Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Július
Fekete J. József

Az ördög olykor beleköp a levesbe

Az Alkotóban egymás mellett jól megférő Szerző, Író és Elbeszélő közül kétségkívül az Elbeszélő hagyott legmeghatározóbb lenyomatot a Csíkszeredában élő Molnár Vilmos prózájában. Az Elbeszélő számára ugyanis kevésbé fontos a téma, mert bármiről a rekeszizmokat próbára tevő elbeszélést tud kerekíteni. Szövegeit nem is azért olvassuk, mert kíváncsiak lennénk elbeszélései cselekményére, csattanójára, hanem mert lebilincsel csavaros észjárásával és káprázatos nyelvhasználatával. E kettő, a furfang és a sajátos nyelvezet teszi jellegzetesen molnárvilmosossá a szerző Az ördög megint Csíkban kötetének elbeszéléseit, meséit, kisprózáit, és ugyancsak e kettő tartja egységben az egymástól elkülönböződő műfajú szövegeket.

Mindennek tetejében az Író remekül ír. Nagyon tud például szöveget indítani. Ki ne kezdene bele egy olyan elbeszélés olvasásába, amelynek első mondata így hangzik: „Csütörtök reggel Bereczki Paula háromnapos vízihullájának alakját felöltve megérkeztek a marslakók.”  Vagy így: „Nagyanyám egy belevaló srác volt.” Vagy így: „– Baj van Köpecen – mondta az ördög kedvetlenül, majd felszedelőzködött és átment Csíkba.” Ahová egyébként nem szívesen járt, mert Tamási Áron szerint egy farsangon már megbicskázták Csíkszentmihályon. Molnár Vilmos elbeszélésében nem esik különösebb baja, csupán lóvá teszi, alaposan átveri, megszívatja egy helyi ember, amivel egy időre ismét elveszi a kedvét a vidék látogatásától. Amikor végére érünk az elbeszéléseknek, kiderül, hogy az Író remek, sommás zárómondatokat is produkál, itt például ezt: „Az ördög ugyan nem bír a csíkiakkal, de mikor csak teheti, beleköp a levesükbe.” Ebben az egyetlen mondatban tükröződik vissza mindaz a monumentalitás és metafizikai tágasság, amit a Szerző egybefog szövegeiben.

Ugyanis módfelett különös dolgok is megtörténnek az elbeszélésekben. Az öngyilkos kisasszony hullájában a Föld közepén át érkezett marslakóknak nem sikerül idejekorán rendezni soraikat, erősebbnek bizonyult náluk a sírból életre keltett nő hiúsága, ennélfogva nem is sikerül megvalósítaniuk céljukat, amihez ilyen különös utat választottak, beavatkozásuk elmaradása miatt pedig fölrobban az atomreaktor, amivel az emberiség környéken lakó része önhibájából eredményesen megsemmisül. Aztán az idő se úgy múlik ebben az elbeszélt világban, miként azt mondjuk egy időmérő szerkezet birtokában elvárnánk tőle. Bár Csíkban egy mihaszna vekkerrel egy egész falut föl lehetett szabadítani, csak kellett hozzá egy furfangos nagymama, meg egy habókos öregasszony. Meg egy szakasz orosz katona. Ám vissza az időhöz, ami olykor elakad valamiben, ilyenkor akár két napig is dél van, és ha ez mondjuk szerdán délben következik be, amikor újra beindul az idő, máris péntek dél lesz. „A csütörtök közben odalett valahova. Beadta a kulcsot, kipurcant egészen. Csütörtököt mondott igazán. Úgyis mindig olyan elmosódott volt. Olyan kelletlen, olyan semmilyen. Olyan senene. Várható volt, hogy egyszer végleg eltűnik. Dél felé szokott elakadni az idő máskor is. Csütörtökönként főleg. Mire felér a tetőre, a megerőltetéstől elpilled. Olykor szinte elalél. Megöregedett, megfáradt erősen. Nehezen bükken át a tizenkettőn. Hozzá még bogra is futott a vége! Folyton beleakad valamibe. Alig akar letekeredni.”

Ám nem csupán a metafizika okoz komoly meglepetéseket Molnár Vilmos elbeszéléseiben, hanem a hely és a kor realitása. Képzeljük csak el például Blénesi úr meghökkenését, amikor elolvasta a fölszólítást, hogy haladéktalanul és visszamenőleg is tegyen eleget tejbeszolgáltatási kötelezettségeinek, noha amióta visszavonult vasúti főinspektori állásából, kizárólag angóranyulakat tenyésztett. Azt a kálváriát ne is említsük, ami árán sikerült megszabadulnia a nyúlfejés kötelezettsége alól.

Ilyen, és hasonló csavaros, a logikát történésekben és nyelvben egyaránt megbukfenceztető elbeszéléseket jegyez le az Író, amelyeket három, egyébként jelöletlen ciklusba sorol a Szerző. Az elsőben a jelenről, a másodikban a múltról, a harmadikban pedig a képzeletről szól az Elbeszélő, azzal, hogy a középső ciklust az életrevaló nagymama alakja fogja össze, akinek emlékezetes módszere volt a giliszták kiűzésére a gyermek szervezetéből, az elsőben a megjelenített hely tűnik egységesnek, az utolsót pedig a fantázia határtalansága és a sziporkázó nyelv varázsa jellemzi. A három tematikus szintet az Elbeszélő fordulatokban gazdag észjárása, székely humora és sajátos nyelvi megoldásai kapcsolják egymáshoz, és teremtenek abszurd, bizarr, groteszk, végtére pedig játékos világot.

Az Erdélyben és a Vajdaságban alkotó írók szövegeivel kapcsolatosan nem egyszer hallottam már, hogy az előbbieket a sajátos kifejezésekben bővelkedő tájnyelv, az utóbbiakat pedig a gyakori szlavizmus folytán nehéz, vagy nehezebb megérteni, mint a Magyarországon született szerzők írásait. Nekem ilyen gondom soha nem akadt, az utóbbiakkal nyilvánvalóan azért nem, mert magam is szerb és horvát nyelvi környezetben élek, ami nem csupán a szókészletre van kihatással, hanem a nyelv logikai síkjára is. A székely logikát, a mondatfűzést, a tájnyelvi elemeket viszont csemegeként habzsolom. Elképzelni se tudom, hogy ha valaki ezekben az írásokban számára ismeretlen kifejezésre bukkan – mert bukkan –, a szövegkörnyezetből ne jönne rá a jelentésére. Különösen, ha olyan Szerző keze alól kerül ki a szöveg, aki remek Elbeszélő és Íróként kiváló.




.: tartalomjegyzék