lakodalom esetében is leírtam, de az egész magyar nyelvterületre jellemző, Szendrey Ákos és Szendrey Zsigmond is, aki Kagarov rendszertanát[9] lefordította és a magyar népi kultúra rendszerezésére is alkalmazta (lásd 1933. 21–30.) , egyértelműen ősi házasságkötési szertartásnak tekinti. Ugyanakkor szerintem történeti forrásnak is tekinthető olyan esetekben, helyzetekben, amikor egy közösség, egy nép nagy sorsfordulat, politikailag is nagy választás elé kerül, akárcsak a házasságra lépők, és analóg módon a kor szelleme, gyakorlata szerint cselekszik. Azt még fontosnak tartom kiemelni, hogy az étkek, italok elfogyasztásában nagy szerepet játszott és játszik a szándék, a cél, az alkalom, melyeknek alárendelődnek az elfogyasztás eszközei és nem utolsó sorban az elfogyasztás retorikája, verbális kísérete. A sikert viszont a mágikus hit mint szellemi erő, és a rítus szimbiózisa biztosította. Ebben a jelenségben azt tekintem különösnek, hogy a történelmi, társadalmi, szellemi élet kölcsönös rekonstruálása, a történelem szempontjából fontos adatok a népi kultúra általi megerősítését indíthatja el, és fordítva is ez történik.

Akkor hát ássunk még mélyebbre, mivel munkáimban nem kedvelem a kijelentések szintjén való megállást.

Vérszerződés, avagy a hűség és hűtlenség néprajza

Háborúk, háborúskodások, szövetségek, szerződések, összefogások, eskütételek, mindhalálig hűségesek, hűtlenségek, esküszegések, árulások, stb. történetei szinkretikus jelenségei az emberiség történetének, talán egyidősök is vele. Ezek a lelki jelenségeket megnevező szavak a történeti munkákban is megtalálhatók, szerintem azonban néprajzi szubsztrátumuk is van, melyeket a néprajz mint néplélektani jelenségeket nem kerülhet ki, nem hagyhat figyelmen kívül azon a címen, hogy nem lehetett, nincs és nem is lehet közük a nagy történelmi fordulatokhoz, eseményekhez.

Mi köze ennek a felvetésnek a Magyarok Kenyeréhez? – kérdezheti bárki. Nos, ennek a szövevényes hálónak a szálait, néprajz és történelem összesodródásait próbálom felszedni, felvetni a magam látása szerint egy képzelt szövőszékre, követve előre és vissza, színére és fonákjára egy láthatatlan végtermék alakulását.

Az induláshoz néhány, hozzánk, honfoglaló magyarokhoz közel álló, vagy éppen rólunk szóló lélektani és viselkedésbeli adatot, feljegyzést idézek.

„Fürkészők és színlelők, barátságtalanok és megbízhatatlanok, telhetetlen kincsszomj rabjai; semmibe se veszik az esküt, sem szerződéseket nem tartanak meg, sem ajándékokkal nem elégszenek meg, hanem mielőtt az adottat elfogadnák, fondorlaton és az egyezség megszegésén törik a fejüket” olvasható Hansgerd[10] tanulmányában, aki Szádeczky-Kardos után idézi egy 7. század elején élő ismeretlen szerző feljegyzését a lovasnomád avarok és türkök hajlamáról „a hűtlenségre és szerződésszegésre” vonatkozóan (Hansgerd 1997. 133.).

A hunokkal kapcsolatban egy 300 évvel korábbi, a késő antik történetírót, Ammianus Marcellinust is idézi: „Fegyverszünet esetén hitszegők, megbízhatatlanok. (…) Mindenben a féktelen düh irányítja őket. (…) Könnyen gyúlnak haragra, és annyira ingatagok, hogy akárhányszor ugyanazon a napon ok nélkül elpártolnak szövetségeseiktől, majd pedig megbékélnek anélkül, hogy bárki is engesztelné őket” (uo.).

Hasonló feljegyzések a nomádokról, akik „egész Ázsián keresztül vonultak” már a Kr. előtti 5. század óta ismertek, kiemelve azt, hogy „a barbárok között a legvadabbak azok, akik messze Északon és a szkíták országának szomszédságában laknak…” (Lásd uő. 334.). Ez utóbbi szomszédság a magyarokra is érvényes, akikről Widukind külön feljegyzi, hogy „eskü- és szerződésszegők”[11].

Hogyan, milyen módon kötöttek szerződéseket?

És miben rejlett ezek jogi alapja? Kérdezem, mert az előbbi idézet szerint az esküt semmibe vették, a szerződéseket nem tartották meg. Minden következmény nélkül? Kérdezem újra. Ezek az óvilágban, a Krisztus előtti évszázadoktól keletkeztek. „A szteppe nomádjai ugyan gyakran változtatták életterüket, hagyományaikhoz rendkívüli módon ragaszkodtak” (Hansgerd 1997. 335.). Természetesen a népjogi normákhoz is.

