Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Augusztus
Lokodi Imre

Szép Angelika

Akkor oldotta fel Körtvélyesy tanító úr a ránk szabott büntetést, amikor már biztos volt, vidékünkre idegen érkezik, akit hírelt érdekessége miatt okvetlen látnunk kell, mert mindjárt kitapossuk lábunkból az első pár bocskorszandált, és még nem néztünk valamirevaló idegen szemébe. Vitathatatlan, fontos látnivaló egy érkező idegen, mert jó annak szájából hallani a világról valamit, feltéve, ha pantallós az úr, mert csakis a polgári világból jött ember lehet számunkra érdekes, választékos beszéddel, ugyanolyan külsővel legalább. Jöttek ugyan ismeretlenek szerte Kelemenből szép számmal, de többnyire tömlős túrót, tejfölt, málélisztet, és – hogy is mondjam – identitásuk szúrós savóbűzét hozták el magukkal posztókban, kondérokban, átalvetőkben, szánon, öszvérháton, belső mellényzsebben. Ezekről az árucsereberélőkről Rosenbaum úr üzletében ténferegve megállapíthattuk, személyük távolról sem egzotikum, ilyen emberekből naponta százat mutatunk.

Nem mondom, hogy vidékünket csak parasztbocskor, öszvérláb, vasalt szántalp taposta, azt se mondom, folyton bádogtorkú emberek elnyújtott kiáltása gurult le a gerincekről, ha döntöttek, hanem a vasárnap délelőtti istentisztelet előtt nagy gyönyörűséggel hallgattuk a karzaton Vargahegyi Lenke tiszteletes asszony orgonajátékát, láttuk Dégenfeld Borbála grófkisasszony széplelket, mindig majdnem olyan törékenyen, mint zsoltároskönyvében a préselt mezei virágok, amit általában a Pecsamosón túli lapályban szedegetett. Elég szégyen, hogy nemrég, templomozást záró kegyelmi momentumban olyasmi esett meg, ami nem felejthető könnyedén, legalábbis beszélték sokáig az emberek, s kit csiklandozva, kit szégyenérzettel érintett. Megtörtént, méghozzá Új Kenyér ünnepén.

Miután Vargahegyi Dániel tiszteletes békével bocsátott el mindenkit, és a templomozó nép lélegzetvisszafojtva várta, hogy Vargahegyi tiszteletes asszony fimon, az ablakon rézsút átsütő napfényben majdnem hogy átlátszó ujjai alatt megszólaljon az orgona, az átmeneti áhítat csöndjét Szojka Mihály molnár közönségesen vastag, rekedtes hangja repesztette meg. Lejárt, kiáltotta a molnár többször is, mintha a nép nem is templomban, hanem Szojka Mihály malmában várta volna, hogy lefusson az utolsó szem a garaton, mert a molnár akkor szokott ilyesmit kiabálni, amikor elfogy a garatból a gabona, és adja az utasítást, öntsék fel a következőt. Álmodtam, mondta Szojka Mihály rákvörösen, javára váljon, azonnal megkérte – sorrend szerint – a Mindenható és Vargahegyi úr bocsánatát.   

Az is igaz, a völgyekből, városokból jött polgárok itt fent a hegyek között gyorsan levetkezték a magukkal hozott külsőket és belsőket egyaránt. Körtvélyesy tanító például csak ritkán, többnyire ünnepeken vette fel a félcipőjét, időközben elfelejtett csokrot kötni fűzőből, ünnep múltával porosan, kenetlenül tette vissza a lábbelit a dobozba, és taszította be az ágy alá, ahelyett, hogy mindenkitől látható helyen, mondjuk, a szekrény tetején tartaná. Egy ilyen lábbelinek kétségtelenül nagyvárosi flaszteren, patinás kávéházak környékén kellene kopognia, tette a megjegyzést Vargahegyi tiszteletes többször is, főleg akkor, amikor a cinteremben köszöntötte az előkelőségeket. Gyanítom, az irigység beszélt belőle, mert erre tájt aligha koptatta valaki is Sárdy Ödön cipőgyártó műhelyének pompás termékét, ezen időben azt is írva a gyártói bélyegen: eléállíttatott Budapesten, amit ilyen meg olyan érmekkel és elismerésekkel becsültek a londoni világkiállításon. Még nem beszéltünk a tanító keményített gallérjáról, amit száradás közben rondított felháborítóan csúnyára az ég valamely pimasz madara, nem egerészölyv, sem telep felett repdeső gerle, mert mindjárt látszott, hogy nyavalyás veréb volt a tettes, amelyek csapatokban szálltak Szojka Mihály malma felől.  Nem volt az a lúg a telepen, ami tisztán, folt nélkül hagyta volna az egyébként hófehér gallért, megint csak jó pesti műhely márkás termékét.

