Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Augusztus
Pécsi Györgyi

Zordok, a székely szamuráj. Kéjpróza

Tisztázzuk: a regényből sem az nem derül ki, hogy Zordok székely lenne, sem az, hogy szamuráj. A huszonegy fejezetre, formagyakorlatra tagolt könyv hetedik fejezetétől az viszont igen, hogy a Zordok csakugyan kéjpróza.

Honos erdélyiek és arrafelé ismerősek azonosíthatják a regénybeli hegyet a Hargitával, a kisvárost Székelyudvarhellyel, a két másik várost pedig Kolozsvárral és Budapesttel, de csak Párizs meg pár nyugat-európai város van néven nevezve. Ha Zordok jeleníti meg szimbolikusan a székelységet, akkor eléggé felemásra sikerült. Ha elfogadnám, hogy Zordon székely, akkor a könyv szerint a székely magának való, nem túl bonyolult lélek, minden fehérnépre ugrik, és e téren – ha kell, ha nem – kiválóan teljesít. De a székely mivolt indifferens a regényben.

Ha Zordok szamurájnak véli magát, nem jelent egyebet, minthogy vagy ő tévedt el az időben, vagy benne tévedt el valami. A szamuráj ugyanis legelőször is fegyelmezett katona, életformája az, hogy vakon szolgálja urát. Zordok azonban nem harcos, hanem egy helyét nem találó fiatalember, aki harcművészetet, azaz hobbisportot gyakorol a mi korunkban, a mi fertályunkon – azt mesterszintre fejleszti, és harcművészként akarja az életét leélni.

De mindezek miatt még jó is lehetne a könyv.

Mert jól indul. Úgy indul, mint egy klasszikus (Hermann Hesse-i) regény. A keretes szerkezet szerint egy idősödő professzornak elemi élményt jelent a találkozás Zordonnal, a kevés szavú fiatalemberrel, és Zordon naplója alapján megírja a regényt, élete főművét. Az olvasóbarát módon fejezetekre és eligazító fejezetcímekre tagolt regénybe kurziválva beleilleszti Zordonnak azokat az elmélkedéseit, amelyeket amaz élőszóban mondott el. 

Eszerint Zordok eredményes katolikus neveltetése miatt ferences szerzetesnek készül, beiratkozik a kisszemináriumba, szívét-lelkét adja. Rendkívülisége korán megmutatkozik: egy tanulmányi kirándulás során megmenti a római pápa életét, s mert apró gyermekkorától tanulja a harcművészetet, néhány szeminarista társával edzésben tartja a testét is. Fölvillan a legfőbb kísértő, a nő, de Zordok mélyen elkötelezett. „Ha döntened kell Isten és egy nő szerelme között, ne áltasd magad: a nő szerelmében is ott van a Mindenható, de nem a te számodra, mert téged többre hív, a feltétlen és teljes önátadásra, hogy egyedül Neki élj, Érte lélegezz, Őt szolgáld.”

Aztán váratlanul mégis a nő mellett dönt, elhagyja a rendet, végigkínlódja a brutális katonai szolgálatot, majd esküvő, s egy remekül komponált groteszk jelenetsor a nászéjszakáról: míg az ifjú pár egymásé lesz az egyik szobában, a lány apja féltékenységében szétveri a konyhát, a lakást, a nász csúcspontján éppen a nagyszobaszekrény zúzatik szét. (Ennek lesz majd később gyöngébb pandantja az Arankával a gimnázium könyvtárában folytatott eszeveszett numera.)

S innentől nemcsak a főhős élete változik meg, de mintha egy másik regény folytatódna a főhős egy másik énjével. Zordok megismerkedik nagyvárosi, finnyáskodó, vega sógorával, féltékenységi rohamában belenyomja a fejét a töltelékhúsos tálba: „Legalább egyszer az életben táplálkozz rendesen, bazmeg!” A családi botrány elől meglép, egy íróféle ismerősével kocsmáznak, fölszednek két egyetemista lányt, éjjel az albérletben Zordok az egyik alvó lányra vehemens férfiassággal rámászik, rendőrségi körözés – de kiderül, csak a poéta cimborák ugratják, semmi gond, jó kis kaland volt. Zordok ekkor már „kurvapecér, okleveles bajkeverő, pofonok prófétája” hírében áll.

A ruhagyári segédmunkát megunja: „Ha az ember nem tudja, mit akar kezdeni magával, és önbizalom-hiányban szenved, növesszen hosszú hajat, és legyen egyetemista. Megszabadul a munkától, hivatalosan is naplopóvá válik, játszhatja az értelmiségit.”  Kétlakiság, feleség otthon, ő távol, válás. Zordokot most már vegytisztán csak két dolog hajtja: a farka meg a harcolhatnékja. Két kapitális numera meg bunyó vagy szabályos karate mérkőzés között rendszeresen arról elmélkedik, hogy ő tulajdonképpen művész, mégpedig harcművész, a stupid világ pedig nem érti a harcművészet szakrális lényegét (hogy ő maga léha lenne, meg sem fordul a fejében).