Szintén Hansgerd világít rá arra, hogy „a szerződéskötések különböző módozatainak középpontjában általában az eskü állott. Minden eskü mágikus és szakrális rituálé, amely egy vagy több szimbolikus cselekvésből tevődött össze. Ezek azt a kötelező önelátkozást (kiemelés általam) juttatták kifejezésre, amelynek a következményével az eskütevőnek számolnia kellett, amennyiben esküjét, illetve a szerződést megszegte. A rituális önelátkozás tehát védelmet nyújtott a szerződő feleknek egymás becsületes szándékát illetően” (uo.). Az említett szerző példáiból csupán néhányat idézek: a bizánciakkal 580-ban békeszerződést kötő, kardját kivonó „avar Kagán átkot mondott saját magára és az egész avar népre: Kardtól vesszen el akkor maga és az avarok egész törzse” (uő. 336.). A besenyőknél és kunoknál, akik kutyára tettek esküt, a szerződés középpontjában szintén az önelátkozás állott: „Így vágjanak szét engem és így ömöljön a vérem.” Egy pátriárka 917-ből származó feljegyzése szerint „Ezeket az esküket nem lehet félvállról venni, mert ezeknek nagy jelentősége és misztikus értelme volt”. (Hansgerd i. m. 338–339.) A mongoloknál is a szerződéskötési ceremónia középpontjában az eskü állt, ami „kötelező önelátkozással végződött”. (uo.)

A kutyára tett eskü és kutyaáldozattal (a leggyakrabban előforduló áldozati állat), más állattal (marha, juh, ló) végzett áldozattal párhuzamosan a törököknél, mongoloknál szokásban volt a testvérré fogadás[12]. A felek életre szóló barátságra tettek esküt, „amit azzal erősítettek meg, hogy összekevert vérüket egy edényből megisszák”. (Hansgerd i. m. 341.) A szerző azt is megjegyzi, hogy „A testvérré fogadás szokása hosszú múltra tekint vissza, és az eurázsiai szteppén már a szkíták is ismerték”. (uo.)

 

1. Vérszerződés (Aranylemez egy szkíta királysírból)

 

Herodotosz így írja le a rítus legfontosabb mozzanatát: „Az eskütevők megszúrják magukat árral, vagy kisebb sebet vágnak a testükön tőrrel, és vérüket egy nagy agyagcsészében borral keverik…, majd a szerződést kötő felek elmondják az esküformát és megisszák a vért”. (uő. 341–342.)

Katona Imre a vérszerződést a néppé válás, a néppé avatódás részének tekinti[13]: „A honfoglaló magyarság közvetlenül a Kazár Birodalom modelljét átvéve vált néppé: ennek mondai emléke a vérszerződés és Álmos fejedelemmé választása. A törzsek egymást követő csatlakozásával feltehetőleg többször is sor került »vérszerződésre«, mely közéleti síkon az írásbeliség általánosabbá válása előtt a szoros szövetségkötés egyik módja lehetett, (…) A vérszerződés tehát „széles körben elterjedt népi joggyakorlat emléke” (Katona 1997. 268.). Róna-Tas András is a törzsszövetség fontos szerepét emeli ki a néppé válás folyamatát követve: „A törzsszövetség (…) huzamosabb fennállása esetén, elősegítette a népközösség, az etnikum kialakulását, vagy tartóssá tette fennmaradását” (1997. 27.).

Anonymus Gestájának a vérszerződésre vonatkozó két pontját idézem: „Az eskü negyedik szakasza így hangzott: Hogyha valaki utódaik közül hűtlen lenne a vezér személyéhez, vagy egyenetlenséget szítana a vezér és rokonai között, a bűnösnek vére omoljon, amint az ő vérük omlott az esküben, melyet Álmos vezérnek tettek. Az eskü ötödik szakasza így hangzott: Hogyha valaki Álmos vezér és a többi fejedelmi személyek utódai közül az esküvel kötött megállapodásokat meg akarná szegni, örök átok sújtsa.”

A fenti, és nemcsak a fenti példák alapján úgy gondolom[14], Álmosnak meg volt minden oka, hogy kora, a mondhatni kontinentális népi jog szertartása szerint és annak szellemében, a hagyomány kényszere alatt vagy a szokásjog természetes gyakorlata szerint járjon el és vérszerződést kérjen/követeljen a hét vezértől. A kor szellemét és hagyományait ismerő, feltételezhetően kiváló emberismerettel rendelkező vezér, tételezzük fel, hogy jóhiszemű bizalmatlansággal a vérszerződés rítusához társított esküre és önátokra szólította fel őket. Amiket „nem lehet félvállról venni”, ismétlem a már említett pátriárka szavait, mert a tét a magyarság legnagyobb vállalkozása – a honfoglalás – volt, amit a szteppén mozgó, feltehetőleg nem is egészen homogenizálódott törzsekkel, azok vezéreivel kellett végrehajtani. Annál is inkább mert a honfoglalás mellett való döntést nem kalandozási ambíció váltotta ki, hanem, „gazdasági szükségszerűség…, a magyarok félnomád etnikumának etelközi szállásterületét elhagyásra késztető 9. század végén kezdődő szárazsági hullám”, egy beláthatatlan következményekkel járó „ökológiai katasztrófa” (Veres Péter 1997. 132.). Gondolatmenetem csaknem azonos a Sebestyén Gyuláéval: „Egyfelől a nagy vállalkozás előtt, másfelől a feltételezhető szervezési gyengeség okán nem három fejedelemmel (mint addig: nagyfejedelem, fővezér, főbíró – pontosítás általam), hanem hét vezérrel vagy kapitánnyal kellett elfoglalni az országot”, vagyis megélhetési szállásteret keresni. A nagy cél elérése már akkor sem tűrhette a széthúzást. Kockáztatni bármit is, végzetes lett volna Európába jutásuk szempontjából. Hiszen eskü és önátkozás nélkül mindenki azt tehet, amit akár pillanatnyi érdeke, szándéka vagy tudatlansága, behatárolt, a távlatokat felmérni képtelen gondolatvilága, rest természete sugall. Szokáskutatói tapasztalatom alapján tekintek vissza az örök bűnre, és úgy gondolom, hogy a feladat nagysága és súlya tette szükségessé a keleti kultúrában ismert és gyakorolt vérszerződés megkötését, hogy tartaná össze a hét törzset. Ehhez járulhatott hozza a szövetségek sorában gyakran felbukkanó szószegés jelensége mint morális tényező ( láthattuk, hogyan vélekedtek a magyarokról is a korabeli feljegyzések). Ennek elkerülése érdekében fogalmazódott meg az esküszöveg záradéka, az önátkozás, aminek mágikus, malefikus (rosszat hozó, ártó) hatásában úgy hihettek, mint hisznek a mai napig is az átok, különösen a szülői, az anyai (!) átok súlyában[15] csaknem függetlenül az iskolázottsági szinttől[16] (lásd Balázs 1994. 204–208.).