Az ántiistenit, mondta Vargahegyi Dániel tiszteletes, amikor meglátta a száradt ürüléket Körtvélyesy  úr inggallérján és azonnal rábeszélte a tanítót, ezután, minden jeles alkalomkor nélkülözze azt, különben nem jó híre kel a telepen, nem beszélve arról, hogy a tanító úr se maradhat míg a világ agglegény, nehogy már, folytatta Vargahegyi tiszteletes, valami savas madárfos rondítana bele a tanító úr perspektívájába. Vigyázni kell még a jó erkölcsre, így Vargahegyi tiszteletes, mintegy intésül, amikor látta, hogy Körtvélyesy úr első felindulásában valami rettenetest kívánna mondani, óvakodni kell, mint beszél az ember, mit ejt ki a száján, s máris emlékeztette Körtvélyesy tanítót leszerepelt elődjére, aki rendes nevén, Gernyeszegi Cinyák Istvánként jött fel a hegyek közé, viszont közönséges GECI-ként távozott, mivel bemutatkozáskor rest volt mondani összes család- és keresztnevét, mindösszesen neve kezdőbetűit tálalva szerzett ordináré, szájra venni nehéz gúnynevet magának, majd a legapróbb feltűnést is gondosan kerülve köszönt el végképp a hegyvidék népétől.

Érthető, ha a szóban forgó gallér esete meglehetősen diszkréten volt kezelve, a tiszteletes rendre felkereste a szótartásban és lúgok dolgában erősen megbízható parasztasszonyokat, csakhogy az asszonyok kénytelenek voltak sorra restelkedni, mert nem, és nem, a folt maradt, végül Braunné, a patikus neje járt felemás sikerrel, aki valami méregerős vegyszerrel operált. Mintha árnyék lenne csupán, mondta Braunné. Megjár, amíg lesz új keményített inggallér, hagyta rá a tiszteletes, megteszi, amíg hoz másikat Gereben káplán valamelyik jobb pesti szalonból.

A büntetéssel – restelkedve hadd mondjam el – azért volt kénytelen lesújtani ránk a tanító, mert Nyetra Petruj meghökkentő módon találta ábrázolni a részvénytársaság fűrészüzemének első kerítésén azt, hogy körülbelül hogyan látta a Fiola és Tsa. fűrésztelepének nyers deszkáin a részvénytársaság művezetőjét Demizsonnéval, az úri nép mosó- és fertőtlenítő asszonyával üzekedni. Nyetra, hogy félreértés ne essék, a rajz alatt nyilakkal és nevekkel erősítette meg, kik nem restellnek nyers deszkákon, mondhatni klasszikus pózban, közerkölcsök ellen merényleni; csak hát befújni a Nyetrát nem volt tanácsos, alábbiakban kiderül, miért nem lett volna jó a mokány fiút feladni, inkább – magunkat megadva – sarokban álltunk naponta déli harangszótól délután kettőig, feltartott kézzel, fél lábon törlesztve a kollektív büntetést, szidva, mint a bokrot Nyetra Petrujt titokban.

Az esetet Swartz mérnök fújta be a tanítónak, azt reklamálva leginkább, hogy a szénnel felvitt rajz már a méreténél fogva is könnyen félreértésre ad okot, a szemtanútól ábrázolt művezető ugyanis meglehetősen szikárra sikeredett, a jelenetben  majdnem olyan vékony és nyúlánk ember van ábrázolva, mint amilyen ő maga lett itt a hegyek között  patkóbélfekélyének köszönhetően, holott a részvénytársaság művezetője – Swartz mérnök alkatával ellentétesen – igenis megtermett, sőt túlzás nélkül dagadt, zsíros ember, magyarázta Swartz mérnök elképedve Körtvélyesy tanító úrnak, úgyhogy nem is értette, az ábra hogyan férhetett el mindösszesen egy szál deszkán. Egyébként a művezetőt rendesen lovagoló Demizsonné hurkáktól hullámzó – valójában a körfűrész nyomán cikk-cakkos – kontúrja egészen stimmelt.

Demizsonné még aznap délután ledörzsölte a macskaméztől nyúlánkos gyalázatot, tele ujjlenyomatokkal, ami jelezni kívánta, az esettel kapcsolatosan másnak is volt sajátos mondanivalója. Lepra a tíz körmét, farkasok a tüdejét, hollók a két szemét, kukacok az agyvelejét, ilyesmiket mondott a rézvörös  Demizsonné.

