Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Augusztus
Ferencz Éva beszélgetése dr. Szőcs Géza Mihállyal

Született pedagógus

Dr. Szőcs Géza Mihály 1937. február 8-án született Kézdivásárhelyen. Középiskoláit szülővárosában végezte (1954), majd a Bolyai Tudományegyetem Matematika-Fizika Karán szerzett tanári diplomát (1958). Doktori disszertációját 1989-ben védte meg a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. Kézdivásárhelyen a Nagy Mózes Elméleti Líceum tanára volt 1990-ig (ezalatt ő irányította az iskola Atomcímű folyóiratát). 1990–1996 között az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola tanára volt, 1997–2006 között a Bukaresti Hyperion Egyetemen, a budapesti Gábor Dénes Műszaki Főiskolán és a Babeş-Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi, illetve kézdivásárhelyi kihelyezett tagozatain tanított. 1996–2008 között a kézdivásárhelyi Siculus Rádió igazgatója, műsorvezetője. Az Erdélyi Magyar Tudományos Társaság és a Fizikai-Kémiai Társaság, az Európai Geofizikai Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia kültestületi tagja.

2005-ben MÚRE-díjat kapott a Siculus Rádióban végzett közszolgálati tevékenységéért,  2010-ben a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Apáczai elismerésben részesítette.

 

*

 

– Hetvenöt évet megélni szép kor, és számos lehetőséget nyújt, hogy az ember különböző képességein keresztül adja magát hozzá a világhoz. Ahogy haladt a korral, dr. Szőcs Géza számára egyre elvontabbá válnak azok a kötelékek, csatornák, amelyeken keresztül hathatott a környezetére. A tanári pálya teljes embert igényelt, testben és lélekben ott kellett állni a katedrán. Nyugalmazása után a katedrát a rádió követte, majd a rádiós korszak után egy még elvontabb kommunikációs közeget választott magának: a gondolatot, amelyet könyvein keresztül juttat el az olvasókhoz. E hosszú, gazdag és szerteágazó életpályáról őrzött emlékeit osztja meg az olvasókkal dr. Szőcs Géza Mihály, a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum nyugalmazott matematika-fizika szakos tanára.

Többé-kevésbé tréfásan, született pedagógusnak nevezi magát Géza bátyám.

– Én azért nevezem magam született pedagógusnak, mert Kézdivásárhelyen, a kantai Nagy Mózes Líceum épületében születtem. Ott is nőttem fel, mondhatni, hazajártam az iskolába, majd tanárként oda tértem vissza tanítani.

Édesapám, Szőcs Mihály a kantai Nagy Mózes Római Katolikus Főgimnázium igazgatója, latin-görög-francia szakos tanára volt. Édesanyám sokáig a háztartásban tevékenykedett, majd 1948-tól nevelőnőként dolgozott. Szolgálati lakásunk az iskola épületének az északi szárnyában volt berendezve, még most is emlékszem, az akkori hideg telek idején mennyire nehéz volt kifűteni – mert központi fűtés, ugye, akkor nem volt.

A tanári könyvtár pont az én szobám fölött volt, gyermekként ott töltöttem el időm legnagyobb részét. Így hát, az iskola padjai, és a könyvtár – ez volt az én fő szórakozásom. 1958-ban költöztünk ki a szolgálati lakásból, ekkor viszont én már frissen diplomázott tanárként kezdtem el tanítani az iskolában, ahol felnőttem.

1954-ben érettségiztem, majd 1958-ben a kolozsvári, akkor még Bolyai Egyetem matematika-fizika szakán szereztem tanári oklevelet, aztán 1958-tól 1990-ig – bár különböző megnevezései voltak – ugyanannak az iskolának a két épületében, a kantai és az Iskola utcai épületében tanítottam főképp fizikát. A matematikát is szerettem tanítani, tanítottam is 5-6 évet, de főképp a fizikát kedveltem, mert az láthatóbbá teszi a dolgokat.

– Az, hogy a pedagógusi pályát választotta, egyértelmű a szülői példa nyomán. De hogyan esett a választása a matematika-fizika szakra?

