Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Augusztus
Sófalvi András - Kosza Antal

Székelyföld előtörténetének rejtélyei – hosszúsáncok a Görgényi-, Hargita- és Persányi-hegység térségében

Dénes István emlékére

 

A Székelyföld mondák homályába vesző korai történetének egyik legizgalmasabb, és – túlzás nélkül mondhatjuk – legrejtélyesebb emlékcsoportját képezik azok a földből, ritka esetben kőből álló töltésvonulatok, melyek eredetéről már középkori eleinknek is csak mesés elképzelései voltak. Noha az elmúlt másfél évszázadban számos elmélet születettaz építmények létrejöttének és használatának történelmi interpretációjára, mindössze a 21. század elején vált lehetővé – természettudományos vizsgálatok alkalmazása révén –, hogy a kérdésben, legalábbis a keltezés tekintetében, egzakt, megbízható eredményeink legyenek. Írásunk célja e tudományos feladvány aktuális helyzetképének bemutatása a szélesebb olvasóközönségnek, előrebocsátva azonban, hogy még a kutatás számára is igen sok a megválaszolatlan kérdés.

A hagyományos gazdálkodás háttérbe szorulása és életmódunk radikális átalakulása okán manapság legfeljebb csak a székelyföldi természetjárók körében ismertek az avatatlan szem által a terepen már alig észrevehető, emberi kéz alkotta földművek, melyek legnagyobb hányada a középkori Udvarhelyszék területén található, jobbára erdős-mezős, magaslati helyszíneken. Legegyszerűbb formájuk általában a felszínen hosszan húzódó domború földtöltés (azaz földsánc), az egy métert a legtöbb helyen ma már alig meghaladó magassággal, és mellette párhuzamosan haladó árokkal. Részletesebb bemutatásuk előtt érdemes dióhéjban összefoglalni kutatásuk mérföldköveit.

E történelmi emlékek első – az utókor számára is megmaradt – leírását Orbán Balázs végezte el, számos esetben feljegyezve az Óriások útja, Tündérek útja, Rapsóné útja, Ördög útja, Ördögbarázda, Fejedelmi méta, Országhatár, Kakasbarázda, Tatársánc, Homárka mitikus eredettörténetét is (a népi hagyományok bűvös kakas, óriás vagy tündér, illetve az ördög művének tartották eme alkotásokat: „azt mondják, hogy azt 32 óriási bűvös kakas egy hegyes sziklával árkalta; honnan Kakasbarázda a neve”). Az összefüggéseket kereső nagy székely kutató elődünk sejtelme („ezen cyclopsi művek... egy a történet előtti kor homályában elvesző időszaknak óriási erődítvényei”) nem tűnt elég kézzelfoghatónak, így romantikus történelemszemléletének engedve a felderített töltésvonulatokat székely létesítményeknek vélte, és a közelükben található középkori várakhoz kapcsolódó határvédelmi rendszert feltételezett mögöttük (Orbán 1868–1873). Egyik észrevétele, miszerint az objektumok felszínén vörösre égett földszemcsék láthatók, ma is komoly irányadó a kutató számára. Néhány évtized múltán a földműveket alaposan bejáró és nagy vonalakban feltérképező Téglás Gábor dévai régész viszont már a kelet-daciai római limes részeként határozta meg azokat (Téglás 1895), részletrajzokat és metszeteket készítve róluk (1. kép). A 20. század elején Lattyák Sándor erdőmérnök újabb sáncszakaszokat fedezett fel a Görgényi-havasok előterében (lattyák 1917), majd Orbán Balázs nyomán 1933-ban Roediger Lajos elkészítette a töltésvonulat-rendszer első összesítő térképét. A kelet-erdélyi hosszúsáncok szisztematikus kutatására csak az elmúlt évszázad 70-es éveitől került sor. Dénes István baróti geológus, amatőr régész végezte el részletes feltérképezésüket, profilrajzokat és átvágásokat készítve számos helyszínen (Dénes 2001; Dénes 2003; Dénes 2007). A földsáncok történeti szerepének értékelésében a kiváló terepkutató csatlakozott Ferenczi Géza és Ferenczi István régészek azon elméletéhez, mely szerint a 11–12. század fordulóján a Magyar Királyság határát egy kővárakból és földsáncokból álló összetett védelmi rendszer védte volna (Ferenczi – Dénes 1994). A tetszetős elmélet elsősorban topográfiai megfigyelésekre épült, egy történeti prekoncepció alá rendelve minden olyan jelenséget, melyek vélt kora vagy java Árpád-kori (11–12. századi) határvédelmi szerepét sem régészeti leletek, sem történeti források nem támasztották alá. A természettudományos módszerek régészeti alkalmazása mérföldkőnek bizonyult a töltésvonulatok régészeti kormeghatározásában. Az első feltárást és mintavételezést Dénes Istvánnal közösen végeztük Vargyas határában a Kakasbarázda Csúzlik pusztára eső töltésén – ezzel új fejezet kezdődött a kelet-erdélyi hosszúsáncok kutatásában. A földsáncok szerkezetének kutatása (legfontosabb járulékos hozadékuk az elégett gerendamaradványok mintavételezése volt) mellett az elmúlt évtized folyamán GPS-el pontosítottuk az objektumok felmérését, a felderítésbe bevonva – több-kevesebb eredményességgel – a légifényképezést is, egy helyzetképet alakítva ki a sáncok mai állapotáról. A keltezés tekintetében az építmények égett faszerkezetéből származó faszénminták radiokarbon elemzései (radioaktív szénizotópok lebomlásának időmérésén alapuló keltezési módszer) hoztak teljesen új, mondhatni forradalmi eredményeket.