Nos az idegen érkezéséről szóló hírt én vittem el Körtvélyesy úrnak egyik délután, miután letudtuk megfegyelmezésünk napi adagját. A tanító úrhoz Gereben káplán szalasztott, aki a hét minden második napját a szászrégeni plébánián töltötte,  délelőtti órákban gyóntatószékben kucorgott, noha sápadt, beteg ember volt, ködös reggeleken erősen kapkodta a levegőt. Hírlett, hogy a káplán a tüdőbajával elkerült Korányi Frigyeshez, a nagyhírű pesti tüdőgyógyász professzor javallott neki jó havasi levegőt, a sápadt káplán fehérvári nagypréposti közbenjárásra a részvénytársaság felhagyott vendégszobájában húzta meg magát, így lett a mi szomszédunk. Panaszra nem volt okom, kezdetben nem zaklatott, csak rendkívüli esetekben kért meg valamire, később én voltam kéznél megint, ha cukorra, zsírra, petróleumra, vagy éppen cipőkrémre volt szüksége, mert valamilyen okból kifolyólag erősen kerülte Rosenbaum üzletét. Azóta Braunné sem javasolt többé tüdőbajára kétségtelenül alkalmas füveket, miután a káplánról elterjedt a hír, erősen antiszemita nézeteket vall, a Kanonokok erdeje kapcsán vitás üzleti dolgokba ártotta bele magát úgy, hogy zsidókra nézvést ártalmas véleményeket hangoztatott.

Nos a káplán gondosan kezembe adta a papírost, amire nagyjából az volt írva, hogy a különös embernek érkeznie kell minden minutumban, azzal a kiegészítő megjegyzéssel, hogy Őfelsége Ferenc József császárra, valamelyik excellenciás főhercegre, fényesebb grófra senki ne számítson, de az átmeneti ember van annyira tekintély, hogy nem ártana tiszteletére a helyi viszonyokra tekintettel levő, mértékletes ünnepség, mert olyat cselekszik a haza hírnevének jobbulására, ami ha többet nem, pohárka málnapálinkát és a nép szájából jövő háromszoros vivát felkiáltást megér. A káplán azt is megüzente tőlem a tanítónak, hogy a  levelet a szászrégeni plébániára adta be a helyi  Istenszéke Természeti Legényegylet  kurátora, hogy a káplán úr haladéktalanul juttassa el tc. Körtvélyesy úrhoz.

Az illetékesektől úgy volt elgondolva, hogy az ünnepség a gát mellett, Szojka Mihály malmának placcán, a malom és a felhagyott gatter közötti abrakoló réten lenne tisztelettel megtartva. Mit mondjak, eléggé randa hely, először is állandóan telehullatva lócitrommal, rengeteg verébbel, holtbiztos, ebből a faunából indult valamelyik verébpéldány, hogy alattomosan belerondítson a tanító úr perspektívájába. Meg a bűz, meg az egyéb hullás, a rönktérről gabonaszemre kijáró patkányok!

Ahogy a fejektől elrendeltetett, a dolgok sürgősségére való tekintettel a református felekezeti iskola tanköteleseit vitték ki a rét rendbetételére, nyomunkban három rossz arcú fűrészmunkás nyeste az égerfákat, mert Braun patikus azt mondta, a törzsekre fejmagasság zászlórudakat kell erősíteni. A munkát természetesen Gereben káplán felügyelte tisztes távolságból, nehogy provokáció essen meg, mert hírlett, hogy ágról szakadt gyergyószentmiklósi zsidó ember szociáldemokrata nézetekkel fertőzi a telep proletáriátusát, de hogy az mire jó, megint nem értettük.     

Beszélték, a helyszín sürgős és leleményes kijelölése mindenekelőtt arra volt alkalmas, hogy kibúvót keresve se lehessen találni, amire  Körtvélyesy úr általában nagy hajlamosságot mutatott, ha a haza érdekében találták cselekvésre rábírni. A tanító úrnak amúgy mindig kézügyében volt a replika, szokta mondogatni, a világ végén nincs haza, ami alatt a végtelen havasokat értette. Valójában csendes lázadás volt a maga részéről, amiért a sors Istentől elhagyott vadonba vetette, valahonnan nagyon messziről, az alföldről, ha jól mondták. 

