Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Június
Szabó Ádám

Aranyközép

1.

 

– Tisztára, mint a kibaszott Audrey!

Ez jutott eszébe, amikor leült a padra a reggeli fényben, bal kezében egy műanyagpoharas forró kávéval, a jobban pedig egy friss croissant-nal. Nem mintha utálta volna Audrey Hepburnt vagy a Breakfast at Tiffany’s-t, sőt, az volt a kedvenc filmje – szép nő és ékszerek, mi kell még? Épp csak valahogy viccesnek találta a képet, hogy úgy ül itt, mint egy szexis divatikon, akibe mindenki (ő sem volt kivétel) beleszeretett minden jelentéktelen aprósága miatt, pusztán már csak azért is, ahogyan azt a rohadt kávét és croissant-t fogyasztotta. Pedig Paul nem volt éppen az az ódris szépség.

Persze, nem nagyon volt, ahogy megkerülni az ódrimenüt. Reggel volt, éhes volt, kávé is kellett, márpedig ha ezeket összeteszed, óhatatlanul is eszedbe jut egy ilyen ikon. Biztos, mint a casablancaiak, amikor egy-egy este ülnek egy kávézóban vagy a francia himnuszt éneklik (francot se tudta, hogy tényleg éneklik-e, de nem ez a lényeg).

Marha korán reggel volt még, kvarcórája szerint (amit csaknem tüntetőleg viselt, a mobilos társadalom képébe nyomva: mentek ti a fenébe! Ráadásául még csak nem is egy szokásos sznob, elegáns, iszonyatdrága bőrszíjas órát viselt, hanem egy igazi nyolcvanas évekbeli kövületet, egy nagy, ocsmányul színes, digitálist) éppen hét óra húsz volt. Remek, gondolta, lesz még időm reggelizni. Korántsem elegáns mozdulatokkal eltüntette a péksüteményt, hozzá szürcsölte az otrombán forró kávét, jól megégetve a nyelvét – nem baj, ugyanolyan jó íze lesz legalább az olcsó hamburgernek is, mint a drágának –, s az egészet persze megkoronázta a Reggeli Cigivel. Alapvetően jó így munkába menni, gondolta, és jól elhelyezkedett a padon.

Várta a nőt. Úgy figyelte meg, hogy minden reggel pontban háromnegyed nyolckor hagyja el a tömbházat, és kicsicsázva, magassarkúan eltipeg a belvárosba, biztosan valami fasza üvegépület sokadik emeletére egy túlsúlyos marha ügyeit intézni, várva, hogy mikor kell már jó időzítéssel széttennie a lábát az előléptetésért.

Mindig olyanokat választott, akik elég pénzesek ahhoz, hogy ne tűnjön fel nekik az első pillanatban, hogy hiányzik valami. Legyen neki sok pár fülbevalója, hogy mire sorra kerül egy közepesen drága, kevéskarátos arany, pár kicsi kövecskével, már a harmadik zacis küldje valahová beolvasztani. Sok hét távlatából már a rendőrség sem tud olyan könnyen a nyomára bukkanni, a szomszédok sem fognak emlékezni a tökéletesen átlagos külsejére, magasságára, meg egyebekre, amivel azonosíthatnák. Jó időzítés, csakúgy, mint a lábszéttevésnél, ez a kulcs.

Ja, meg az álkulcsok a kabátja belső zsebében, vigyorodott el.

Hoppá, már jön, kicsit későn, :46-kor. A lakóépületből kilépett a professzionálisan öltözött cicababa, szokatlanul kreol bőrrel, nyakában szolid aranylánc, fülében az aktuális zakójához illő fülcsi, ma kifejezetten élénk színekkel volt kisminkelve. Ma van a nagy nap, szivi? Drukkolt neki. Nem kívánta ő senkinek a kárát. Épp csak a maga örömét.

Sietősen kopogott el a nő a padja mellett, pillantásra sem méltatva Pault, pedig két napja még a szemébe is nézett. Na, mi van, már nem tetszem neked, édes?

Mikor eléggé távolodott, Paul felállt, és nagyot sóhajtva munkához látott. A konkrét elemelésig még volt egy kicsi, manapság, kaputelefonos rendszerben már nem volt olyan sima, hogy besétálsz, megfújod, s lépsz. Okosabban kellett már csinálni.

Becsöngetett, a kapus pedig kinyitotta neki az ajtót. Elképesztő, milyen előzékenyek az emberek, ha a megfelelő ruha van rajtad. Egy postásöltözetben pedig szinte bárhova be tudsz jutni.

A postaládasor a kapusfülkétől tisztes távolban volt, de azért még látótávolságnyira. Ez volt a kellemetlenebb. Na de semmi gond, B terv.

