Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Augusztus
Bartusz-Dobosi László

Irodalmi téboly

Az elmebajnak az irodalommal, de általában a művészeti ágakkal való kapcsolata, nem új keletű felismerés. „Feltűnő, milyen sok az irodalomban a morbid elem” – írja egyik művében Benedek István. S ha alaposabb vizsgálat tárgyává tesszük az irodalmat, de általában a művészeteket, megállapítható, hogy valóban, az egyik oldalról vizsgálva az átlagosnál több a lelkileg érzékeny alkotó, a másik oldalról nézve pedig igen magas a száma az ilyen témával foglalkozó írásoknak. Az abnormalitás vizsgálata nagyszerű alkalmat jelent ugyanis az íróknak, hogy betekintést engedjenek a lélek olyan rejtett zugaiba, amelyekről eddig fogalmunk sem volt. Az bizonyos, hogy a lélek érzékenysége és a művészi tehetség sokszor karöltve járnak egymással. De hogy vajon hol van a hitelesség határa, az már lényegesen nehezebb kérdés.

Ha magát a téboly szót etimológiai bonckés alá vesszük, akkor talán közelebb kerülhetünk az igazsághoz. Eredetileg a tévelyeg és a bolyong szavak összeolvadásából, nyelvújítás kori szóelvonással alakult ki. Az igékből főnév lett, de úgy, hogy azok közben jelentésváltozáson mentek át. Az eredeti, adott helyről való elmozdulásra utaló szavak az elmebeli megzavarodás kifejezőivé váltak. Mint akinek „rossz úton” járnak a gondolatai. Olyan dolgok jönnek elő belőle, amire nem számítottunk. Valami nem várt fordulat, valami olyan belső átalakulás, ami magának a szubjektumnak, jelen esetben a szó eredeti tartalmának a destabilizálódására is utalhat. Tudnunk kell azonban, hogy a téboly nem orvosi, hanem sokkal inkább irodalmi kifejezés.

A téma bármennyire is izgató, általában félünk tőle. Aki csak hírből ismeri az elmebetegséget, hajlamos egyfelől általánosítani, a betegség számtalan megjelenési formáját egy nagy masszává összemosni, másfelől ebből a félelem és irtózat szülte álláspontból közelíteni hozzá. Ennek megfelelően arra a téves végkövetkeztetésre jut, hogy az elmebajban szenvedő beteget valamiféle embertelen, őrjöngő szörnyszülötté kell kikiáltania, akit kényszerzubbony nélkül el sem tud magának képzelni. Szinte csalódik, ha nincs egy kis „egészséges” dühöngés. Ezt az ügyet azonban nyilvánvalóan nem lehet ennyire leegyszerűsíteni, ezért néhány irodalmi példán keresztül ismertetem ennek a betegségnek az irodalomban való tagadhatatlan jelenlétét, s azt a szerteágazó sokféleséget, amely ezekben orvosilag kimutatható.

Meg szeretném mutatni azt is, hogy az elmebetegségben szenvedőknek lehetnek tiszta időszakai, amikor úgymond tünetmentesek, viszont a legváratlanabb pillanatban képesek újra visszazuhanni a maguk sajátos, ámde „logikus” világába. Sokan azt hiszik, hogy az elmebetegség legfőbb jellemzői az őrjöngés és a logikátlan cselekvés. Mindkettő téves elképzelés. Vannak olyan betegek – és ők vannak többen –, akik egészen nyugodtak, mintha valami hűvös önkívületben élnének, környezetükre semmiféle veszélyt nem jelentenek. Aztán vannak olyanok, akiknek az élete a növényi lét mozdulatlanságára emlékeztetnek minket. Ebben a világ dimenziói összefolynak, a beteg befelé mélyed, önmagában építi teljessé a megálmodott, ámde „logikus” világot. Egyfajta katatón elsivárosodáshoz vezethet ez: a demenciához, a teljes szellemi leépülés első lépcsőfokához, az elbutuláshoz. Mások valóban teljesen váratlanul végletes kitörésekre ragadtatják magukat, s hisztériás viselkedésük gyökeres ellentéte lesz az előzőekben említettek jámbor, belső „tébolyának”. Ezek a betegek kifelé élnek, képzelegve, sokszor ön- és közveszélyes cselekedetekre ragadtatva magukat, de ez a legritkább esetek közé tartozik. Az orvosilag elmebetegségnek titulált esetek sokfélesége azonban minden eredetileg általam elképzelt variációt túlszárnyal. Nehéz volna akár csak felsorolni is őket, s ugyanígy ismertetni a hozzájuk tartozó diagnózisokat, kórképeket, tüneteket. Erre nem is teszek kísérletet. Erre ott vannak a pszichiátriai szakkönyvek, elemző cikkek, tanulmányok. Mindössze azt próbálom bemutatni, hogy a hitelesség szempontjából melyik elmeállapot, milyen mértékig megbízható, s ezek melyik műben vagy éppen szerző lelkében vannak jelen. Ezeknek az észrevételeknek a figyelembevételével igyekszem csoportosítani az általam vizsgált szerzőket és alkotásaikat, hogy így próbáljam kiszűrni azokat a hiteles műveket, amelyeknek nem a szenzációhajhászás, vagy éppen a hátborzongatás a célja, mint az egyszerű ponyvaregényeknek, hanem az elmebetegség valóságos problémáira való rámutatás.

„Soha nem értette meg jól a téboly lényegét, akire az állatok, különösen a rovarok makacs, egyforma tevékenysége, minden egyéni örömöt megtagadó lázas erőfeszítése nem gyakorolta még a tipikus mánia, megszállottság hatását. A galacsinhajtó bogár, a veszettül zabáló hernyó engem ellenállhatatlanul emlékeztetett azokra, akiket a tébolydában láttam, megmerevedve valamely állandó mozdulat ismétlésében.”Megdöbbentő hasonlat attól a Karinthy Frigyestől, aki maga is átesett egy igen komoly koponyaműtéten és aki – mondjuk ki – végigbolondozta egész életét barátaival. S bár egy egész novellafüzért szentelt a beteg, főként a bolond és az orvosa kapcsolatának (Betegek és orvosok), azért ez mégis inkább irodalom maradt, mint orvosi realitás.

Írásaiban keveredik a fantázia és az életismeret. Ironikus, gúnyos hangneme mögött, amit például az Elmeorvosok című kis darabjában is megüt, kérlelhetetlenül felismerhető a valóság szánalmassága, míg Vaszilij című írása megdöbbentő tömörséggel meséli el egy imbecillis (az oligofrénia egyik válfaja) fiatalember gyógyulását. A főszereplő a háborúban egy közeli gránát robbanásának következtében légnyomást kap, s ettől észhez tér, hogy aztán egy ártatlannak ható hazugságtól újra elpattanjon benne valami, s visszaessen előbbi állapotába. A történet ötletessége ellenére sem mutat semmi kapcsolatot a valósággal, s ilyen értelemben orvosi szempontból közömbös, hogy a mű irodalmi értéke valóságos-e vagy sem. De mi mást is várhatnánk Karinthytól, aki játékos volt, nem őrült, pláne nem pszichiáter.

Sok hasonlóságot mutat ezzel Jean Sarment Árnyhalász című könyve is. Ebben a főszereplő, egy tehetséges fiatalember, akinekelméjét a túlfeszített munka és egy viszonzatlan szerelem tökéletesen megzavarták. A történet pikantériája, hogy amikor a beteg emlékezőtehetségét újra visszanyeri, s mindenhol a lét kilátástalanságából fakadó boldogtalanságot látja maga körül, megundorodik az egészségtől. Visszavágyakozik a boldog értetlenség állapotába. Akkor boldog, amikor nem tud semmiről, tehát amikor beteg. Ismerjük el, ennek azért van némi realitása, hiszen hányan vágyódunk vissza, ha nem is valamiféle betegségbe, de legalábbis a boldog (tudatlan) gyermekkorba.

Rejtelmes és egyben hátborzongató történetet kerekített Edgar Allan Poe is a Dr. Kátrány és Toll professzor módszere című novellájában, ami azonban a fent említett, erősen ponyva ízű történetek sorát erősíti. S bár minden tiszteletem Poe zsenialitásáé, a történet, amely egy franciaországi elmegyógyintézetben játszódik, minden realitást mellőz. Gyakorlatilag az összes szereplője rögeszmés őrült, akik átvették a hatalmat az intézetben, és most eljátsszák a normálist. Újra és újra előtörő képzelgéseik azonban felülkerekednek rajtuk, s kukorékolnak, pörögnek és számtalan olyan szélsőséges megnyilvánulást produkálnak, amely egyetlen „normális elmebetegnek” sem a sajátja. Hollós István pszichoanalitikus már a múlt század ’20-as éveiben a Búcsúm a Sárga Háztól című írásában megállapította, hogy „…hiába, a művészettől nem a nyers életet, hanem a komédiát követeli a közönség”. Nos valóban, Poe-nak pszichiátriai hitelesség szempontjából nem válik dicsőségére ez az alkotás, de talán nem is ez volt a célja. 

