Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Június
Gergely Zsuzsa beszélgetése Váta Loránd színművésszel

A kékvérű, "kakecoló" színész

Kizárólag művészi ösztönök jelentkeztek nála. Gyermekkorában szépen hegedült. Három-négyéves korában, amikor nagymamájával a tusnádfürdői Poliklinikán takarított, úgy énekelt, hogy zengett a folyosó a repertoárjától. Állítólag a táncparketten is eligazodott volna. Az 1989-es változások után mégis világos volt számára, hogy az előadóművészetek közül a színészetet fogja választani. Ő Váta Loránd színművész, aki 1995-től 2009-ig a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színháznál játszott, s jelenleg a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja.

– Marosvásárhelyen végeztél. Ahhoz a szerencsés első nemzedékhez tartozol, amelyik már egy szabad világban, egy „bármit kipróbálhatunk” életben kezdett tanulni. Mit tudsz arról az időszakról, amikor még másképp zajlott a színészképzés, és éreztétek-e azt, hogy hatalmas esélyetek van az idősebbekkel szemben?

– Még mindig mainak tűnik az egész, pedig 1995-ben diplomáztam, vagyis majdnem húsz éve... Nemrég kezembe került az egyik vizsgaelőadásunkról készült felvétel. Peter Schaffer Equus című darabját játszottuk. Egyszer néztem végig, mert annyira patetikusnak, múlt századi színjátszásnak találtam. Pedig akkor a stílusa nagyon újnak és jónak számított. Merő Béla rendezte egyébként. De attól, ahogy én akkor játszottam, vagy nyúltam egy szerephez, csak egy fél lépés az az őrület, amit Sepsiszentgyörgyön kezdtünk el Bocsárdi Lászlóval, Barabás Olgával és a Figurából odaszármazott néhány színésszel. Tehát én a főiskolán nem beszéltem rosszabb nyelvet, hiszen a Tamási Áron Színházban ugyanabból kezdtünk építkezni a ’90-es évek közepén.

A színház akkor evickélt ki a sorok között beszélő, szövegcentrikus nyelvből. Az akkori erdélyi magyar színházak közül kevés tartott lépést az éppen aktuális színházi irányokkal. Azt hiszem, hogy Kolozsváron kívül, ahol Harag György és a ’80-as években a fiatal Tompa Gábor rendezett, nem igazán volt olyan hely, ahol modern színházat csináltak. ’91-ben, amikor én bejutottam az egyetemre, Erdély-szerte lepusztult, morálisan is leszegényedett társulatok voltak. De a’90-es évek elején a román színházakban elkészült néhány nagy formátumú előadás, például Andrei Şerban antik trilógiája, Mihai Măniuţiu remek bukaresti előadásai...

’90-ben nem csak létszám szempontjából történt egy robbanás, hanem gondolati síkon is. A 10, 12 illetve 14-es létszámú évfolyamokon olyanok is voltak, akik már többször felvételiztek, tehát sok tapasztalattal rendelkeztek. A marosvásárhelyi főiskola tanárainak is sokkoló volt két, három vagy négy ember helyett ilyen nagy létszámú évfolyamokat egyengetni. Tanárhiány volt, teremhiány volt, metodikai zűr volt, de a maga nemében ez abban az időben mégiscsak forradalom volt.    

– Ha az akkori állapotot egyszerre véljük eufórikusnak és zűrzavarosnak, ebben egy 18, 19 éves fiatalnak nehéz eligazodnia, ha nincsenek körülötte rendteremtő felnőttek. Ha megnézzük, hogy milyen diákelőadásokat készítettetek, többségük mellett Kincses Elemér vagy Barabás Olga neve szerepel rendezőként. Őket nevezzük igazi mestereiteknek?

– Kincses Elemér nem tanított. Azért játszottam több előadásában is, mert akkoriban ő volt a Nemzeti Színház művészeti aligazgatója, vagyis a magyar társulat nemhivatalosan kinevezett vezetője, ő készített viszonylag sok előadást, és engem gyakran beválogatott. A Száz év magányban a Hegedűs Halált játszottam, ott a hegedűtudásomra volt szükség. De felléptem Sütőnek Az ugató madarában is. Valószínűleg kedvelt engem, ezért dolgozhattam vele folyamatosan. Ez jól is jött, mert így mindig volt zsebpénzem.

Barabás Olgával teljesen más volt a helyzet. Ő rendezőszakos hallgató volt Tompa Gábor osztályában, Bocsárdi László, Kövesdi István és Rusz Mónika mellett. Rendszeresen szerepet kaptunk a vizsgaelőadásaiban, aztán ’95-ben együtt szerződtünk Sepsiszentgyörgyre.

– Luxusnak nevezhető-e az, hogy neked azonnal volt állásod, ráadásul otthon, hiszen sepsiszentgyörgyi vagy, tehát egy ismert környezetbe tértél vissza, egy szép esélyekkel rendelkező színházhoz – hiszen a Tamási Áron Színház az volt ’95-ben, és a következő években be is bizonyította, hogy mire képes...

