Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Október
Kónya-Hamar Sándor beszélgetése Kántos Lajossal

A fel nem adható város és folyóirat hűségese

Lámpalázat érzek, és ez jó jel, mert ez a beszélgetés egy életinterjút szeretne eredményezni. Egykor és közben megfogalmazott kérdéseimre érkező válaszokként, és visszatekintésként közös múltunkra, illetve szerkesztői, majd politizáló együttlétünkre. A Korunk szerkesztőségében és az RMDSZ boszorkánykonyhájában eltöltött éveinkről – külön-külön élményeinkkel – lehet némi elérzékenyüléssel emlékezni, ám a kimondás kényszere és a megfogalmazás szigora semmiképpen sem nélkülözhető.

A szüntelen önvizsgálat és újrafogalmazás lételeme minden értelmiségi és írói munkának. Ha Kántor Lajos írásait-könyveit olvassuk, mindig máshonnan, más és más távolságból (közvetlen közelről vagy egészen messziről) és szögből nézünk egy arcot. S a teljes arc egyszerre sokféleképpen, s mégis sajátosan és végérvényesen, aligha megrajzolható. Hiszen egy alkotó, cselekvő, állandóan szervező értelmiséginek, még hetvenhét évesen sem lehet „végső” arca.

A Korunk1989 utáni, 1991-es „második” újraindulása újabb borítójának Baász Imre által megkomponált fedőlapjával mérhető és számítható. A főszerkesztő Kántor Lajos, az 1989-es fordulatot követően, immár másodszor fogalmazta meg a folyóirat kredóját és közéleti elkötelezettségét, K mint Korunk, és k mint kötéscímmel.

Beszélgetésünk során ezt az elvet és gondolatot szeretném nemcsak parafrazálni, de átkonvertálni is. Tehát: K mint...(konglomerát [Erdély], kisebbségi [sors és morál], Kolozsvár, Kollégium, Korunk, krónika, közösség, kultúra, kortárs, kereszténystb.) és ismétlődve és kitartóan: K mint kötődés!

 

*

 

K mint konglomerát (Erdély)

 

– Erdély elképzelhetetlen Kolozsvár, és Kolozsvár Erdély nélkül. Mert az évezredes keresztény értékrendnek, a keresztény kultúrának aszúvá érett jelképrendszerét, és annak szakrálisan konok megőrzését jelenti mindkettő, együtt és külön-külön is. Úgy, ahogy a kultúra mindig az emberi együttélés lehetőségeit rögzítette, s rögzíti ma is.

Konglomerát (Erdély). Utazások SzGSz-szel(Bp., 2012, Kossuth Kiadó) című könyved fülszövegében jelzed, hogy szándékod szerint dokumentum és fikció szeretne lenni ez a könyv. Fikció és dokumentum – a 20. század elejétől napjainkig íveltetve, de egyben egy hosszabb korszakot is körüljárva az elveszített Erdély életéből. Valóban „a nemzettudat zavarainak tünete, jele is” már Erdély? Vagy „itt valami más van”?

– Örülök, hogy kérdéseidet a Konglomerát…-tal kezded. Azt hiszem, máig ez a számomra legfontosabb, legteljesebb végiggondolása annak, amiben vagyunk (természetesen a korábbi Kapu mellett, ahol több a közvetlenül személyes, családi és baráti vonatkozás). Valóban szó van, kötelezően szólni kell a nemzettudat zavarairól, arról is tehát, hogy itt, Erdélyben „valami más van”. Ezt nálam előbb többen is megfogalmazták, például Kós Károly és Bánffy Miklós, a 20. század első éveiben.

A „konglomerát” megnevezést Szabédi Lászlótól, számomra legfontosabb tanárunktól, a költő és önállóan gondolkodó értelmiségitől vettem kölcsön, az ő szellemében és vele együtt használom. A könyv választott műfaja miatt is szívesen kezdem itt az emlékezést, a válaszadást, ugyanis jó néhány éve az ilyenszerű könyveket szeretem igazán, ahol a száraz tudomány (okadatolt irodalomtörténet) összekapcsolódik a fikcióval, és – reményem szerint – nem kioltják, hanem segítik egymást. A három „főhős”, Szabédi, Gaál Gábor és Szilágyi Domokos életútja és életműve pedig (SzGSz) lehetőséget teremt a sokfelé kalandozásra, rákérdezésre, a letagadhatatlan ellentmondások, konfliktusok „normális” megközelítésére, kezelésére, nem hagyva figyelmen kívül sem a történelmet, sem a személyiséget, s az esztétikai értékteremtést.