Sejtettem hát, nem hegyen túli vendég jön klasszikusan csípős savószaggal, annál is inkább nem, mert a tanító úrnak kibuggyant a nyelve, s a tanító úrnak csak rendkívüli helyzetekben szokott kibuggyanni a nyelve, ilyenkor, nyilvánvaló idegességében dadogni is szokott, leginkább akkor, ha szokatlanul nehéz szavakat kellett kiejtenie a száján. Most is így történt, legalább háromszor nekiveselkedett, de istennek se ment neki, csak vörös nyelvének hegye csúcsosodott ki stuccolt bajusza alatt. Hogy zavarát mégis leplezze előttem, azt mondta, baj van, nem lát jól, otthon majd szemüveggel elolvassa az üzenetet, noha tudtam,  az alig harmincon túli tanítónak egyáltalán nincs szüksége szemüvegre, anélkül is jól lát, meg aztán nem értettem, minek is kellene neki szemüveg, az emberek erősen megvetették, legalábbis nem tekintették kerek egész embernek, aki idejekorán szemüvegre volt szorulva, kivéve Tisza István miniszterelnököt.

Miniszterelnököt persze csak újságban láthatott volna a havas népe, ha Tisza cvikkeres arcképét címlapon hozó újságokat – amelyeket nem tudni milyen meggondolásból egy alapítvány juttatott el a havasra – Braun patikus gátlástalanul le nem nyúlta volna, de igenis lenyúlta, olvasatlanul gyújtott be a lapokkal, nemhogy felolvasott volna belőlük fontos passzusokat a nép okulására. Ezzel szemben a rém unalmas, na jó, a telep emberének  képességét messze meghaladó Gazdasági Közlöny című havilap toronymagasan állt Braun úr dolgozószobájában, több évfolyamnyi gyűjtemény, sajnos megint csak a személyétől érintve. Ami igaz, igaz, Braun úr kezdetben jó szívvel kínálta a közlönyt Swartz mérnöknek, de ő azt mondta, köbözés dolgában nincs új a világon, ilyenkor elmatatott a gyomorszája tájékán, egyértelmű jelét adva, ha Braun úr a közlöny helyett inkább orvosságot ajánlana gyötrő fekélyére, azt bizony el nem hárítaná.     

Körtvélyesy úr akkor gurult be, amikor én tagolva ejtettem ki, tanító úr, ha nem tévedek, az idegennek bizonyos doktor Petznek kell lennie, mire ő: ó, kölyök, mit tudsz te, eredj innen haza. Nem vitás, csalódottan távoztam a tanító úrtól, mert arra ugyan nem számítottam, hogy Körtvélyesy a furcsa név láttán mindjárt félrevereti a harangot, de arra igenis, legalább megveregeti a vállamat, fontos hírt hoztál, kölyök, emberek, fontos ember érkezik,  gyorsan, gyorsan ki a gátra! De nem, a tanító úrnak fogalma sem volt, ki áll a különös név mögött, amit neki kimondani, beláttam, teljesíthetetlenül nehéz feladat. 

Úgy emlékszem, mi magyarok, ezerkilencszáznégyet írtunk, de abban nem voltunk bizonyosak, hogy a románok is velünk azonosan számolták az évek múlását a Maros völgyében, mert egyszer nagy meglepődéssel vettük tudomásul, hogy a Rosenbaum gyermekek a számolással jócskán megelőztek, ezreket emlegettek a feltűnően szeplős izraelita gyermekek, ami minket az időszámításban alaposan megzavart. Maradjunk annyiban, Krisztus után ezerkilencszáznégyet írtunk, mi, magyarok. A szóban forgó évszám azért rendkívüli és emlékezetes, mert abban az esztendőben gurultak át a nagy szélviharok a  Jód völgyéből és fedtek ki falvakat, ha egyáltalán falvaknak lehetett nevezni a folyó felső szakaszának két partjára lehúzódott, tanyasiasan szétszórt házakat.

Gelenczár tetejéről nézve a mi falunk valójában falu volt, annak kellett lennie, még akkor is, ha a porták úgy néztek ki a magasból, mint félelmében összebújt juhnyáj a Vesze mezején, ha farkasordítás csörtetett le a gyérített fenyvesen. Falunak kellett lennie, ha egyszer volt hozzá fatornyú templomunk, amit mint a taknyot, úgy csavart le a szélvihar, és vágott földhöz nem is a szélvihar, hanem Isten haragja, mert már akkor rosszak kezdtek lenni az emberek. Hogy rosszak kezdtek lenni, hangoztatta is sűrűn Vargahegyi tiszteletes, de látni kellett volna Sofronica pópát, amikor suhogó, vizet, lúgot rég nem látott, kifényesedett reverendában jött le Gelenczár tető tarvágásán, az oláh pópa Isten szolgájától méltatlanul, magából kikelve verte a gyepűt, átkozott népség vagyunk, mondta, mert mik, ha nem átkozottak vagyunk, akik vízbe vetnek nemhogy halott, hanem élő csecsemőt.