– Ez teljesen másként festett akkor, mint ahogy most látják az emberek. Akkor javarészt minden színház üres volt. Kolozsvár kivételével,  amelyhez akkoriban nem volt tangenciám, mindenhová le tudtam volna szerződni. Vásárhelyen akartak tartani, de én Szentgyörgyöt éreztem morális befektetésnek. Szentgyörgy akkor sehol nem volt. Én ebben látom a tehetségünket, hogy egy lepusztult színházban egyszer csak elkezdtünk csinálni valamit. Egyetlen példát mondok, de jelzem, nem akarok egyetlen színházat sem megsérteni. Mondjuk azt, hogy gyergyói Figura: izgalmas dolgokat csinálnak, de az egész kicsit távol esik az igazi színházi pezsgéstől. Azt tartanám egy mai fiatal színész számára igazi kihívásnak, ha néhány színész és rendező kollégájával felvállalná azt, hogy oda szerződik, és ott alkot valami igazán fontosat. Ott teremti meg a világ közepét. Szentgyörgy egy ilyen morális befektetés volt. Hosszú évek kemény és kitartó munkájába került, hogy ott kialakuljon az a koherens és különleges színházi nyelv, amely egyszer csak tarolt a román színházi szakmában is.

– Miért nem akartál Marosvásárhelyen maradni? Ragaszkodtál bizonyos emberekhez, velük együtt akartad kezdeni a szakmai életed?

– Akkor csak éreztem, most már tudom, miért: Vásárhelyben nem láttam fantáziát. Egy nagy, heterogén, össze-vissza beszélő színház volt, amelynek nem volt politikája, az igazgatók évente változtak... 1995-ben, amikor azt mondták, szerződjünk Szentgyörgyre, kitágult a mellkasom, beáramlott a levegő, és szaladtam, mint az őrült. Amúgy nem vágytam a szülővárosomba. A sors úgy hozta, hogy pont Szentgyörgyön történt az, amit én is akartam.

A következő tíz-tizenöt évben többször is meg kellett volna csókolnom anyám kezét, hogy főzött rám, és nem kellett az akkor is oly kis fizetésből minden hülyeséget zabálnom, hogy gyomorfekélyem legyen, mint sok fiatal színésznek. Drága jó anyám máig elküldi Kolozsvárra a finomságokat.

– Akkor te tele hassal álmodtál egy világot magadnak. Ha a szentgyörgyi kezdeteket bolygatjuk, tulajdonképpen színháztörténetnél vagyunk. Hogyan alakult ki ott az a műhelymunka, amit idővel ünnepelni kezdtek? Mennyi energia, kínlódás, egymást szeretés van amögött, hogy egyszer csak a színpadon remek dolgok születnek?

– Majdhogynem hittérítői szeretettel dolgoztunk. Nem tettünk különbséget kis feladat és nagy feladat között, nem volt köztünk harag. Ezért én az akkori szentgyörgyi társulatot nem egy hagyományos kőszínházi társulatnak látom, hanem csapatnak, amelynek tagjait az egymás megértése hajtotta. Egymás nyelvét megtanulni, egymást meghallgatni és ebből kikeverni a színházat – ez volt a cél. Az ott megszületett színházi nyelv tudatosan nem követett modelleket. Videofelvételen remek előadásokat néztünk, de nem azért, mert hasonlítani akartunk rájuk. Ösztönösen is a bukaresti színházi élet szomszédságában nőttünk fel. Szereztünk egy mikrobuszt, olcsó szállást, és négy napig bukaresti színházakban tanyáztunk. Amikor az Európai Színházi Unió fesztiválját tartották Budapesten, beültünk öten Bocsárdi László kis kocsijába, odautaztunk, és megnéztünk három este három  előadást. A Lev Dogyin- vagy a Vasziljev-irány legalább annyira fontos volt, mint a kortárs német színházi törekvések. Annyit tudtunk, hogy oda kell figyelni arra, mi történik körülöttünk.

– Hogyha megújul egy színházi nyelv, beindul a hódítási akció is: győzzük meg a közönséget, hogy ez az a kortárs nyelv, amelyen érdemes beszélni. Gondoljunk Bocsárdi László Tamási-rendezéseire – azt hiszem, kijelenthetjük, hogy érvényes Tamási-olvasat a rendszerváltás után Bocsárdi Lászlótól érkezett. A közönség székelyföldi és Tamási-rajongó. Mit kezdett Bocsárdi újszerű Tamásijával?

– A Vitéz lélek, majd az Ősvigasztalás és az Énekes madár című előadásunkról beszélsz (utóbbi A csoda címen futott). Ezeket a Tamási-előadásokat nem sorolnám a durvább új leckék közé...

A nyolcvanas években a szentgyörgyi közönség is sorok közt olvasó, „ne hagyjátok a templomot és az iskolát”-jellegű üzeneteket vevő közönség volt. Akkoriban az létfontosságú attitűd volt. ’90 után azonban létrejött egy hatalmas szakadék. Kevés színész maradt ott, sok esetben gyenge képességű amatőröket hoztak be játszani. Ezért ’95-re, mire odakerültünk, a közönség már elpártolt a színháztól. Ez nem a kolozsvári operettkedvelő közönség volt, amelyik annyira rászokott egy zenés műfajra, hogy abból csak a jóisten volt képes őket kimozdítani. Szentgyörgyön nem volt közönség. A ’90-es évek elején nézhetetlenek voltak az előadások. Mi nulláról kezdtünk, és utána következtek a leckék.

Utólag, kicsit bölcsebb fejjel lehet, hogy azt mondom, ilyent is, olyant is kellett volna játszanunk. Nehéz homlokegyenest más dolgokat beadagolni. Az az igazság, hogy akkoriban minket egyesek gyűlöltek.

A megyei tanács tartotta el a színházat, és az elnök egyszer elhívta az egész társulatot egy gyűlésre, és lehordott, hogy milyen színházat merészelünk csinálni, miért nem a széles közönséget szolgáljuk ki. A Marosvásárhelyi Székely Színházat hozta fel pozitív példaként. A lehető legrosszabb példa volt, hiszen a Székely Színház a ’60-as években, amikor a forradalmi előadásait vitte színre, igencsak megosztotta a közönséget. Tehát mindent, ami új és keményebb, nehezen vesz be az emberek gyomra.