Térjünk vissza a címben jelölt hosszúsáncok részletesebb bemutatására, majd az új kormeghatározási adatok függvényében lássuk milyen magyarázat lehetséges az objektumok történeti szerepének értékelésére. Mindenekelőtt hangsúlyozzuk ki, hogy a jelenség nem székelyföldi specifikum! A Kárpát-medence hosszúsáncai között viszont egy területileg jól elkülönülő, önálló csoportot képeznek a kelet-erdélyi földsáncok. A korábban „székelyföldinek” nevezett töltésvonulatok a Görgényi-havasok és a Hargita-hegység vulkáni fennsíkjain, illetve a Persányi-hegység vízválasztó gerincén húzódnak északnyugat–délkelet, illetve észak–dél irányban, a Kis-Nyárád forrásvidékétől az Olt alsórákosi szorosától délre található Bogáti-hágóig (2. kép). Elemzésünk nem terjed ki a Háromszéki-medencében található Homárkára és a barcasági Papok sáncára, ugyanis ezekből ma még nem állnak rendelkezésünkre a keltezés tekintetében releváns faszénminták.

A 600–900 m tengerszint feletti magasságban található hosszúsáncok formai jellemzőik alapján két csoportra tagolhatók, és mint látni fogjuk, e tényező mögött időrendi és feltehetően funkcionális különbségek rejlenek. A Görgényi–Hargita-fennsíkon nyugat-északnyugat – kelet-délkelet irányban húzódó Ördög útja a felszínen több kilométer hosszúságban követhető földmű, melyet általában csak a folyó- és patakvölgyek bevágódásai szakítanak meg. A 0,50–1,50 m magasságú, 4–8 m szélességű földsánc keresztmetszete trapéz alakú vagy domború, mindkét oldalán sekély árokkal, felszínét több helyen földútként használták az elmúlt évszázadokban. A sánc lekopott, elpusztult szakaszainak azonosításában a felszínen gyűjthető égett földszemcsék nyújtanak biztos fogódzót. Erre a sáncvonulatra nagyjából merőleges a Hargita-hegység délnyugati oldaláról induló, kezdeti szakaszánkőből, majd földből épített Ördögbarázda töltése, keleti oldalán árokkal; déli szakaszán, a Lövétei-fennsíkon az építmény a Vargyas-patak mély völgyének nyugati, magaslati peremét követi. A domború, máshol ellaposodó földsánc szélessége 7–12 m között változik, mai magassága helyenként meghaladja az 1,5 m-t. Több kilométeres hiátus után a földmű folytatása a Vargyas-szorostól délre a Rika-erdőben tűnik fel, és többnyire követi a Persányi-hegység vízválasztó gerincét. A Kakasbarázda építménye a legimpozánsabb kelet-erdélyi töltésvonulat, fő összetevője egy masszív, helyenként 10 m szélességet és 2 m magasságot is meghaladó földsánc, keleti oldalán karakteres árokkal, mely helyenként kettős, sőt hármas sánccal egészül ki (árokkal együtt); a töltésvonulatot a nagyobb patak- és folyóvölgyek bevágódásai szakítják meg. Az Olttól délre folytatódó földmű jellegében megegyezik a Kakasbarázda északi szakaszával (ezt a részét már Ördögároknak hívják). A leírt sáncrendszer napjainkban terepen