Sokkal jobb próbálkozás Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című könyve, amely a 1960-as években nagy sikert aratott világszerte. A könyvből film is készült Jack Nicholson zseniális főszereplésével, de jómagam már színpadon, kortárs tánc formációban is láttam a darabot a Pécsi Balett előadásában. A helyszín itt is egy elmegyógyintézet, mint Poe-nál, de mind a megközelítés, mind a megrajzolt körülmények sokkal közelebb állnak a valósághoz. A történetet egy hatalmas termetű, állandóan valamiféle ködös hallucinációkban lebegő, s mindentől szorongóan rettegő indián meséli el. A tenebrozitás tüneteit lehet felfedezni nála (ködös állapot, ami általában fantasztikus félelmi képzetekkel társul, s a külső viszonyokat félreismeri), holott a műből kiderül, hogy bár a tünetek nagyon is valóságosak, ténylegesen csak megjátssza magát, színlel. Az „üzemben”, ahogy ő nevezi az elmegyógyintézetet – ami egyébiránt a társadalom jelképe a műben –, felbukkan egy igazi nagy csibész, egy „fenegyerek”: McMurphy, aki rendkívül élénk, aktív, látszólag meggondolatlan, felületes, csak a mának élő, könnyen felingerelhető, sokszor összeférhetetlen, állhatatlan, viszont igazi nagy optimista. Egyszóval tipikus esete a hipertóniás, felfokozott életvitelű pszichopatáknak.

Az indián és McMurphy egymásra találnak, barátok lesznek, s szinte együtt izgulunk velük, hogy sikerüljön kitörniük ebből a reménytelen kiszolgáltatottságból. McMurphy viselkedésévels szavaival végig azt sugallja, hogy lázadni kell az embertelenség ellen, mert bár az áldozat fájdalmas, mégsem céltalan. Van remény a visszatérésre az elveszett emberséghez. Az „üzem” azonban nem tűri az effajta lázadókat, s hiába az „életvidám-terápia”, amely lassan újra naggyá, erőssé és teljes értékűvé teszi az amúgy kicsire összement „hevenyeket” is, ahogy az osztályon a kevéssé súlyos eseteket összefoglaló néven nevezték, McMurphynek mégis vesznie kell. Kesey regényének talán az a legnagyobb érdeme, hogy olyan természetességgel mutatja be egy képzeletbeli elmegyógyintézet lakóit, az intézet mindennapjait, nővéreket, ápolókat, orvosokat, betegeket, a terápiás módszerek visszásságait, s mindezeken keresztül az emberi élet kicsinyességeit, hogy az olvasó szinte felismerni véli benne a hétköznapi világunk bürokratizmusát, provincializmusát, kegyetlenségét, részvétlen vadságát. Kesey azonban megadja a megoldást is, ami nem más, mint a humor. Az eseményeket elmesélő indián többször is erre a megállapításra jut a regény folyamán: „…addig nemigen lehet erős az ember, amíg a dolgoknak a humoros oldalát nem látja”. S ez a humor végig jelen van a történetben. McMurphy ötletei, ahogy társait ki akarja mozdítani ebből a közönyből és beletörődésből, kiapadhatatlannak tűnnek, s Kesey zseniálisnál zseniálisabb szituációkat kerekít főszereplőjének a provokációihoz, amellyel az megpróbálja kizökkenteni a „főnénit” lekezelő higgadtságából. Hogy sikerül-e neki? Legyen meglepetés!

Ugyancsak a társadalmi kötöttségek ellen lázad Török Sándor Szappanbuborék című könyvének főszereplője, György is, akinek lassú „megőrülését” követhetjük nyomon a regény oldalain keresztül. György azon „kezdte rajtakapni magát, hogy néha furcsán, meghökkentően befelé néz. Vagy éppen kívül áll… és nézi önmagát.” Ahogy azonban előrébb haladunk a cselekményben, egyre erősebb lesz bennünk a gyanú, hogy itt mégsem a tudathasadás lassú előrehaladásáról van szó, hanem pusztán egy ember lázadásáról, akinek „szűk lesz ez a világ” és ki akar szállni belőle. Felrúg maga körül mindent, s emiatt a környezete bolondnak tartja őt. Török Sándor azonban a következőképpen ír a „bolondokról”: „A bolondok szépek, ők túl vannak némely titkokon, miket pecséttel zár le a száraz ész előttünk és sűrű fátylakba von… Ők játékosak… bátor lázadók, szabad forradalmárok, ők ordítják, amit te suttogni sem mersz”.  Szinte kedvet kapunk egy kis „őrült szabadsághoz”! Néhány oldallal később aztán felteszi az örök kérdést, amire nincs válasz: „De ki mondja meg, hogy hol a határa a józan észnek, kicsoda?”

Hasonlóan tanácstalanul állunk Renée Fallet lüke Goubi-ja előtt az Egy félnótás Párizsban című elgondolkoztató társadalomkritikai regényében, amiből film is készült. Goubi naivitása, tájékozatlansága, téveszméi tipikus paranoiás személyiségfejlődést sejtetnek, ösztönös tisztasága, őszintesége azonban ellensúlyozza ezt a képet, s nem egyszer az ő jelenlétében inkább a normális emberek tűnnek őrülteknek.

S úgy tűnik, a sornak nincs vége, az éppen aktuálisan fennálló társadalomtól való elfordulást hangsúlyozó művek sora szinte a végtelenségig folytatható lenne. Ebből pedig le kell vonnunk a következtetést: aki a társadalom által ránk kényszerített szerepek „jelmezeit” nem bírja elviselni, az felrúgva azt az íratlan etikettet, amely alapján berendeztük az életünket, „meztelenre” vetkőzik, s „törvényen kívüli” lesz. Őket nevezik a többiek bolondoknak. S talán érdekes lehet megfigyelni, hogy az ún. „bolondok” milyen sokan szeretnek valóban meztelenre vetkőzni!

Engem mindig is megfogott az a szembetűnő ellentét, az a groteszkség, ami a bohócok mosolygósra festett álarca és a mögötte húzódó valós arc barázdái között felfedezhető. Nem is értem, mit nevetünk a bohócokon. Szomorú figurák ők, akik olykor maguk is sírósra festik maszkjukat. Valami ilyesmi számomra a „téboly”. Valami egészen kettészakított, valami szétzilált, valami diabolikus, „szétdobáló”. A rendezettség ellentéte. Saját magának az ellentéte, mint egy introvertált bohóc, vagy amilyen egy rosszul megszerkesztett szinkronizálás: eltolódik a jelenethez képest a hang. Zavaró. Nem tudjuk pontosan, hogy mit kezdjünk vele. Mint ahogy Böll főszereplője, Hans Schnier sem tud, az Egy bohóc nézetei című regényében, s gazdag bányatulajdonosi és részvényesi örökség ide vagy oda, szenvedélyesen és konokul megtagadja mindezt és fölcsap bohócnak. Szembeköpi a konvenciókat, s jutalomból éhbérért tótágast állhat valami kisvárosi lebuj színpadán.

De hasonló módon fordít hátat a világnak Pirandello IV. Henrikje is, aki meggyógyulva egy balesetben elszenvedett elmebajból, tovább játssza az őrültet. A látszat és a komikus valóság kozmikus összeütközése ez a dráma, amelyben a főszereplő kigúnyolja az alakoskodókat, hazudozókat, miközben mindenki azt hiszi róla, hogy még mindig elmebeteg. Pirandello remekül rajzolja meg művében azt a folyamatot, ahogy az ember egyénisége felmorzsolódik az állandó alakoskodások miatt, s szép lassan előtör belőle a „téboly”. Az teszi különösen megrázóvá (hitelessé?) a darabot, hogy Pirandello felesége maga is elmebeteg volt, s csak évtizedes együttélés után került intézetbe.

 

A teljesség igénye nélküli vizsgálódásaimban persze nem az a célom, hogy a szakorvos tudományos és az irodalomtörténész műfajelemző szempontjait alkalmazva valami korszakalkotó felfedezést tegyek, hanem egyszerűen csak puszta logikai következtetések segítségével külön akarom választani az irreálist és a reálist.

Nem szeretnék kitérni magának a téboly kifejezésnek az elmebetegségre alkalmazott téves behelyettesítésére sem, csak annyit kívánok érzékeltetni, hogy az ügy – mélységénél és komplex volta miatt – több precizitást, korrektebb elemzést igényelne, mint azt az ebben a témában megjelent művek sokaságában tapasztalhatjuk.