A vérszerződés jogi és mágikus értelembe vett súlyát vélem felfedezni László Gyula megjegyzésében, illetve illusztrációjában: „Régi krónikák szólnak arról, hogy a vezérek tanácskozni is lovon ülve tanácskoztak. Így hát bizonyára a vérszerződést is lovon ülve kötötték. Álmos az ivókürtöt tartja, s abba ereszt minden törzsfőnöke egy-egy cseppnyi vért, hogy aztán borral keverve, mindenki igyék belőle.” (1982. 12.) Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a székelyföldi, csíkszentdomokosi lakodalmak rituális szertartásosságában látom ezt viszont. Pontosabban azt, hogy minden sorsfordulatnak csak akkor van meggyőző és garantált sikere, ha méltósággal és mágikusan ritualizálják.

 

2. Székely Bertalan: Vérszerződés. Falfestmény a kecskeméti városháza dísztermében

3. Vérszerződés. László Gyula rajza

 

A honfoglalás előtti vérszerződés (láttuk, hogy többször is megismételhették), de minden eskü a népi jog szemszögéből az akkori hadvezetés és korszellem szerint nagy stratégiai húzásnak, a lelkiismeret ébrentartásának tekinthető. A hamis eskü, az esküszegés pedig mindennek tagadása, lerombolása, cinizmusa. Szakmai szemmel értékelve, Álmos tehát jól átgondolt stratégiai tervet követett, melyet korának szellemi, lelki megnyilatkozására, a mágiára helyezett.

A történészek kétségbe vonják az Anonymus által leírt honfoglaló magyar vezérek vérszerződésének történelmi hitelességét, fikciónak tekintik, amit a krónikás „kora társadalmi erőviszonyainak igazolására fogalmazott” (Vö. Hansgerd i. m. 343.; László 1982. 13.)[17]. Noha az altaji népek hagyományaiban a szövetségi (vér)szerződés még a XX. század elején is érvényben volt (Lásd Hansgerd i. m. 343.). A magyarok esetében pedig „a szerződés négyszáz éven át (896–1301-ig) fenntartotta az Árpádok uralmát” (László 1982. 13.).

Szövetség és szerződés szerintem Jézus utolsó vacsorája is, ahol a tét szintén nem kisebb, mint egy új vallás megalkotása. Az együttevés, együttivás szövetséget létrehozó ábrázolása a grafikában korán megjelent. A 9. századból fennmaradt rajz egy bipoláris szerződés – Jézus bal felől, az apostolok jobb felől – ábrázolását nyújtja. Az összefogás eszmeiségét tulajdonképpen a hármas botlábon nyugvó kerek asztalka, a rajta nyugvó kenyerek és boros kehely teremti meg, amit a Megváltó szétoszt tanítványainak az utolsó vacsorán. Úgy gondolom a szerződés, a szövetség gondolata, a szerződés ügye melletti elkötelezettség eszmeiségét teljességében, témánk szemszögéből, a világhírű flamand festő, Rubens[18] ragadta meg: a közismerten megjelenített hosszú asztal melletti, előkelő vendégek horizontális ültetési modellje helyett kisebb asztalt (noha szögletes) ülnek körül az apostolok.[19]

 

4.Utolsó vacsora. Elefántcsont könyvfedél részlete, 850 körül. Berlini Állami Múzeum

5. Rubens: Utolsó vacsora

 

Ezúttal Jézus a kép központi alakja, előtte boros kehely, kezében zsemleszerű kenyér. Az apostolok egy kivétellel (Júdás) mind Jézusra szögezik szemüket, feszült tekintettel hallgatják spirituális testamentumát, miközben Ő az ég fele emeli szemét. A Megváltó körüli elhelyezkedés és a központi vezér vertikális tekintete a szövetség dimenzióit, misztikus és szakrális módozatait sugározza. Ma is vita tárgyát képezheti, hogy melyiknek volt nehezebb feladata: Árpádnak és vezéreinek, vagy Jézusnak és apostolainak. Az előbbiek földi- lelkiismereti dimenzióban szövetkeztek, heten (nyolcan), az apostolok 12-en (11-en), földi, szellemi és kozmikus viszonyrendszerben. Mindkettőjük számára azonban egyformán fontos volt a szövetség létrehozása és annak erkölcsi garanciája, lelki kohéziója, mindkettőjük lényegében, tartalmában azonos rituális módon szentesítették a szerződést, csupán a rituális eszközök változtak, szimbólumokkal helyettesítve. A kenyér „Ez az én testemmé…”, a bor „Ez az én véremmé” lett. Annak ellenére, hogy tagadják eme rítusok történeti hitelességét, én hiszek bennük, mert vallom, hogy az emberiség története nemcsak leletekből, írott dokumentumokból áll össze, hanem nagyon sok láthatatlan lelki és mentális elemből is. Nélkülük nem léteznének sorsdöntő cselekmények, melyek az emberiség felemelkedésének útját egyengették, mi több, szabták és szilárdították meg.