követhető, dokumentált hosszúsága 43,2 km és sem az északi, sem pedig a déli végződése nem köthető valamilyen jellegzetes természetes képződményhez (völgy, hegység), tehát valószínűleg nem fejezték be az építését. Az építményeken áthatolást lehetővé tevő kapukat a patakvölgyekben vagy hegygerinceken haladó utak és a földművek kereszteződésében helyezhették el. A földtöltések szinte teljes felületén vörösre égett földszemcsék és faszéndarabkák jelzik azok nyomvonalát, tehát a sáncoknak épített faszerkezete volt, melyet több helyen felgyújtottak (csekély a valószínűsége, hogy egy pontból ekkora hosszúságban végig tudott volna terjedni rajta a tűz, ráadásul az építmény környezetében már nem látható égés nyoma). A földsáncok felszínén végzett szondázások és átvágások megerősítették ezt a megfigyelést, a faszenesre égett gerendamaradványok és a vastagon átégett földréteg jól jelzik a tűz intenzitását és az egykori faszerkezetek meglétét. A kisfelületű kutatások megfigyelései még nem tették lehetővé a sáncszerkezet(ek) részletes rekonstrukcióját, függőleges és vízszintes helyzetű gerendák egyaránt előfordultak a különböző szelvényekben. Hogy az olvasó is képet alkothasson ezekről a fa-föld szerkezetű építményekről, egyszerűbb formáikat a következőképpen írhatjuk le: néhány méter távolságra két párhuzamos sorban vízszintes helyzetű gerendákat fektettek egymásra (3. kép); a több méter magasságú konstrukciót keresztgerendákkal kötötték-kapcsolták össze; a gerendák közét kövekkel kevert földdel töltötték fel, ezzel is erősítve szerkezetét. A szakzsargonban fa-föld sáncnak nevezett építmény elé mély, V alakú árkot ástak, ezzel is fokozva a rajta való áthatolás nehézségét.

Az Ördög útja, Ördögbarázda és a Kakasbarázda keltezését és funkcióját a korábbi kutatások főként történeti prekoncepciókra és részben terepi megfigyelésekre alapozták, így – keltező régészeti leletanyag hiányában – a római kori és a középkori keltezés egyaránt felmerült. Az áttörést e tekintetben a 2005-ben elkezdett, a sáncszerkezetekből származó faszénmaradványok gyűjtése és laboratóriumi elemzése hozta meg. A mintákat minden esetben az elpusztult sáncszerkezetek zárt rétegsoraiból vettük kisebb szondák nyitása során. Az Ördög útja töltéséből egy, a Kakasbarázda szerkezetéből, annak különböző pontjairól eddig öt darab faszénminta került elemzésre. A Magyar Tudományos Akadémia debreceni Atommagkutató Intézetében végzett radiokarbon analízisek kivétel nélkül a Kr. u. 7–8–9. századra keltezték az elégett faszerkezetek elemeit, kisebb szóródást mutatva az időszakon belül (Sófalvi 2012; Sófalvi 2013). A rendelkezésre álló eredmények ismeretében úgy tűnik, hogy a sánc- és árokrendszer hosszabb idő alatt készült, faszerkezetük délről észak felé haladva fiatalodó tendenciát mutat.