Az emberbe genetikailag belekódolt idegrendszeri sérülékenység, és/vagy a személyiségét meghatározó sérült biokémiai alapok, külső, mondjuk erős és tartós stressz behatására, elmebetegséggé fejlődhetnek. A mentális behatásokra érzékenyebb emberek érintettsége, mint ahogy fentebb utaltam már rá, természetesen igen sokféle irányú és mélységű lehet. Az elmekórtan az idegrendszer sajátságos magasabb működésének élettanával, kórtanával és gyógyításával foglalkozik. Ennek a magasabb működési funkciónak anatómiai hordozója az agykéreg, amely működése során reprezentálja (és „produkálja”) azokat a speciális tulajdonságokat (gondolkodás, érzelem, lelkiismeret, ill. pl. maga a „psyché”), amely tulajdonságok csak és kizárólag az evolúció csúcsán lévő egyed, az ember jellemzője. A légzés, a szívműködés, stb. veleszületetten kialakult, az élet során minőségi változást nem mutató funkció – a magasabb idegműködés azonban az élet során egyénenként azonos törvényszerűség szerint, de tartalmilag különbözően alakul, és a tartalom az egyénre jellemző módon minőségileg változik. Így megállapíthatjuk, hogy az egészséges és a kóros lelki működés között nemegyszer csak fokozati különbség van. Az egészséges emberek esetében is előfordulhatnak olyan váratlan és sokkszerű behatások, amik ideiglenesen kivételes lelkiállapotba hajszolják őket, míg az elmebetegek esetében ezek az elmeállapotok tartósak.

Jól mutatják az ezen a téren tapasztalható tájékozatlanságot azok a pszichiáterek és betegeik közötti különbségeket „viccesen” elmosni akaró megjegyzések, amelyek közszájon forognak. Igazságtartalmuk valamilyen szinten persze helytállóak, de csak annyiban, amennyiben egy-egy érzékeny művészt, vagy éppen zsenit is bolondnak tart a közvélemény. Azt lehetne mondani, hogy érzékenységük olyan mértékben másképpen fogja meg a külvilágot, amilyent egy „normális” ember a saját szenzoraival sohasem lesz képes érzékelni, ezért aztán nem érti azt, és abnormálisnak titulálja. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy elmebetegségek nem is léteznek, csak azt, hogy a felszínesség és a tájékozatlanság alapján történő megközelítések eleve hibásak. A már fentebb emlegetett Hollós-féle könyvben Doktor Pfeiflein Telemach ekképpen fejezte ki ezt a fent említett érintettséget: „Mert mindannyian egyszer, valahol félelmetes ködben szunnyadtunk, ahonnét nagy ajjal-bajjal verekedtük fel magunkat a mába. De a mából visszamenni nem bátorságos. Hárman mégis visszamerészkedtek a ködbe: a Hős, aki megverekedett vele, a Költő, aki mesét szőtt belé, az Elmebeteg, aki elveszett benne.

Az elsőt csodáljuk, a másodikban gyönyörködünk, a harmadiktól rettegünk, mert valamennyien voltunk hősök, voltunk költők és tudom, Barátom, hogy ezt most másképp kellene mondanom, de az igaz és mégsem bántó szót még nem sikerült megtalálnom erre… igenis voltunk egyszer – mint az elmebetegek.”

Megdöbbentő sorok. Nem lehet csak amúgy szellemi ingujjban közelíteni hozzájuk, alaposabb tanulmányozást igényelnek. Ha komolyan vesszük, s lélektani bonckéssel megyünk neki a soroknak, akkor valami olyan démoni tör elő belőlük, valami olyan nem várt fordulat, ami a szubjektum destabilizálódását, mint mindenkire egyszer jellemző, valamilyen mélységig jelenlévő valóságát mondja ki.

Török Sándor kérdése visszacseng bennünk: ki mondhatja meg, hogy hol a határa a józan észnek, hogy ki az egészséges és ki az elmebeteg? Benedek István ekképpen fogalmazott: „Nem tudok éles határt vonni normális és bolond közt. Pontosabban szólva: hogy ki elmebajos, azt meg tudom állapítani, mert annak többé-kevésbé határozottak a kritériumai, de a normalitásnak nincsenek kritériumai”.

A többség, amely magát – sokszor felületes megítélés alapján – egészségesnek tartja, feljogosítva érzi magát, hogy rámondja néhány másképp viselkedőre, hogy nem normális, azaz beteg. Vagyis, hogy elüt az elfogadottól. Azt mondjuk, olyan, aki elengedi a valóság köteleit és egy maga által kiépített világban lebeg. Különösen a pszichés betegeket szeretjük úgymond „megbélyegezni” efféle minősítésekkel. Holott az egészség és a betegség fogalmai – amint látni fogjuk –, sokkal bonyolultabb áttekintést igényelnek. Több dimenziójuk van, amit vizsgálni kell.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) már 1946-ban kimondta, hogy az egészség a teljes testi, lelki és társadalmi jól-létet és nem egyszerűen a betegségek vagy fogyatékosságok hiányát jelenti. Tanulmányom szempontjából ez nagyon lényeges kijelentés, hiszen az emberek jelentős százaléka érintett valamelyik síkon.

Testi egészségről akkor beszélünk, ha a test biológiai értelemben mentes a különféle betegségektől, szervi bajoktól. De vigyázat, ide tartozik az egészségvédő életvezetés is! Rendszeres testmozgás, egészséges táplálkozás, megfelelő alvás, valamint az önkárosító magatartásformák, a dohányzás, kóros alkoholfogyasztás, és a drogok elkerülése.

Pszichológiai egészségnek az általános jól-létet, önmagunk elfogadását nevezzük. Ide tartoznak az érzelmi stabilitás, kreativitás, nyitottság s a személyiség és az ezzel összefüggő azonosságtudat életkornak megfelelő érettsége.

A társadalmi egészség fogalma pedig elsősorban a jó személyközi, interperszonális kommunikációs készséget, a bizalom képességét jelenti, de szorosan összefügg kulturális-társadalmi tényezőkkel is, mint a társadalmi-gazdasági helyzet, végzettség, az etnikai, vallási hovatartozás, a kulturális, nemi és hivatásbeli azonosságtudat.

A fentiekben vázolt rendszert figyelembe véve lehet érdekes azt is megfigyelni, hogy miként tükröződik egyéniségünk más ember tudatában, hiszen ez alapján mondanak rólunk ítéletet, és sorolnak az egészségesek vagy a betegek, a normálisak vagy éppen az elmebetegek közé. Mint Ottlik „könyvkötő műhelyében” Iglbauer, akinél egyre olcsóbb a köttetés, s az embernek el kell gondolkoznia azon, hogy vajon nem „célszerű dolog-e kétméteres kőkerítéssel elválasztani az ilyen embert a többitől, vagy a többit őtőle”. A kérdésre mindenkinek magának kell megadnia a választ. Mindenesetre általánosságban elég nehéz volna eldönteni, hogy többszörösen „fertőzött” társadalmunkban ki, melyik oldalára kerüljön a kerítésnek.

Külön világot képeznek Arany János balladái, amelyben Szerb Antal szerint a szerző „…a balladai homályt, balladai rövidséget kiválóan alkalmasnak találja, hogy egy sötét bűn és sötét bűnhődés legyen a tárgya. A bűnhődés pszichológiai: a bűnös shakespeare-i módon beleőrül bűnébe, és kényszerképzete bűnének örökös szörnyű következménye marad.” Arany balladáiban rendre előfordulnak az ellentétek között hánykódó lélek, a látomások és rögeszmék gyötörte képzelet figurái, akikben sokszor a születésileg terhelt, vagy időközben megzavarodott emberi tudat meghasonlott előképeit ismerhetjük fel. Ilyenek többek között az V. László, a Tengeri Hántás Tuba Ferkója, vagy éppen az Ágnes asszony. Tüskés Tibor szavaival élve: „Ha valaki a magyar költők közül tudta, hogy mi a téboly, akkor az a »legjózanabb« magyar költő, Arany János volt”.

A másik oldalról viszont felbukkannak előttünk a reneszánsz komikus, testi fogyatékos vagy éppen artista ügyességű udvari bolondjai, akik hivatásszerűen szórakoztatják az embereket, vagy éppen a commedia dell’arte furfangos bolondjai, mint Arlecchino, vagy Pulcinella, akiknek az évszaka a farsang. Hamvas Béla a Titkos jegyzőkönyv című írásában a következőket írja Harlekinről, a bolondról. „Arlequin az emberi lét egyik főalakja. És a világ egyik legritkább fickója. Miért? Mert Arlequin nyelvének logikája paradox… A hatalomért való küzdelemben nem vesz részt. A nevetés ezzel a világgal való együtt nem működésének éppen olyan jele, mint a csörgősipka és a vicc és a tótágas... Arlequin szabad. Ezért a lét egyik főalakja és ezért ritka… Az olyan ember, aki a harci szituációt feladta, s aki a zsibvásár közepén leül és a feneketlen loholás közepette szundikál, az olyan ember paradox helyzetben van… Nincs okosabb lény, mint a bolond. Az élet normál állapota az őrület… Persze, ahol az ilyen ember megjelenik, azonnal kész a skandalum. A világnak a lét paradox voltáról sejtelme sincs… Azt hiszi, hogy az az erős, ami sok, vagyis nem tudja, hogy minél több van valamiből, annál gyengébb.” Elgondolkoztató. Megint Török Sándor már idézett sorai jutnak eszembe. Vagyis a bolond az, aki nem fél szembemenni a sokasággal, akit nem érdekelnek a konvenciók és éppen ezért olyan erős. Újra ugyanott járunk, ahol korábban: a társadalom „házirendjének” felrúgásánál.