– Szevasz. Figyelj, nem tudsz egy ilyen közvécét, amit használhatnék? Tudod, reggeli kávé, meg cigi után, kicsit dolgozik a gyomrom – vigyorgott Paul a kapusra.

– Hát… általában nem szoktuk… de látom rajtad, hogy dolgozó, korán kelő ember vagy… legyen. Tessék, itt a kulcs, a második emeleten jobbra van a személyzetis budi.

Na, ez könnyen ment, gondolta. Fogta a kulcsot, megköszönte a kapusnak, névtáblája szerint Richard, mert kit érdekel a vezetékneve, s beszállt a liftbe. Egyik nap már hazakövette a cicababát, épp csak a bejáratig, hogy megnézze, melyik postaládát nyitja ki, szóval rögtön a 15-ik emeletre vette az irányt. Ott várt rá a 65-ös ajtó, és mögötte a következő néhány hét ódrimenüje.

 

2.

 

Jelentéktelennek lenni, ez volt a kulcs egész életében. Ha kicsi vagy, de nem feltűnően kicsi, mindenki békén hagy, senki nem akar majd tőled semmit. Sosem volt feltűnően jó tanuló, de annyira rossz sem, hogy a szülők problémáztak volna. Pedig tudott volna ő jobb jegyeket is szerezni, de ahhoz konkrétan tanulni kellett volna, meg minden efféle marhaság. Jól megvolt iskolai évei alatt is a középszerűséggel.

Sosem bántalmazták, sem otthon, sem az iskolában. Nem volt tagja egy bandának sem, egy-két barátja is akadt, középszerű, unalmas figurák, de nem is kellett neki több. Szeretett csendben, magában, de biztosan okosabb lenni, mint a körülötte lévők. Persze úgy, hogy azok ebből semmit ne vegyenek észre. Akkor kihívta volna őket maga ellen.

Néha, csak unalomból, felbuzgott benne a bizonyítási vágy pillanatnyi elmezavarként, aztán keményen kellett teperni, hogy normális, szürke énje rendbe hozza, amit majdnem elrontott. Egyszer felidegesítette, hogy egy teljesen nyilvánvaló matekkérdést senki nem tudott megválaszolni az osztályban, és anélkül, hogy szólították volna, elkiáltotta a helyes választ. Tanárnőjének ennyi kellett, rögtön kinevezte a legokosabb diákjának, matlétának akarta küldeni, munka, tanulás, eredmények, miegymás várt volna rá. Kellett a francnak. Kemény egy hónap munkájába került, míg meggyőzte a tanárnőt, hogy igazából egyszeri véletlenről volt szó, egy fellángolásról, semmi többről. Hogy nem várható tőle kiegyensúlyozottan jó eredmény. Akkor sosem szálltak volna le róla, tehetségesnek bélyegezték volna, intelligensnek. A hideg is kirázta attól a gondolattól, hogy a végén kiszakítják a középszerűség nyugalmából, elvárnak majd tőle dolgokat, elkönyvelik matekosnak, jövőképeket raknak elé, lecövekeltetik egy zárt, kilátástalan szakma mellett.

Aztán végül, kényelemben, szürkén, a legnagyobb lelki nyugalommal fejezte be a sulit. Jó egyetemre, hála a jó égnek, nem jutott be. S mivel szülei előtt sem mutatott különösebb tehetséget, izgalmas jövőt, alulértékeltséget, nem is erőltették, hogy egyetemre menjen. Végül egy nagyvárosi, névtelen magánegyetemre iratkozott be, ahol csak a pénze érdekelte őket, nem az eredményei. Rengeteg középszerű társával járt együtt az órákra, sosem tűnt fel a tanároknak, társainak, már az összezártság kényszere sem volt meg, ami a legjobban zavarta a középiskolában. Nem voltak kötelező osztálytársak, szociális események, hálók. Békén hagyták, nevére sem emlékeztek.

Ekkor, elsőéves korában kezdett el elemelni dolgokat.

Az első mindig könnyen jön, amolyan kezdők szerencséje volt az egész, pofátlanul könnyű, a tudatlanság nyugalmával nyúlt be azon a nyitott, földszinti ablakon a kis asztalkán fekvő nyaklánc után. Tetszett neki az érzés. Hogy ilyen minimális munkával, rögtön megszerezte a következő heti költőpénzét. Kényelmes volt. Megnyugtatóan középszerű.

 

3.