Mi akkor nem voltunk tudatában annak, hogy mi mivel jár. A naiv gyermek ártatlanságával dolgoztunk, mert kikívánkozott belőlünk valami. Tény, hogy folyamatosan kaptuk a nyakleveseket. De én ezt utólag nem bánom. Ha a művésztől elveszik a keresés szabadságát, akkor ő halott ember. A jó varrónő vagy szabó is egyszer csak eldobja a régi sablonokat, és újakat készít. Ha ma hazamegyek Szentgyörgyre, ámulok, hogy milyen széles rétegű közönsége van. Tehát nehéz volt a sok kísérletezés és újszerű munka megemésztése, de nem volt hiábavaló, mert a szentgyörgyi közönségnek most már kifinomult ízlése van.

– Mit csinál ezen a világon belül a maximalista színész? Olyannak ismerlek, aki mindennek megkeresed a módját, megkeresed a helyed az előadásban akkor is, ha csak tizenöt másodperc a tiéd. Amikor egy új nyelvet tanultok, azon belül van főszerep, de van mellékszerep is, amikor alá kell játszani a többieknek. Ilyen szituációban ezzel a maximalizmussal hogyan lehet bánni?

– Fogantatásunk pillanatától belénk kódolódnak alapvonások. Az igényes ember élete végéig csiszolja magát, de néhány vonását soha nem tudja megváltoztatni. Nem tudom, ebben mennyire ludas a csillagok állása, de azt mondják, a szűz jegyű emberre jellemző a kakecolás. Kedves tanárom, Kovács Levente már az egyetemen elnevezett kakecoló színésznek. Erről ritkán beszélek, mert sokszor fájt, sokszor nehéz volt, hogy én mindennek túlságosan a mélyére akarok menni. Sok példa igazolta, hogy vannak dolgok, amiket egyszerűen csak meg kell csinálni, el kell kapni. Volt, hogy azzal rontottam el, hogy a végtelenségig kerestem és igyekeztem... De olyan is volt, hogy a kakecoló agyam nélkül nem jött volna létre semmi.

– Az utóbbira mondj, légy szíves, példát, mert arra könnyebb, azt hiszem...

– Friss előadásról beszélek: Mihai Măniuţiu A földműves és a halál című rendezéséről. A szöveg régi, kanavász-szerű, párbeszéd a Halállal, amiből mi egy tévéshowt csináltunk. Ebben én vagyok a Halál ceremóniamestere. Itt komponálni kellett. Jelenetek sorát kellett kitalálnunk, amelyek nincsenek beleírva a szövegbe. Rengeteg ajtó nyitva áll ilyenkor, és ehhez nem árt a kompozíciós agy.

– Akkor legyek most én a kakecolós kérdező: azt mondja a rendező, hogy Váta Loránd, gyere be a színpadra, és ülj le erre a kicsi székre. Itt mit kell komponálni?

– Semmit. Be kell menni és le kell ülni. Azért mondtam, hogy vannak borzasztóan egyszerű dolgok, amik csak annyiról szólnak. Negyvenéves fejjel értem ezeket a dolgokat, bár lehet, hogy néha nem veszem észre, ha valami csak ennyi. Az is igaz, hogy a színész, mivel a színház a pillanat művészete, egy kicsit mindig a jelenben érzi úgy, hogy révbe jutott. Én legalábbis így működöm. Ez jó dolog is lehet, mert az ember a kudarcait, a tévedéseit mindig összegezni tudja, szembe tud velük nézni, és egy picit újra ki tudja találni magát. Ez a meghalás és újjászületés nagyon fontos.

– Térjünk vissza egy korábbi „újjászületésedhez”, a sepsiszentgyörgyi színházhoz. Nem tudom, tévedek-e, ha azt mondom, hogy egyik legcsodásabb időszaka volt az a pár évad, amikor olyan előadások születtek, mint A csoda, az Ilja próféta, a Romeo és Júlia. Eljöttetek Kolozsvárra, három este játszottátok a három előadást, és a végén a közönség állva köszönte meg mindhármat.

Ezekben az előadásokban fontos szerepeket játszottál. Az Ilja prófétában a bujtogató, a tömegpszichózist beindító falusi figura vagy, A csodában pedig az egyik vénlegény.  Mit jelentett számodra ez az időszak?

– Akkoriban, 2001–2003-ban jutott el a csapat arra az érettségi fokra, amikor a felgyűjtött tapasztalat, a sok kísérletezés egyszer csak esztétikailag is összeállt. Érdekes, hogy a belső utak mindig másak, mint amit a külső szem láthat. Nekem az egyik legemlékezetesebb szerepem a Tybalt a Romeo és Júliában, ami terjedelmileg nem volt nagy szerep. Az én feladatom igazából egy párbaj-jelenet volt Romeóval. Megítélésem szerint az valami egészen speciális volt. Később ott volt a Jago az Othellóban. Az is egy nagyon szép előadás volt, bár talán nem futott be akkora pályát, mint a Romeo és Júlia, az Ilja próféta vagy A csoda. A csodában például megtaláltunk valami egészen zsigeri üzenetet vagy értelmezést Tamási kapcsán. Valamit, ami már a Vitéz lélekben megcsillant, de A csodában robbant.