Csak „szakmai” körökben ismeretes, hogy a tarokk kártyában a legerősebb lap, a skíz: a bolond! Talán nem véletlen. És az sem, hogy az evangélium is beszél róluk: „hoi ptochoi to pneumati”, vagyis „Boldogok a lelki szegények”. Miért boldogok? Mert övék a mennyek országa. Ilyen lehetett Assisi Szent Ferenc és általában a szentek, akiket nem egyszer bolondnak tartott a környezete, együgyűnek, holott csak egy ügye volt, az Isten. Mosolyogtató ugyan, de pontosan ide illeszkedik Ipiapi atya, az „Isten Bolondjai Rend” egyetlen magyarországi képviselőjének könyv formában megjelent levelezése is.

S ha már a teológiánál tartunk, nem árt tisztában lenni azzal a katolikus tanítással sem, amely szerint „az áteredő bűn következménye, hogy az emberértelme elhomályosult, akarata pedig rosszra hajló lett”. Értelme elhomályosult, vagyis nem lát tisztán, mármint a lelki szemeivel. Azt mondhatnánk, nincs lélek-„jelenléte”, bizonyos fontos szituációkban nem ura saját magának, nincs jelen a lelke. Nem ugyanott jár, mint a teste és az elméje. Hasadt személyiség. A test pedig akkor adja meg magát valamely betegségnek, amikor a lélek okot szolgáltat rá. Jelen esetben az ok a bűn volt. Azt is megtudhatjuk, hogy ebből az állapotból a keresztség, a nagy megtisztulás vezethet ki bennünket, de az első korinthusi levél figyelmeztet minket, hogy még ez is csak részleges, hiszen ahogy Szent Pál mondja: „ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd (t.i. a mennyországban – a szerző) színről színre”.  Lehet, hogy itt kellene keresnünk a megoldást?

 

A legfőbb kérdés tehát továbbra is az, hogy vajon képes lehet-e egy normális, azaz egészséges ember hitelesen írni az elmebajról, tehát egy olyan elmebeli betegségről, amelyben sohasem volt része? Vajon nem a saját logikája, a normális logika szerint rendezné-e be a rendezetlent, a „tébolyultat”? Logikus őrület. Mi ez, ha nem egy mindent elsöprő önellentmondás? Újra csak a hitelesség kérdéskörénél járunk. Hiszen mi „normálisak” – amint láttuk – képtelenek vagyunk hitelesen az ő elmeállapotukba ereszkedni, még ha tudományosan foglalkozunk is a pszichózissal. Akkor viszont hol van a megoldás? Írjon egy elmebeteg? Aki nem kitalálja, hanem kivetíti. Nem elképzeli, hanem pusztán csak leírja a saját tapasztalatait. Aki ugyan nem ismeri a szakkifejezéseket, de az elferdült lelki jelenségeknek részese. Volt már példa ilyenre, nem is egy, gondoljunk csak Benedek István gyűjtésének köszönhetően Guido da Veronára, vagy Mary Jane Wardra, „akik maguk is átestek a pszichózison, s a tébolydában vagy onnan szabadulva írták le élményeiket”. Hollós, aki pedig a szakemberi oldalról közelít, ki is mondja ezt: „Mi sem láthatjuk, hogy valóban mi a Sárga Ház, és mi az elmebeteg. Mi is áltatjuk magunkat. Valóban csak az elmebeteg tudja, hogy mi ő.” Szakmai oldalról persze már több próbálkozás volt. A már többször idézett Hollós István, Benedek István, vagy a későbbiekben előkerülő Csáth Géza, mind-mind gyakorló pszichiáterként valószínűleg a legközelebb kerültek a megközelíthetetlenhez.

Ebbe a sorba helyezném el Sárosi Istvánt is, aki több drámájában is a gyakorló orvos szakmai oldaláról közelített a témához. A húszmilliomodik év egy dramatizált Csáth-életrajz, a Gyilkos etűdök, a Nem halsz meg soha!, vagy éppen A gonosz bennünk él… című darabjai groteszk, szexuál-pszichopatológiai tragikomédiák. A sor tovább folytatható lenne, de minek?! Érezzük, hogy Sárosi szakorvosi tapasztalatait írta bele fantáziája által szült történeteibe, s bár az olvasó számára a kettő szétválasztása szinte lehetetlen, felmerül a gondolat, hogy kell-e egyáltalán ezt a „műtétet” végrehajtani a szövegeken? A szereplők, a dialógusok életszerűek, a helyszínek és az események valóságosnak hatnak, a megszerkesztettség ötletes. A drámák elolvasása után úgy tűnik, talán csak az irodalmi vénával rendelkező szakorvosokat szabadna engedni, hogy ehhez a témához közelítsenek.

 

A következőkben megpróbálom ezeket az eseteket a pszichiátriai betegségek legfőbb csoportjai alapján külön-külön csokorba szedni! Nehezíti a feladatot, hogy a csoportokba való besorolásnál többek között szempont lehetne a szerző személye, vagy éppen az általa megírt történet főhősének elmeállapota is. Ez azonban már olyan szinten bonyolítaná a dolgokat, hogy ebbe pillanatnyilag már csak a terjedelmi korlátok miatt sem érdemes elmélyülni.

Az elmebetegségek első csoportjába a különböző ártalmak okozta elmebeli fogyatékosok és kóros személyiségek tartoznak. Ezeket az elmaradottság (primér v. szekundér, kongenitális v. szerzett) és pszichés alterációk gyűjtő csoportjának is szokás nevezni. Olyanok tartoznak ide, mint az oligofrének, azaz a gyengeelméjűek és a különféle pszichopaták. Azokat nevezzük pszichopatáknak, akiknek a személyisége diszharmonikusan fejlett, s emiatt nehezebben illeszkednek be a társadalomba. Ez tulajdonképpen nem is betegség, hanem egy olyan tartós állapot, amelynek alapja a személyiség különböző fejlődési aránytalanságából fakad. Ösztönösség és affektív, akaratos magatartás jellemzi őket.

Gondoljunk elsőként Karinthy Gáborra, a „fájdalomhercegre”, akinek versei egy papíron is igazolt elmebeteg versei. De micsoda versek ezek! Az ember beleborzong, ahogy Az öntudathoz című versének első négy sorát olvassa: „Magamba-zárva, rettentő sötétben / csak forgok egyre lejjebb, a sivár / mélyek fele, hol döbbenetre vár / a Semmi, mellyel farkas-szemet néztem.” Vagy a Hang-korbács című. Ebből is csak az első négy sor: „Néma őrületben múlanak óráid, / sötéten vergődik tudatod madara, / eszméletlenséged mellőled nem tágít, / befente szívedet súlyos percek sara!”

Ezek után a versek után, felvetődik az emberben, hogy a szerző vajon valóban elmebeteg volt-e? Sokat foglalkoztak vele már az irodalomtörténetben, de még unokaöccse, Karinthy Márton: Ördöggörcs című írása is inkább valami diabolisztikus megoldásra jutott csak, vagy ha rosszmájú akarok lenni, inkább megmaradt a családi szennyes kiteregetésénél. Benedek István az Aranyketrecben ennél sokkal tapintatosabb volt. Ő, az elmebetegségek nagy szakértője, egyszerűen nem tudott mit kezdeni egykori barátjával, aki a kényszeres pszichopatáktipikus bátortalan, tétovázó, csökkent önbizalommal rendelkező, a megszokotthoz kínosan ragaszkodó, szorongó jellemvonásait mutatta, s közben a depressziós pszichopaták hangulati nyomottságát, pesszimizmusát, kedvetlenségét és tépelődését is produkálta. Nem beszélt senkivel, csak ha kedve tartotta, holott gondolkodásmódja teljesen logikus volt. Ebbe az állapotba fokozatosan süllyedt bele, s egy idő után már egyszerűen nem lehetett kizökkenteni belőle. Pedig érdekes lett volna, hiszen ahogy Devecseri Gábor írta: „Az életet leginkább ott lehet megfigyelni, ahol valami rendellenesség mutatkozik, az orvos a beteg testen keresztül ismerkedik meg az egészséges test működésével.”

