Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Május
Vida Gábor

Félig székely, vagy tán egészen az...

Amikor Fekete Zsolt Lovacska megkért, hogy előszót írjak készülő fotóalbumához (Az idő fényképe, Méry Ratio, 2010), már nem először találtam szembe magamat azzal a feladattal, hogy kellene valamit írnom a Székelyföldről, valahogy el kellene számolnom ezzel az identitással is. Hónapokon át nézegettem Orbán Balázs fényképfelvételeit, és Fekete Zsolt másfél évszázaddal később megismételt képeit. Igyekezett ugyanarról a pontról, ugyanazzal a kivágással újrázni minden képet. Éveken át dolgozott rajta. Amint a képeket szemléltem, egyszer csak azt éreztem, amit a legtöbb gyermek szokott: látni akarom, hogy mi van a kép felülete mögött, mert én pontosan tudom, hogy nemcsak egy rajzolat, egy granulátum, egy fény-árny játék az, hanem egész világ, amely nekem történetesen az egyik szülőföldem, mert ha nem is ott születtem, nem ott nőttem fel, az egész gyermek- és ifjúkoromban oda vágytam. Mintha egész pontosan tudtam volna, hogy csoda velem sehol másutt nem történhet. Úgy tűnik, hogy a csodát konkrét dolognak gondoltam, ami valahol a Hargita egyik tisztásán csakis rám vár, egyszeri és személyes. Ma már tudom, hogy a csoda számomra az a nyelv, amelyen a Székelyföldet megosztották velem. Nem beszélek egyetlen székely nyelvjárást sem, de mindegyiket értem, azokat a szavakat is értem, amelyeket nem ismerek. Ez az anyanyelv sajátja. Az anyanyelv pedig a világ otthonossága. Olyan a világ, ahogy beszélünk. Elfér az egész egy novellában és végtelenül mondható, teljes, egész, kimeríthetetlen.  

Amikor 2009 augusztusában biciklivel felkerekedtem, hogy megnézzek pár helyet azokból, amelyeket Orbán Balázs nyomán a barátom lefényképezett, még nem tudtam, hogy ez a pár száz kilométer életem egyik legnagyobb utazása lesz. Nem történt semmi rendkívüli, azt éreztem minden pillanatban, hogy otthon vagyok, nincs más dolgom, mint betelni ezzel az élménnyel. Attól kezdtem félni idővel, hogy semmit nem tudok majd írni erről az útról, mert csak rámutatni lehet a tájra, a helyekre vagy az út porában mellettem ugráló árnyékomra. Benne vagyok egészen. Rossz mellékutakon taposom a pedált, elsiratom a letarolt erdőket, nézem a szegénységet, az elhagyatottságot, keserű, fáradt arcú emberekkel beszélgetek. Szabadnak érzem magam, és ettől némi bűntudatom van. Azt szeretném, ha megállna az idő, ha nem kellene tovább menni, ha még mindig Orbán Balázs ideje volna, mert akkor még minden rendben volt. Pedig tudom, hogy ez nem igaz. Akkor sem volt már minden rendben – egyedül a nyelv. Addig azt gondoltam, hogy Orbán Balázs leírta a Székelyföldet, ma már tudom, hogy voltaképpen kitalálta. Az a baj, hogy azóta sem tudta senki továbbgondolni, és az időt se megállítani. A székelyek országa pedig folyamatosan zsugorodik, fogy és átalakul, sosem olyanná, amilyenre szeretnénk vagy akarnánk.  

Gyermekkoromban nem foglalkoztunk azzal, hogy mi székelyek (is) vagyunk. Természetes volt, nem szorult magyarázatra, semmilyen ideológiát nem kellett hozzácsatolni, hangoztatni sem kellett. Lassan egy negyed évszázada egyebet sem hallok a környezetemben, mint annak a hangoztatását, hogy székely, és magyar, és szittya, és román, és nem ez meg nem az. Mintha mindenkinek azonnal igazolásra volna szüksége, arról, hogy mi is voltaképpen. Mintha nem érnénk be azzal a halk bevallással, hogy ez is, az is, amaz is. Nem tudom bizonyítani, hogy székely (is) vagyok, mert ez nem egyszerű tény, nem családi, vérségi, származási kötelék csupán, hanem identitás, amit válaszhatok vagy megtagadhatok. De ha választom, nekem kell megfogalmazni. Úgy vagyok székely, és magyar, ahogy azt megfogalmazom. Magamnak fogalmazom. Télen, tiszta időben a közeli dombtetőről egyszerre látni a Radnai-, a Kelemen-, a Fogarasi-havasok csúcsait és a Hargitát. Sok ilyen domb van. Térkép e táj. Arra gondolok, hogy mögöttem mindig erdős táj van. A fák mögött a tágasság.

Amikor összenéztem Orbán Balázs és Fekete Zsolt képeit, az egyik első észrevételem az volt, hogy manapság sok olyan helyen van erdő, ahol régebb nem volt. Arra gondoltam, hogy visszanő, ahol engedik. Van ebben valami megnyugtató, a természet visszatér. Az a baj, hogy a civilizáció sokkal sérülékenyebb, mint a fenyves vagy a nádas meg az óceán. Az a civilizáció, amelyik a természeti környezetével jó viszonyban tud élni, rendkívül sebezhető, mert a természetben élni az egyszeriség elsőbbségét jelenti, az egyedi a mindennapi valóság, az általánosítás a fikció. Az erdő hamarabb nő vissza, mint egy falu vagy egy város. És vannak olyan szívósan kapaszkodó falvak meg városok, akár egy fenyőerdő. A természeti környezettel élni azt jelenti, hogy az ember tud a változhatatlanról, és arról, hogy benne is jelen van a változhatatlan.

Azon a nyáron, amikor elindultam Orbán Balázs és Fekete Zsolt képei mögé nézni, rájöttem, hogy szeretek élni, és már nem is próbálom elmagyarázni, hogy miért. Talán arra is gondoltam, hogy kevés nekem a félig székely, mert ilyen nincs is. Az ember mindig egészen az, ami, vagy egyáltalán nem. És mire hazaértem, és miután sikerült megírnom azt az előszót, már egészen székely voltam. Egészen székely is.




.: tartalomjegyzék