Ez az időszak valóban egy elmélyültebb, egy ravaszabb, egy kimunkáltabb időszak volt, amikor már másképpen nyúltunk a feladatokhoz, már éreztük a felelősség súlyát. Már nem voltunk gyerekek, elveszítettük a kontrollálhatatlan naivitásunkat. Már figyelt a szakma is, már néztek, már hívtak bennünket.

– Ha kizárólag ezekről az előadásokról beszélünk, akkor egyértelműnek tűnik, hogy karakterszínész vagy, ha egyáltalán még használatos ez a kifejezés. Ha azt hallottuk, hogy Bocsárdi László az Othellót rendezi Sepsiszentgyörgyön, szinte mindenki tudta, hogy Pálffy fogja játszani Othellót, és te Jagót. Hogyha Csongor és Tündétjátszotok, Balga leszel, és nem Csongor. Az Ilja prófétában Pálffy lesz Ilja, és te Az első.

– Na, ezt nem tudtam elfogadni, részben ezért jöttem el Szentgyörgyről. Nehezen beszélek erről, mert nem tudom, hogy már képes vagyok-e higgadtan fogalmazni. De pontosan ez volt az ok... Hogyha volt egy szereposztás, természetszerű volt, hogy Hobó ezt játssza, én meg azt. Amikor átjöttem Kolozsvárra, egészen más dolgok derültek ki rólam. Kiderült, hogy én is lehetek egy Sztavrogin. És akkor mi az, hogy karakterszínész? Hol vannak a határaim? 2008-ban Gárdos Péter kiosztott egy olyan filmben, amelyet ha Szentgyörgyön csináltak volna meg színpadi változatban, tuti, hogy nem én játszottam volna. Van az, hogy nem kapsz levegőt... Eljön annak is az ideje, és szembe kell vele nézni. Áldom azt a kis agyamat, hogy rájöttem, és tovább tudtam állni.

– Gondolom, a döntésed mögött nem kell haragot érzékelni...

– Nem, dehogy. Bennünket, Pálffy Tibort és engem adott pillanatban úgy emlegetett a román szakma, hogy „cuplul de aur de la Teatrul Tamási”. Emberileg nagyon különbözőek vagyunk, talán ez volt a kulcsa a kettősünknek. Nem igaz, hogy nem veszekedtünk, hisz ha tizennégy évig egyazon öltözőben készülünk, együtt vagyunk színpadon, előfordul a nézeteltérés. De alapvetően csodálatos volt a kapcsolatom Hobóval. Azon kevesek közé tartozik, akik megértenek. Azt hiszem, én is megértettem őt, és ha nem, utólag elnézést kérek. Valóban szép párosaink születtek, nagyon szerettem például a Lear királyban Edgárt és Edmundot.

Tehát nem ez volt az ok. Akkoriban már a fantáziámmal is problémám volt. Egy idő után muszáj újra kitalálni önmagad, és ha probléma van, megoldani, másként belebetegedsz. Mi szellemi szakmát végzünk. Nagyon jó fizikai kondícióban kell lennünk, mert néhány szerep ezt kéri, de azon túl alkotó emberek vagyunk. Ha a szellemünk megbetegszik, mi is meg fogunk betegedni. Ezt ennél egyszerűbben és plasztikusabban nem tudom elmondani.

– Átigazoltál Kolozsvárra. A két színház közötti legnagyobb különbség, hogy Kolozsváron ezerféle, a színészek által egyáltalán nem ismert alkotó fordul meg; és időnként akár három hét alatt is elkészül egy előadás, ami kevésnek bizonyulhat, a közös nyelv azalatt nem mindig születik meg. Szentgyörgyön meg ellenkezőleg: ott nem volt olyan nagy a mozgás, hogy a kíváncsiságát kielégíthesse az ember.

– Mindegyiknek a túltengése káros tud lenni. Öt éve vagyok Kolozsváron. Újdonság volt, hogy egyfolytában külföldi rendezőkkel dolgozhatok, egyfolytában más színházi nyelveket beszélő emberekkel „kakaskodhatok”, ezt élveztem, és mindegyik próbafolyamatból tanultam. Szerintem ez minden színésznek jó vérátömlesztés. A casting például nagy kihívás volt, mert engem sokan nem ismertek Kolozsváron. Andrei Şerban azt sem tudta, ki vagyok, Silviu Purcărete azt sem tudja, ki vagyok. Amikor új rendező jön, akkor castingol, és esélyem van megmutatkozni. Újra kell mindent kezdeni, de ez az alkotói erődet is teszteli, és ez a legcsodálatosabb dolog, ami egy színésszel történhet. Velem most ez történik. Sokszor úgy érzem magam, mintha egyetemista lennék. Amikor 2009-ben megtömtem az autómat a személyes cuccaimmal, és beköltöztem a Széchenyi téren egy albérletbe, csak bámultam, hogy: Mi van velem? De érdekes!

A Leonce és Lénában a király voltál, egy furcsán elrajzolt figura. Vasile Şirli nagyon nehéz zenét írt nektek. Nem a Csárdáskirálynő-helyzetben vagyunk, bár ezt nem minősítésként mondom, az is hihetetlen feladat, de ez másfajta éneklés, másfajta játékkal társítva. Ilyenkor mennyit tanul az ember, és mennyi születik régi tapasztalatból?

– Két olyan példát mondtál, amelyekről már eddig is beszélni akartam. A Csárdáskirálynőről azért, mert azon kevés helyzetek közé tartozott, amikor ki akartak engem mozdítani egy skatulyából. Keresztes Attila tette ezt. Lehet, hogy azért lettem Edwin, mert az tenorszerep, és a hangom talált hozzá. Egy magyarországi kritikusnő el is mondta Kisvárdán, hogy bárkit elképzelt volna Edwinnek, de nem Váta Lórit. Kopasz, olyan más, olyan nem az... És utána megköszönte szépen, hogy akkor este elhitettem vele, hogy én Edwin vagyok.