– Édesapámnak volt egy olyan elmélete, hogy a reáliák piacképesebbek, mint a humán szakok. A bátyám is Kolozsváron tanult matematika szakon, így én is oda mentem. A matematikát mindig szerettem, a fizikát középiskolás, de még egyetemista koromban sem szerettem, mert nem értettem. Aztán megtanultam. Azt szoktam mondani, hogy addig magyaráztam a diákjaimnak, amíg megértettem.

Megszereztem minden lehetséges tanári fokozatot. Abban az időben, amikor én az I-es fokozatot szereztem, a fokozati dolgozat tudományos kutatást igényelt. Aztán ezt igen nehéznek találták az illetékes szervek, s így lett belőle az, ami ma is érvényben van. A doktori disszertációmat 1989. április 1-jén védtem meg Kolozsváron. Nevezetes dátum, erősen emlékszem rá. Ez már lehetőséget teremthetett volna, hogy a felsőfokú oktatásban helyezkedjem el, de ’89 decembere előtt erre még nem volt mód, mint ahogyan külföldi tanulmányi utakra sem. Aztán 1990-ben új perspektívák nyíltak. Abban az évben egy tudományos konferencián vettem részt Egerben, és olyan szerencsém volt, hogy az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán éppen akkor üresedett meg egy oktatói állás. Biztattak, hogy pályázzam meg, megtettem, és megkaptam az állást. Így 1990 őszétől már kint oktattam Egerben, „főiskolai tanári” beosztásban

– Sic itur ad astra, vagyis így jutunk el a csillagokig. Nevezetesen a kantai iskola csillagtérképpel borított mennyezetéig. Térjünk vissza a Kantába, ezúttal már a katedrára...

– A Nagy Mózes Líceumban való pályafutásomat 1958-ban az Iskola utcai épületben (ma Apor Péter Mezőgazdasági Iskolaközpont) kezdtem, akkor ebben az épületben működött az iskola, igazgatónk 18 évig Kiss Lajos volt. A Kantába való visszaköltözéskor jól felszerelt laboratóriumot vihettünk magunkkal. Ennek a beszerzéséhez én is lényegesen hozzájárultam abban a négy évben (1964–1968), amikor rajoni tanfelügyelő voltam, az akkor még a Bukarestben működő Didactica tanfelszereléseket gyártó gyárból a rajon iskoláit, különös tekintettel az én iskolámra, minden lehetséges taneszközzel felszereltük. Abban az időben nagy dolognak számított, hogy kísérletezésre alkalmas laboratóriumi felszereléssel rendelkezzen egy iskola. Igaz ugyan az is, hogy akkoriban a reál tantárgyaknak túlzott figyelmet szenteltek, amit én nem tartottam helyesnek. Olyan osztályom is volt, ahol heti tizenegy órában tanulták a matematikát, fizikát. Sokan be is kerültek a tanítványaim közül egyetemre, orvosok, mérnökök lettek, vagy éppenséggel tanár kollégáim, de voltak szép számmal olyan tanítványaim is, akik egyházi pályafutást választottak. 1989 után aztán változtak az idők. A reál tantárgyak, például a fizika, olyan sorsra jutottak, mint annak idején az idegen nyelvek.

– Az iskolai tevékenység azonban nem merült ki a fizikaórákon, sok más tevékenység is tartozik ide. A Nagy Mózes Líceum egyik fizika laboratóriumát még ma is a „csillagos fizikának” hívják.