 

K mint kisebbségi (sors és morál)

 

– Élete rendeltetésének tesz eleget, aki létezésének értelmét sorsszerűen a kisebbségi létben találja meg, de az egyetemes magyar kultúra, az európai szemlélet és a demokratikus gondolkodás mellett vállal elkötelezettséget? Hiszen ezek olyan emberi és szellemi értékek, melyek mindenkoron meghatározták és meghatározzák a kisebbségi sorsba taszított (s még ma is abban tartott) erdélyi magyarság mentalitását. A hagyományos erdélyi politikai realizmus hívének tartod magad, aki nem hajlandó behódolni semmiféle politikai akarat előtt?

– Életemben mindössze négy évig voltam többségi (1940–1944), noha választhattam volna én is az áttelepedést, mert egy egészen korai időben, ha jól emlékszem, 1962-ben ajánlották fel nekem a biztosnak mondott kutatói állást a budapesti, akkor még Irodalomtörténeti Intézetnek nevezett akadémiai keretben. Szóval vihettem volna én is valamire, mondjuk, lehettem volna (esetleg később) akár államtitkár. Engem nem csupán a családi hagyomány tartott itt Erdélyben, Kolozsvárt (apám mielőtt kikerült 1914-ben a frontra, onnan a hét évig tartó szibériai fogságba, az Eötvös Kollégium végzős diákjaként pesti kinevezést kapott, ám ezt a húszas évek elején a kolozsvári tanári állással váltotta fel, emellett az EME titkáraként dolgozott másfél évtizeden keresztül) – valahogy mindig úgy éreztem és gondoltam, hogy nekem Kolozsvár, a szülővárosom megbonthatatlan köteléket jelent. Így lettem javíthatatlan kisebbségi, ahogy azzá lett Kuncz Aladár, erdélyi és európai tudattal, no meg a már említett Kós Károly, Bánffy és Szabédi – mindegyik a maga módján, a maga lehetőségei (és lehetetlenségei) szerint. (Te még Szabó Dezsőt említed, én most hozzátenném két, Kolozsvártól messzebb került, időnként visszatért író, költő nevét: a Cs. Szabó Lászlóét és a Jékely Zoltánét. És akkor még nem is említettük Reményik Sándort.)

 

K mint Kolozsvár

 

– Ki legyen hű Kolozsvárhoz, ha nem az, aki itt született, itt tanult meg járni és beszélni, itt lehetett világra csodálkozó diák, pályáról álmodó fiatal és szerelmes, s az irodalmi-kulturális életbe is belekóstolható, beleszólható irodalmár, fiait is nevelhető apa, férj, és mindenekelőtt magyar, aki ettől a várostól csak kapott, akkor is, amikor mások nem mindig részesülhettek ebben ugyanúgy. Van-e számodra Kolozsvárnak  olyan fajta mítosza és varázsa, melyek mindig alapmotívumok (szülőhely, gyerekkor, kamaszkor stb.) köré sorolhatók, mint amilyen például Cs. Szabó Lászlónak volt, aki nem is ebben a városban érhette meg férfikorát? Vagy Kós Károlynak, aki nem született Kolozsváron, de úgy beleszeretett, hogy el nem hagyhatta többé? Avagy Szabó Dezsőnek, aki hűtlen hűséggel csak sóhajtozni tudta, hogy: „Kolozsvár, Kolozsvár, Kolozsvár…!”? Hogy most csak hármukat említsem azok közül, akiktől kölcsönvett idézettel indítottad Fellegek a város felettcímű, 2004-ben megjelent kötetedet, s használod abban kitartóan  a „fel nem adható város” fogalmát és gyakorlatát szülővárosodhoz való kötődésedben.

– Kolozsvár, Kolozsvár, Kolozsvár. A föl nem adható város. Amelyhez sokan keresték és találták meg a kulcsot, mint mi is a Korunknál, az ezredforduló küszöbén. Sokszor gyűltek a fellegek szülővárosom fölé, talán a legelviselhetetlenebb módon a gyalázatos Funar-korszakban. De szerencsére jobb idők következtek, és akik a nagyon rosszat nem bírták itt ki, most sajnálhatják távozásukat. Úgy tapasztalom, hogy számosan vannak ilyenek.

