Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Június
Dr. Pollman Ferenc

„A sors kereke a végzetre forog”. 1914 – sodrásban

Gyermekkorom rejtvényújságainak egyik gyakori feladványa volt az, amit talán pontösszekötősnek hívtunk, de lehet, hogy nem is volt saját neve. Abból állt, hogy egy szögletes keretben számtalan, kusza összevisszaságban elhelyezkedő pont volt látható. Jobban szemügyre véve hamar kiderült, hogy néhány pötty mellé számokat is rakott a feladvány készítője, a mi teendőnk pedig kézenfekvő módon abból állt, hogy a szekvenciát követve ceruzavonalakkal kössük össze a megjelölt pontokat. Az így kialakuló rövidebb-hosszabb szakaszok a végén valamely felismerhető ábrát adtak. Ez persze a legegyszerűbb típusa volt az efféle feladványnak, a bonyolultabbakban ugyanazon ponthalmaz több képet is rejthetett; voltak pontok, amelyeket több ábrához is fel kellett használni. A lényeg az volt, hogy a szerző intencióinak megfelelően mindig betartsuk a megadott sorrendet és a ceruzát a kívánt útvonalon mozgassuk. Ha így tettünk, a jutalom az elkészült kép formájában azonnal a javunkra íródott.

Valami sajátos képzettársításnak köszönhetően ezek a gyerekkori feladványok jutottak az eszembe, miközben Koszta István legfrissebb könyvét olvastam. Hogy hát a történetíró is valahogy hasonlóképpen cselekszik, midőn a régmúlt korok történéseinek tény-halmazából némelyeket kiválaszt és logikai láncra fűzve narratívába rendez (ahogy ezt manapság nevezni szokás), mint a pontösszekötős kiötlője. És a mindenkori Olvasónak nincs is más dolga, mint végigjárni azt a képzeletbeli útvonalat, amelyet a Szerző számára kijelöl, hogy végül teljes egészében kibontakozzék előtte a történetíró szándékait tükröző kép az ábrázolni kívánt korról. A képzeletbeli keret persze itt végtelen nagy és benne végtelen sok kusza összevisszaságban található pont van. Természetes hát, hogy végtelen sok képet lehet felfedezni ebben a ponthalmazban, csak megfelelő szem és megfelelő fantázia (no meg tudás és tapasztalat) kell hozzá. Ráadásul a kialakuló képek perspektívája is többféle lehet: akárcsak a rejtvényújságbeli papagáj, amely diametrálisan elfordítva szakállas vénemberré változik, a terroristából is lehet máshonnan nézve szabadsághős vagy fordítva. Így tehát a történetírónak tisztában kell azzal lennie, hogy az általa megalkotott konstrukció lehet bármennyire plasztikus és meggyőző, mégsem az egyedül kiolvasható a történelmi tények halmazából.

Milyen mármost az a kép, ami elénk tárul Koszta István könyvéből? Ha mi is osztjuk Terentius felfogását, azaz semmi sem idegen tőlünk, ami emberi, úgy talán nem találjuk szükségképpen viszolyogtatónak mindazt, amit a Szerző feltálal számunkra. De csak akkor. Mert egyébként… Egyébként nyugodtan nevezhetjük akár szörnyűségesnek is, ahogy kereken száz esztendővel ezelőtt egy rakás kicsinyes, gyáva, fantáziátlan vagy éppen meggondolatlan, de legfőképpen beképzelt politikusa az akkori világnak és mindenekelőtt Európának, naiv hiszékenységében hagyja magát meggyőzni a kor hadművészgenerálisaitól: csakis erővel és csakis offenzív módon lehet rávenni másokat arra, hogy belássák: egyedül nekik van igazuk. Hogy csakis erőszakkal lehet új ülésrendet kialakítani a világ nagy kártyaasztalánál, azzal sem törődve, hogy a nagy asztalcsapkodásban maga a bútordarab, sőt az egész kaszinó tönkremehet. Ráadásul a játék tétjeit olyan emberek százmillói fizetik meg, akiktől nem pénzt vagy életet, hanem pénzt és életet követelnek az asztalnál ülő frakkos vabanquerek.

Koszta István könyve az utóbb első világháborúnak nevezett történelmi botrány kirobbanásáról szól. Egy olyan háborúéról, amelyet – a közismert bon mot szerint – senki sem akart kirobbantani, és amelyből senki sem akart kimaradni. Kétes dicsősége elődeinknek, hogy az egykori Osztrák-Magyar Monarchia magára vállalta a békebontás ódiumát, és aztán már minden mehetett a maga útján. Mert mintha lett volna valami sorszerű mindabban, ami 1914 mozgalmas nyarán történt, mintha a párkák akkorra már eldöntötték volna, hol kell azt a fonalat elvágni. A Szerző a döntéshozókra fordítja első sorban a figyelmét: azokra a kevesekre, akik a felelősséget hordozták mindazért, ami a szarajevói pisztolylövések után történt. Őket idézi, őket szembesíti egymással, hogy kiderüljön, mit miért tettek. Mi mozgatta őket a végzetes út felé. Faggatja a levéltári forrásokat, hogy rájöjjön: mi rejlik a kicsinyes gyűlölködések mögött, az emberi élet semmibe vétele mögött, az ötödik parancsolat ellentétébe forgatása mögött, a rend helyett a rendetlenség felmagasztalásának elfogadhatóvá szelídítése mögött. Hogyan szabadították el a háború szelindekjeit azok a történelmi személyiségek, akire utóbb már szinte büszkén tekintünk vissza, felmentve őket minden elmarasztalás alól. Pedig az a háború így vagy úgy, de tönkretett mindent: oda lett az ország és oda lett vagy félmilliónyi magyar. Oda lett Erdély is – ami Koszta Istvánnak különösen fáj, hiszen szűkebb szülőföldje az a föld. Nagyszabású vállalkozása, melynek ez a kötet az első része, Erdélyről is szól és főleg Erdélyről szól egyszerre. Ha befejezi, már mi is látni fogjuk a pontok halmazában a képet, amely egyelőre még csak a számára látható. És talán addigra mi is jobban értjük, milyen úton kell haladnia a ceruzának…




.: tartalomjegyzék