Mi van?, néztek össze az emberek a telepen, a hír mindenkit letaglózott: mit híresztel Isten oláj szolgája, Sofronica pópa, hogy vízbe vetnek nemhogy halott, hanem élő csecsemőt?

Ilyen hír nincs is a világon, legfeljebb hamis, mert mi az, hogy víz hoz élő csecsemőt! Valamelyikünk, felülírva minden kételkedést, mindjárt az izraelita gyermekekre hivatkozott, hogy Rosenbaum üzletes erősen szeplős gyermekei mesélték, amikor az egyiptomi fáraó rabszolgasorba taszította a zsidókat, és megparancsolta, hogy minden fiúgyermeket öljenek meg, mert elszaporodnak és ellenük fordulnak, Mózes anyja, Jokhebed egy kosárban a Nílus hullámaira bízta újszülött gyermekét, a fáraó leánya pedig fürdéskor megtalálta és sajátjaként nevelte fel a gyermeket.

Mentünk a Marosra csapatostul újszülöttet látni, mert mi vízhozott csecsemőt addig soha nem láttunk. Az úton Sofronica pópa jött velünk szembe, mint valami rossz fátum, az emberek széles ívben elkerülték, mindössze két román asszony kísérte Isten szolgáját, reverendájáról mindegyre szedett páfránnyal vervén le az út porát. Hallottuk, mondták az asszonyok a pópának, atya, menj békével, ortodox hiten nevelkedett anya nem követ el ilyen égbekiáltó bűnöket. A pópa a maga részéről akkor tekintette lezártnak az esetet, és engedte meg az őt kísérő asszonyoknak, hogy búcsúzásul a lábfejét ajkukkal gyöngéden érintsék, miután Mária néni, a látnokasszony megerősítette, a tettes más nációból származó romlott nőszemély, úgyhogy a pópa lassúbbra véve az iramot, szélnek dőlve kapaszkodott vissza a tarvágáson Gelenczár tetőre, lentről a völgyből úgy festett a vízmosásos árkokban, mint gyepűben vergődő, sebesült varjú.

Ha igaz az állítás, a pópa Magosbérc szikláján kibontotta a bő reverenda alá csomagolt szárnyait, mint fekete vészmadár repült el északra, árnyéka mint nehéz, tél eleji parasztsóhaj, lassan úszott át a völgyek parasztházainak jobbágykékre meszelt falain. A pópa gyér, ősz szakállát ilyenkor a szelek fésülik, a férjhez menni készülő fáták kergetik a repülő pópák elhullajtott szálait. Jó jel, ha hosszú szálat fognak el a román leányok, hosszú, szétválaszthatatlan házasságnak néznek elébe. Ha mégis hűtlenek lesznek a fecsorok, akkor a szál nem is a pópa elhullatott szakállából való volt, hanem csak ökörnyál. Magosbérc szóban forgó sziklájáról pedig az öregek sokat tudnának mesélni. Maradjunk annyiban, a szikla a föld mélyéből feltörő gázoktól erősen rozsdás lett, mintha Isten valamelyik szuvasodott foga állna ki.

Elkéstünk, mondta Nyetra, elvitték már a gyermeket. Annyit tudtunk, hogy áporodott szagú gyolcsba forgatva vitték el Braun patikus házába a szapuló asszonyok. Az eset mindenképpen pontosítást érdemel, mert először is nem víz hozta a csecsemőt, hanem a parton, nagy martilapuk között talált rá Galaguj, a vadember, aki torzonborz képével a gyermekek réme lett, s aki vidratelepítéssel foglalkozott. Galagujjal Nyertra Petruj tudott értekezni, de neki is csak tisztes távolságból volt bátorsága követni a vadembert. A csecsemőt Braunné vette ki Galaguj kezéből, aki érthetetlen hangokat hallatott, mint akinek a száját összevarrták valakik. 