– Az épület első emeleti fizika laboratóriumában kialakítottunk egy kiállításra is alkalmas lehetőséget. Két-három havonta vagy a múzeumtól kapott képzőművészeti alkotásokat, vagy éppenséggel a saját rajzosztályos diákjaink képzőművészeti alkotásaiból szerveztünk kiállítást. Volt kiállítása Kosztándi Jenő és Kosztándi Katalin festőművész-tanár kollégáimnak, Vetró András szobrász-tanár kollégámnak, kiállítottuk még Incze István kézdivásárhelyi születésű, neves festőművész Kézdivásárhelyi udvarterek című festménysorozatát, s az akkor még kantás diák Vargha Mihálynak, aki ma a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, korai műalkotásait is. Én ezeket a kiállításokat jónak, szükségesnek találtam. Mert azt nem állíthatom, hogy minden diákomnak szíve csücske volt a fizika – volt, aki szerette, volt, aki tanulta, volt, aki egyszerűen tantárgynak tekintette, s volt, akinek semmit sem mondott. Nos, ezek az utóbbi kategóriába tartozók is, ha unalmukban a tábla helyett a falat bámulták, hát láthattak valamit, s valami csak megragadt belőle. Ezeket a kiállításokat aztán leállították, mondván, hogy a fizika laboratórium nem való képzőművészeti kiállításokra.

Mindenesetre, abban az időben, pontosabban 1979-ben készült el az a bizonyos csillagászati freskó a laboratórium mennyezetén, örömmel hallom, hogy még nem festették le. Ennek a freskónak az elkészítése anekdota-számba megy. Tulajdonképpen egy csillagtérképről van szó, amit én csillagászati térképek alapján rajzoltam meg, kijelölve rajta a csillagképek helyét. Vetró András szobrász-tanár kollégámat kértem meg, hogy a csillagképekhez képzeljen el megfelelő alakzatokat. Vetró csillagképei természetesen jóval modernebb stílusban készültek el, mint az idők folyamán kialakult, s mindannyiunk által jól ismert csillagképek. Amikor a konkrét munkára sor került, egymásra helyeztünk két asztalsort, azon rendeztük be a festőműhelyt, a csillagok helyeit a térkép alapján bejelöltük a tanterem mennyezetén. Vetró berajzolta a tervei alapján a csillagképeket, én a Tejutat festettem, mert arra csak pontokat kellett tenni. Abból viszont elég sokat kellett felvinni a mennyezetre, s hogy biztos legyen, hogy megtapad a festék, és maradandó lesz az alkotás, bőséges rummal is elegyítettük a festéket. A munkában nagy lelkesedéssel segédkeztek az akkori diákjaink is.

– Tegyünk egy másik kitérőt, ezúttal a színjátszás irányába. Ami tulajdonképpen nem is kitérő, hiszen hosszú pedagógusi pályafutása alatt a színpad, a színjátszás párhuzamos szálon végig jelen volt Géza bátyám életében.

– Tanári pálya és színjátszás. Nagyon szoros a kapcsolat. A színjátszás nagyon sokat segített a tanári munkámban. A színpadi munka során az ember folyamatosan azt figyeli, milyen hatással van a közönségre, milyen reakciót vált ki a nézőkből. Ez a tapasztalat a katedrán rendkívüli segítséget nyújtott. Jobban tudtam figyelni a diákok visszajelzéseit, s könnyebb volt számomra kezelni a nagy létszámú osztályokat.

A színjátszó tapasztalataim messze, a gyerekkoromba nyúlnak vissza. Már középiskolás koromban játszottam apróbb darabokban, jól emlékszem a Karcsi, a mintadiák címűre, ennek ugyanis édesapám volt a szerzője. Az egyetemi éveim alatt a Kolozsvári Állami Magyar Színházba jártam be statisztálni, még szövegem is volt Az ördög cimborájában. Jó székely akcentussal beszéltem, de hát akkoriban még Kolozsváron sem sokan tudták, hogy beszélnek a jenkik. Ez részben pénzkereseti lehetőség is volt, tíz lejt adtak egy fellépésért, ami jó volt kipótolni a havi ötven lejes ösztöndíjat. De a pénzen túl, szerettem a színházban lenni, a kulisszák mögött járkálni, színészek között forogni – belém ivódott a színház légköre. Aztán már kezdő tanárként léptem fel A revizorban, a polgármestert játszottam. Azért is nem pályáztam soha polgármesteri székre, abban a darabban megtanultam, hogy csúnya mesterség a polgármesteri.