A szintén alkalmazott dendrokronológiai elemzések (fák évgyűrűinek vizsgálatán alapuló kormeghatározási módszer) egyelőre ún. lebegő kronológiát eredményeztek.

A térség sáncainak másik, összességében jóval kisebb csoportját képezik azok a néhány száz méter hosszúságú földtöltések és árkok, melyek az előzőekben leírt sáncrendszertől északnyugatra (Sóvidék), nyugatra (Küküllő mente) és a Kakasbarázda környezetében (Rika-erdő) találhatók. E földművek egy része középkori várak (Parajd – Rapsóné vára, Firtosváralja – Firtosvár) vagy más objektumok (Homoródalmás – Tatárkápolna) mellett található; és eddigi megfigyeléseink szerint nem mindenikre jellemző a kiégett faszerkezet. Topográfiai elhelyezkedésük arra utal, hogy a várakkal szerves egységet képező középkori létesítményekről van szó, a Tatársánc esetében pedig a sánc földjéből származó régészeti leletanyag (13–14. századi kerámia) keltezi azt post quem. A Kakasbarázda közelében található kisebb, szintén faszerkezetű, többször felgyújtott, illetve megújított földsáncok egy része szintén 8–9. századinak bizonyult a C–14 analízisek során, míg az Országhatár földsáncáról (a Rika-hegység vízválasztó gerincén emelt földmű Oklándtól keletre) az elemzések kimutatták, hogy római kori, de a késő középkorban, a 15. század közepét követően megújították.

A hosszúsáncok további kutatásában és azok történeti szerepének értékelésében elengedhetetlen szem előtt tartanunk, hogy a Kárpát-medencében és annak térségében, számos régióban előfordulnak ilyen jellegű földművek. A történeti Erdélyben, ismereteink szerint mindössze a háromszéki Homárka és a barcasági Papok sánca állítható párhuzamba a Görgényi-havasok–Hargita nyugati peremén, illetve a Persányi-hegység vízválasztó gerincén húzódó töltésvonulatokkal. Létrehozásukat illetően nem rendelkezünk megbízható keltezéssel, mindössze annyit tudunk, hogy a Homárkának is faszerkezete lehetett, amely leégett, ennek nyomai a felszínen szintén követhetők. A történeti Erdélytől nyugatra, a Partiumban és a Bánságban található hosszúsáncok felderítése szintén régi múltra tekint vissza, szisztematikus kutatásuk az 1960-as években kezdődött el, létrehozásukat kapcsolatba hozták már a rómaiakkal, a vizigótokkal, a gepidákkal és az avarokkal egyaránt, határainkon belül pedig az ún. autochton lakossággal is. A Magyar Alföldön végzett topográfiai kutatások és sáncátvágások során a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy az alföldet övező, több száz km-re tehető hosszúságú Csörszárok vagy Ördögárok rendszerének kiépítését a rómaiakkal szövetséges szarmaták vihették végbe a Kr.u. 4. század közepén. Egy újabb álláspont már árnyaltabban fogalmaz: Istvánovits Eszter arra hívta fel a figyelmet, hogy a szarmaták szállásterülete túllépi a Csörszárkot, illetve a 3–11. századi lelethorizontok közül egyedül a kora avar kori leletek nem fordulnak elő a sáncrendszeren kívül, azaz ettől északra és keletre. A Dunántúl nyugati szélén húzódó Vasvári sáncról a történeti adatok ismeretében a régészeti terepkutatások során megállapították, hogy az a kora Árpád-korban épült.