A Leonce és Léna Péter királyát meg azért akartam említeni, mert az akkora boldogsággal töltött el! Szentgyörgyön nem láttak volna bennem egy Péter királyt. A Leonce... olyan munka volt, ahol nagyon sok mindenre kellett figyelni. Şirli-re az jellemző, hogy kicsit ellenkomponál. Nem feltétlenül úgy ír meg neked egy dalt, hogy trilláztasd az orgánumodat. Van egy dalom, ami nagyon mély regiszterre van írva, elfogy az összes levegőm, mire elénekelem. Attól a daltól Péter király a Péter király. S erre már csak rátevődik az, hogy adott pillanatban Tompa Gábor elkiáltja magát: „Ne csináljatok új ruhát neki, mert ez a király pizsamában van!” Az egész testemet borító fehér smink, Carmencita Brojboiu jelmeze, az énekek, Gábor rendezése ‒ mindezt összerakni tényleg a kompozíciókban gondolkodó színész tudja.

Ehhez képest az Übü királyt hová helyezzük? Hatalmas összjáték, általatok megszólaltatott hangszerek, papírfecnik, amelyekből egy világ épül.

– Az Übü...-ben látszólag sok minden le van fektetve, mégis egy nyitott előadás. Sok új apró dolgot ki lehet találni, azokat lehet élvezni. Az avignon-i turnén, ahol egymás után huszonkét este játszottuk, folyton frissítettük. Az Übü... a színészeket egy más problémával szembesítette: Alain Timar belehajszolt minket abba, hogy próbáljunk meg csapat lenni. A reggeli bemelegítést mindig más színész vezette, a kisebb szerepeket egymás között osztottuk ki, és akkor felejtsd el azt, hogy te akarsz tündökölni, vállalj be annyit, amennyit meg tudsz csinálni, segítsd a kollégádat, aki éppen a hátán visz el egy jelenetet... Egy csomó csapatlogisztikai kérdés vetődött fel, ezért hosszú és nehéz volt a szülés útja. Végül egymást jól értő és érző tizenkét ember összjátéka lett az előadás. Kemény utazás volt és most is az, hiszen ha minden igaz, 2015-ben francia–belga–svájci turnéra megyünk vele.

Nem mondhatom, hogy Kolozsváron megbukott az előadás, de azt sem mondhatom, hogy a szívükbe zárták a nézők. De Pesten nagy, Franciaországban pedig átütő sikere volt. Csinálsz valamit, amire bizonyos helyen van igény, máshol ellenben nincs. Most szinte kibukik a számon, hogy akkor itt még nincsenek felkészülve egy ilyen előadásra, Nyugat-Európa előbbre tart, mert befogadja? Rájöttem, hogy az itteni közönség rétegzettebb, nem kompakt csoport. Van egy kisebbség, amelyik könnyen rákapcsolódik az újra, és egy még kisebb csoport, amelyik erre is esküszik. És mindig lesz egy réteg, amelyik értetlenül figyeli a színház kortárs mozgásait. Amikor külföldön sikerünk van, és annak hangot adunk, nem lenézzük az itthoni közönséget, hanem egyszerűen csak kiordibáljuk magunkból az eufóriát.

Tompa Gábor szokta hangoztatni, hogy egy színház életébe belefér a bukás. Előfordul, hogy az előadás jó, ám a közönség nem szereti; és van olyan eset, hogy maga az előadás sem remek. Mondok is egy példát: Lüszisztráté. Komolyan dolgoztál benne, visszhang nélkül maradt. Ezt is kezelni kell valamiképpen, nem?

– Nekem ezzel nincs semmi bajom. Ha huszonéves lennék, és most jönnék az egyetem padjaiból, valószínűleg jobban megviselne. De a színésznek is van egyfajta hippokratészi esküje. Az orvosnak meg kell mentenie az emberek életét. Neki ez a dolga. Ha létezik mentő szál, amely az előadást kirángathatja a bukásból, vagy legalább öt percét hitelessé tudja tenni, akkor nekem az a dolgom, hogy azt a szálat megragadjam. Ha már a próbafolyamat közepén is sejteni, hogy az előadás nem lesz siker, nekem akkor is az a kötelességem, hogy azt mondjam: de igenis sikerülni fog. Szerintem ezt csak így lehet csinálni.

Én azért a szerepemért kaptam egy díjat. Minden évadban átadnak társulati elismeréseket, megtapsoljuk egymást, koccintunk, elbúcsúztatjuk egy esztendő munkáját. A Lüszisztratéról azt mondta Dimény Áron kollégám, hogy azért szavazott rám, mert azt látta, hogy jött Váta Lóri, és adott ponttól hátára vette az előadást. Ezt a dicséretet hallgatva rádöbbentem, hogy megérte!

–  A Csipke, amit a 2014-es Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyprogramjába is beválogattak, egy kisregényen alapszik (Máté Angi Mamóján), így hát komoly dramaturgiai munkát követelt. Az előadásban végül a két főszereplőn kívül mindenki több karaktert játszik, te is. A takarásban két perc alatt át kell állnod, és más emberként lépned újra színpadra. Milyen volt ebből a szempontból a próbafolyamat Mezei Kingával, és mennyire áll közel hozzád ez a játék, amikor csak pár percre kell felvillantani figurákat?