A mi szánk annál kevésbé volt összevarrva, keveset tudott öltögetni rajtunk Körvélyesy úr, a hírt természetesen mi vittük fel Fiola és Tsa. fűrésztelepére, senkitől és semmitől sem zavartatva elmondtuk Swartz mérnök úréknak, hogy Pecsamosó súgójánál élő csecsemőre akadt Galaguj. Mondanom sem kell, körénk gyűlt a fűrésztelep proletáriátusa, sípoló tüdővel, elhűlve vette első kézből a történetet. Azt mindenki tudta, azért van Pecsamosónak nevezve a folyó ezen súgója, mert az asszonyok rendszerint oda jártak szapulni, s mi, akik az első szandálbocskort is mindjárt kitapostuk lábunkból, elképzelhetőnek tartottuk, hogy a kis kölyök szapulás közben esett ki anyjából.

Fiú a teremtés, mondta az eset szóvivője, Braunné, sőt azt is megállapította, nincs baj, az újszülött eleven, nagyon is biztató életképességet mutat fel, lesz ennek a történésnek még valami jelképe vidékünkre nézve, ilyesmiket mondott a förtelmesen csúnya és ráncos Braunné, aki rém büdös pipát szívott fehérnép létére, tenyérnyi sárga nyálakat köpött ki.

Persze rákászni jártunk leginkább a Marosra, gyökerészni balinra és márnára, ha Galaguj a felsőbb vagy alsóbb szakaszokon telepített. A pisztráng megfogása a fürgébbek tudománya volt, úgyhogy mi csak a csendesebb sodrásoknál bújtunk fejjel a gyökérbe. Nagyon mulatságos volt, ha csóré üleppel tettük, bocskorszandáltól felpállott talppal riasztottuk ki az árnyékban párzó szitakötők seregét. Igazából Nyetra Petruj szabta meg, ki hol kotorásszon, de a szólás joga is az övé volt abból kifolyólag, hogy apja, neá Nyetra Aurél nemrég medvével birkózott, esküdözésekkel megtámasztott állítások szerint úgy vágta belé a Marosba a dögöt, hogy az meg se nyekkent többé. 

Hanem akkor már mi is meg tudtuk különböztetni a szépet a csúnyától, jó magot az ocsútól, szépet igazából a Marosban szapuló fehérnép között kellett keresni. Nem vitás, a legvonzóbb szép Angelika volt közöttük, a Dégenfeld grófék nyári rezidenciáján szolgáló cselédlány, akit az emberek mindközönségesen szépleánnak szólítottak. Ha a fiatalemberek, és idősebbek úgy szóltak szép Angelikához, ej, ej, szépleán, akkor tudtuk, hol kezd forrósodni a vágy először.

Természetesen szép Angelikát, csakis őt szoktuk meglesni a parti füzesből, amikor szoknyáját szapulás közben szépen feltűrte térde fölötti magasságig, de azt oly érzéki kihívással cselekedte, hogy szép Angelika volt maga a gyönyörűség, elnéztük volna az örökkévalóságig. Figyeltük a partról dermedten, mint élvezi, amikor a víz fodrai körülnyaldossák olajszínű, barnult lábszárait, ilyenkor szép Angelika egy kicsit elpirult. Ha pedig szép Angelika egyedül ment a folyóra, akkor mi a háta mögé kerültünk, mert Nyetra Petruj azt mondta, igazából csak a folyó tudja megfejteni és teljességgel kitárni a titkokat: a víz tükröt tart, nekünk nem kell tennünk mást, csak nézni az elmondatlanul izgalmas, a víz felszínén szépségesen megnyúló lebegést. Ám nem mindig így történt, ilyesmi nem is sokszor esett meg, szép Angelika térdén felül, köntössel takart, izgalomtól összeszorított territóriumában kutakodni folyton a folyó sem merészkedett, szép Angelikával szemben láthatóan alázatos volt, innentől kezdve már az is elképzelhető, hogy a vízparton lelt csecsemő Angelika bitangja, legalábbis effélét beszéltek az emberek, mert a közszáj szerint a szépséggel okvetlen járnia kell némi gyalázatnak.

Azt már tudtuk, Angelika a folyóval szerelmeskedik, meztelenre vetkőzik, a gátról látták  vízben pancsolni teljesen meztelenül, látták víz alá bukni, hallották a vízhez szólni, a folyó pedig buborékokat bugyogott: gurrr, gurrr, gurrr. 

