Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Július
Borcsa János

Távlat és rálátás, avagy Molnár Vilmos rövidprózáiról

Kell ahhoz valamiféle rálátás, hogy helyesen ítélj meg dolgokat, jelenségeket, méginkább embert és társadalmat. Hogy például tudj olvasni gondolataikban is...

Éppen ez, amivel rendelkezik Molnár Vilmos egyik mesehőse, a gondolatolvasónak mondott koalamackó, amelyik egy kőrisfa (!) ágán ülve olvas bele úgymond a dombon lévők gondolataiba. Adva van ugyanis számára mint látvány egy birkanyáj. Megtudhatni például így, hogy a nyájat nem egyszerűen a birkák összessége teszi ki, beleértendő, illetve hozzátartozik ugyanis pásztor, kutya, szamár, sőt farkas is. Mindahány külön-külön úgy tekint önmagára, mintha a mások őérte lennének. A farkasnak például meggyőződése, hogy érte hízlalja magát a kövér legelőn a birka, mivel – úgymond – ő és a juh két test, egy lélek, s ezért előbbi szándéka nem lehet más, minthogy legyenek egy test, egy lélek...

Ha jól belegondolunk, egy ilyen „társadalom” távolról sem utópikus, ilyet nem gondolkodók szoktak a jövőbe projektálni, sokkal inkább ilyennel találkozni lépten-nyomon, hol emberi teremtmény társas környezetet hoz létre bárhol a földgolyón. Ahol, mondhatni, folyamatosan zajlik a hiúságok vására. No meg az sem mellőzendő tény, ami a szigetország polgárosodása idején fogalmazódott meg, hogy: homo hominis lupus, azaz ember embernek farkasa...

Ezt belátni persze kell távlat, hogy például legyen az embernek fogalma az eukaliptuszfáról is, ha közönséges kőrisfára akar mászni, mint ahogy ez játékos, abszurd ötletként testet is ölt az író mesefigurájában, s nyilván, kell a földi dolgokra való rálátás is, ami abban az igényben valósulhat meg, ami egy jelszó parafrázisaként úgy hangzik, hogy: „Fára mászni jó.”

Különben a távlat és rálátás igénye, illetve az abszurd „fuvallata”érződik a szerző új rövidprózakötetének szinte minden darabján, az első ciklusba sorolt, jelenünk mindennapjaiban gyökerező novellákban, s ugyanez mondható el a második ciklus nagytörténelmet (világháború, sztálinizmus a Székelyföldön) és személyes, családi emlékezetet idéző elbeszéléseirőlés karcolatairól, valamint az utolsó ciklus irodalmi meséiről.

Ilyen írói szemléletmód és világértelmezés határozza meg Molnár Vilmos bizarr írói világát, amely bizonyára égi mása annak, amely a mai olvasó számára mondhatni mindennapi valóság. Amit írónk teremt, figyelmet érdemlő nyelvi illetékességgel teszi, és ugyanakkor nyelv útján teremtett karakteres világ. A mesemondó sziporkázó nyelvi fordulatokkal fogja meg hallgatóit, s logikai „ugrásokon” és merész képi síkváltásokon keresztül általában csak egy-egy csattanós befejezés után engedi el.

Friss, könnyed észjárás gyújtotta sziporkákon és játékos nyelvi fordulatokon keresztül halad előre a narráció, nem is minden esetben a történet, hanem maga a mesélés módja van hatással az olvasóra. Mondhatni ezek révén talált fogásokat az író a valóságon, amely az embert kihívja nap mint nap. Rámutathat ezáltal az író annak a sérülékenységére, mi sérthetetlennek tartja magát, annak jelentéktelenségére, mi jelentőségteljesnek tűnik a felületes szemlélő számára. A komolynak s nagynak tetsző dolgoknak a nevetés vagy ironikus mosoly a legnagyobb ellensége. Tudja ezt Molnár Vilmos, s tesz róla, hogy minél kevesebb dolog maradjon leleplezetlenül.

Ez az írói törekvés nyilvánul meg a kötet első ciklusába sorolt Béla kézre kerítése című novellában és a harmadik ciklus irodalmi meséi közül a Mese az alvóbajnokról vagy a Mese a varasbékáról címűekben. Előbbi esetében még társadalombíráló élét emelném ki, utóbbinak pedig az iróniával átszőtt bájos világmagyarázatát.

Intellektuális próza, amit írónk művel, többnyire az 1960-as évek erdélyi magyar rövidprózájának a groteszk és abszurd irodalom jegyeit magán viselő vonulatához áll közel. Legszemélyesebb emlékeit is átszűri racionális és nyelvi eszközök igénybevételével, hogy a kellő távolságot előkészítse, a kívánt rálátást arra, amit mindközönségesen ábrázolandó valóságnak mondanak. Mert ha ki is vonul a valóság az irodalomból, igazából nincs irodalom élet nélkül...