E vázlatos áttekintés azt szemlélteti, hogy a Kárpát-medencei hosszúsáncok korántsem lezárt kutatásainak eredményeiből jól látható, hogy – a bizonytalan eseteket leszámítva – létrehozásuk átível a késő római kortól a kora Árpád-korig terjedő közel évezrednyi időszakon. A kérdéskör kutatása túlmutat Erdély és a Kárpát-medence határain, és elemzését tágabb, kelet-európai kontextusban kell végezni. A Kárpátoktól keletre és délre ugyanúgy megtaláljuk a fenti időszakban készült hosszúsáncokat. A Dunától északra („Brazda lui Novac”), valamint Moldva déli részén („vallum d’Athanaric”) épített sáncokat a népvándorláskor korai századaira datálják. Dobrudzsában 9/11–12. századra keltezett földsáncokról („Traianus sánca”) és kőből épült töltésvonulatokról tudunk. A moldvai sáncoktól elválaszthatatlanok az ukrajnai példák, melyek egész rendszereit különítették el a terepi felderítések és felmérések során. A kijevi fejedelmek a dél és kelet felől fenyegető támadások ellen építettek földsáncokat a 10–11. század fordulójától kezdve. A Kárpátoktól északra, lengyel területeken hasonló a helyzet, a területileg elkülönülő sáncrendszerek építése és használata a lengyel állam kialakulása utáni évszázadokban is bevett technika volt (pl. a Német Lovagrend támadásai ellen is sáncokat emeltek). Összességében megállapítható, hogy a nagyobb földrajzi területekre kiterjedő hosszúsáncok kutatása rendkívül összetett probléma, és esetünkben jóval túllépi a középkori történelmi határok (avagy a mai államhatárok) keretén belül gondolkodó kutató tudományos horizontját. A kelet-erdélyi hosszúsáncok alaposabb tanulmányozásához elengedhetetlen a régió késő népvándorlás kori településtörténetének feltérképezése, valamint a kelet-európai példák behatóbb ismerete. Jól megalapozott és kidolgozott történeti interpretáció helyett a továbbiakban mindössze néhány megállapítással és gondolattal próbálunk irányt mutatni a kérdéskör megoldásában.

Az elmúlt évek régészeti topográfiai kutatásai és természettudományos kormeghatározásai a kelet-erdélyi hosszúsáncok vonatkozásában olyan adatokat eredményeztek, melyek új, eddig ismeretlen szegmensét emelik ki a térség kora középkori (a magyar történetírás korszakolásában: késő népvándorlás kori) históriájának. Az Ördög útja – Ördögbarázda – Kakasbarázda sáncrendszere egy olyan történelmi időszak (7–9. század) épített öröksége, amelyről helyi szinten kevés ismerettel rendelkezünk. A vonatkozó történelmi források behatároltak, a régészetieken kívül más adatokra aligha számíthatunk, viszont a korabeli kelet-erdélyi településekről és temetkezésekről meglehetősen szórványosak az adataink, és egyelőre nincsenek közvetlen láncszemek vagy összefüggés e történelmi információk és a földművek között. Ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal, hogy a sáncrendszer mai maradványa csak torzója egykori valóságának, és noha nem rendelkezünk számszerű adatokkal volumenét illetően (lineáris kiterjedése nagyobb lehetett a ma ismert sáncok hosszánál), a korszak vonatkozásában jelentős népességi potenciállal kell számolnunk. A milliós köbméter nagyságrendű földtömeg (egy méter hosszú földsánc esetében legalább 10 m3 földdel kell kalkulálnunk) megmozgatása, illetve megbecsülhetetlen mennyiségű faanyag kitermelése és felépítése a tetemes munkaerő szükséglet mellett viszonylag magas szintű társadalmi szervezettséget, hierarchiát feltételez. A sáncok környezetében viszont még nem sikerült az azt létrehozó és/vagy fenntartó népesség akár csak ideiglenes táborhelyeit sem azonosítani. Mindezek jól tükrözik, hogy mennyire kezdeti stádiumában tart még a kutatás.

