Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
2019 - Július
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Október
Borcsa János

Klasszikusok nyomán, saját utat járva

Bizonyára semmi szokatlan nincs abban, ha a lírikus tartja ahhoz magát, amit Babits A lírikus epilógjában úgy fogalmazott meg, hogy „csak én birok versemnek hőse lenni.” Lényege ez ugyanis a lírai megnyilvánulásnak, a költészet annyi nagy forradalma és kalandja után is, s így joggal tekinti ezt az attitűdöt elemi műfaji követelménynek ma is az a költő, ki azt vallja, hogy líra van a versben. De hogy mindez a törekvés mégsem teszi magánüggyé a lírikus megszólalását, arra elég egyértelmű lehet a válasz addig, amíg az én a nem-énnel   szemben tudja meghatározni önmagát, következésképp akár még a lírai személyiség magánya is társadalmi ügynek fogható fel. A költő versben való megszólalása már feltételezi a másikat, sőt számít rá, hogy szavai befogadóra találnak a másikban.

Mert hát kitől is lenne idegen az öröm, a gond, a kétség, a félelem? Éppen az, amiről szól egy versében a mai írói középnemzedék egyik erdélyi lírikusa, László Noémi. Az Édes-keserű dalban írja, hogy „sírásban, nevetésben fürdök.” Bárkivel megtörténhet aztán az is, hogy a mellkasban „valami úgy tesz, mintha fájna” (A jó kérdés), vagy bárki érezheti talán azt, ha tudja, hogy számára tényleg létezik egy másik személy, egy igazi társ, hogy „helyrekattan a világ” (Egy szó), de maradhat egyedül is, amikor egyszerre felismeri  kiúttalanságát, illetve a József Attila-i reménytelenséget, azt, hogy „kerültem szerteszét futó fövenyre.” (Tüske) Igaz viszont, a hit sem hagyja el végképp az embert, még ha a világ kusza viszonyai, úgymond esetlegességei szorításában kell is élnie, s ez a gondolat is megfogalmazódik a különben kétségekkel viaskodó költőben. „Nyakig gázolva az esetlegesben, / kell valami, hogy lépteim segítse, // (...) hogy úgy érezzem: valamerre tartok, / hogy száraz ág vagyok, mégis kihajtok, / ha erős bennem az igyekezet” – mondja az egyik versciklus lírai alanya. (Egy bolygó árnya)

Mondhatnók e rövid szemle alapján, test és lélek kérdéseit veti fel László Noémi új, hatodik verses kötetének több darabjában, amivel, nyilván, nincs egyedül, de az a nyugtalan, önmaga s a világ minél teljesebb megismerését s értelmezését vállaló lírai én, akit így megismerhetünk, mindenképp figyelmet érdemel.

Már-már költői programnak tekinthető László Noéminek ez a törekvése. Erről tanúskodik kimondottan is az Érteni című verse. Különben hogy a megértést nemcsak programszerűen nyilvánítja ki, de érti is, hogy mi zajlik le adott esetben a lírai alanyban, az is benne van ebben a versben. A nem is érzékelhető, mondhatni anyagi vetületét világítja meg például a lélek és szellem fokozott megnyilvánulásának („megváltozott a vegyjel”), annak, amit végül is egyszerű anyagi folyamatokkal, az ún. boldogsághormon-képződéssel magyaráz a tudomány, s ami nem más, mint a szerelem, s amelyre belső folyamatok kivetítődése utalhat, úgymond alkot, képzeleg, dalol, kit mindez megérint. „Szeretném érteni / a bódulat halálos kezdetét, / miután elkapott a szédülés, / s egyetlen ideged sem / érzi még, // amikor alkotsz, képzelegsz, / dalolsz, tornyot növesztel, / pedig csak néhány sejtben / megváltozott a vegyjel.” S benne van e versben, mi ugyancsak földi dolog, mert emberrel történik meg, a csalódás és rezignáció érzékeltetése és egyfajta magyarázata is. Akitől várod ugyanis, hogy „elröpítsen”, az „egyszer csak leejt, mert / mégsem isten.” 