A vérszerződés, a szövetkezés és mindezek iránti erkölcsi elkötelezettség jogi szubsztrátumának folytonosságát számtalan sorsforduló szokáselemmel is tudnám illusztrálni, melyeket Csíkszentdomokoson gyűjtöttem a XX–XXI. század mezsgyéjén. A ma is élő lakodalmi lakomára gondolok, amikor és ahol két nemzetség, kétféle rokonság egyesül azért, hogy a társadalom számára új családot alapítson, hitelesen. Eme szövetkezés fokozatos és több szintű pogány (profán) rítus által valósul meg Csíkszentdomokoson, de egyike-másika a magyarság más körében is. Első rituális megnyilvánulása már az eljegyzés alkalmával kezdődik, a kettőbe vágott alma szertartásával, amikor a kettőbe vágott alma magjait is együtt ették meg a jegyesek. Aztán következett a Deusz-pálinka[20] és kalács együttes elfogyasztása a menyasszony kikérése, kivétele alkalmával, ami éjfélkor, a menyasszony bekontyolása után megismétlődik kontylével és kaláccsal (Bővebben lásd Balázs 1994. 91–122.; 144–146.). Az egyházi esküvő után, illetve az új házba való belépésük után nyomban, a ház külön kamrájában, tanúk kizárásával tojásrántottát etettek az új párral, egy tányérból. „Ezelőtt minden pár egy tálból evett, a vendégek is, hogy legyenek egyek, a sors minden helyzetében, hogy semmi ne választhassa el őket” (lásd Balázs i. m. 126., 189., 257–260.).

 

6–7–8. Deusz-pálinka és kalács – mint rituális étek és ital elfogyasztása az új pár és a két násznép által (Fotók: Sipos Szabolcs, Balázs Lajos)

 

Gondolok a keresztelő lakomára, ahol az egyik legfontosabb társadalmi intézményre, a komaságra[21] fogyasztanak ugyanazon étkekből, italokból. Gondolok a gyászban való együttérzés „sarok kenyér” együttes elfogyasztásában megnyilvánuló szövetségre.

 

9. A temetésen résztvevők számára megterített, „sarok kenyeres”, alamizsnás asztalok (Fotó: Balázs Lajos)

 

Említhetném a polgári és magas körök visszatérő ünnepi vacsoráit, ebédeit, melyeket egyazon vágy, egy siker reményében fogyasztanak. Ugyanezen rítusok jelen vannak a diplomáciában is már ősidőktől fogva. Más szóval, a törzsek, nemzetségek, rokonság, komák, új házasok, Jézus és az apostolok egymáshoz való kötődése a tét, egy magasabb ügy megvalósítása érdekében. Mindeniket azonos cél motivál: az együvé tartozás[22], az együtt cselekvés. De a világi, egyházi, politikai élet csúcspillanatait is említhetem, amikor a megválasztott államfők, egyházfők, magas hivatalnokok, katonatisztek és katonák stb. felesküsznek. Az eskü utolsó mondata minden alkalommal így hangzik: „Isten engem úgy segéljen!” Vagyis hogyan? Úgy, amilyen mértékben teljesítem az eskümet. Számomra egyértelmű, hogy az ősi eskü rítusának teljes survivaljaival, alapeszméjének megszelídült túlélésével állunk szemben. Az eskütevők nem vért csapolnak, nem állatokat áldoznak fel pogány hit szerint, de kezüket teszik a Bibliára, a hit foglalatára. Más szóval, az analógiás mágia indukálta azonnali és végzetes félelem helyett az istenfélelem ébresztődik fel, ültetődik el az eskütevőben, és hosszú távon hat. A korábbi vérontás képzete a rossz sors önmaga ellen való kihívására, a vele való szembesülésre váltódik, ha esküszegőnek bizonyul.

És egy lényeges közös vonás: valamennyi szerződéses rítusra csak kivételes alkalmakkor, más-más dimenzióban ugyan – a honfoglalástól a házasságon át a keresztelőig stb. – kerül sor, és kettősség jellemző: 1. a kivitelezés formai (technikai) változatossága, 2. a tartalmi azonosság: szövetségkötés. Mindezek a történészek szemléletével szemben és ellenében a magyarság (de nemcsak a magyarság) korai pogány hit- és lelki világának bizonyítékai, a szellemi folytonosság dialektikájának dokumentumai.