Sem nevelődésnek, sem önkeresésnek nem nevezném Zordok történetét, mint inkább ámokfutásnak. Vannak a vegyes rendű és rangú cimborák: sportklubtársak (szakszerűen, hosszan és unalmasan részletezett) karate mérkőzések, hogy mester legyen, majd pedig versenybíró, vannak régi szeminaristák, akik vagy megmaradtak a hitükben vagy nem, és vannak a felfuvalkodott, öntelt, léha múzsafiak (ifjú költők, írók). Vannak kalandok: rabsicolás a halastónál, kiruccanás Párizsba, bravúros néptánc produkció a falusiak előtt, érzelmes találkozás a természettel, máskor egy totál autókarambolt, vagy éppen egy kárpáti medvetámadást él túl, infantilis heccek.

És vannak a nők, a párzótársak. Elég hamar nyilvánvaló lesz az olvasó számára, ha nőnemű lény kerül Zordok útjába, sipp-supp nagy (pornográf) baszás lesz azonnal. Mert érzelem, kötődés, dilemma nincs, csak az ágaskodó farok parancsa, meg a nő(stény) faszéhsége. Mindegy, egy jó barát szalmaözvegy húga, termetes kurva, szegény özvegyasszony vagy bárki. Majdnem kalandja lesz egy öreg homoszexuálissal is, a könyv végén pedig egy dúsgazdag szex-fetisiszta nagyvárosi hölgyeménnyel. Különben a nők-férfiak mind egyformák: a vonzó nőknek általában seggig érő hajuk van, a párzó férfiaknak meg szőrös seggük. A nőképet Zordonban az áhítattal tisztelt Mester  is táplálja: „Ha tetszik a nő, elmész vele, és ha engedi, ötször-hatszor megbaszod, ahányszor csak akarja. Mindent kipróbálsz rajta, amit férfiúi fantáziád diktál. Szétkúrod a seggét, és orrba-szájba szoptatod. Aztán lefordulsz róla, és elfelejted. Visszamész a családodhoz.” De család már nincs, a selyma fotós filozófiája tetszetősebb: „Körülbelül négy év alatt fáraszt le a férfi teljesen egy nőt. Ilyenkor már ki kell rúgni őket, nehogy fordítva történjen. Előtte azonban mi a fasznak cserélgetni az asszonyokat, egy süt-főz itthon, a többivel hobbizol. Amúgy én társadalmi nyomásra lépek félre, hogy a nők ne mondják: buzi vagyok. Havi két félrebaszás belefér.”

Zordok is cserélgeti a nőket, s jelezvén, hogy érzékeny lélek, ilyenkor könnyeket ejt, és mélységesen sajnálja önmagát, hogy lám, megint egyedül maradt, ez az ő útja, keresztje stb. A regény vége felé az egyik elcsábított barátnő pasasa néhány verőlegénnyel rendesen félholtra veri – az olvasó végre föllélegzik: ezt érdemli, és még ennél is többet. Aztán Zordok sem marad rest, a vetélytársat az édesanyja szeme láttára döngeti véresre. Mert „A harcos nem áll bosszút senkin, de adósa sem marad senkinek. […] Nem bérelt hiénákkal verettem el, hanem egymagam válaszoltam, véres verésre véres veréssel. Nem érzett lelkiismeret-furdalást.”

Ahogy kiteljesedik a regény, úgy válik az olvasó számára egyre nyilvánvalóbbá, hogy Zordok nem Goldmund (miként utalás történik a narzissi és goldmundi sorskarakterre), ő csak átgyalogol a világon, hogy valami homályos férfieszményt valósítson meg, s inkább éretlen, kiürült, öntelt, gőgös koravén kamasz, mintsem helyét kereső fiatalember.

Ahogy haladunk előre a regényben, úgy szaporodnak az írói figyelmetlenségek is (következetlennek tűnik az idő-eseménysor párosítás), a kidolgozatlan részletek (medvetámadás), a szervesületlen epizódok (a múzsafiak tábori életében a színész-epizód, az Aranka-kaland), a lapos közhelyek és a közönséges megnyilatkozások, mint: „Nem általánosítok, de sok színészt mindig is utáltam. […] Szarás közben is a színpadon érzik magukat, attól akarnak különlegesnek látszani, hogy férfiánuszokra hajtanak, akár az ókori görög arisztokraták. Lepusztult albérletekben laknak, és gyakran kérnek kölcsönt, amit elfelejtenek visszaadni. […] Apámtól tanultam: aki embernek szar, művésznek is az…” Stílusát egyszerre jellemzi a kellemkedő finomkodás és a vulgáris nyelvhasználat. A sűrű farok, dugás és hasonló szavak használata a legtöbbször motiválatlan. Az olyan mondatok egy öreg paraszt szájából, mint: „Manapság valami majomtáncot járnak gyerekeink a bálokban. Csimpánzként billegetik hátsójukat valami dallamtalan zenére, amelyből csak a dobritmus hallatszik, a pontokat, sajnos, nem tanulták el apánktól” nem a nyugatosok nyelvi kifinomultsága, hanem finomkodás, póz, manír. Ahogy manír és póz, hogy a főhős gyakran kezeibe (sic!) temeti arcát, hogy gyakran elérzékenyül és könnyeket ejt. Aggályos a páros testrészek indokolatlan többes számú használata: szemei, kezei („könnyekkel szemeiben állt föl”; „ökölbe szorították kezeiket”) a határozott névelők rendre elhagyása („Anikó a történtektől ájultan zuhant lovak elé” – t.i. a saját lovai elé) stb. A stiláris hibákat figyelmes kiadói szerkesztő kijavíthatta volna könnyedén.

De csak a stilárisakat.




.: tartalomjegyzék