Diákokkal több darabot is rendeztem, magam is írtam egy gyerekeknek szóló színművet, amit aztán elő is adtunk. Kórus és zenekar is szerepelt benne, több mint száz szereplővel dolgoztam. Az volt a célom, hogy minél több gyereket megmozgassak. Ébred az erdő, ezt a címet viselte, közismert gyerekmesék feldolgozása, dramatizálása volt, nyomtatásban is megjelent. Tulajdonképpen három olyan nagy színdarab volt (Jaroslav Hasek: Svejk, Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig, Földi István: Gábor Áron), amelyre szívesen és büszkén emlékezem. Szintén nagy sikernek indult Páskándi Géza színdarabja, Az eb olykor emeli a lábát, de ezt aztán betiltották. Belátom, abban az időben előadni egy ilyen darabot, az már tényleg politikai véleménynyilvánításnak számított. Ezek mind mozaik-darabok voltak, ami azt jelenti, hogy több, nyolc-tíz szinte önálló jelenetből álltak, más-más szereplőkkel. Ez a műkedvelő színjátszásban azért jelent nagy előnyt, mert nem kell nagy szöveget megtanuljanak a szereplők. Ez abban az esetben is nagy előny volt, ha valaki helyett be kellett ugrani. Mindig nagy létszámú közösségekkel dolgoztam.

– És nagy létszámú közönséggel is, tegyük hozzá.

– Hát igen. 36-szor adtuk elő a Svejket, ezt először diákoknak tanítottam be, aztán pár év múlva szinte ugyanannak a szereplőgárdának, de ezúttal már felnőtt színjátszókként, s végül ebből rádiójáték is lett. A Légy jó mindhaláig magyarországi turnéján olyan is volt, hogy egy nap háromszor kellett előadnunk. A Gábor Áron színművet már meglett életkorú, felelős beosztású szereplőkkel vittük színre, akik vállalták a kockázatot, mert tudták, érezték, hogyha odaállok rendezni, abból lesz valami. És lett valami.

– A színpadi tevékenység nem merült ki a színjátszásban. Géza bátyám több hangszeren is játszik, Kézdivásárhelyen iskolazenekar indítása is fűződik a nevéhez.

– Az egyetemi évek alatt a Bolyai Egyetem szemi-szimfonikus zenekarában játszottam, hegedűs voltam, de a későbbi években a nagybőgőt is kipróbáltam. Gitáron is játszottam könnyűzenekarban, de a fő hangszerem a hegedű volt. Itthon az Aracsi Géza bácsi zenekarának voltam a tagja. Tanárként diákzenekart szerveztem, aztán könnyűzenekart. Olyan zenetanárok, mint Héjja István, a Klára testvérek, Kelemen Antal, mind az én zenekaromból kerültek ki. Volt egy ún. szemi-szimfonikus zenekarom, a próbákat a Vigadó Művelődési Házban tartottuk. Amikor a Vigadó nagytermét a ’60-as években „modernizálták” – értjük ez alatt a páholysor lebontását –, nagyszabású avatóünnepséget rendeztek. Hoztak akkor egy román karmestert, s én beálltam a zenekarba. Szaxofonosra volt szükség, így azon a hangszeren játszottam. Akkor így kellett játszani...

– Váltsunk most hangot. Nyugalomba vonulása után egy teljesen új területen kezdett el tevékenykedni. Beszéljünk a megye első magyar nyelvű kereskedelmi rádiójáról, a Siculus Rádióról. Ennek mi a története?

– Tizenkét évig vezettem a Siculus Rádiót, 1996–2008 között. Miután Egerből hazajöttem, beléptem a vállalkozói szférába. Az ember nem ülhet tétlen. A brassói alapítású Siculus Rádiót egy-két hónappal azelőtt indították be, éppen pangásban volt. Valamit kellett csinálni, és hát megpályáztuk, és megszereztük a rádiót. Később a társaim kiváltak, és én egyedül maradtam a rádióval.