Vissza a Magyarok Kenyeréhez

A Magyarok Kenyere pedig ma, mint mondám, szimbolikus rítus és rituális szimbólum gyanánt szintén arra hívatott, hogy összekösse lélekben, gondolatainkban a magyarságot, szövetséget köttessen köztünk a nemzet szétdaraboltsága ellenére, a politikai határok fölött, a közös emlékezés katartikus erejével. Minduntalan Eliade egyik gondolata jut eszembe, mely szerint ha valami végképpen elromlott, vissza kell térni a kezdetekhez. „Az idő művét vissza kell vonni, a teremtést megelőző pirkadatpillanatot kell visszanyerni, ami emberi síkon azt jelenti, hogy vissza kell térni a létezés tiszta lapjához…, ahol még semmi sem mocskolódott be, semmi sem romlott el.” (1987. 185.)

A válogatott példák összevetése után arra a majdnem zárógondolatra jutok, hogy a Magyarok Kenyere a magyarság határok fölötti egyesítése eszmeiségének a mítosza. Újkori Szövetségi Szerződés, együvé tartozásunk, önazonosságunk olyan rituális nyilatkozata, amit most már nem a választottak, nem a vezérek, hanem a magyar nép egésze vállal fel, nem a véráldozat, vérszerződés, véreskü rítusával, hanem nemzeti és egyetemes kultúránk legősibb eledelének, a kenyérnek közös és rituális elfogyasztása által, amibe mélyen, évszázadok sora óta bele van sütve összetartozásunk búzája, lisztje, kovásza és sója, lelkiségünk, eszmeiségünk minden fűszere, kelesztője. Eme őstudás új tartalommal, nemes szándékkal is gazdagodott századunkban. Ilyen kelesztőnek, ízesítőnek tekintem azt a kezdeményezést, mellyel Böjte atya árvái (ahogyan a köznyelvben nevezik őket) a Magyarok kenyere által, rituálisan, a nemzet árváivá lépnek elő, a nemzet pedig így közli és tudatosítja tagjaiban, hogy árváiról gondoskodik, megalapozva ezzel számukra is az összetartozás érzését, a létbiztonság nyugalmát.

Néhány szó a búzáról,

a kenyér legfontosabb, talán legszentebb alapanyagáról. Mert a dolgok összetartoznak, és mint a fenti gondolatvezetés bizonyítja, a jelenségek gyökerei sokkal távolabb is, és mélyebben is vannak annál, mint ahol felfedeztük. Miért nem tudunk úgy viszonyulni más mindennapi eledelünkhöz is, mint mondottam bevezető soraimban, például a pityókához? A pityóka/burgonya miért idegen szellemiségünk, lelkiségünk minden megnyilvánulásától? A táplálék jelentésén túl miért nem fedeztünk fel semmit benne, még itt, a Székelyföldön sem, ahol az a szólás járta, megboldogult nagyanyámat idézem, hogy „Ha nem tudod mit főzzél ebédre (vacsorára), ne törd magad, kezdjed hántani a pityókát!” A Székelyföldön, mely a pityókatermesztés hazájaként honosodott meg a köztudatban, a „csíki pityóka” egyféle minőségi márkanév, de soha nem lett, valószínű nem is lesz rituális szimbólum.

Számíthat-e ebben a történetben az a tény, hogy nem abból az irányból került Európába, mint a búza, nem abból a régióból, ahonnan jöttek honfoglalóink? Számíthat-e az a tény, hogy búza szavunk, ami ugyan nyelvtörténeti adat, de egyben néprajzi, civilizációtörténeti, sőt kultúrtörténeti adat is? A „magyarság szemtermelő gazdálkodásának” része, amivel elődeink „az ugor korban (Kr. e. 2. évezred) ismerkedett meg”. Tehát egyértelműen „ázsiai örökségünk” (Vö. Bellon 1997. 146.). Ezért tételezhető fel szellemi tartalma. Gyűjtő-, kutatótevékenységemben nem találtam olyan helyzetre, amihez ne kapcsolódott volna valami hiedelem, mágikus praktika. Kiváltképpen nem, ha az emberi sorsfordulathoz, emberi léthez valami köze volt. A mágikus hiedelem rítusának megvalósítása, a dolgok belső logikája szerint csak akkor valósulhat meg, ha ősi, illetve nemes eszközökkel, anyagokkal hajtják végre.[23] Ebből adódóan gondolom úgy, hogy a magyarság földművelő életmódjával, a búzatermesztés elterjedésével, az együttevés-ivás mágikus mítoszával együtt vagy ezekkel párhuzamosan, de nekik köszönhetően nőtt fel a búza különleges kultusza, tisztelete.

A magyarság széles körben elterjedt búzatisztelete[24] pedig a magyar kenyértisztelet szubsztrátuma, alapja lett. A búzaszem szellemi töltete a kenyérbe transzponálódott, és kivívta sajátos kettős/duális létét: növénytani és néprajzi-spirituális létét a magyarság tudatában, lelki- és gondolatvilágában. Ezt bizonyítandó idézek egy gyönyörű búzakultusz-maradványból, amit 1989 őszén gyűjtöttem és tanulmányoztam Csíkszentdomokoson[25]. Több adatközlő tudását összevetve tanulmányt is írtam arról a meggyőződésről, hogy minden búzaszemen rajta van Jézusnak a képe[26]. És ez nem csak puszta képzelet vagy képzet, még akkor sem, ha irracionálisnak hangzik.