Ugyancsak felismeri a költő, hogy „elnyűtt ékesség az ész: / kéne, ha nincs, elront mindent, ha van”, törekszik mégis a megértésre. Például arra, mi az anyaság. Úgymond szavakkal fölvértezve magát, tanúságot tesz a lírai én ama rendkívüli érzésről, amit csak nő érezhet: „Örüljek tán, hogy test volt a kezemben. / Hogy kiderülhet: mégsem vagyok meddő. / Hogy rám mosolygott végre a teremtő, / és erről bizonyságot tett a testem.” (Szolid női vonal) Amikor pedig magára az ember földi létére mint az élet színpadán, „fények bűvkörében” töltött időre reflektál a költő, felismerése sötétebb, mint amit az Esti kérdés klasszikus szerzőjénél, Babits Mihálynál találni, minthogy éppen az ő versére utalva fogalmazza meg a maga pesszimistább üzenetét: „és kába lényünk már / nem bírja tartani magát / ahhoz, hogy leszárad / és újranő a fű, // meghalni, elvérezni egyszerű / és szép és felemelő és nemes / e deszkákon, ahol az / unott mindenes // lámpát gyújt, függönyöket húzogat / és ropogtatja csontjaink, / hogy ne időzzünk túl sokat / a fények bűvkörében.” (Por és hamu – kiemelés tőlem, B. J.)

Számvetésre bármikor készen kell állnia tehát az embernek, akkor is, ha esetleg a külső tényezők biztatóak, hiszen azt látni, hogy „körülötted derül az ég, hétágra süt a nap”, lényegében mégis szorongással teli a lírai én, ha valamely alapkérdésre gondol: „Az éles fényben / nézed, // mindenségedből mi maradt, / hová húzhatnál új határokat, / hol élhetnél, mégis.” (Könnyű) A számvetés gondolata aztán a Leltár című versben folytatódik („Mint aki nem is retteg, / kösd kévébe kalászos napjaid.”), amely szerkezetileg is kapcsolódik a Könnyű címűhöz, sőt mindkettő önmegszólító típusú, és finom utalásaiban, valamint eszmei törekvéseiben a kései József Attila-verseket idézi mint élő hagyományt.

Az alapkérdésekkel való szembenézés másutt is felmerül, akárcsak a klasszikus költő-elődnél, s maga a föld motívuma is át- meg átszövi a kötet eszmei és képi világát. „Majd így is, úgy is bekerít / a vég. Mindegy, mit tűrtem, / mit nem tűrtem el: a föld öle / egykedvűen visel, // bezár szelíden, szépen, / könnyedén” – szól közvetlenül a lírai én (Kalandregény), s ezzel a gondolattal szerves összefüggést mutat a kötet címadó versének zárlata, miszerint „a test csak tűrni, törni, térni tud. / Hiába támad benne gondolat, / ha elzuhan s a föld alatt ragad. / A lelkem, mondják, fényes, halhatatlan. / De a föld hajthatatlan.” Adott esetben még egy egyszerű szójáték, mint az idézett versben előforduló halhatatlan–hajthatatlan is metafizikai tartalmat kap. A versformák pedig, amelyeket választ és előszeretettel művel a költő, általában kötöttek, viszont fellazítja azokat, egyéni strófaszerkezeteket hoz létre, s az így nyert versalakzatoknak még hangsúlyozott zeneiséget is ad egy változatos, de a szöveg értelméhez jól simuló rímhasználattal. Szonettciklus és szonettkoszorú is olvasható a kötetben.

László Noémi lírája, amint új kötetéből kitűnik, a huszadik századi klasszikus modernség és intellektualitás ismérveit mutatja, és úgy látom, gondolati és poétikai kísérleteinek irányát egy markáns, gondolkodó egyéniség határozza meg.




.: tartalomjegyzék