– Szorongós helyzet, mert nem tudod, hogy mi lesz belőle. Ez a karakter, ez a Józsiakiferiakikarcsi, mert így neveztük őt egymás között, több olyan személyt sűrít magába, akit Máté Angi csak fél mondatokig említ a kisregényben. Kevesen vagyunk az előadásban, ezért úgy döntöttünk, állandósítjuk ezeket a Karcsikat, Feriket, Józsikat. Féltem, mert nem láttam, mi lesz ebből, ráadásul nem voltak fogózkodóim, hisz mindehhez nem volt szövegem. Nagy szükség volt a fantáziánkra. Bár voltak parasztkarakter-kísérleteim vagy etűdjeim, például  az Ilja prófétában, vagy Préda Máté A csodában, de azokra rádolgoztam. Alapjában véve nem tartom magam paraszt-figurának, inkább érzékeny kékvérű pasasnak. A Csipkében fontossá vált a rögtönzés, az, hogy engedd el magad, és csináld, ami jön. Több kilométeres replikák születnek e játékból, valósággal hömpölyög az egész. Karcsi megy a szeretőjéhez, de elromlik a biciklije, és a pompa sem működik – az a jelenet eleinte negyedóra is megvolt. Röhögtük szét az agyunkat. Kinga jó érzékkel leállított, és elkezdtünk sűríteni, vágni. Mezei Kingának nagyon jó a szeme, és ért a költészethez. Furcsán fog hangzani, amit mondok, de a női rendezőket én két csoportra osztom: nedves és száraz rendezőkre. Vannak női rendezők, akiknek hatalmas lexikális tudásuk van, de nem érzik a színészt. Ők a száraz rendezők.A színészt repíteni kell, továbblendíteni, és Kinga ezt remekül csinálja. Nem véletlen ez, hiszen ő színészből lett rendező, és nem is akármilyen színészből.

Az egész figura-csoport ilyenné lett: nem körülhatárolt, de mégis az, nem partitúrába foglalt, de mégis. Vannak másodpercnyi szabadságok, estéről estére más hangulatok alakulnak ki, és azokra ráfekszem. Itt nagyon fontos a mértéktudat: meddig lehet elmenni, mikor kell leállni, és továbblépni.

– A Csipkeszomorúsággal teli történet, de nagyon sok benne a humor. A legviccesebb jelenetek a tieid benne. A részeg Karcsin felhőtlenül kacagunk, de az veszélyes jelenet is, mert az említett mértéktudatnak itt kell beindulnia. Mezei Kinga óvó tekintetét akkor is érzed, amikor hazautazik Szerbiába? Esetleg önkontroll alakul ki a színészben?Hogy működik ez?

– A színésznek mindig a néző előtt kell járnia. Nem szabad bevárnia és lubickolnia azért, mert a közönség valamit élvez. Mire a hatás megszületik, a színésznek már máshol kell tartania, hogy a nézőt tovább bolondíthassa. Hanem beleülünk, kiélvezzük azt a helyzetet, és akkor mi van? Amúgy Kingával folyamatos a kommunikáció, ha itt van, szóban, ha távol, levélben. Hosszú leveleket ír, amelyeket előadás előtt elolvasok, hogy ne feledjem, mire kell vigyáznom a daloknál, az improvizációs részeknél. Van a bemutatóról egy felvételem, azt is megnézem, hogy kívülről lássam magam. Akkor megy legjobban az előadás, amikor rákészülök.

– A Csipkében van egy „Váta Loránd és a tyúk” páros. Ráadásul, bár a sajtó nem beszélt róla, a Csipkében nem csak a két főszereplő kiléte változott, hanem a tyúké is. Hogy állsz az új tyúkkal?

– Erről inkább a kollégák szoktak beszélni. Szerintük valamit tudok vagy általában az állatokról, vagy a tyúkokról, mert már a harmadik tyúkot idomítom. Az első tyúknak valahogy lába kelt, került egy másik. Sajnos nem bírta az iramot, egészségi problémája volt, és akkor ősszel Mezei Kinga castingolt egy harmadik tyúkot, aki félig csirke, félig tyúk. Őt úgy hívják, hogy Kotomámá Negró, merthogy sötét, szinte fekete tyúk. Ezzel is jó a kapcsolatom, de nincs különösebb hókuszpókusz mögötte. Felrakom a fejemre, és áll. Simogatom, beszélgetek vele, kap magokat, kap lucernalapit, de ennyi. És a tyúk működik. Szerves és mágikus része lett az egésznek. Emlékszem, az Ilja prófétában Pálffy Tibor kollégámnál volt egy tyúk, és már a jelenlététől valami sámáni hangulata lett az egésznek.

– Bohumil Hrabal regényeinek többsége kultusz-regény, egész Európa felkapja a fejét Hrabal nevére. Nekünk egyféle rálátásunk van ezekre a művekre, és meglepődtem, hogy Michal Dočekalék mennyire másként olvassák ezeket. Az Őfelsége pincére voltamaz ő olvasatában keményebb, szikárabb történet. Te milyen hangulatokat érzékelsz az előadásban, különösen, hogy könyv- és filmélmény is kapcsolható a történethez?