„Olyan 7-8 éves lehettem, amikor Karda mámá odajött nálunk, s ott a gabona, nemtom, hogy odakerült az asztalra, s odajő, s azt mondja: »Na, figyeljetek ide, nézzétek meg jól a végit – így mutatta nekünk –, egynek sincs olyan, mint a búzának a végin.« S mi mondtuk, hogy az mi, mámá? »Nézd meg, mondta, ez az Úrjézus képe. Azért ilyen tompa az egyik vége, met ott van az Úrjézus képe. A búzán! A bütüs végin, met a másik vége hegyesebb.« Met a tényleg úgy nézett ki, mintha valami kép lett vóna, mintha valami élő kép lett vóna, ott, a végibe a búzának.” (FDBA)

„Édesapámék, mikor aratták a búzát, mutatták rajta az Úrjézus képit. Azon a felin látszik, amelyikkel benne ül a kalászban.” (KÁKR)

Nagy Lajosnétól csupán annyit kérdeztem: kinek a képe látszik a búzaszemen? Gondolkodás nélkül rávágta, „Az Úrjézusnak!” (NLFR)

Kedves Áronné Kovács Zsuzsanna pedig így reagált ugyan erre a kérdésre: „Várjon, hozok a padlásról egy kannával! Na, tessék megnézni! – és a saját szeme elé tartott egy búzaszemet. Teljesen az Úrjézusnak az arca van rajta. Szépen bé van kerítve. Mintha bé vóna rámázva.” Aztán a szemem elé tartotta, és még nagyobb nyomatékkal mondta: „Tessék megnézni. A legkisebb szemen is látszik! Mutassa meg mindenkinek, hogy győződjön meg róla. Nem mese, hanem való igaz… A töviskorona is látszik rajta.” (KAKZS)

Nem térhetek ki a hiedelem részletesebb példázataira, csupán két irányból közelítek feléjük. Az egyik a paraszti pragmatizmus, vagyis a funkció, ami ebben a társadalomban és kultúrájában minden vonatkozásban rendezői elv, még a hitvilágban is, a másik pedig a hit, a lélek szempontja.

„Azt mondta még Karda mámá, a búzát nem szabad elhagyni. Éppen úgy kell féteni, mint a kenyeret. Nem szabad letapodni. Meg kell becsülni.” (FDBA)

„Az Úrjézus az ember táplálására adta a búzát, nem az állatoknak! Az állatok közül csak a madarak ehetnek belőle, met azokra es gondja van a Jóistennek. (…) Az én emberem, mikor kaszával vágta a gabonát, megszólított: »Én minden szálat levágok, s ti pedig nyúljatok utána! Gyűjtsétek essze, met minden szál élet[27].« Amikor csépeltünk es, azt úgy megbecsültük, az aszalólepedőt terítettük mindenhová, ahol hullott, hullhatott.” (NLFR)

„Mü mind a 14 gyermekünköt megtanítottuk (!), hogy kell bánni a búzával s a kenyérrel. Ha a gyermek pazarolt, megvertük. Azt sem engedtük meg, hogy belémenjen, hogy legyúrja azt a búzát.”

„Kölykök vótunk, s reánk vertek, ha gazoltuk a kenyeret. Arra es vigyáztunk, hogy ne menjen kárba egy búzafej sem. Azt es mondták, amikor arattunk, hogy Jézus sír, ha ott hagyod a kalászt.” (KÁKR)

„Amelyik gyermek elhagyta a kalászt, megcsapdosták. Azt mondták neki: »Szedjed az antikrisztusodat kid vagyon! Jézus sír, ha elhagyod a gabonát«.” (KÁFZS)

„A gazdálkodói munka igen sok áldozatot követel, s hitet. Ezért mondták az öreg szülők, s utánuk mi is, hogy Jézus képe rajta van a búzaszemen.” (NLRF)

Egyrészt, tehát a paraszti „kevés is becsüs” gyakorlati elvével, másrészt pedig a búza szakrális tartalmával állunk szemben, de annak felismerésével is, hogy eme tiszteletre építeni lehet, meg lehet teremteni a búza anyagi megbecsülésének, mint gyakorlati haszonnak és vagyonnak a vallásos, lelki motivációját. Ezért idézem utoljára Nagy Lajosné Ferenc Rozália reflexiónak beillő szavait, melyek a földműves munkája és a népi vallásosság transzcendens, ám mégis földi dialektikáját rejti magába: „Édesanyámtól úgy hallottuk, hogy az Úrjézus képe van minden búzaszemen. Ebbe kell így hinnünk. Ő nem tudta megmutatni. Ezt így kell higgyük. Ezt senki se látja rajta., az Úrjézus képit, de higgyük, hogy rajta van. Ezt hinnünk kell. Ez a hit dolga. Hit nélkül nem is tudnánk élni. Áldás csak akkor van, ha munkánkat hittel csináljuk. A Jézus képe nem látszik, csak higgyük. A hit szemével lássuk. Avval lássuk. Azt kérjük a Jóistentől, adjon nekünk erős hitet, met akkor tudunk dolgozni s élni.” (NLFR)

Gondolná-e valaki, hogy a szerény, ám szellemiséggel és hittel telített búzaszem a sajátos paraszti világszemlélet titkát, erejét hordja magában, arra, hogy a transzcendens gondolat, a vallásos érzület és a valós emberi lét között organikus és interaktív kapcsolatot fedezett fel a rítust és jelképet alkotó ember a maga lelki és gyakorlati hasznára? Gondolná-e valaki, hogy a búzaszem is képes filozófiai jelentést hordozni, összekötni az elvont makrovilágot a tapintható, érzékelhető földi léttel? Ez a kötőképesség hatni képes a XXI. század kárpát-medencei magyarságának lelki kötődéseire, ha munkánk termését jó szívvel, hittel megbecsüljük, közös célra összeadjuk, jó kedvvel elfogyasztjuk lelki és testi erőnk gyarapítására.