Hiába is kardoskodott a rút Braunné, mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, ő itt csak mellékes szereplő, a csecsemő bábaasszonya elsősorban a folyó lett, először a Maros fürdetett gyermeket. Innen vitték a csecsemőt gyermekházba és helyezték egy dúskeblű, mindegyre várandós román asszony ágyába, mert hangoztatta az asszony eleget, ha kell, egy vármegyét is képes csecsen tartani. Ekkor tűnt el Angelika, nem találták sehol, hiába keresték a csendőrök, vízben, parton, martilapuk között. Nyetra is megjárta a vizeket, megkutatta a gát mély rejtekeit, de csak Galaguj vidráit látták menekülni.  

Álltunk a folyó partján,  a beteljesülésnek azzal a lehetőségével, hogy az orrunk előtt bármelyik percben el fog hajózni doktor Petz nevű idegen, a Bistricujban is biztosan siklik majd egy kört, felkavarja a víz felszínén összefüggő savószürke lepedéket, amit állottságában víztúrónak neveztünk, csak aztán száll partra ki. Braun patikus Szászrégenből jövet mesélte, azelőtt nap a városka konzervatív szász polgárai igencsak meghökkentek, amikor megpillantották szenes szekeren doktor Petz bizarrul elfektetett vízi alkalmatosságát, amint két ökör vontatta felfelé, a Maros folyásával ellentétes irányba, a gyermekek rajostul caplatták körül.

Körtvélyesy úr ez időben a  hegy alatt abrakolt, összehívott bennünket, megtanítani nekünk szép hazánk jelentősebb folyóit. Mondta, tudnunk kell, ha netán valaki kérdezné, a Maros a Nagyhagymásból ered, és Szegednél ömlik a Dunába. Azzal ne foglalkozzon senki most, hogy négy tenger mossa szép országunk partjait, szólt ki a száján a tanító ilyesmit, pedig addig nem tudtuk, hogy négy tenger mossa szeretett hazánk partjait. A mi folyótudományunk mindössze annyi volt, Tisza, Duna, Dráva, Száva, törjön el a lábod szára, tehát ennyiből is sejtettük,  a mi gyönyörű Marosunkkal még nincs lefutva a kör, hány és hány még ennél is szebb folyó van valahol.

Az idegen, vagyis doktor Petz köszöntésére a legényegylettől Braun patikus kapott megbízást, pedig mindenki arra számított, hogy Gereben káplán lesz az, aki választékos szavakkal, illő ünnepélyességgel elmondja a köszöntőt, csakhogy a káplán jelezte, ebben az időben az ózdi és telegdi főesperességek papjai éppen gróf Majláth Gusztáv Károly püspök bérmaútját kísérik, ott lesz maga is, sajnálja, stb. Felmerült Körtvélyesi tanító neve is, de a testület nyilvánvaló okok miatt azonnal eltekintett a tanító szerepeltetésétől. A patikus az idegen érkezésének lehetséges perceiben ott taposott nagyon is fontoskodva a gát tetején, az ő cvikkerének csillogása, mondjon ki mit akar,  ünnepélyesebbé fényezte a hangulatot, nem beszélve arról, hogy Körtvélyesy úrral szemben Braun úr sokak szemétől zaklatott pillanatokban sem sült bele, sőt folyékonyan beszélt, menyegzőkön kivált, alkalomadtán szépen idézett ószövetségi passzusokat.

Ott vártunk, Iszujka lábánál kerekedett lárma, az üstverő Barazsuj szakadt purdéi csörtettek le a parton, aztán Szojka Mihály lába alatt ropogott a hullás, jött mint valami vizek és hajók istene, vállán cipelt valami csónakfélét, olyat mi még nem láttunk, orvhalászaink primitív ladikjától eltérően meglehetősen furcsa szerkezet, igen kecses alkalmatosság volt. Hát persze, mi annál is szebb, mindenekelőtt testesebb vízi járgányt képzeltünk el, vitorlarúddal, legénységgel, hajókürttel, sok mindennel, de hát beláttuk, ahhoz csoda kellett volna, más földrajzi és éghajlati vidék,  mert csak egyet mondjak, a víz a Marosban akkortájt éppen hogy csordogált.

Petz úr csónakját a bikaerejű molnár, Szojka Mihály hozta hát a vállán, őt követte a különös hajós, derékig meztelen, feje finom anyagból készült sötét keszkenővel bekötve, mint valami hajtótörött kalifa, annyi különbséggel, hogy a kalifák a sivatagban teveháton utaznak, és a szolga berberek nem visznek hátukon tevéket. 

