Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Május
Xantus Boróka

A városmag és annak a hiánya

Nemrég egy fotóra bukkantam a facebookon, egy barátom osztotta meg, pontosabban egy román blog, az Ascuns prin Transilvania albumából sharelte a képet. Régi felvétel szülővárosom valamikori főutcájáról, az 1920-as vagy 30-as években készülhetett, nem tudom megállapítani, de előbb semmiképp. Azok közé a divatos fényképek közé tartozik, amelyek elterjedtek a közösségi oldalakon: a boldog békeidők vagy a két világháború közötti periódus atmoszféráját idéző, reprezentatív fénykép. Bár nem hiszek az akkori idők szebb vagy jobb voltában, bevallom, én sem tudok ellenállni a trendnek, kedvtelésből végig szoktam pörgetni a régi erdélyi városok polgárosult, rendezett arcát előtérbe állító sorozatokat.

Ez a fénykép ráadásul – megszépítve vagy sem – Csíkszereda központjának egy olyan részét dokumentálja, amely ma már nem létezik, hála a nyolcvanas évek túlbuzgóságának, amikor az egy-két emeletes házak helyébe igazi szocialista centrumot terveztek. Az én generációm már nem láthatta ilyen formában a Kossuth Lajos utcát, egy olyan kisvárosban nőttünk fel, amelynek megsérült – enyhe túlzással élve mondjuk így – a történelmi magja. Mi a Placcon szocializálódtunk, csodálkozva és csodálva néztünk a túlélő Petőfi utcára, a végül kegyelmet kapott városrészre.

Székelyföldnek sose volt erőssége az urbanizáció, városkái többnyire a 19. század végére polgárosodtak úgy, ahogy – talán az udvarteres, céhes Kézdivásárhely járt valamivel a többi előtt. Székelyföldnek ez a jellegzetessége mindig hiányérzetet keltett bennem, és emiatt még inkább sajnálom Szeredát a kommunizmus okozta sebért.

A felvétel a falu és a város közötti átmenetet képviselő település központját mutatja, ahol kövezet van és villanyvilágítás, rendezett fasorok, az épületek viszont kicsik és egyszerűek. Érződik a provincializmusból való kitörési szándék, és az is, hogy a lehetőségek igencsak korlátozottak. Elnyúltak a fák árnyékai, valószínűleg nyári délután van – úgy képzelem, hosszú, és hol megnyugtatóan, hol nyomasztóan csendes lehetett a délután, ahhoz hasonlóan, ahogy ma is tapasztalom, amikor otthon töltök egy-egy nyári napot.

Még szerencse, hogy a katolikus templom és az akkori rendőrség épülete megmaradt. A kis, regionális barokk stílusban épült templom, amelyről egy művészettörténész ismerősöm azt mondta lekicsinylő hangsúllyal, hogy annyira csíkias. Valóban, sok erdélyi faluban ennél nagyobb és díszítésben, berendezésben sokkal szofisztikáltabb templomot találunk – de amikor építették, befogadóképessége megfelelt az akkori szeredai viszonyoknak, s még ma is naiv bájától meghatottan tudok belépni a kapuján.

Ebben az utcában egy gyógyszertár is volt, ahol nagymamám rövid ideig segédként dolgozott, találgatom, ezen a részen lehetett-e, vagy nincs rajta a felvételen – sajnos, ma már nem tudom megkérdezni tőle. Ő név szerint fel tudta sorolni az utca minden akkori házának a tulajdonosát, sőt történeteket is mesélt róluk. Szeredában azóta tízszer annyian élnek, de ma is mindenki ismer mindenkit, és mindenki tud mindent a másikról – nem az a hely, ahol rejtőzködni lehet.

Kisiskolásként a Mikó-várban berendezett megyei könyvtárban helytörténeti vetélkedőre készültem, dr. Nagy András könyvét olvasgattam, akkor láttam először ehhez hasonló fotókat. Akkor tudatosult bennem, hogy egy megcsonkított városkában születtem, amelynek emlékeit és atmoszféráját mégsem tudták eltüntetni – fel-felsejlik az ott élők magatartásában, de a csonkítás is rányomja a bélyegét identitásukra.

Volt időszak, amikor irigykedve néztem az igazibbnak tűnő, Székelyföldön túli városokat, az enyém miért nem ilyen, és miért veszítette el szinte teljesen azt is, amije volt? A városmag hiányával azóta sem tudtam megbékülni, de ma már a nagyvárosból hazatérve elfogadóan sétálok végig a Virág/Kossuth utcán, érdeklődve figyelem a gördeszkázókat a felújított Placcon, ráérősen nézem végig a kirakatok, vagy a Corvina Könyvesház kínálatát. Úgy érzem, hogy ezzel a Csíkszeredával is lehet azonosulni, és hogy múltjával, önmagával való meghasonlottsága ellenére sokat tett hozzá ahhoz az emberhez, aki én vagyok.




.: tartalomjegyzék