Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Augusztus
Áfra János

Versek

AZ UTOLSÓ KÉRDÉS

 

Csak egyetlen ígéret:

inkább nem kereslek többet.

Napokra tényleg elhiszem,

de egy eseménytelen hét magánya

nem ad esélyt az eltávolodásra.

 

Aztán megtöri a tervet egy véletlen

 

találkozás. A vágy, aminek nem tudunk

ellenállni. Egy éber érintés, aztán kettő

induláskor, és felidézi vállunk a közös

séták rutinját. Ölelés, hogy emlékezzek

az illatodra. Újabb ölelés másnap

 

a félhomályban, hogy emlékezz te is

 

az illatomra. Távolság az arcok között,

hogy mások ne emlékezhessenek.

De távolság a célok között is,

hogy ne legyen értelme az emlékeknek.

Türelmet ígérek meggondolatlanul,

 

de te mégis írsz Facebookon,

 

most már azért se felejtselek el.

aztán én hívlak, majd SMS-t küldök,

csak ne hidd, hogy elfelejthetlek,

majd csendre kényszerítem magam,

ne mondhasd többé, hogy nincs tered,

 

de idővel megfájdul ez a hallgatás,

 

hogy megint nem adsz életjelet.

Mert tudom, már más valaki ül

az ágyad szélén nyugtatólag reggelente,

nem akarod bántani velem,

de azért mindketten tudjátok,

 

kire gondolsz az ébredés perceiben.

 

Mégis az ő kezét fogod estelente.

S néhány hét után én szánalomból,

szeretetből, fenyegetve

megígérem magunknak eltökélten:

nem keresem többé a megoldást.

 

Számodra úgysem számít már.

 

Végre tényleg megkönnyebbülten

mondom ezt. Pedig érzem,

hogy ekkor érkezik vissza hozzád,

mint régi bőrönd az utazásról,

egy elszürkült érzés belőlem.

 

Nosztalgiával és erőtlenül,

 

amitől hasogatni kezd benned

az emlékezet, és pár nap múlva

majd azt írod nekem váratlanul:

„tudnál-e mégis szeretni engem

olyannak, amilyen vagyok?”

 

AKIKKEL MAJDNEM EGY

 

Egy volt, aki csaknem ilyen sokaktól lett,

és ők is mások által váltak azzá, amik voltak,

de nem tudok róluk többet, csak hogy holtak.

 

Egy volt, aki magában növesztetett, hordozott,

és amikor kilenc hónap után szabadon engedett,

erőtlenül nézett rám. Szinte megkönnyebbülhetett.

 

Egy volt, aki velem dicsekedett a barátnőinek,

tutujgatott, majd kamasz koromban elfelejtett,

aztán felnőttem és próbálta feledtetni a sérelmeket.

 

Egy volt, aki az oviban rögtön másképp fogta a kezem,

és asztal alá rántott, hogy megmutassa a barbiját.

Nevetett, majd felhajtotta rajta a fehér rojtos szoknyát.

 

Egy volt, aki másodikban lett az osztálytársam, és vele

jól alakulhatott volna. De miután virágot vittem a szülinapjára,

tizenöt évig nem volt hozzám több mondandója.

 

Egy volt, akit sokszor nézegettem tíz éves koromban,

meztelensége már nem tűnt anyainak és természetesnek.

Vágytam rá, pedig csak egy újság lapjain ismertem meg.

 

Egy volt, akibe ötödikben belezúgtam. Úgy öt évig fájt.

Mikor megláttam valahol, még visszaköszönni sem mertem,

pedig lehettünk volna együtt, mondta, csak már nem nekem.

 

Egy volt, akivel először mindent közösen. Úgy és akkor,

aztán pedig folyton együtt, de neki még így sem elégszer.

Követelőzött, fenyegetett, így persze meguntam egyszer.

 

Egy volt és fiatalabb, akivel ugyanannyira jót akartunk.

Egymásért bármit, gondoltuk. Mert reméltünk, hittünk,

éreztünk, vágytunk. Vele talán pontosan ez lett a vesztünk.

 

Egy volt, akivel nem lehettem elég igazságos. Mellette

méláztam el, hiszen korábbról egy emlék még marasztalt,

ő mégis hű lett hozzám, megértett, nem borogatott asztalt.

 

Egy volt, aki velem gondolkodott, de az érzéseit magának élte,

évekig az igazinak hitt, ám így is túl korai lehetőség lettem,

megijesztette a vágyakozás és önbeteljesítő félelmem.

 

Egy volt. Mindig csak éppen egy. Aztán én is egy voltam

a sok között. Kellett valaki mellém, majd valakinek egy időre

kellettem. Kiegészíti egymást két várakozó a végtelenben.

 

De csak egy, aki több, aki bárki lehetne, mert sokakból áll,

hisz a fejemben raktam össze. Bárki, aki még senki sem,

senki, aki ott lakozhat bárkiben – talán felé törekszem.




.: tartalomjegyzék