De álljunk meg egy pillanatra Lenaunál, a magyar születésű német költőnél, akinek költészetét egész Európában csodálták, s aki a döblingi tébolydában halt meg, akárcsak Széchenyi. Saját állapotáról ekképpen írt: „Mintha az ördög vadászatot rendezne a testemben! Úgy érzem, mintha kutyák ugatnának bennem, és a pokol tompán visszhangzanék a lelkem mélyén! Tréfán kívül, kétségbeejtő ez az érzés!”. Lenau valószínűleg az impulzív pszichopaták sorába tartozott, akik jelentéktelennek látszó érzelmi behatásra heves affektusokkal, órákig tartó dührohamokkal, nemegyszer öngyilkossággal reagálnak. Az ilyen betegek ilyenkor féktelenek, gátlástalanok, nehezen nyugszanak meg. Lenaunak a versei azonban, amelyeket egy-egy tiszta pillanatában készített, továbbra is a legjobbak közé számítottak. Minthogy azonban ezekben nem magával az elmebetegséggel foglalkozott, tanulmányom szempontjából használhatatlan.

Feltétlenül említést kell tennünk Faulkner Hang és téboly című írásának főszereplőjéről, Benjamin Compson-ról is, aki a fejünkben tévesen élő klasszikus nyáladzó őrült megszemélyesítője. „…egy megtermett férfi, akit mintha olyan anyagból gyúrtak volna, amelynek részecskéi nem tapadnak, nem is tapadhatnának sem egymáshoz, sem a vázhoz, amely összefogja őket. Bőre élettelennek látszott. Szőrtelen volt, és vízkóros is, cammogva, tétován járt, mint valami idomított medve. Haja fakó és finom szálú. Simán a homlokába fésülve hordta, mint a gyerekek a daguerrotípiákon. Szeme tiszta, fakó búzavirágkék, két vastag ajka nyitva, és nyáladzott kissé.” A könyv elolvasása után gyakorlatilag szemben találtam magamat az oligofrénia, azaz a gyengeelméjűség egyik hitelesen megalkotott válfajával. Úgy tűnik, Faulknernek sikerült.

Ebbe a sorba illik bele Steinbecknek az Egerek és emberek című könyvében megrajzolt kényszeres pszichopata bátortalan, tétovázó, csökkent önbizalommal rendelkező, selymes, puha dolgokat rögeszmésen agyonsimogató ütődött Lennie alakja is. Mesteri alkotás. A jószívű óriás, merő „jószándékból”, megöli gazdájának feleségét, hogy barátjával, Georggal egy kis tanyát vehessenek maguknak valahol. Debilitása nem engedi felismerni neki, hogy heves vágyakozásában elkövetett gyilkosságával csak bajba keverte mindkettőjüket.

Hazai példákat is lehetne szép számmal sorolni, én most elsősorban mégis arról a Hervay Gizelláról szeretnék említést tenni, akit Szakolczay Lajos szavaival élve „…a rázuhanó – megemészthetetlen! – halálok kergettek abba a stádiumba (nevezhetjük depressziónak, kedélyvesztettségnek, az elme megbicsaklásait már alig kordába tartó bódulatnak), ahonnan – hogy ne szorítsa állandóan a torkát az irdatlan fájdalom – csak öngyilkosságával tudott szabadulni.” Hervay Gizella rövid időn belül elveszítette egykori férjét, Szilágyi Domokost, aki öngyilkos lett, s rá egy évre fiát is, akit a bukaresti földrengésben egy ház maga alá temetett. Ezt a lelki terhet nem bírta elviselni, s a lipótmezei „zárt világba” vonulva egy ideig ugyan még alkotott, végül mégis önkezével vetett véget életének. A depressziós pszichopaták hangulati nyomottsága és pesszimizmusa, kedvetlen, tépelődő személyiségjegye írásaiban is megmutatkozott. Lódenkabát Keleteurópa szegén című kötetében az elülső fülön található verse jól mutatja azt az állapotot, amiben évek óta élhetett: „egy éve már hogy értelem / veszítve lettem névtelen / sorsot cserélve védtelen / hittem hogy hordok magzatot / hittem hogy te én vagyok / helyetted meghalhatok / sorsod halántékon ért / lettem életre ítélt / ettől és eddig írt és élt / ülünk ítélet utáni csendben / halál utáni szerelemben / egymás mellett a fallal szemben”

Ebbe a sorba illik bele Harsányi Zsolt Bolond Ásvayné-ja is. A műben Ásvayné beleőrül abba a tudatba, hogy a férje nem hisz neki, hanem inkább elhagyja az asszonyt, s elmegy harcolni a szabadságharcba. Onnan azonban soha többé nem tér vissza, s így a nő hiába várja haza, nem jön többet. Ásvayné megrögzötten hiszi, hogy még életben van, viselkedése azonban egyre zavartabb lesz, érzelmileg pedig teljesen labilissá válik.

 

Az elmebetegségek másik nagy csoportja az exogén, avagy külső eredetű elmebántalmak. Ide tartoznak a fertőző betegségek okozta elmebántalmak, mint a tenebrozitás vagy a delírium, a különféle mérgezésekből fakadó elmebántalmak, mint az alkoholizmus és a morfinizmus, az idegrendszer szervi betegségeihez társuló elmebántalmak, mint például az epilepszia, valamint a lelki behatásokra támadó reaktív kórképek, mint paranoia vagy a különféle neurózisok.

Alig kell pár pillantást vetni Csáth Géza víziókkal és hallucinációkkal teli naplójának észbontó bejegyzéseire, anyagyilkos novellájára és önnön életének kudarcára, és máris értjük, hogy miről beszélek. Ő a tipikus esete a mérgezésekből fakadó elmebajnak. Kezdetben azért használta az ópiát származékokat, hogy inspirálják őt az alkotás folyamatában. Egy idő után azonban már nem tudott gátat szabni saját vágyainak, s a szerekhez való viszonya oly erős addikcióvá alakult, amelytől aztán később már sehogy sem tudott szabadulni.

Nyugtatószerek nélkül talán másként alakult volna? Elkerülhető lett volna ennek a tehetséges fiatalembernek az öngyilkossága? Ki tudja? Az Ópium című novella mindenesetre olyan plasztikusan és érzékletesen írja le a kábítószermámort, hogy szinte magunk előtt látjuk az „átlebegett” éjszaka utáni fájdalmas ébredés perceit, óráit. „A fölébredés – igaz – elviselhetetlen szenvedéseket okoz… A világosság reggel harsogó akkordokban dübörög végig az utcákon… A szív ernyedten dobog, a szempilla alig bírja a fénysugarak súlyát, és a bőr irtózik a széltől. Az izmok kelletlenül és tétovázva végzik munkájukat. A kiáltásokra összerázkódik a test, és a nyakszirt táján tompa fájdalmak bujdosnak a koponyában… A szemek gyakorta könnyeznek, a fül zúg. A tárgyak, az emberek, a betűk elmosódnak. A szavak, a hangok kaotikus zavarban bolyonganak a hallószerv géprészecskéiben.”

Ráadásul Csáth elmegyógyász orvosként kezdte, s szakmai tapasztalatait megírta az Egy elmebeteg nő naplója című könyvében, ami igen érdekes adalék témám kifejtéséhez. Már csak azért is, mert ebben egy hús-vér elmebeteg naplóját közli kiegészítésekkel és orvosi hozzáfűzésekkel. Ez már önmagában is kuriózum, hiszen „talán még sohasem volt alkalom egy paranoiás téves eszme rendszerének olyan, a maga teljességében és szépségében való áttekintésére” , mint ebben az esetben. Tovább növeli azonban a dolog érdekességét, hogy mindezt egy olyan depresszióra és szorongásos neurózisra hajlamos pszichiáter orvos jegyezte le, aki később gyilkossá és öngyilkossá is vált.

A morfiummal, kokainnal, s egyéb kábítószerekkel, valamint alkohollal rendszeresen visszaélő egyének, akiknél a narkománia részben az ösztönélet perverziójának, részben az akaratgyengeségnek és a hajlamnak a következménye, azért használnak ilyen szereket, mert azok kellemesen emelkedett közérzetet, könnyed hangulatot okoznak. A szellemi műveletek lefolyását könnyebbé teszik, az asszociáció ugyan felületesebb és gyorsabb lesz, a felfogás azonban élesebbnek tűnik. A morfium rendszeres használata azonban a betegnél súlyos testi és egészségbeli szövődményekhez vezethet, mint például a testsúly csökkenéséhez, súlyos esetben csonttá-bőrré fogyásához. Nyálkahártyája is sorvadni kezd, fogai meglazulnak, kihullanak, haja megszürkül, csomókban hull. A beteg mozgása lassú, lomha lesz, külleme koravén ember benyomását kelti. Csáth ennek ellensúlyozására a morfiumot arzénnal váltogatta, amitől egyrészt félelmetesen elhízott, másrészt a szervezetének belső biológiai egyensúlya teljesen felborult.

