Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2007 - Június
Fekete Vince

Huszonhárom buborék (Egyed Péter: 23 buborék. A Kurszk balladája)

„Huszonhárom ember van itt./ A baleset miatt határoztunk így./ Egyikünk sem juthat felszínre.” Idézi a 23 buborék a Kurszk balladája című, frissen megjelent könyvének 10. részében, „buborékjában” Egyed Péter D. R. Kolesznyikov nevű tisztet, pontosabban az ő feljegyzését, amely a Barents-tengeren 2000. augusztus 12-én szerencsétlenül járt tengeralattjáróról került elő. Sokan vagyunk, lehetünk, akikben még most is eleven a döbbenet, amikor megtörtént az a tragédia, s még most is emlékezetes az a feszült, apró részletekre is kiterjedő kíváncsiság, amit akkoriban érzett, érezhetett az ember, ahogy napról napra követte a lapokból, rádióból, a tévéből az eseményeket. A világ egyik legmodernebb tengeralattjárója egy „véletlen” baleset folytán felrobbant, a legénység mintegy kétharmada szörnyethalt, s a kilencedik, épségben maradt rekeszben összezsúfolódott – amúgy hét ember befogadására alkalmas helyen levő – huszonhárom tengerészre is a biztos halál várt. Huszonhárom ember, Egyed Péter könyvében huszonhárom buborék, huszonhárom tengermélyről, tengerfenékről felszálló, majd szétpukkanó, semmibe vesző lélek
Ennyi az alapszituáció, ha úgy tetszik, balladai, drámai helyzet, s máris a huszonhárom tengerészt látjuk magunk előtt, s innen már – ebben a térben és időben behatárolt helyzetben – a számvetés, a sorssal való szembenézés embert mérő, férfit, gerincet próbáló percei következnek, a szembesülés a saját élet kényszerű végével, magával a halállal, a saját halállal. Képzeljük csak el: fiatal, életerős férfiak, katonák – békeidőben nincs benne a pakliban épp annyira a halál lehetősége –, akik most a tengerfenéken, egy acélbörtönben vannak, sötétben, lucskos hőségben, a percről percre kevesebb és kevesebb oxigén tüdőre, emberre nehezedő, egyre elviselhetetlenebb súlyával magukon. És az egyik tiszt kezében papír és ceruza, vagy toll, hogy pár sorban, a vaksötétben, rögzítse mindazt, ami velük történt: hogy szabadulásra nincs esély, hogy a meneküléshez használt zsilipkapu nem működik, vagy nem nyílik ki, tehát huszonhárom ember számára minden elvégeztetett. Radnóti sorsát idéző helyzet a vaksin, sort sor alá araszolgató Kolesznyikové. A történelem – úgy látszik – más-más körülmények között, de ismétli önmagát.