A földművek megnevezései nagyrészt természetfeletti erőkhöz (tündér, ördög, bűvös kakas) kötik ezek létrehozását, tehát a magyar–székely lakosság hiedelmének megfelelően mesevilágba helyezte az építmények létesítését. A természettudományos keltezés adatai segítenek értelmezni e mitikus eredettörténete(ke)t: középkori őseinknek és történelmi hagyományaiknak nem volt genetikus kapcsolatuk e létesítményekkel, és annyira idegen és érthetetlen alkotásoknak tekintették azokat, hogy csak természetfeletti erőkkel tudták magyarázni keletkezésüket. Figyelemreméltó, hogy a sáncok elnevezéseinek ’borozda’ összetevője szláv eredetű (Visy 2011). Az már összetett régészeti és nyelvtörténeti kutatás tárgya, hogy a jelenség szláv közvetítéséről vagy pusztán a szlávoktól átvett közszó használatáról van-e szó. Jól ismert tény, hogy a Székelyföld keleti, hegyközi medencéiben az Árpád-kori magyar–székely letelepülők jelentős szláv tömegeket találtak. Ugyanakkor a sáncok építésének korához köthető erdélyi lelőhelyek tanulmányozása egy figyelemreméltó észrevételt is lehetővé tesz. Noha jelenleg még nem rendelkezünk olyan térképpel, mely a korszak (7–9. század) összes lelőhelyeit ábrázolná, szakirodalmi ismereteink (a közölt leletanyagról van szó) szerint a Persányi-hegység vízválasztójától keletre (pontosabban a Gyergyói-, Csíki- és Háromszéki-medencékben, illetve a Barcaságban) nincsenek az avarokkal kapcsolatba hozható lelőhelyek. Magyarán az Ördög útja – Ördögbarázda – Kakasbarázda sáncrendszere az erdélyi avar szállásterület keleti vonalát jelölte. E munkahipotézissel szemben módszertani kitételek természetesen azonnal megfogalmazhatók, ugyanis a korabeli temetkezések néhány specifikus jellemzőit (rítus, viselet) leszámítva az anyagi kultúra más összetevői nem alkalmasak népiségi meghatározásokra, így pl. a települések leletei általában nem köthetők etnikumhoz. Amennyiben a Kárpát-medencét a 6–8. században egységesen uraló Avar Birodalom az Erdélybe a 7. századtól fokozatosan beszivárgó szlávok ellen kezdte el építtetni a fenti sáncrendszert, funkcióját az csak korlátozottan tudta betölteni, ugyanis a szlávok anyagi kultúrája (jellegzetes temetkezési rítus) a régészeti feltárások tanúsága szerint rövidesen megjelent és elterjedt az Erdélyi-medence középső és nyugati részein is.

A sáncrendszer funkcióját illetően alapvető egyes töltésszakaszok topográfiai elhelyezkedése, illetve korabeli természetes környezete. A magas hegységektől délnyugatra fekvő Görgényi–Hargita-fennsík lapályos térszínén létrehozott Ördög útja legfeljebb csak szimbolikus határvonalat jelképezhetett az említett hegyeken való átkelés után. Az olyan töltésszakaszok, amelyek megbújnak egy gerinc mögött (pl. a Rikában a Nádas-pataktól délre haladó Kakasbarázda néhány száz méteres szegmense), vagy patakmeder peremén haladnak, teljességgel alkalmatlanok voltak katonai védelemre. Természettudományos módszerekkel megkísérelhető a sáncok közvetlen környékének paleobotanikai kutatása és az egykori természetes növénytakaró rekonstrukciója. Az erdős környezetben elhelyezkedő objektumok katonai funkciót nem tudtak hatékonyan betölteni – ugyanis az ellenfél észrevétlenül megközelíthette a sáncokat –, és inkább szolgálhattak gazdasági-kereskedelmi célokat (áruforgalom szabályozása adott útvonalak, kapuk irányába stb.). Magától értetődő, hogy ökrös szekérrel a sűrű erdőnek senki nem vágott neki! Utóbbi szerepkör esetében a sáncrendszert kisebb számarányú népcsoport is képes volt működtetni.

A kelet-erdélyi hosszúsáncok felderítését és kutatását a jövőben tovább kell folytatni a Persányi-hegység déli részén, illetve a Görgényi-fennsíkon, térbeli kiterjedésük egyik legfontosabb tényező lehet funkciójuk meghatározásában. Természetesen a régió kora középkori településtörténetének feltárása és ismerete nélkül eredményeink torzak és egyoldalúak lesznek. Kutatásukhoz úgy a sajátos terepi módszerek alkalmazása, mint a sáncrendszer távoli párhuzamai létrehozásának és működésének alapos ismerete és tanulmányozása szükséges. A régészeti adatok további bővülése mellett viszont azt is szem előtt kell tartanunk, hogy értelmezésükre rányomja bélyegét modern kori történelem-szemléletünk, amely elbeszélő jellegű források hiányában meglehetősen felszínes lehet, és talán soha nem fogjuk megismerni azokat a mozgatórugókat és mechanizmusokat, melyek egy ismeretlen történelmi kor emberét vezérelték e monumentális alkotások létesítésében.