Kosztolányi a következőképpen írt róla halála után, de még ugyanabban az évben, 1919-ben, a Nyugatban: „Leírhatatlanul sokat szenvedett. Vértanútestén nem volt egyetlen fillérnyi helyecske sem, melyet föl ne tépett volna az oltótű. Tályogok keletkeztek rajta, és szíjakkal kötötte át a lábát, hogy valahogy vánszorogni tudjon. Így dolgozott évekig. Naponta ellátta orvosi teendőit a kis bácskai faluban, és míg lehajtott fővel ballagott a biztos halál felé, sok-sok embernek adta vissza egészségét. Hogy milyen helyzetbe került, azt az utolsó hónapjáig nagyon jól tudta. Néha azt is, hogy nincs belőle kivezető út. Mint orvos, figyelte magát, és kísérletezett testével. Váltogatta a mérgeit, a morfiumot a pantoponnal és az ópiummal, de akár a hínárba került úszó, egyre jobban belebonyolódott. Hogy a soványító morfiumot ellensúlyozza, hízókúrát használt arzénnel, minek következtében a felismerhetetlenségig meghízott. Aztán, hogy lefogyjon, nyomban ebéd után hánytatót vett be. Évekig csak nyitott szemmel aludt, könnyű, egészségtelen álommal. Annyira zavarta a legkisebb nesz, hogy lefekvéskor még a zsebóráját is megállította. A tűrhetetlen fizikai rosszulléttől sarkallva egyszer-másszor elhatározta, hogy leszokik a szenvedélyéről, és bezáratta magát egy szanatóriumba. Ez azonban afféle jámbor öncsalás volt. Már bejövetelekor cipőbőre alá csempészte a morfiumot. Kijőve pedig újra rákapott a régi adagra.”

Ennél a pontnál párhuzamot kell vonni Töttösy Ernő Téboly című könyvével, amely a Csáth-féle önpusztítással szemben, egy művi tudathasadás történetét írja le. Lépésről lépésre ismerteti az ÁVH börtönében LSD-vel tömött rab tudatának elhomályosodását, amint mintegy kívülről figyelte saját belső, idegen hangját.

Thomas Mann egy helyütt azt mondta, hogy az elmebetegség és a normalitás között „…a határ oly bizonytalan és nyárspolgári, hogy senki sem mondhatja meg egykönnyen, a bomlottság hol kezd betegség lenni. […] A téboly nagyon ingatag fogalom, amelyet a nyárspolgár túlságosan tetszése szerint, kétes kritériumok alapján használ. Nagyon hamar önmaga és saját közönségessége tőszomszédságában vonja meg az értelmes viselkedés határát, és ami azon túlmegy, az neki bolondság”. És Thomas Mann aztán tudta. Benedek István kérdése mindent elárul arról a mélységről, amibe írásaiban ereszkedett: „Melyik elmeorvos tagadná, hogy többet tanult Thomas Mann Faustus-ából, mint bármelyik tankönyvből?” A könyv főhőse, Adrian Leverkühn, egy német zeneszerző-zseni, aki miközben egészen új formalátást hoz a zenében, teljesen belebolondul rögeszméjébe, az ördöggel kötött állítólagos vérszerződésébe. Elméje elborul, s paranoiája elhatalmasodik rajta. Kényszerképzetei lesznek, amiktől nem tud szabadulni. Márpedig tudjuk, hogy amikor kórtanilag elmélyül a paranoia, akkor az az eszmevilág teljes beszűkülésével jár együtt, s egy logikai alap nélkül való, de erre a nem létező alapra kristálytiszta logikával felépített téveszmerendszerrel párosul. Ebből a beteget nem lehet kizökkenteni, mert ahhoz az egész alapot kellene szétbombázni. Pont azt, amihez görcsösen ragaszkodik. A felépítmény viszont logikus, de csak az alap valóságosságának feltételezése mellett. Pontosan ez történik Leverkühn-nel is.

Vagy nézzük Sylvia Plath-ot, akia jelenlegi szakmai megítélés szerint neuraszténiás volt. Ez egyfajta „ideggyengeség”, amelynek jellemzői a fokozott ingerlékenységben és fáradékonyságban, valamint a túlérzékenységben mutathatóak ki. Az ilyen betegeknél a figyelem-koncentráció gyengesége és alvászavar is jelentkezhetnek. Üvegbúra című könyvében Sylvia Plath megírta saját idegösszeomlását, valamint először fikciónak ható regénybeli öngyilkosságát, amit aztán később valóra is váltott. Megölte magát. Hol itt a határ őrület és normalitás, fikció és valóság között? Tudatosan készült egy őrült tettre? De akkor nem volt őrült, és amit írt azáltal, hogy valósággá realizálta, elvesztette tébolyult ötletességét. Róla azt is tudjuk, hogy kisebbségi komplexusban szenvedett férje, Ted Hughes angol költő miatt, akinek sikerei folyamatosan frusztrálták őt, akit lekötött a család, a gyerekek. Nem tudott alkotni, s ez teljesen kiborította amúgy is labilis, „ideggyenge” lelkét.

De ott vannak Franz Kafka morbid, fájdalmas történetei, mint Az átváltozás, vagy a Fegyencgyarmaton címűek, amelyek súrolják az észbontó abszurditás határát. Írásai lázálomszerű, borzongató hallucinációknak tűnnek, s az emberben felmerül a kérdés, hogy vajon lehet-e más egy-egy ilyen alkotás szerzője, mint maga is szorongó neurotikus? Írásaiból a legborzasztóbb vízióként jelenik meg előttünk az elszemélytelenedés, a deperszonalizáció rettenete. Bizarr, talán ez a legmegfelelőbb kifejezés alkotásaira. Ebben egyébiránt Sartre, Camus és Ionescu is társai lehetnének.

Sokban hasonlítható hozzá Guy de Maupassant, aki negyvenéves korában elborult elmével került elmegyógyintézetbe, ahol aztán három évvel később meghalt. Ahogy elmebaja egyre inkább elhatalmasodott rajta, úgy jelentek meg írásaiban a rejtelmes, a félelmetes, és a kísérteties elemek. Hátborzongató novellái túlléptek a valóság határain. Ezekben művészi módon, mégis életszerűen ábrázolta a megzavarodott lélek irrealizmusát. A fentiek alapján talán nem meglepő.

Különös, de szakmailag nem túlzottan izgalmas próbálkozás Márai Sándor Bébi avagy az első szerelem című írása, amelyben egy öregedő, magányos professzor naplóján keresztül követhetjük nyomon először annak idegösszeroppanását, majd átmeneti elmezavarát. A történet légköre fullasztó, a főszereplő teljesen lehetetlen szerelembeesése egy diáklány iránt, elfojtott indulatokkal, vágyakozással, dühöngő kitörésekkel teli paranoiában bontakozik ki.

Figyelemreméltó Salinger Alpári történet Esmének szeretettel című rövid kis írása is, amelyben a háború borzalmaiban megtört embert egy kislány őszintesége juttat vissza „képességeinek háborítatlan birtokába”. De ez sem több pusztán egy neurózisnál, egy folytonosan visszatérő irreális félelemnél, amelyet „tébolynak” nevezni újfent a túlzás kategóriáját súrolja. A neurózisok olyan lelki behatásokra támadó reaktív kórképek, amelyek a külvilággal való súlyos összeütközésből származó, testi, lelki zavarokban megnyilvánuló, anatómiailag ki nem mutatható elmebetegséget takarnak. Jelen esetben X. őrmestert a háború tette beteggé, amiből csak az Esmétől kapott levél tudta kivezetni, kizökkenteni.

A háború borzalmai azonban nemcsak az egyes alkotásokban hozták elő az őrületet, hanem a valóságban is. Erre szomorú példa a már korábban öngyilkossági kísérletet elkövetett költő, Gyóni Géza, aki az első világháború egyik orosz fogolytáborában halt meg, elborult elmével.

Teljesen egyedi eset August Strindberg, akinek drámái dramaturgiailag kitűnőek, tartalmukat tekintve azonban szinte izzanak a nőgyűlölettől. Strindberg minden bizonnyal saját magánéletének csalódásait vetítette ki ezekbe az alkotásaiba, amelyekben az asszonyok szörnyetegek, a férfiak pedig áldozatok lettek. Ő maga ugyanis többször házasodott, aztán újra és újra elvált. Személyiségfejlődésének kóros vonásait jól mutatják azok a kényszerképzetek, amelyekkel feleségeit üldözte. Nyugodtan állíthatjuk, hogy mintegy állandó és akut pszichózisban, azaz elmezavarban szenvedett. Egy lélek fejlődése című kilenckötetes önéletrajzában, mintegy saját maga pszichoanalitikusaként elemzi saját énjét, ha a valóságot tekintjük, sajnos nem sok sikerrel.