Az álkulccsal könnyedén nyitotta ki a felső zárat. Megpróbálta kinyitni a nehéz ajtót, a kilincs engedett is, de nem nyílt ki, felül is be volt zárva. Paul a fölösleges pénzkidobásról és időpocsékolásról morgott valamit, hiszen minek két zárat tenni az ajtóra, és minden nap be is zárni azokat? Tök fölösleg, aki egyiket kinyitja, az a másikat is ki fogja. Csak elveszel öt percet szegény, dolgos tolvaj életéből.

Rövid időn belül kattant a felső zár is. Az ajtó kitárult.

Paul belépett a lakásba, halkan becsukta maga mögött az ajtót, rá is fordított egyet a zárra, egyszerű módszer arra, hogy észrevegye, ha a cicababa hazajönne. Négyszobásnak tűnt a lakás, kis előszobával, rögtön utána egy nappalival, jobbra tőle egy majdnem ugyanakkora konyha, balra pedig egymás mellett a hálószoba és a vendégszoba. Sok lakásban járt már hívatlanul, eléggé megjegyezte mindeniket beosztás, berendezés szempontjából, és a lakóihoz is tudta kötni.

Volt olyan, aki élre vasalt öltönyben ment munkába, minden reggel ugyanabban, az után nem is csodálkozott, hogy a lakás egy romhalmaz volt, tipikus elhagyott-férj-szindrómában szenvedett, amit persze a munkában nem szabad megmutatni. Aztán olyan is volt, akin látszott, hogy csakis egy füstölőszagú, babzsákkal telebútorozott szexfészekben lakhat, ahol minden asztal az ember bokájáig ért, mutatva ezzel tulajdonosának hihetetlen toleranciáját, vágyát, hogy nála ülve mindenki egyforma magas legyen. A szekrény mögött felakasztott Hitler képen is csak kevéssé csodálkozott Paul.

Tudta, hogy közhely a „nem mindenki az, aminek látszik”, meg ilyenek, de ettől még nem lett kevésbé igaz. Szépen lassan rászokott arra, hogy mindenkiről az imidzsének az ellenkezőjét tételezze fel először, s csak néha kellett csalódnia. Olyankor viszont ismét elfogta a keserű érzés, amit középszerű emberek középszerűségének gyógyíthatatlansága miatt érzett. A szülei is ilyenek voltak, a tanárai, a diáktársai. S kívülről nézve ő is. De ő legalább tudta, látta ezt az egészet. Ettől többnek érezte magát, mások kiábrándító középszerűsége volt a talizmán, ami megvédte őt az etika, a lelkiismeret-furdalás és – legfőképp – a valódi középszerűség átkától.

Ezúttal viszont, ebben a lakásban valami furcsa volt. Valamiféle kettősséget érzett Paul a levegőben, berendezésben, a dekorációban. Egyszerre volt az, amire számított, és az, amire nem. Nem tudta megfogni az érzést, de azért igyekezett konkrétumokra szorítkozni, nem akart addig bennebb menni, amíg ki nem ismerte a jellegét.

A nappali tágas volt, és amennyire az előszobából meg tudta ítélni az alaprajzot, a többi szoba is, valahogy mégis az egészben volt egyfajta zártság. Mintha az ablakkeretek kisebbek lettek volna a standard méretnél. Látszott a berendezésen a jólét, üveglapú kávézóasztal, csillogó csempe a konyhában, vastag, valódi perzsa széle lógott ki a hálószobából.

Szóval nem lehetett egyszerűen ráfogni, hogy így kapta a csaj a lakást, annál igényesebb, drágább volt a berendezés, minthogy egyszerűen csak elfogadta volna ilyennek. Akinek ennyi pénze van, az el is kellett költse valamire.

Még mindig nem tetszett neki az egész, volt egy furcsa, taszító vibrálása a helynek, de hát a munkát el kell végezni. A rövid, vizuális felmérés után Paul bennebb merészkedett, a hálószobát tűzte ki célul, az ilyen nők az ékszereikkel egy szobában szeretnek aludni, gondolta. A nappali falán logó retró stílusú plakátok mellett haladt el, az egyiken épp Audrey volt, a sokékszeres, cigi szipkás kép a Tiffany’s-ből, ez pont a hálószobába nézett. Paul követte a plakátnő tekintetét a tágas és mégis sötét helyiségbe, ahol rögtön kiszúrta a bejárattól balra lévő sarokban az ékszeres dobozt.

 

4.

 

Elég látható helyen volt az arannyal futtatott kis doboz, egy tükrös szekrényen, pont középen, a teteje nyitva, az ékszerek szépen sorban benne. Paul gyorsan felmérte a készletet, rögtön észre is vett két nyakláncot, amik eléggé hasonlítottak egymásra, ráadásul elég erős színűek is voltak, mindkét lánc vastag ezüstből volt, az egyikben egy jáde kő, a másikban egy smaragd. A köveket leszámítva csaknem ugyanolyan volt a két ékszer, a színük miatt pedig nem sok ruhához találtak, úgy gondolta, ezek közül az egyik hiányát fogja legkevésbé észrevenni a csaj.