Hogy mi a kulcsa Kolozsvárnak? Szabó Dezső, Kós Károly, Cs. Szabó szövegeit ma is érdemes föllapozni. Szerencsére azonban nem kell az előző századhoz fordulnunk, hogy (újra) szerethessük ezt a várost. A személyes emlékek, a család, a barátok, az iskolák, a színház, a képzőművészeti élet, a lapok (a folyóiratok) és a jelentős számban máshonnan érkező fiatalok – ezt mind sorra kellene venni. És ha egyeseknek furcsának tűnik is, mindez nem csupán a magyar hagyományokhoz, a magyar nyelvhez kapcsolható. Önmagában az, hogy itthon (igenis itthon!) élhetjük meg, kell megélnünk a kultúrák találkozását, közelebb visz Európához – néha persze a Balkánhoz, ami nyilván nem oly jó. Beismerve, hogy Kolozsvár a 20. század közepétől már nem többségi magyar város, mégis a miénk, az enyém (is), ez változatlanul jó, pótolhatatlanul kitűnő érzés.

 

K mint Kollégium

 

– A kolozsvári nagymúltú és -hírű Református Kollégium diákja és tanítványa lehettél. Mit jelentett és jelent ez ma is számodra? Az egykori és mai kollégium, mint kisebbségi intézmény, s a nemzeti múltra emlékeztető és jövőre nevelő Alma Mater, hogyan volt számodra meghatározó? Kik voltak a tanáraid, osztálytársaid, akik később barátaid is voltak, lettek?

– Noha egyetlen évben mondhattam magam a kolozsvári Református Kollégium diákjának, bennünk, az utódiskola (1948 őszétől a 2. sz. Állami Magyar Fiúlíceum) diákjaiban tovább élt a Kollégium hagyományainak tudata, mert voltak az elődökhöz méltó tanárok, akik nem akarták, nem tudták megtagadni az erdélyi iskolai örökséget. Ez megint olyan fejezetet nyitna, amelyet végiggondolni, végigírni egy interjúban nem lehet. Erről több szó lesz folyamatosan készülő könyvemben, a Fehér kakas, vörösbor című, szabálytalan emlékező könyvemben.

 

K mint Korunk

 

– 1956, mint már a Bolyai Egyetem hallgatójának, talán egy életre szóló történelmi eseményként és fordulatként jutott életed és sorsod részéül. Hogyan élted meg az akkori kolozsvári eseményeket és azoknak következményeit? S a Bolyai Egyetem felszámolását? Személyes tapasztalataid és szűkebb baráti köröd viszontagságai mély emlékeket fakaszthatnak ma is. Azok átélése, majd az irodalmi pályán való jelentkezésed egybeesnek azzal a fordulattal, hogy az újrainduló, tehát második Korunkbelső munkatársa, szerkesztője lettél. Hogyan emlékszel ma minderre, hiszen a Korunkkal való viszonyodról is elmondható, hogy számodra akár a „föl nem adható folyóirat”-ot is jelentette?

– Ha jól emlékszem, ez volt az első „K mint...” szókapcsolatom, és ez – persze a családnév mellett – mindmáig élő, sőt meghatározó számomra. Mint előzményt kérdezed 1956-ot, a Bolyai Egyetem felszámolását, a baráti kört és az irodalmi pályán való jelentkezést. Vagyis: K mint a kor, a korszak. Ezekre a kérdésekre ebben a keretben csupán címszavakban válaszolhatok, mindenikre érdemben legalább egy-egy könyvfejezetet kellene fordítani. 1956 – tizenkilenc éves voltam, tehát fogékony életkorban – az első gondolkozást és magatartást meghatározó dátum (a gyermekként Kolozsvárt átélt háborús emlékek után), amelyre aztán következett 1968, az érett (?) felnőtt cselekvésébe és emlékezetébe mélyen bevésődött történések éve. A harmadéves magyar szakos diák a Bolyai Diákszövetségben töltött be vezető funkciót, az IMSZ-évek jellegtelensége, felületes politizálása után valami más, fontosnak látszó terület látszott megnyílni. Ez a kapu lényegében hamar bezárult, azok jártak viszonylag jól, akik megúszták a börtönt, illetve az egyetemről való kizárást. Jó és rossz, szomorú emlékek keverednek tehát, amikor a mi kolozsvári 1956-unkra gondolok vissza. Páskándi Géza évfolyamtársunk volt, közülünk vitték el. Lászlóffy Aladár 1956-ját igazán a Korunk 1996-ban megjelent ’56-os számából ismerhettük meg valójában, bár erről beszélt már nekem korábban – egy padban ülő társak voltunk öt éven keresztül. Az egyetem-felszámolásról talán elég annyit ideírnom, hogy Szabédi László tragédiáját személyes veszteségként éltem meg, életre szóló tanári hatásáról többször írtam – könyveket is.