Egy közhelyszerűen értelmezett irodalomfelfogásra reflektált Molnár Vilmos már egy korai novellájában, amikor is a narrátor kijelenti, hogy „az a tökéletes írói mű, amelyik visszafelé vagy lóugrásban olvasva is ugyanolyan nagyszerű hatást tesz.” Aztán egy utalással ezt még kézzelfoghatóbbá tette, mondván: „a bűvész nem akkor csinálja a legnagyobb svindlit, amikor kihúzza a nyulat a kalapból, hanem amikor el tudja hitetni velünk, hogy ő most bűvészkedik.” (Svindli, avagy szép, hosszú, meleg őszre várva)

Persze az irodalmat – jobb szó, találóbb metafora híján – inkább varázslatnak mondanám, de különben megjegyzem, hogy Molnár Vilmosról már az Ajtók című antológiában (Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1986) közölt címadó novellája alapján éreztem, hogy elkötelezte magát az irodalommal, azt, hogy az írói mesterséget komolyan veszi, sőt le is írtam akkor azt egy recenzióban, hogy látásmódja sokat ígérő. (Utunk, 1987.12.) Akkoriban, pályája elején írta le azt is – első kötete, a Levél Szingapúrból 1993-ban jelent meg a marosvásárhelyi Mentor kiadásában –, hogy „míg olvassák, minden mese igaz.”

Ezzel a meggyőződéssel írja „meséit” ma is, amelyeknek karakteres világa éppen írójuk mélyen ironikus látásmódját és világértelmezését hordozza magában. Akár a kisemberrel megesett tragikus kimenetelű történetek vagy például egy-egy kistérségben végbement ugyancsak tragikus fordulatok elbeszélése esetében is. Mint amilyent olvashattunk a szovjet marhavagonokba került Pakuts bácsiról, aki élete egyetlen nagy utazását annak köszönhette, hogy fajtiszta németjuhászkutyáját semmilyen politikai szándéktól sem vezérelve Sztálinnak nevezte, s erről a megszállt székelyföldi kisváros szovjet parancsnoka kérésére sem volt hajlandó lemondani.

Ennek a korai, de a rendszerváltást követő első években írott elbeszélésnek mintegy ikerpárja az új kötetből a Történet Bolond Lináról és a Vörös Hadseregről, a tökéletes kontyról meg nagymamámról című novella. (Ezzel nyert különdíjat a szerző az E-MIL és az Irodalmi Jelen 2004-es közös novellapályázatán.) Még az egyik epizódszereplő, a tolmácsként használt nyugalmazott énektanár is azonos a két írásban, az írónak ugyanazon világháborús legendáriumából való figurája. Az új írás a nagymamát mint a fordulatokban nem szűköldködő mindennapi, történelem alatti lét cselekvő fuguráját mutatja be, aki válságos helyzetekben mindig életmentő megoldásokat talált. Így 1944 háborús őszén is ő volt, ki a szovjet megszállóktól való félelemben élő falusi utca lakóit mintegy húsz percre (!) úgymond felszabadította. A nagymama volt ugyanis, aki a falu bolondjának, egy vénlánynak a kontyába rejtette el a szomszéd értéktelen csergőóráját, amely váratlan megszólalásával aztán egy öröklétnek tűnő feszült pillanat után visszafojthatatlan röhögést váltott ki a felfegyverzett komoly „felszabadítókban”, s ennek nyomán az utcabeliek is fokozatosan felszabadultak a félelem alól, bolondünnepekre emlékeztető diadalmenetben vonult végig az utcán őslakó és megszálló, legelöl a rábízott holmit megőrző nagymama a falu bolondjával, akiktől eltanulhatták a harci feladataiktól pillanatra megfeledkezett szovjet katonák, hogy öreg nagynénik kontyában lesz legjobb helye majd otthon a sok zabrált csergőórának... Csak az a kár – jegyzi meg ironikusan az elbeszélő a nagymama furcsa óramentő akciójával kapcsolatban –, hogy az utcabeliek győzelméről a „felszabadító” szovjet hadsereg nem tudott, illetve hogy a háború utáni béketárgyalásokra a nagymamát nem hívták meg, mert akkor másként alakulhatott volna kishazánk sorsa...

Ezúttal is az író fontos kérdéseket a tőle megszokott váratlan nézőpontból s groteszk ábrázolást választva közelít meg, s így novellája valóban nagyszerű hatást tesz az olvasóra – akár visszafelé olvasva is úgymond.

Akárcsak a címadó írás, a kimondottan is Tamási-novellára (Ördögváltozás Csíkban) utaló Az ördög megint Csíkban című. Ezzel egyúttal másik írói forrását, illetve irodalmi kapcsolódását is jelzi Molnár Vilmos, a székely népi humorban és játékosságban bővelkedő két világháború közötti erdélyi elbeszélésirodalomhoz való kötődését. Az írónak ehhez a vonulathoz tartozó rövidprózái, hasonlóképpen irodalmi meséi (műmeséi) – a szerencséről, az alvóbajnokról, a varas békáról, a koalamackóról szólók – szintén megérdemlik az olvasó figyelmét, s amíg olvassuk ezeket, bizonyára igaznak, illetve hitelesnek is tartjuk.




.: tartalomjegyzék