– Jön egy külföldi, akinek Erdélyhez és a történelmi hátterünkhöz semmi köze, és azt mondja: Aaaa,  Transilvania, Transilvania, good, good. Erre mi picit felkapjuk a vizet. Fáj, hogy ők miért nem ismerik a sajátos helyzetünket? Pont ez volt Michal Dočekalban, amikor elkezdtünk az Őfelségé...-n dolgozni. Olvastuk a könyvet, láttuk a filmet. Nekem például a film nagyon tetszik, mert olyan szépen hozza annak a letűnt világnak a báját. Dočekal sokkal önérzetesebben beszélt erről az egészről. Sokat mesélt a második világháború kitörése előtti állapotokról, a háború körüli tudathasadásos érzésekről, ami aztán a szocialista Csehszlovákia kialakulásához vezetett. Ő erről az egészről fájdalommal és néha dühvel beszélt. Nem vádolt senkit, de éreztük, hogy ez a történet neki borzasztóan személyes. Ebbe a kapcsolatrendszerbe addig nem gondoltunk bele. Mert nekünk távoli és idegen. Megéreztük a rokonságot a prágai cseh ember milyensége és önmagunk között. Nem feleltettük meg az egészet, hogy a prágaikat a németek, az erdélyi magyarokat a románok kényszerítették egy helyzetbe. Nem ilyen egyszerű az egész, de a személyesség fontos. Abba vezetett be bennünket.

– A beszélgetéseknek köszönhetően a huszadik század káosza is rátelepedett a vállatokra. Megváltoztatja-e ez a viszonyulásodat a mondataidhoz, a többi színen levő figurához?

– Részleteiben. Bizonyos mozzanatokra hangsúly került, amelyeket addig ott nem éreztünk. Én egy főpincért játszottam, akinek megvan a maga mozgástere, története. Dite-nek a mestere voltam, én voltam a példaképe, aki az angol király pincére voltam. Szép és hálás feladat volt.

– Visszatértél kékvérűnek?

– Igen, igen, ez kékvérű karakter. Dočekal tipikusan cseh agy. Amikor a Leonce és Lénával Prágában voltunk, furcsálltuk, hogy mennyire másak ott az emberek. Lelkületükben nagyon németek, ezt tudják is magukról. Dočekal is nagyon zárkózott volt. A próbákon időnként megnyílt, utána megint begubózott. Én sem tudok attól elvonatkoztatni, hogy erdélyi magyar ember vagyok, aki kicsit hűvösebb alkatú, mint például egy vajdasági magyar. Ő sem tud attól elvonatkoztatni, hogy cseh ember. Érződik is az előadáson az akkurátusság, a pontosság. Utólag szoktuk érezni, ha egy rendező ott hagyja bennünk a nyomát. Dočekal ott hagyta. Soha senki olyan szépen nem mondta a nevem, mint ő, ez is megmaradt például.

– A nemrég bemutatott Ivanovék karácsonyarendezőjének, Urbán Andrásnak viszont soha nem kékvérűek a szereplői, és nem paraszti vagy hagyományos a humora. Sok színésznek kívánom, hogy legyen része a vele való munkában. Urbán megbolygatja a nézőbe kövesedett előítéleteket. Ez történik-e a próbafolyamaton is? Szikrázik a levegő, „bombák” robbannak?

– Nem merném megfogalmazni, hogy ez milyen színház, mert túl sok minden van benne. Bennem nem nehéz szikrát gyújtani, mert impulzív alkat vagyok. Mindig arra törekszem, hogy sok energiát gyűjtsek össze, és majd kiderül, hogy abból mennyit kell használni. De az energiateremtést és energiaátvitelt jelenetből jelenetbe, mozdulatból szövegbe, mozdulatból mozdulatba, vagy színpadról közönség felé alapvető feladatnak tartom.

Itt történt valami, ami ezt az előadást kiemeli sok más előadás közül. Vannak kolozsvári előadások, amelyek előre elképzelt struktúra szerint készülnek. Azt, hogy Urbán András fejében kezdetektől van-e struktúra, nem tudom, de ő úgy is rendez, hogy ne tudjam. Én ezt nagyszerű kiindulópontnak tartom. Nem nevezünk nevén semmit, mert abban a pillanatban elmegyünk mellette. Szentgyörgyön Bocsárdi Lászlóékkal pár év alatt ez lett az egyik legfontosabb alapelv: ne nevezzük nevén, mert elszáll a titka. Hihetetlen hangulatú és energiájú előadások születtek, amelyek egy idő után a kritika szívébe is belopták magukat. Olyan is volt, hogy négy-öt-hat véget kitaláltunk egy előadásnak, és mindegyik érvényes volt, éppen azért, mert nem létezett leszögezett partitúra a színészek fejében. Volt egy nagy utcánk, amin mentünk, és tudtuk, hogy sokféle helyre megérkezhetünk. Az Ivanovék karácsonyánál ugyanez lett fontos. Vvegyenszkij szövege nehéz, sokféle értelmezési lehetőséget kínál, sok olyasmi van benne, amit nem értesz. Nem titkolom, hogy rákérdeztünk Urbán Andrásnál erre-arra. Ő konkrétan nem válaszolt, de egy-két információt elcsöppentett, amire felkaptuk a fejünket. Folyamatában világosodott meg egy-egy részlet. Ráztuk egymás vállát, hogy te érted, mi van itt, én csak most fogom fel. Ezeknek a felismeréseknek az eufóriája szül egy sajátos hangulatot, amelyben mindegyik színész otthon érzi magát, és mindegyik köré épül egy érdekes aura. Ettől lesz ütős az előadás. Ez óriási ajándék. Mert ehhez nem mindenki ért, pedig ez a színházi katarzis előszobája.

Amikor Kolozsvárra szerződtem 2009-ben, megnéztem az éppen futó előadásokat. Tompa Gábor Három nővére és Dragoş Galgoţiu A vadásztársasága után éreztem valami ilyesmit. A Három nővér alapvetően egyszerű, de úgy mellbe vágott, hogy csak róttam a várost, amit akkor nem is ismertem. A vadásztársaság után felhívtam egy kollégát, akit azelőtt nem is ismertem, és húsz percig csak mondtam, mondtam, mert mondanom kellett. Ezek az igaziak. Amikor szaga van az egésznek. Urbán András is ilyen. Ezek engem két vállra fektetnek.