Akkor hát a Korunk, az indulás.

Számomra a Korunk hívása – Gáll Ernő levelét, amelyben az ötödéves egyetemi hallgatót szólította meg, perspektívát nyitva, máig őrzöm – egyértelmű elhatározást érlelt, fontosabbnak véltem, mint az egyetemi távlatot, noha ugyancsak győzködtek tanáraim, elsősorban Szigeti József. Nem bántam meg a választást, az irodalmi pálya alakulása szempontjából sem. Persze, az 1959-es Korunk furcsa alakzat volt, ha végiggondolom, hogy Balogh Edgár és Gáll Ernő mellett kik lehettek akkoriban az idősebb társak, azaz Korunk-szerkesztők. Ha sikerül tovább írnom A Korunk kapui címmel megkezdett szubjektív-objektív folyóirattörténetet (az első kötet, 2011-es megjelenéssel, 1965-ig, a Ceauşescu-korszak kezdetéig megy el), a folyamat jobban fog látszani. Egyelőre elégedj meg ennyivel válaszként kérdéskomplexumodra.

– A második Korunk(Gáll Ernő főszerkesztősége idején végig) sokoldalú, önálló elképzelésekkel és jó szervezőkészséggel megáldott és tevékeny belső munkatársa voltál. Emiatt óhatatlanul konfliktushelyzetekbe is kerültél, szembehelyezkedve a pártdogma és cenzuraönkény, a kommunista sajtópolitika képviselőivel, és Rácz Győző főszerkesztő-elvtársi önkényével is. Így jutván el a szakmailag és erkölcsileg helytálló, de kegyvesztett szerkesztői státusig. Bírtad volna tovább, ha nem következik be az 1989-es fordulat?

– Köszönöm szerkesztői minősítésemet a Korunk Gáll Ernő főszerkesztői idejére vonatkoztatva – képmutató lennék, ha most kezdenék szabadkozni. A „pártdogmával” történt szembehelyezkedésnek két kritikus pontja volt: 1962-ben Régi és új a lírában címmel a Korunkban megjelent tanulmányom apropóján nacionalizmussal és kozmopolitizmussal vádoltak meg az elvtársak – nem a szerkesztőségből indult a támadás, bár egy-két kollégám csatlakozott Nagy Istvánék vádjához –, állítólag kirúgatásom is napirendre került. 1987-ben súlyosabb lett a helyzet, a megyei propagandatitkár, Sasu elvtárs (Elena Ceauşescu volt kabinetfőnöke) aktív közreműködésével zajlott az autodafé, bűneim akkorra már megszaporodtak. Legnagyobbként a külföldön való közlés szerepelt azon a bizonyos nyílt szerkesztői gyűlésen, amikor Rácz Győző már nem tette hozzá nevemhez az elvtárs szót. De ha igaz, mégis ő volt az, aki nem akarta vállalni elbocsáttatásom ódiumát. Győző szegény, akit a hiúság és a hatalomvágy rontott meg, 1989 októberében a kórházban meghalt, mi a szerkesztőségben vegetáltunk egészen december 21–22-ig.

– A harmadik Korunkfőszerkesztőjeként, immár európai és egyetemes elképzelésekkel és háttérrel szervezted újra a folyóiratot és szerkesztőgárdáját. Mennyiben mondható ma el, hogy maradéktalanul sikerült megvalósítani mindazt, amit eszmeként és célkitűzésként azóta többször is megfogalmaztál?