A rádiózáshoz volt némi újságírói tapasztalatom, kiterjedt ismeretségi köröm, itt is jó hasznát vettem a színjátszós tapasztalatoknak, meg hát neveltetésem és az életem során felhalmozott tapasztalataimból kifolyólag rendelkeztem egy adott műveltségi háttérrel, amire építeni lehetett. Ezzel együtt, nem volt könnyű munka a beindítás. Ki kellett építeni, műsorstruktúrát kellett szerkeszteni, a műszaki berendezéseket be kellett szerezni. Ez hosszú éveket vett igénybe. Ez alatt több mint száz munkatárs fordult meg a szerkesztőségben. Volt, aki maradt, volt, aki nem. Sikerült végül kialakítani egy nagyon jó szerkesztőcsoportot, és egy olyan műsorrácsot, amire éppen akkor szükség volt. A nap 24 órájából 22 óra magyar nyelvű adást sugároztunk, és amire mindig jó érzéssel gondolok vissza, sikerült kialakítani a rendszeres egyházi adást, a vasárnapi mise közvetítését és a hitszolgáltatást.

Szintén nagy szenzációnak számított a Gyárak emberközelben adássorozat, amelyben megszólaltattuk a gyárak vezetőit, aztán volt falubemutató sorozatunk is. Véletlenszerűen született meg az a műsorom, amiből aztán kinőtt a Vasárnapi jegyzet. 600 adást ért meg, rengeteg értékes, fontos ember szólalt meg benne a Siculus hangsávján. Csak hogy néhányat említsek, a kolozsvári egyetemről Antal Árpád professzor, Péntek János vagy Pomogáts Béla, számos magas rangú egyházi képviselő, püspökök. A lélek hangja című kötetemben ezek az interjúk mind megjelentek rövidített formában.

A kezdetben 10-15 perces közművelődési műsorból másfélórás műsor lett, amit heti rendszerességgel vezettem. Ennek az adásnak mindig voltak meghívottjai, akik szabadon elmondták a véleményüket. A rádiónál szabad véleménynyilvánítás volt, egy kikötéssel: senkit nem bántunk, senkit nem szidalmazunk. Egyetlen dologtól függtünk, és ezt, bármennyire nehéz volt, el kellett viselni: meg kellett teremteni a rádió működtetéséhez szükséges anyagi kereteket. Szerencsére voltak olyan pártolóink, akik ebben nagy segítséget tudtak nyújtani, s nem voltam kénytelen „kiárusítani” magunkat bizonyos érdekképviseleteknek. Meg kell említsem, hogy akkoriban egyedüli erdélyi magánrádió voltunk, akik egyszerre három ORTT műsorpályázatot nyertünk.

– Bármennyire is igyekezett távol tartani magát a politikától, a Siculus Rádió igazgatójaként, műsorvezetőjeként csak véleményformáló közeggé vált. Hogyan látja, milyen módon hatott a rádió a közösség alakulására?

– A média igen nagy befolyással van egy közösség fejlődésére. A mi célunk az volt, hogy ismeretterjesztő, közszolgálati rádió legyünk, a kultúra és a nevelés volt a fő irányvonalunk. Igyekeztem megőrizni a rádió függetlenségét, de úgy is rám akasztották a bélyeget, hogy polgármester-párti vagyok. Aztán a következő választások után, amikor új polgármestert választott a város, mondtam, hogy én ismét polgármester-párti vagyok, a rádió pedig a város rádiója. Ezért kötöttünk szerződést a polgármesteri hivatallal. Nekünk azt kellett „pártolni”, akit a nép megválasztott. Azt soha nem engedtem meg, hogy a műsorpolitikánkba beleszóljanak. Véleményformáló közegként is vigyáztunk, hogy miről, mit mondunk. Ha volt véleményünk a dolgokról, azt én csak ritkán mondtam ki. Inkább igyekeztem úgy kérdezni, hogy azt a válaszadó mondja ki, legyen nyilvánvaló a beszédpartner, interjúalany mondandójából.

– A rádiós korszakot újabb műfajváltás követte: az elmúlt 5 évben hat kötete jelent meg.