– Számos díjat kaptál életedben, de nem mindig előadásbeli szerepért. Máris a versmondásodnál vagyunk, amit többször is elismertek Magyarországon. Mindig is működött benned a kicsi ördög, hogy valami újat kipróbálj, valamit még megtanulj, valamiben még teszteld magad. Hasonló a helyzet a filmes szerepekkel is. Miről szólnak ezek a műfaji kitérők, amelyek akár gyakoribbak is lehetnének?

– Ezek mindig összefüggnek egy színész életében. A színész nem tud igazán jól elmondani egy Shakespeare-szöveget, ha nem foglalkozott versmondással is. Vagy fordítva: ha jól tudja mondani a Shakespeare-szöveget, akkor jó versmondó is. Láttam Magyarországon olyan A mizantrópot, ahol Molière szavai – Petri György fordításában – valósággal kihulltak az egyik színésznő szájából. Minden lepotyogott a földre, és abban a pillanatban a gondolat is meghalt. Ugyanabban az előadásban láttam két színészt, akik nagyszerűen tudták kezelni Molière költőiségét.

Ha rímekben írt szöveget jól mond az ember, egy kicsit máris versmondó is. Ha jól előad dallammal ellátott replikákat, egy kicsit máris sanzonénekes. A versmondást vagy az éneklést az előadáshoz tartozó előgyakorlatnak is felfoghatjuk. Vannak kollégáim, akik akkor akarnak énekórára járni, ha megkapnak egy énekes szerepet vagy éppen nem kapták meg azért, mert lusta a hallásuk, vagy kevésbé fejlett a ritmus-vagy tempóérzékük. Nem ilyenkor kell kezdeni. A színésznek állandó felkészülési folyamatban kell lennie. Ösztönöznie kell magát, hogy tanuljon olyasmiket, amik most talán nem, de egyszer hasznára válhatnak. Meg kell érezni, hogy melyek azok a más vágányok, amelyeken szintén meg kell tanulni vonatozni.

A másik, amiről kérdeztél, a filmezés. Szerintem egyszerűen szerencse, hogy azt a néhány szerepet rám osztották. Nem filmezek sokat, alapvetően nincs is filmes arcom. Megtörtént, hogy háromszor kiválasztottak, s abból három főszerep volt. Egyik rettenetesen sikerült, a másik kettő már sokkal jobban ment. A film ipar és más műfaj, mint a színház. Nem elég, hogy tehetséges vagy, észre kell venniük, meg kell keresniük, és talán legfontosabb, hogy lennie kell olyan ismerősnek, aki bevezet ebbe a világba, másképp a peremen sündörögsz. A filmben rengeteg pénz van, ott folyamatosan jelen kell lenni. Valószínűleg az erdélyi színészek ezért játszanak ritkábban filmekben. Volt ez a néhány helyzet, amit köszönök a sorsnak, ha lesz még, azt is megköszönöm. Filmezni jó, borzasztó nehéz, olyan felkészültséget igényel, amit nekünk soha nem tanítottak. Itt mindig táltoskodnom kellett, hogy helyt álljak, s volt eset, hogy nem táltoskodtam eleget...

–  Ha ezt vallod, hogy egyszer foglalkozni a különböző regiszterekkel, és utána megfelelni az elvárásoknak, és nem fordítva: hogy érzed, pillanatnyilag melyik szegmenst kellene erősítened, melyiket hanyagoltad el az utóbbi időben? A táncra is gondolok, hiszen a Micsinyál maga rossz?-ban szteppeltél is.

– Egy időben nyaranta házifeladat-szerűen eljártam tánctáborokba, de az utóbbi években ez kimaradt. Azt hittem ezért, hogy nincsenek melegen tartva a mozgás- és táncos adottságaim, és meglepődtem, hogy A földműves és a halál próbafolyamat alatt a rendező és a koreográfus abból építkezett, amit hoztam, vagyis ami csak úgy kijött belőlem. Rájöttem, nem az van, hogy valaki pittyent, és el tudok táncolni hat koreográfiát, hanem az, hogy készen van a testem, készenlétben vannak az adottságaim. Örültem, mert az utóbbi években inkább edzőtermekbe és szaladni jártam, így reagáltam a negyvenedik év felkiáltójelére. Fittebbé akartam tenni magam, mert abba a korba értem, amikor fizikálisan nem fejlődöm, hanem abból kell okosan gazdálkodni, ami van. Ez valószínűleg az érettebb kor felismerése.

– Félsz az öregedéstől?

– Nem. Még nem fogok öregedni, hacsak valami nagyon rossz nem történik, például egy betegség. Hogyha körülnézek szűkebb és tágabb környezetemben, sok fiatalabb embert látok, akik messze nem állnak úgy fizikailag és szellemileg, mint én. Ez nem nagyképűség, bocsánat, ha annak tűnik. Úgy érzem, az ember sokáig fiatalon tudja magát tartani, sőt, fiatalon tud meghalni. Ehhez azonban oda kell figyelni a lélek és a test egyensúlyára. Fiatalon erre nem figyelünk oda, valószínűleg azért, mert a test még fejlődik, a lélek pedig csapong. Biztosan nem véletlen, hogy ennek az érzékeny egyensúlynak a fontosságát hirtelen tudatosítjuk.




.: tartalomjegyzék