A Magyarok Kenyere évente megismételt mitikus-mágikus rítusa egy hatalmas tér és idő fölötti lelki és szellemi ív: az első, vérrel kötött egyesítő szerződés korunk szétdarabolt magyarsága kenyérrel kötött remény-szerződése között. A magyarok kenyere nem patikában vásárolható pirula, nem alacsony rendű bódító ital, hanem a mi mindennapi kenyerünkhöz mérhető nemzeti létérzés és léttudat kovásza. Nem más „törzsekkel”, népekkel kell ma ily módon szerződést kötnünk, hanem saját magunkkal: a Kárpát-medencében politikai határokkal mesterségesen elválasztott magyar a magyarral.

Összegezés helyett, gyanánt: a Magyarok Kenyere mint szimbolikus rítus és rituális szimbólum nagyon messziről, búvópatak gyanánt jövő őstudásunk, műveltségünk, szellemiségünk folytonosságának XXI. századi bizonysága. Hát ezért más az augusztus 20-ára, Szent István napjára sütött Magyarok Kenyere.

 

Irodalom

ANONYMUS: Gesta Hungarorum. Fordította: Pais Dezső. mek.oszk.hu/02200/02245/02245.htm‎

BALÁZS Lajos: Az én első tisztességes napom. Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1994.; A nyugtalan lelkiismeret balladái. Korunk. Harmadik folyam X/5. 1999. május. 79–88.; Jézus képe a búzaszemen. Keresztény búzakultusz-maradvány Csíkszentdomokoson. In Növények a folklórban. Magyar Köztársaság Kulturális Intézete, Bukarest, 2005. 205–218.

BELLON Tibor: Földművelés, irtásgazdálkodás. In Honfoglalás és néprajz (Szerk. Kovács László, Paládi-Kovács Attila). Balassi Kiadó, Budapest, 1997. 145–157.

ELIADE, Mircea: A szent és a profán. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987.; Az örök visszatérés mítosza avagy a mindenség és a történelem. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998.; Misztikus születések. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999. stb.

DÖMÖTÖR Tekla: A népszokások költészete. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1974.

GYÖRKÖSY Alajos et alii (szerk.): Ógörög Magyar Nagyszótár. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993.

HANSGERD Göckenjan: Eskü és szerződés az altaji népeknél. In Honfoglalás és néprajz (Szerk. Kovács László, Paládi-Kovács Attila). Balassi Kiadó, Budapest, 1997. 333–345.

HOFER Tamás: Őstörténet a néprajz látószögében. In Honfoglalás és néprajz (Szerk. Kovács László, Paládi-Kovács Attila). Balassi Kiadó, Budapest, 1997. 9–15.

HOPPÁL Bulcsú K.: Magyar eredetfilozófia. Kapu. Az értelmiség magyar folyóirata XXVI. évf. 2013. 10. sz. 15–18.

KAGAROV, Eugene: Essai de classification des rites populaires. La Revista del Instituto de Etnologia, Tucuman. 1931. II. 49. Magyarra fordította, a magyar népszokásokra Szendrey Zsigmond alkalmazta. Lásd SZENDREY Zsigmond

KATONA Imre: A magyar honfoglalás mondaköre. In Honfoglalás és néprajz (Szerk. Kovács László, Paládi-Kovács Attila). Balassi Kiadó, Budapest, 1997. 266–273.

LÁSZLÓ Gyula: 50 rajz a honfoglalókról. Móra Ferenc Könyvkiadó, h. n. 1982.

MANN Thomas: József és testvérei. Magyar Helikon, Budapest, 1963.

RÓNA-TAS András: A néppé válás az újabb kutatások tükrében. In Honfoglalás és néprajz (Szerk. Kovács László, Paládi-Kovács Attila). Balassi Kiadó, Budapest, 1997. 23–32.

SEBESTYÉN Gyula: A magyar honfoglalás mondái. I–II. Budapest, 1905.

SZÁDECZKY-KARDOSS Samu: Az avar történelem forrásai 1. Szeged, 1992.

SZENDREY Ákos: Az új pár együttevésének jelentősége a házasságban. Ethnographia, 1932. 1. sz. 31–32.

SZENDREY Zsigmond: A magyar népszokások osztályozása. Ethnographia, 1933. 1–2. sz. 21–30.

VERES Péter: A honfoglaló magyarok életmódjának vitatott kérdései. In Honfoglalás és néprajz (Szerk. Kovács László, Paládi-Kovács Attila). Balassi Kiadó, Budapest, 1997.109–134.

 

Adatközlők

FDBA: Fazakas Domokosné Bíró Anna, 82 éves, 1989

KÁFZS: Kedves Áronné Ferencz Zsuzsanna, 69 éves, 1993

KÁKR: Kristály Árpádné Kristály Rozália, 57 éves, 1989

NLFR: Nagy Lajosné Ferencz Rozália, 84 éves, 1993

 

Képek jegyzéke

5. old. Vérszerződés (Aranylemez egy szkíta királysírból)

6. old. Székely Bertalan: Vérszerződés. Falfestmény a kecskeméti városháza dísztermében

Vérszerződés.László Gyula rajza

7. old. Utolsó vacsora. Elefántcsont könyvfedél részlete, 850 körül. Berlini Állami Múzeum

Rubens: Utolsó vacsora

7. old. Deusz-pálinka és kalács – mint rituális étek és ital elfogyasztása az új pár és a két násznép által (Fotók: Sipos Szabolcs, Balázs Lajos)

8. old. A temetésen résztvevők számára megterített, „sarok kenyeres”, alamizsnás asztalok (Fotó: Balázs Lajos)



[1]Popovici, Titusról van szó.