Doktor Petz felszökkent a gát uszadékkal természetileg megerősített tarajára, elnézett lefelé, azonban fényes perspektíva a gátról sem kecsegtetett, mert a juhász a folyó közepén itatott délire, combig feltűrt gatyaszára az utána ugró kuvasztól lett befröcskölve csak. Braun úr rázendített, mondta, a szászrégeni Istenszéke Természeti Legényegylet nevében szeretettel és tisztelettel köszönti doktor Petzt Istvánt, a szegedi Hunnia Csónakázó Egylet tagját, aki csónakjával kíván a Maroson végedestől végig lehajózni, egészen a beömlésig, drága hazánknak, minden természeti csodájának hazafiúi megbecsülésére és a haza felemelésére.

Vivát! kiáltott fel az összecsődült nép, eközben a molnár a csónakkal tovább folytatta útját, csörtetett a parton lefelé, nyilvánvalóan a bővebb folyást kereste, ahol doktor Petz kajakját vízre teheti. Arra pedig a Bisztra beömlésénél számíthatott, ahol a patak és még néhány erecske összehord annyi sodrást, hogy végre a Petz úr hajója – hogy is írta a csónakon, Brigach? – elsiklik a kövek fölött. A nép alig akart hinni a szemének, a szárhegyi rönktelepről eleresztett tutajokon és az orvhalászok ócska ladikján kívül itt más vízi jármű nem úszott még el, pláné olyan nem, mint doktor Petznek kajakja. Sokan azt mondták, bolond ez az ember, vagy ki tudja, mi, ilyen penge vékony, törékeny hajóval leúszni a nagy magyar alföldig tiszta bolondság. Abból nem lesz semmi, Marosludastól, legfeljebb Gyulafehérvártól gőzössel fog hazamenni, írták le végképp Petz úr nyári kalandját.   

Láttuk, doktor Petz délceg ember, ha igaz, szép férfi volt, szíjas, napbarnított bőrét nézték az asszonyok, majdnem hogy megkóstolták volna az idegent. A hajós viszont kimérten nézett el az őt bámuló vadóc fehérnépek fölött, az égerfák fölötti fényt vizslatta. Sajnos, a hajós nem sokáig maradt közöttünk, annyit mondott Braun úréknak, hogy a folyónk élővilágát volna hivatott vizsgálni tudományos szempontok szerint is, ami elég volt ahhoz, hogy a nép csalódottan otthagyja a hajóst, Braun úrral együtt. Nemsokára doktor Petz búcsúzott, a Bisztra beömlésénél kajakjába szállt, majd hogy a kevéske víz is nehogy elapadjon, elevezett gyorsan Marosvécs felé. Másnapra a hajóst a nép elfelejtette, bolond ember, mondták.

A vendégről Braun úr Szászrégenből hozott másnap híreket. A városkában Petz doktor fogadásán hallotta magától a hajóstól, hogy leevezés közben Marosvécsnél a kanyarban, Kemény Kálmán kastélyától nem messze tíz nimfát látott a homokon napozni, Petz doktor csónakját látva rémüldöztek szegények, kilencen kilenc ágba szaladtak, csak legszebbikük merült víz alá, a tünemény Petz doktor szerint nem jött többé víz fölé.

Sokan úgy vélték, a nimfák közül a legszebbik csakis Angelika lehetett. Hiába jártunk ki a folyóra, ahol annak előtte titkokra leskelődtünk, és ritkán láttunk szép elnyújtott lebegést, csak a terméketlen sötét mély hullámzott, ha Szojka Mihály leeresztette a zsilipet.           

Telt az idő, fél év múltán posta hozott Braun patikusnak levelet, doktor Petz volt a feladó. Megírta benne mind a vízi kalandját. Beszámolója szerint  Kutyfalván az is megesett, hogy a Haller grófok malomgátján szunnyadó tutajos a Brigach láttán vízi szörnyet emlegetve ordította fel a fél falut, a tátott szájú atyafiak zsákja mellé folyt a liszt. Máriaradna és Lippa között a folyó berkes partjain lábukat áztató, szemrevaló sváb leányoktól hallott Petz doktor a környező falvakról. Sorolta Hidegkutat, Szabadhelyt, Csiszért, Szépfalut.

Nem adtuk fel, sokáig eljártunk Szojka Mihály malmához a reménnyel: Angelika csak megszólal, mond valamit, mert nem kétséges, a lányt ott forgatja körbe-körbe a nagykerék. Angelika nem szólalt meg, ekkor még titokzatosan hallgatott, az sem igaz, hogy nimfák mutatkoztak volna a vécsi kanyarban, mert Nyetra Petruj kjárta, Mitra nevű híres cigányvajda kínálgatta szemeknek a szépséges leányait számolatlanul.




.: tartalomjegyzék