Ebből a balladai, drámai alapszituációból indít Egyed Péter egy Giuseppe Ungaretti vers mottóként felhasznált négy sorával: „Nem vonz többé a tenger sok tünékeny / tája, a hajnal sem, a durva bánat... / Már nem vagyok különb a sziklakőnél, / az ősi éjszaka borult a szememre.” A vég közeli fényében történő leszámolás sorai ezek: az emberi érzelmekről, érzésekről való lemondással („nem vonz”), és a rideg tárggyal, a „sziklakővel” való azonosulással, meg a szemre boruló „ősi éjszaka”, a halál, a megsemmisülés képével adja meg az egész kötet alaphangját. Hasonló, a halállal szembesülő helyzetértékeléssel találkozunk már a kötet felütésében, a legelső „buborékban”. „Levelem nagyjából / Befejeztem” mondja a lírai hős, föltehetőleg Kolesznyikov tiszt, s ez a balladai hangvétel vonul végig az egész köteten, amelyben a balladákra jellemzően sürített cselekményt közvetlenül a szereplő/szereplők fogalmazzák meg drámai párbeszédekben és lírai monológokban. Ez a sürítés egyrészt lényegkiemelő, gyakran egyetlen jelenetre összpontosító, másrészt minden olyan fölöst elhagyó, ami a lényeges szempontjából nem mutatkozik nélkülözhetetlennek. A tragikus jellegű, drámai építkezésű versekben, buborékokban (modern, ezredforduló környéki balladai helyzet) a téma a már említett alapszituációban a lelkiállapot/lelkiállapotok változásainak ábrázolásán keresztül bontakozik ki, kezdve már a „Könnyet görgetek...” önsirató, önsorssirató felütésétől, amikor a a csattogó, ropogó, recsegő bálnakoporsóban halálra ítélt szakasz, a „sósvízi csapat” utolsó perceinek, óráinak leírását kapjuk a belső, a lélekben lejátszódó eseményeken át, el egészen a méltósággal felvállalt halál gondolatáig, annak a döbbenetes érzésnek a kimondásáig, hogy „Dobolj s megint emelkedj, / tenger, halottad vagyok”, sőt még ennél is tovább menve , addig a pontig, amikor a hősök, a beszélők majd eggyé válnak a tengerrel, az elemekkel, vagyis a teljes feloldódás gesztusának a kifejezésével. A halált mintegy megszemélyesíti, személyessé teszi, megszelídíti a lírai hős, a tenger mélyét otthonának nevezi, szülejének fogadja, magukat pedig, huszonhárom tengerészeket, a mély gyermekeiként aposztrofálja. Ez a gesztus is arra szolgál, hogy a félelmet/félelmét legyőzze, a félelmetest pedig emberibbé tegye, de legalábbis ne visszataszítóvá. Ilyen, vagy hasonló szerepe van a hősök énekének/éneklésének is, az „aztán csak énekeltünk” tette is ilyen félelmet távolító, távoltartó szerepet kap, akárcsak az a kép, amikor a fent, ami fent van, felcserélődik a lentre („A lenti Holdak is / megfagynak...”), mert azon túl, hogy magát a szörnyűséget artikulálja a Hold lentivé tétele, a félelmetesnek barátságosabbá, emberibbé váltását is szolgálja. Reális és irreális lebegés ez, polipok, sellők, angyalok, tengeri csillagok bukkanak fel körülöttük, szerelmek, hitvesek képei tűnnek elő, vagy szólítatnak meg, valami borzongató haláltánc képei villognak, aláfestésként pedig Heinrich Heine híres hősnőjét, Loreleyt idéző, tengerészeket, vízi embereket mélybe csábító „vízi nótát” hallhatunk. Felcsendül még a „buborék dala” is, sajátosan kurszki nóta, melyben a volt szerelem, egy volt szerelemnek a (ami a Kurszkot összetartotta) katonái a tengeralattjáró falán át- meg átkopogva morzézzák a halál nótáját.
Nem olvastam még megrendítőbb, borzongatóbb altatódalt (3–4. rész), amelyben a szülőnek az álomba ringató éneke minősül át halálba ringató dallá, tulajdonképpen halálaltatódallá. József Attila-allúzió, átirat alvó „jó orosz népre”, haditengerészekre, alvó géppisztolyra, tengeralattjáróra. Morbid helyzet, hátborzongató: „Aludjatok kedvesen / Aludjatok, orosz haditengerészek,/ aludjatok lelkesen.” A lírai monológokból, drámai magánbeszédekből lépésről lépésre, fokozatosan tudósítva vagyunk, az egy-egy mondatnyi elszólásból, közbevetésből értesülhetünk, ahogy egyre fogyatkoznak a kamra még életben maradt tagjai: „lassan az első buborék felszáll” (3. rész), „ már csak tizenöt buborék van” (8. rész), „már csak tizenhárom” (10. rész), „tizenketten” (11. rész), s ahogy haladunk előre a szövegben, ahogy gyorsul az elhullások száma, úgy lesz egyre drámaibb a küzdelem, s válnak egyre rövidebbekké,s ezáltal tragikusabbakká, súlyosabbakká ezek a tudósítások.
Számukra, a benntrekedtek számára már a legelején nem volt kétséges, hogy mi következhet, hogy „a kínok kínjaival / fogunk kimúlni”, hogy „...nincs több, / nincs tovább, csak a vakvilág”, és elhangzott az ilyenkor szokásos, a fennvalóhoz, az Úrhoz, az Atyához intézett kérdés is, a miért éppen én csodálkozó, kétségbeesettt sóhajtása: „Hogy éppen nekünk / nem volt tovább...”, majd a tehetetlen vád szavai is felbukkannak: „Megöltek bennünket, / hogy aztán elfeledhessenek”, és az Istent vádoló, ostromló szavak is: „Nincs kegyelem / Szörny-Istenünk / e vasba ölt.” A 16. rész csodálatos verse pedig epitáfium, a szembenézés utáni belenyugvás, rímekbe szedett végrendelet: „Nem kell sírkő, díszsortűz nékem / Igazság kell, nem tisztelet / Mégis holtom után, remélem / Egy hajó hordja nevemet. // Nem lesznek hamvaim, csak atomjaim, / Testemet víz oszlatja szét: / de a nevemet ringassa hullám, Úszó hajó keresztnevét.” Keserű felismerést előznek meg az előbbi hagyatkozó sorok: „Eloldom életem, halálra válok, / nem hiszem, hogy a lélek örök”, s betetőzik a teljes pusztulás képeit: nemcsak a test, de ebben a végső elkeseredésben – mondja a lírai hős – talán a lélek sem halhatatlan. Ennek a kimondása teszi még megrázóbbá, még tragikusabbá a sorsukat. Pedig nem sokkal előbb még a lélek szárnyalt egy rendkívül plasztikus képben, elvált a testtől, kivállott belőle, hogy felülemelkedjék, s így, mintegy felülről szemlélve önmagát, ezt a tengermélyre szorult földi porhüvelyt, így látja, láttatta, így szemlélte meg a helyszínt is, a tengert, a partszegélyeket stb.
Egyed Péter könyve rendkívül kompakt, egységes munka, balladai tömörségű, sürítettségű, rendkívül tömör nyelvezettel, s teletűzdelve döbbenetesen szép lírai darabokkal.A kurszki legénység tragédiája, az a bizonyos sajtóhír, ami kétezer nyarán megdöbbentette a világot, megnemesedett ilyenformán, hiszen azzal, hogy költészet lett ezeknek a tengerészeknek az utolsó üzeneteiből, tulajdonképpen mindannyiunknak – az olvasóknak is – szóló üzenet is lett azokról a végső pillanatokról, amikor majd mindannyian, mind, akik embernek születtünk a „seregek Ura” előtt számot kell vetnünk, el kell számolnunk életünkkel. Hogyan? Valahogy ilyenformán: méltósággal, alázattal, tisztelettel, megnyugvással és megbékéléssel.



.: tartalomjegyzék