Ugyancsak kényszeres alak Shakespeare Machbetje, aki az elkövetett gyilkosságok miatt érzett mardosó lelkiismeret-furdalásának folyományaként véres arcú férfit hallucinál maga elé, s visszatérő rémlátomásai miatt egyre zavartabban viselkedik. Ugyanez a zavar, csak más diagnózissal jelen van a Hamletban is, ahol Ophelia beleőrül apja elvesztésébe, Hamlet pszichéje pedig egyre labilisabbá válik. Kétségek gyötrik, olykor tétovázó lesz, máskor teljesen váratlanul őrjöngő, harcias, hogy aztán reakcióiban nem egyszer tudatosan megközelítse a normalitás határait.

Egészen egyedi Juhász Gyula esete, aki piarista novíciusként indult, s többszörös öngyilkosként fejezte be életét. Állandó „száműzetésében” labilis, ideggyenge természetével folyamatos harcban állt különféle rejtelmes, maga elé vizionált lidércekkel. Péter László Juhász Gyula betegségtudatáról készült műve nagyszerűen követi nyomon a költő tudatának lassú, de egyértelmű hanyatlását, ahogy a kényszeres neurózis egyre jobban elhatalmasodik rajta. Az igazán hátborzongató az egészben az, hogy maga is látta ezt a folyamatot, s verseiben több helyen is szinte kétségbeesetten kérte saját maga számára a segítséget. Ilyen az Örvény című verse is, amelyben Karinthy Gábor verseihez mérhető félelmetes lelki mélységek tárulnak elénk: „Félek. Nem a kísértetektől, / Mert kísértetek nincsenek! / Félek. A jövendő rémektől / Lelkem beteg! / Fázom. Egy örvény szája rémít, / Irtózatos. Ott van szívemben, / Baljósan szédít, egyre szédít, / És ismeretlen! / Magamtól kell remegnem egyre, / Futnék, de merre, hova térjek? / Az örvény zúg minden eremben, / Tőlem ki véd meg?” Az önmagával harcoló lélek küzdelmeinek lehetünk itt szemtanúi, de mi már tudjuk: hiába.

 

A harmadik nagy csoportot az „endogén, azaz belső eredetű elsődleges, vagyis major elmebántalmak” alkotják. Ide tartoznak a skizofrénia különféle válfajai, valamint a mániás depressziós elmebántalmak.

Kezdjük talán Agota Kristof Trilógiájának ikerpárjával, akik kisgyerekként valami egészen speciális módon igyekeznek átvészelni a háborút. Fejlesztik akaraterejüket, és ezért különféle próbáknak vetik alá magukat. Kiiktatják a fájdalmat, az érzelmeket még a szavaikból is. Védekező mechanizmus, magyarázni sem kell. Csak éppen kisgyerekeknél még korai az efféle tudatos előreakció.Személyiségük határai elmosódnak, az ember a könyv végére valóban nem tudja, hogy miféle tudathasadásos kapcsolatban áll a két fiú egymással. S ekkor jön az idegek és az elme harca, s kiderül, hogy a két fiú nem is kettő, hanem egy! Agota Kristof saját gyerekkori élményeit írta meg ebben a könyvében, de úgy, hogy belevitte azt a lelki törést, amit számára a kényszerű emigráció örökös és állandóan kínzó vádaskodása okozott neki. A főszereplő két fiú egy: ő maga. Egyik énje az, aki 1956 után elhagyta az országot, a másikban pedig eljátszik a lehetőséggel, hogy mi lett volna, ha ezt nem teszi meg.

Teljes egészében ideillik Babits Mihály A gólyakalifa című regénye, amelyben a főszereplőnek, Tábory Elemérnek különleges meghasonlottságáról olvashatunk. Nála az az egyáltalán nem szokványos eset áll fenn, hogy nem két lélek lakozik egy testben, hanem egy lélek, két különböző testben. Ebben az álom és a valóság, mintkét lehetőség jelenik meg, s közöttük az „őrület szakadéka” tátong. A bizonytalanság oka, hogy nem tudjuk, melyik a valóság. Az is érdekes, hogy ez a két külön élet tud egymásról. „…egy kis nyugodtabb gondolkodással rájöttem, hogy az én esetemnek semmi köze ezekhez a híres személyiségmegoszlásokhoz. Hisz ezeknél éppen az teszi a megoszlást, hogy az egyik személyiség nem tud a másikról, nem rendelkezik a másiknak emlékeivel; de különben mind a kettő teljességgel a valóságban él. Nálam azonban az egyik személy csak álomban él, és a különös nyomasztó dolog éppen az, hogy a másik tud erről.” Lássuk be, orvosi szemszögből nézve ez az alkotás a teljes képtelenség mezején mozog.

De nem Babits volt az egyetlen, aki ilyenről írt. Jósika Miklós Két élet című regényének főszereplője egy nemesember, Szécsi Kálmán, akinek személyisége A gólyakalifa Tábory Eleméréhez hasonlatosan kettéválik. Egyik énje a XIX. században él, a másik, amíg ez előbbi álomra hajtja fejét, a XII. században ébred fel. Valós és álombeli élete között nem képes különbséget tenni.

Ebbe a csoportba illik bele Tennessee Williams is, akinek legkedvesebb nővére skizofréniás volt, s amikor a kezelés az elmegyógyintézetben sikertelennek bizonyult és állapota romlani kezdett, szülei beleegyeztek abba, hogy a lányon agylebeny-vágást, lobotómiát végezzenek. Williams soha nem tudott megbocsátani szüleinek, s attól való rettegésében, hogy maga is erre a sorsra jut, inni kezdett. Aztán jöttek a különböző kábító hatású gyógyszerek, amik iránt oly mérvű függőség alakult ki nála, amitől sohasem tudott megszabadulni. Teljesen rabja lett ezeknek a szereknek, s ettől ciklikusan depresszióba esett. Mániás depressziós elmezavarára ahangulatbeli ingadozások túlzásai voltak a legjellemzőbbek. Ezek az élményei tükröződnek írásaiban is, ahol karakterei minduntalan konfliktusba kerülnek az emberi természet szélsőséges oldalaival. Műveiben az őrültség, a nimfománia, a vérfertőzés, a homoszexualitás, a különféle aberrációk, és az erőszakos halál okait boncolgatja. A fentieket leginkább magába foglaló alkotása A vágy villamosa című írása volt, amelybe beleírta szerencsétlenül járt nővérét is, aki a fokozatosan megőrülő főhőst, Blanche DuBois-t játssza, s végül elmegyógyintézetben köt ki. A mű mégsem meggyőző, erősen a ponyvaregények stílusát juttatja eszünkbe.

Legközelebb talán Stefan Zweig jutott a valódi skizofréniához Sakknovella című írásában, ahol Dr.B., akit hónapokig semmittevésre ítélt a Gestapo, hogy mentse magát a megőrüléstől, képzeletben sakkjátszmákat kezdett magával vívni. „Ha mármost a fekete és fehér egyazon személy, ebből az a képtelen helyzet áll elő, hogy ugyanaz az agy egy időben tud és nem tud valamit. Amikor a fehéret képviseli, tökéletesen elfelejti, amit egy perccel ezelőtt, mint fekete tervezett. Az ilyen kettős gondolkozás tulajdonképpen az öntudat teljes hasadását tételezi fel.” Ez a mesterséges skizofrénia minden eddigi monomániás ismeretemet felülmúlta, megborzongatott és elgondolkoztatott. Lehet, hogy az a valódi „téboly”, ha az ember tudatosan képes megőrülni? Zseniális, akarom mondani őrületes! Zweig olyan lélektani mélységekbe ereszkedik, hogy az emberben felvetődik a kérdés: honnan ezek az alapos ismeretek? Egy biztos: az irodalom keresi a választ a „tébolyra”, erre az önmagunkban zajló belső harcra, erre a démoni küzdelemre Én és Énke között, hogy megint Karinthyt idézzük az Utazás a koponyám körül döbbenetes és sokszor naturalisztikus önvallomását használva fel erre. „Ijesztőbb minden fájásnál, hogy valószínűtlen. Valószínűtlen, hogy ember itt feküdjék az asztalon, felbontott koponyával, agyveleje a külvilágban – valószínűtlen, hogy itt fekhessék élve – valószínűtlen, nem való ez, illetlen ez, hogy mégis él – nemcsak hogy él, ébren van és gondolkodik.”

De ne hagyjuk abba a felsorolást, mert a helyzet még fokozható. Érdemes talán Gogol Egy őrült naplójával folytatni, mert az valóban oly mélységekbe vezet, hogy amikor a Madách Kamara Színházban megnéztem a darabot, a színész arcát és tombolását látva, a vészkijárat felé kacsingattam. Gogol nem aprózta. Kutyák levelezgetnek egymással művében, csapongnak a gondolatok, a helyszínek, az ember kapkodja a fejét, hogy követni tudja a szerző gondolatmenetét. Gogolról pedig tudjuk, hogy elborult elmével, mint paranoid skizofrén halt meg, s talán ez magyarázatot ad mindenre. A skizofrénia, avagy hasadásos elmezavar legfőbb jellemzője, hogy az adott beteg személyisége megbomlik, tudatzavar és érzékcsalódások lépnek fel nála. Egoszkízis, azaz önmeghasadás és deperszonalizáció, azaz személyiségvesztés lép fel. Ez kóros absztrakciókkal, beszéd- és írászavarral, majd a gondolkodás logikai rendjének felbomlásával párosul. Pontosan ezzel szembesülhetünk darabjaiban is.