[2]Csak feltételezem, hogy nem sok nyelv dicsekedhet azzal, hogy kenyér szava annyira szó- és fogalomtermékeny, mint a magyar.

[3]A románok kivételes (diplomáciai) vendégfogadások alkalmával kenyérrel és sóval köszöntik az érkezőt.

[4]Paládi-Kovács Attila akadémikus magánleveléből idézek „Korinek László, pécsi jogászprofesszor javaslata alapján kelt lábra. Erről az ötletgazda többször is nyilatkozott a magyar rádiókban.”

[5]Ez akár leitmotívumnak is nevezhető visszatérő gondolat Eliade műveiben.

[6]Új év, húsvét, karácsony, pünkösd stb.

[7]Értelmezésem teljesen ellentétes az akadémiai értelmezésekkel, melyek szerint a két balladatípusban „építő áldozatról” van szó. Nem, hanem egy súlyos, mához is szóló elvi mulasztásról, ami megbosszulja magát. Bővebben Balázs 1999.

[8]szinadazm < gör. sün = együtt + dasnos = beszolgáltatni, cselekedni. Tehát együtt cselekedni.

[9]Dömötör Tekla a szokások, rítusok, hiedelmek más csoportosítási kísérleteit is számba veszi (1974. 28–34.) A különböző szempontok, funkciók szerinti rendszerezés ellenére valamennyiben jelen van az együttevés, az egyesülés rítusa, hiedelme.

[10]HansgerdGöckenjan német mongolista, altaista tudós.Giessenben, majd Göttingában volt Kelet- és Közép-Európa középkori történetének kutatója.

[11]Uő. 335. A honfoglalás korának írott forrásai (szerk. Kristó Gyula) c. munkából idézi. Szeged, 1995. 198–199.

[12]Két különböző nemzetséghez tartozó barát között történt

[13]László Gyula pedig így fogalmaz: „A különböző törzsek vezéreinek vérszerződése kovácsolta egybe a magyarságot, úgy is mondhatnánk, hogy a vérszerződés ünnepe a magyar nép születésnapja volt!” (1982. 12.)

[14]Ezt a sorsforduló szokások kutatása alapján is gondolom.

[15]Az önátkozás leitmotívumként jelentkezik Dsida Jenő Psalmus Hungaricus című versében is: „Nagy, éjsötét átkot mondok magamra…, / Epévé változzék a víz, mit lenyelek, / ha téged elfelejtelek! / Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, / mikor nem téged emleget! / Húnyjon ki két szemem világa, / mikor nem rád tekint, / népem, te szent, te kárhozott, te drága!”

[16]Csak felszínes megfigyelésem alapján állíthatom, hogy a cigányság körében, a cigány folklórban az átkozás és önátkozás ma is igen gyakori, nyelvezetében szokatlanul gazdag és színes jelenség. Hallottam ilyet egyik csíkszeredai utcában, hogy „Ha nem mondok igazat, menjek a tifuszba”.

[17]Anélkül, hogy általánosítanék, megjegyzem, hogy világhírű történészek Tróját és a trójai háborút is mesének, Óperenciás tengeren túli területnek tekintették el egészen addig, amíg Schliemann a német kereskedősegéd, aki hitt Homérosz eposzaiban, meséiben mintegy 160 évvel ezelőtt kiásta a 3000 éves Trója romjait.

[18]Rubens Peter Paul, 1577–1640.

[19]A paraszti társadalomban az asztal családi kohéziót létrehozó, fenntartó bútordarab, centrum volt.

[20]Rituális áldomásital és -étek (kürtőskalács), amit a menyasszony kivétele alkalmával fogyasztanak a lakodalom főszereplői és a két násznép.

[21]A komaság általában fontosabb társadalmi intézmény, mint a rokonság. (Lásd Balázs 1999. 346–381.)

[22]Ez a hangulat és tudatállapot jellemzi, ösztönzi a véndiák-, illetve a Székelyföldön meghonosodott kortárstalálkozók bankettjeit is.

[23]Analog példát említek: az igézés, mint népbetegség (Keszeg Vilmos fogalmazásában) gyógyításához, illetve a vízvetés mágikus praktikájához a kút aznapi első merítésből származó, vagy kilenc vízmerítőből nepfelkelte előtt, a folyás irányából vett vízet használnak. Az újszülött első fürösztését „öreg tekenyőbe” végzik, hogy hosszú életű legyen.

[24]Más népek – románok, svábok, osztrákok – agrárkultúrájában is jelen van.

[25]Szegényebb változatai ismertek a magyarság körében, Ausztriában, a románoknál, bizonyára több szláv nép agrár műveltségében.

[26]Balázs 2005.

[27]Fut, reszket a riadt mezőn/ Az égő élet heve./… »Mért fáj neked az égő élet?« (Ady: A grófi szérűn) (Kiemelések általam)




.: tartalomjegyzék