– Hogy maradéktalanul? Azt nyilván túlzás volna állítani. De azt hiszem, sikerült a nehéz feladat: átvezetni a folyóiratot, sok új, fiatal munkatárssal, egy részben új világba, szembeszállva azzal a véleménnyel, hogy a Korunk nevet baloldali, néha szélsőséges periódusai miatt, nem szabad megőrizni. Azt gondolom, kiegyensúlyozott, vitázó értelmiségi folyóirat lettünk (részben maradtunk), elkötelezettségünk pedig Erdély és Európa. Azokkal az újabban elhangzott, igaztalan vádakkal messzemenően nem értek egyet, sőt tisztességtelennek tartom, melyek szerint a kilencvenes évek Korunkjában erősebb lett volna a (belső) cenzúra, mint a hetvenes évek folyóiratában. Persze feltűnhetett egyszer-kétszer csoportérdek, személyi elkötelezettség, ám ez nem volt jellemző.

– Kodály Zoltánt parafrazálom, amikor azt állítom, hogy irodalom nélkül lehet élni, de nem érdemes! Azért emlegetem, mert a Korunksoha nem volt kimondottan szépirodalmi folyóirat, a te irodalmi pályád viszont úgy teljesedett ki, hogy mindvégig megmaradtál belső munkatársának, 1989 után pedig – mint már szó volt erről – a harmadik Korunkfőszerkesztője és főszervezője lettél. S közben irodalomkritikai, irodalomtörténeti  és képzőművészeti köteteid sorra jelentek meg. Láng Gusztávval – elsőkként – megírtátok az erdélyi magyar irodalom 1970-ig terjedő történetét, mely több kiadást is megért, és jóval megelőzte a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonelső kötetét, melynek szerkesztőbizottsági tagja is voltál, sőt az utána következő négy (plusz egy) kötetének is. S közben mi minden került még ki a kezed alól! Hogyan sikerült neked mindez?

– Sokadszor ismétlem: a Korunk nekem nagyon sokat jelentett. Talán én is jelentettem és jelentek valamit a Korunknak, de most inkább arra próbálok válaszolni, hogyan nyílt rá a szemem kultúránk, művészetünk különböző területeire, az irodalom mellett a képzőművészetre és a színházra is. A Korunk inkább akarva, mint akaratlanul benne élt, és ma is benne él, művelődésünk áramában, profiljánál fogva tulajdonképp kötelessége is mindennel foglalkozni, ami a korhoz, korunkhoz tartozik. Irodalmi hagyománya sem jelentéktelen, elég Kassákra, József Attilára, Illyés Gyulára, Déry Tiborra gondolni (és ide veszem Nagy István kezdő jobb korszakát is, meg Salamon Ernőt, Horváth Imrét), amikor pedig én 1959-ben hivatalosan is irodalmi szerkesztője lettem a lapnak, természetesen igyekeztem nemzedéktársaimat, a még nevet sem kapott Forrás/nemzedék költőit, próza- és drámaíróit, no meg kritikusait a Korunk mellé felzárkóztatni. De fontos szerzőnk volt például Kányádi Sándor is. Ez tehát sikerült. A képzőművészet eleinte ugyancsak szerkesztői feladatként került közel hozzám, a képanyagról a hatvanas évek közepétől nekem kellett gondoskodni (a Dienes- és Gaál Gábor-féle lapban még nem voltak reprók!), és ez a műtermek megismerésével párosult. Így lettem bejáratos például Nagy Alberthez, a Szervátiuszokhoz, illetve a mi nemzedékünk kiváló grafikusaihoz, Tóth Lászlóhoz, Deák Ferenchez, Cseh Gusztávhoz, Bardócz Lajoshoz és még sokakhoz. És írni kezdtem képzőművészetről, botcsinálta szakértőként (?). A színház is bekerült profilunkba, több színházi Korunk-számot szerkesztettem, és máig büszke vagyok rá, hogy amikor A Hét színházi évkönyvet szerkesztett, Harag György közölte a szerkesztőkkel, hogy én készítsem vele a nagyinterjút. Sajnos, a zenéhez csak hallgatóként kerültem közel, viszont gyerekkori barátom, László Ferenc folyamatosan besegített nekünk. Mindez évtizedeken keresztül működhetett, hát így születtek az önálló kötetek is.