 

Képjegyzék

 

1. Sáncrészlet a Hargita déli oldalán (Téglás Gábor nyomán)

2. Hosszúsáncok a Görgényi-, Hargita- és Persányi-hegység térségében

3. Földsánc faszerkezetének rekonstrukciós rajza

 

Tájékoztató irodalom

 

Dénes istván2001    Székelyföldi töltésvonulatok1. In ACTA – A Csíki Székely Múzeum és a                             Székely Nemzeti Múzeum Évkönyve 2000. I. 215–236.

Dénes István2003   Székelyföldi töltésvonulatok 2. In ACTA – A Csíki Székely Múzeum és a                             Székely Nemzeti Múzeum Évkönyve 2003. I. 99–110.

Dénes istván2007    Székelyföldi töltésvonulatok 3. In Acta Siculica – A Székely Nemzeti                                              Múzeum évkönyve 2007. 253–285.

 

Fehér Géza1931      A bolgár-török műveltség emlékei és magyar őstörténeti vonatkozásaik.                                Budapest. 1931.

 

Ferenczi istván – Dénes István

1994                            Udvarhelyszéki töltésvonulatokról. Adalék Erdély Szent-László kori                                   határvédelmének kérdéséhez. In A Zürichi Magyar Történelmi                                             Egyesület Első (Székelyudvarhelyi) Övezeti Történésztalálkozó                                              Előadásai és Iratai. Zürichi Magyar Történelmi Egyesület Kiadványa.                               Budapest–Zürich. 1994. 85–106.

 

Garam Éva – Patay Pál – Soproni Sándor

1983                            Sarmatisches Wallsystem im Karpatenbecken. In Régészeti Füzetek. Ser.                             II. 23. Budapest. 1983.

 

Istvánovits Eszter – Kulcsár Valéria

                                    Actual State of Research of the Csörsz or Devil’s Dyke. In: Romani şi                                  barbari la graniţa imperiului. (megjelenés alatt)

 

Lattyák Sándor

1917                            Limes nyomok a „Görgényi hegyek”-ben. In Dolgozatok az Erdélyi                                     Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából 8 (1917). 218–232.

 

Orbán Balázs1868–1873

                                    A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei                                     szempontból. I–VI. Pest–Budapest. 1868–1873.

 

Patay Pál 2009         Csörsz árka. In Várak, Kastélyok, Templomok 5 (2009). 3. szám. 8–11.

 

Sófalvi András 2012

                                    A székelység határvédelme és önvédelme a középkortól a fejedelemség                                 koráig. Várak és más védelmi objektumok Udvarhelyszék                                                      településtörténetében. PhD disszertáció. ELTE BTK Történelem-                                         tudományi Doktori Iskola Régészeti Program. Budapest. 2012.

Sófalvi András 2013

                                    Ramparts in the Görgényi, Hargita and Persányi Mountains. In: Aerial                                Archaeology and Remote Sensing from the Baltic to the Adriatic.                                          Edited by Zoltán Czajlik and András Bödőcs. Budapest. 2013. 89–93.

 

Téglás Gábor1895  A Limes Dacicus két Küküllő és Olt közötti részlete Udvarhelymegye                                éjszaki és keleti hegységeiben Oroszfalutól Alsó-Rákosig. In                                                Archaeologiai Közlemények 19 (1895) 5–54.

 

Visy zsolt2011        Régi sáncok a székely hagyományban. In: Tanulmányok a    székelység                                középkori és fejedelemség kori történelméből. Szerk.: Sófalvi András –                                Visy Zsolt. Székelyudvarhely. 2011. 219–232.




.: tartalomjegyzék