– Az írást már korábban elkezdtem a szakmai jellegű írásaimmal. A Tanügyi Újságban módszertani és társadalmi témájú írásaim jelentek meg. Szakmai könyveim is jelentek meg, amelyeket egyedül vagy társszerzőségben írtam. Külső munkatársa voltam a megyei lapnak, tehát az írás nem újkeletű tevékenységem.

Ami viszont komolyabban ösztönzött, az volt, hogy szerettem volna a Vasárnapi jegyzet anyagát kötetekben is feldolgozni. Hat kötetem jelent meg magánkiadásban: A lélek hangja,A szülőföld hangja,Az oskola hangja,A család hangja,Az űr hangja és a Gábor Áron emlékezete című ünnepi kiadvány, amely Kézdivásárhely városi rangja elnyerésének 600-ik évfordulója alkalmából jelent meg. A hetedik, A csend hangja, megjelenés előtt van. Ez a könyv is az iskola dicsérete tulajdonképpen. Hetvenegy embert szólítottam meg ebben a kötetben, a tudományok doktorait, akik vagy Kézdivásárhelyen születtek, vagy itt tanultak, vagy kötődésük van a városhoz. Mindenki másképp ír magáról, ki olvasmányosabban, ki szárazabban. A hetvenegyedik megszólítottam tért ki a  közreműködésből, egy aktív rendőr, akit köt a szolgálati titoktartás, ezért nem írhat magáról.

Ebben a kötetben van egy írásom, Könyveimben élek a címe. Valamelyik szomszédom megkérdezte, amikor egyik újabb kötetem megjelent: „Tanár úr, mennyi idő alatt ír meg egy könyvet?” „Hát, úgy negyven-ötven év alatt”, válaszoltam. Merthogy nem arról van szó, hogy mennyi idő alatt írom le, hanem mennyi év tapasztalata szükséges ahhoz, hogy egy könyvre való anyagot összegyűjtsön az ember, aztán azt átszűrje, s valamilyen téma köré újra összesűrítse.

Dr. Angi István kolozsvári zeneprofesszor (akivel a kantai gimnázium zenekarában együtt muzsikáltunk) írta, amikor megszólítottam a készülő kötetemhez: „55-60 év távlatából magaddal hoztad a Kanta utcai hangulat ifjonti frissességét, a tenni akarás eszménykép belénk verődött nagyszerű érzését, azt a serkentő elégedetlenséget, amelyet a mindig többet elérni, s birtokba venni érzése jellemzett”. Hát az ilyenekért megéri írni, élni.

– Végezetül, egy ennyire gazdag és szerteágazó életpálya állomásai közül is a tanárit tartja a legfontosabbnak?

– Egyszer, nem is olyan régen, azt kérdezte a fiam: „Édesapa, neked mi a foglalkozásod?” Azt válaszoltam: „Édes fiam, ez nagyon nehéz kérdés, végzettségemet tekintve tanár vagyok, matematika-fizika szakos tanár, aztán még zenéltem, színészkedtem, rendeztem, szerveztem, rádióztam. De hát írd be, fiam, azt, hogy tanár.” Azt is mondhatnám, hogy színész vagyok. Eljátszottam minden szerepet, amit az élet kiosztott rám. Tanárként voltam színész, rendező, muzsikus, rádiós, író, sőt, azt hiszem, jól alakítottam a családfő szerepében is. S ez utóbbi talán a legfontosabb, hiszen mindenben együtt voltunk. Feleségem, gyermekeim édesanyja, társam volt mindenben. Diákom volt, majd kollégám, színjátszós munkámban rendezőasszisztensem, a rádiónál is nélkülözhetetlen volt a munkája, s íróként azt mondom, ő a legszigorúbb kritikusom.

Én nem tudom másnak elképzelni magam, csak tanárnak. Nyugdíjba vonulásom után is többször voltam érettségi elnök magyarországi iskolákban. Szerettem a tanári pályát. Persze, az én időmben más volt, más gondokkal, megszorító intézkedésekkel küzdöttünk, más volt a tanár–diák viszony. De ha újra kellene kezdenem, megint csak a tanári pályát választanám. Ez volt az alapja minden egyébnek, amivel kiegészült az életem.




.: tartalomjegyzék