A tükrös szekrény mellett egyéb dísztárgyak is álltak, mind aranyból, különösebb funkció nélkül, kicsit, mint egy egyiptomi királynő szentélyében. A lakás többi részétől eltérően, ennek a szobának nagyon egyedi hangulata volt. Vastag perzsaszőnyeg a padlón, füstölők mindenfelé, még egy imaszőnyeg sarka is kilógott az ágy alól. Arannyal kirakott dekorációk, keleti harceszközök a tükrös szekrénynek támasztva, egy Korán az ékszeres doboz mellett. Mindezeket figyelemre sem méltatta Paul, nemcsak innen kivinni nehézkes egy lándzsaméretű aranyrudat, de elsózni sem könnyű. Nem mindig a méret a lényeg, vigyorgott magában. Ezúttal pedig igaznak is érezte a kijelentést.

Miután felmérte az ékszereket, döntött is a smaragdos mellett, a kő kétszer annyit érhetett benne, mint a másikban a jáde. Bőrkesztyűs ujjait megropogtatta, és kinyúlt a kiszemelt nyaklánc felé. A kesztyűn keresztül alig érezte meg azt, hogy egy damilba akadt a keze, s mire megérezte, már túl késő volt, a damil végéhez kötött hatalmas aranynyelű bárd le is csapott a tükrös asztalra, pontosan Paul csuklója és kézfeje közé.

Paul megállt, egy pillanatig nem érzett és nem is értett semmit. Az agya hirtelen lelassult, nagyjából értelmi fogyatékos szintre, és csak bámulta a hivalkodó, fölöslegesnek kinéző eszközt, és a pengét, amely az asztallapon nyugodott. Nem mozdította a csuklóját, de a tükörfényes pengén így is szép lassan gyűlni kezdett a vér. Kézfeje, bár ezt már nem érezte, a kiszemelt nyakláncon nyugodott.

A lábai elkezdtek meggyengülni, ettől megtántorodott, hátralépett, a vér pedig ömleni kezdett, megállíthatatlan sugárban. Még mindig nyugodt csodálkozással szemlélte a kezét, az agyáig is csak lassan vánszorogtak a gondolatok, „csapdát állított a picsa”, „itt fogok elvérezni”, „milyen középszerű”. Lábánál megérezte az ágyat, azzal a lendülettel le is ült. Tovább folytak a vércseppek és a gondolatok, közben úgy érezte, segít, ha hangosan ki is mondja őket.

– Észrevett egyik reggel. Megtervezte. Egy pszichopata lakásába törtem be. Meg fogok halni. El fogja tüntetni a testem. Semmi baja nem lesz. Pedig én csak loptam, olyantól, akinek van. Ő meg ölt. Ez nem szép. Szólnom kéne a rendőrségnek. Akkor legalább lecsuknák. De mondhatnák, hogy önvédelem. Kivéve, ha ismer engem. Akkor előre megtervezett… Most befekszem az ágyba.

Továbbra sem törődve a mindent bepiszkító véres csuklójával, az ép kezével lehúzta a nadrágját, alsóneműjét, majd befeküdt a takaró alá. Csonka kezét maga mellé helyezte, baljával elővette mobilját, rövid sms-t fogalmazott meg, majd elküldte a 911-es számra. Telefonját maga mellé helyezte, az rögtön vibrálni kezdett, Paul hagyta csöngeni. Még mindig nem jutott el agyáig a fájdalom, még csak kétségbe sem esett, bal kezével elkezdett péniszével játszani. Közben a nappaliból Audreyt nézte. Minden ott volt, ami kellett, egy szelíd, megértő női tekintet, ékszerek rajta. Rövid időn belül elment, spermával piszkítva be a nő takaróját.

Lassan már kifogyott a vérből, a folyam elkezdett apadni. Paul érezte, hogy egyre álmosabb lesz. Sajnálta ezt az egészet, de úgy érezte, ő végig korrektül járt el.

Audrey arca volt az utolsó dolog, amit látott. Egy ideig még gondolkodott, hogy milyen frappáns utolsó mondatot nyöghetne ki, de aztán úgy döntött, hogy nincs is annál középszerűbb, mint frappáns utolsó mondattal meghalni. Úgyhogy falnak fordult, és elengedte magát.

Azért volt már jobb reggele is.




.: tartalomjegyzék