De ne menjünk el említés nélkül Csehov Hatos kórterem című műve mellett sem, amelyben a vidéki elmegyógyintézet lakói egytől-egyig figyelemreméltóak! Van itt a kórteremben oligofréniában szenvedő, tompa, tökéletesen értelmetlen arckifejezésű ápolt, katatón meredtségbe zárkózott beteg, s megalomániás is. A két, úgymond főszereplője a novellának Gromov, az érzékeny lelkű, paranoiás extanár és Ragin a megfáradt, mindent sztoikus közönnyel kezelő elmeorvos, aki egyik betegével tud a legjobban elbeszélgetni az összes ember közül, akit ismer, ezért beköltözik mellé. Az egyikük a lázadás, a másikuk a külső világ iránti közöny jelképe. Közös tragédiájuk, hogy sem így, sem úgy nincs menekvés. Csehov azonban maga nem volt érintett, az általa festett kép tehát leginkább a képzelet játéka, vagy inkább újfent egy társadalmi kórkép, ami jelen esetben a korabeli Oroszországban uralkodó önkényről ad helyzetjelentést.

Maradjunk az oroszoknál, azon belül is a szenvedélybeteg, hipochondriás, majd epilepsziás, később skizoid bélyegeket mutató, és mindeközben egyfolytában Istent kereső Dosztojevszkijnél, aki szinte mindhárom általam felsorolt csoportba besorolható lenne. Dosztojevszkijnek egyébiránt egyik legfőbb példaképe a fent említett Gogol volt. Nem véletlen, hogy attól félt, hogy egyszer maga is hasonló sorsra jut. Egy levelében a következőképpen fogalmazott bátyjának: „Egészségem teljesen szétroncsolódik, idegbeteg vagyok, idegláztól félek.”

Ezek a különféle idegbántalmak, a szibériai fegyenctelepen töltött évek, a kivégzéstől az utolsó pillanatban való megszabadulás, olyan mély nyomokat hagytak benne, amelyek természetszerűleg jelentek meg műveiben is. Ezek közül a Félkegyelmű Miskin hercege említésre méltó, akinek tisztasága nevetség tárgya volt a környezetében, epilepsziás múltja azonban szánalmat ébresztett kortársaiban. Az Ördöngősök és A kamasz, amelyekben a hatalmi pszichózis tipikus eseteit mutatta be. A Karamazov testvérek, amelyben Szmergyakov személyében újfent megjelenik az epilepszia, A játékos, amely a szenvedélybetegség egyik válfaját diagnosztizálja, a Nyetocska, a rögeszmés tébolyban szenvedő zenész esete, és A háziasszony, amelyben félőrültek szerelmi háromszögét ábrázolta egy kis képzelgéssel, vallási fanatizmusba esett pszichopátiával és megint csak epilepsziával megfűszerezve. No és akkor még nem is beszéltünk a Goljadkin úr hasonmása című alkotásról,ami a paranoid skizofrénia mesterműve. Ez utóbbinál már a mű elején kiderül a főhős betegsége: „Én igazán… én egyáltalán nem vagyok én… ennyi az egész.” A lélek kettéhasadásának tökéletes megfogalmazása ez, mintha Dosztojevszkij pontosan ismerné a betegség lefolyását. Talán nem véletlen. A mű megjelenését óriási felháborodás övezte, pedig Dosztojevszkij pusztán mély önismeretének köszönhette, hogy saját belső egyensúlyának elvesztését deformált irodalmi hőseiben ilyen érzékletesen és hitelesen tudta megformálni. Egzaltált alkatának és irodalmi vénájának köszönhetően abba a szerencsés művészeti helyzetbe került, hogy sokkal közelebb kerülhetett saját személyiségének irracionális területeihez, mint az történetileg lehetséges lett volna, ha teljesen egészséges.

Benedek István Az író lelke című könyvében a Megalázottak és megszomorítottak című Dosztojevszkij regényt tartja ilyen szempontból a „legdosztojevszkijesebbnek”. Azt mondja, hogy „nehéz megszokni, hogy kivétel nélkül minden szereplője egzaltált félbolond, hogy a könyv minden oldalán sírva borulnak egymásra vagy egymás lába elé, hogy minduntalan elájulnak, forrólázba esnek, révetegen imbolyognak, idegrohamot kapnak.” Állítását a következő, a regényből vett idézettel támasztja alá: „…minden alkonyatkor olyan lelkiállapotba kezdtem jutni, amelyet misztikus rettegésnek neveznek. Ez a legnehezebb, legkínzóbb félelem valamitől, amit megnevezni magam sem tudok, ami megfoghatatlan, s a dolgok rendjében nem létezik, mégis talán most mindjárt megvalósul, mintegy minden okoskodásom gúnyjául hozzám lép, elém áll, mint eltávolíthatatlan tény, rettenetesen, képtelenül és kérlelhetetlenül. Ez a félelem egyre növekszik, az ítélőképesség minden bizonyítéka dacára, úgyhogy végül az ész – legnagyobb tisztánlátása ellenére – meg van fosztva annak a lehetőségétől, hogy megküzdhessen az érzésekkel.”

Mindezeket végiggondolva, talán nem kérdéses, hogy maga Dosztojevszkij a legjobb válasz a tanulmány elején feltett kérdésre. Benne egyszerre tombolt több különféle betegség, miközben mindennek a valódi mélységekig tudatában volt, s ráadásként azokat még mesteri módon rögzíteni is képes volt. Személyiségábrázolásai olyan mélyreható ismeretekről vallanak, amelyek orvosi szakkönyvekben is megállnák a helyüket. Úgy tűnik – ha lehet egyáltalán egy effajta groteszk rekordot felállítani –, hogy Dosztojevszkij az általam vizsgált kérdésben mindenkin túltesz: mélységében és hitelességében is.

 

A szellem világa, mint láthattuk, nagyon érdekes és sok-sok rejtéllyel teli, s úgy tűnik, az elmebetegségek változatainak száma kiaknázhatatlan az irodalomban! Hiszen még nem is beszéltünk Hölderlin és Nietzsche, Gulácsy és Rilke „ideggyengeségéről”, tudathasadásáról, Tasso és Swift őrült tombolásairól, Rousseau, Schopenhauer és Széchenyi mániákus paranoiájáról, E.T.A. Hoffmann hallucinációiról, Cholnoky László szuicid hajlamáról, József Attila skizoid személyiségéről (lásd Bókay-Stark-Jádi: Köztetek lettem én bolond című könyvét), vagy Gustav Meyrink Gólem című sok vihart kavart könyvének kabbalisztikus misztikájáról, ahogy írja „egy nyugtalan lélek útjáról önmaga megtalálásához”.

Cesare Lombroso XIX. századi elmeorvos, író szerint „minél magasabb az emberek szellemi képessége, annál nagyobb az érzékenysége is. A lángeszű embereknél ez szinte beteges érzéssé fajul.” Nem csoda hát, ha az irodalom terén ennyi elmebetegséggel találkozhatunk, hiszen – megint csak Lombroso szerint – „Az őrültek képzelőereje sokkal hatalmasabb és korlátlanabb, mint a normális embereké. A képzelődésnek és hallucinációnak a józan ész a legnagyobb ellensége… képzeletük szabadabban csapong, nem korlátozza az ízlés és a józan ítélet, vagy a nevetségességtől való félelem”.

Aldous Huxley, aki pusztán azért próbálta ki a meszkalint, hogy lebontva a fent említett korlátokat, betekintést nyerhessen egy teljesen másfajta világba, a következőket írta Az érzékelés kapui című könyvében: „Amit a legtöbb ember csakis és kizárólag a meszkalin hatása alatt vehet észre, azt a művész mindig és minden körülmények között látja.” Ez pedig döntő kijelentés, hiszen alátámasztja azon feltételezésemet, mely szerint az irodalom terén bőségesen találkozhatunk „tébollyal”, méghozzá azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a művészek, az írók, mint valami valódi „tébolyultak”, ténylegesen látni vélik azt, ami a képzeletükben megjelenik, így, még ha nem is létező dologról van szó, valóságosnak hat előadásukban. Ilyen értelemben létezik tehát az „irodalmi téboly”, amely nem orvosi fogalom, hanem egy sajátosan érzékeny személy önmaga belső énjére való reflektálása és annak művészi formában való öntudatra hozatala. S mint ilyen, nyilvánvalóan hiteles is lehet…




.: tartalomjegyzék