– Azt szerettem volna most kérdezni, hogy mit jelentett s jelent számodra a barátság? De ha a Lászlóffy Aladár költészetéről írott emlékezésre és monográfiádra, a Szilágyi Domokossal foglalkozó és általad szerkesztett-gondozott kötetekre tekintek, s nem feledkezem meg a Váradi Emese, ugyancsak általad gondozott posztumusz kötetéről sem, akkor most úgy kérlek fel a válaszadásra, hogy kitartóan kíváncsi vagyok azokra az immár irodalomtörténeti múlthoz tartozó baráti eseményekre-emlékekre is, melyeknek megírására már régóta készülsz. Hiszen azok az emlékezetbe vésett arcok, akiket már az enyészet pora fed, csak úgy megőrízhetők az amúgy is gyors feledéstől, ha emlékeivel  az ember állandóan viaskodik.

– Ha a barátokra, barátságokra gondolok, szerencsés embernek mondhatom magam. Máig tartósnak bizonyult néhány gyermekkori, iskolai barátság. A legkorábbi egyenesen óvodai eredetű, László Ferivel, a kiváló zenésszé, zenetudóssá és nem mindennapi publicistává lett Farkas utcai baráttal kötött össze, tulajdonképpen a haláláig, noha felnőtt éveinkben sajnos már nem jártunk össze, bár én még megkerestem Nagyszebenben, amikor származása miatt oda száműzték, a helyi szimfonikus zenekar tagja lett. Buchwald Péterrel első elemitől jártunk egy iskolába, egy darabig egy osztályba, vele a tenisz hozott újra össze, újabban a sport és a politika eseményeit beszéljük meg, legalább hetente úszás után, sörözés közben, sőt a Kolozsvár Társaság vezetőségében ugyancsak találkozunk. Bodola Tibivel valamivel később lettünk osztálytársak és jó barátok, a Mikes Kelemen utcából reggelente együtt indultunk az iskolába. Ugorva egyet, az irodalmi barátságok sorába, természetesen Lászlóffy Alival kell kezdenem – a középiskolában ismerkedtünk meg, érettségi táján kerültünk közel egymáshoz, a Bolyain, a magyar szakon egy padban ültünk, és letagadhatatlan, hogy a Forrás-nemzedék indulásában is együtt voltunk, és maradtunk ugyanebben a közeli barátságban az Írószövetségben. Láng Gusztival – mondhatni –egyetemi szerzemények vagyunk egymásnak (ő egy évvel fölöttünk járt), a Dónát úti lakónegyedben mindennapos beszélgetőtársak, aztán szerzőtársak lettünk, így született a „Kántor–Láng”, a romániai magyar irodalom 1945 és 1970 közti éveinek története. (Remélem, nem túl korai elárulnom, hogy legutóbbi személyes találkozásunkon – ő sajnos távol került Kolozsvártól, Szombathelyre, illetve a városhoz közeli Táplánkeresztre – Budapesten, a Margitszigeten töltve el néhány nagyon kellemes, a fiatalságunkat idéző órát, körvonalazódni kezdett egy új „Kántor–Láng”. No persze nem újabb nekirugaszkodás a közös irodalomtörténet-írásnak, de az 1970 után született, az erdélyi irodalomhoz kapcsolódó jelentősebb tanulmányainknak egy közös kötetbe gyűjtése.)

Amire, illetve akikre utalsz, róluk írt könyveimre, antológiákra is: Szilágyi Domokos (miatta, hozzá kapcsolódva egykori választottja, Váradi Emese), több Lászlóffy Aladár-kötet, ide sorolva Csiki Lacit (a Barátom a malomban nekem nagyon kedves, ugyanis a zentelki-kalotaszentkirályi hajdani vízimalom hozott össze minket) – ez mind szoros baráti kötődés része, lenyomata, miközben azért, gondolom, irodalomtörténet is. Nekem nagyon fontos volt Páskándi Géza barátsága, rövid évfolyamtársi időnkön messze túl, nem utolsósorban a Korunkban találni ennek jelét. (Neki ugyancsak tartoznék önálló kötettel, de félek, ez már nem fog megszületni. Viszont a Fehér kakas,vörösbor egyik fejezetében biztosan jelen lesz.)

Az itthoni, erdélyi barátok népes táborát gyarapították a velem nagyjából azonos korú képzőművészek, mindenekelőtt a két grafikus, Deák Feri és Cseh Guszti, valamint a Szatmárról Németországba, illetve Szentendrére került Paulovics László. Sok kötetem köszönheti nekik a külső-belső szép format, vagy éppen a szöveggel rímelő képi megjelenítést. (Deákkal terveztük az Utazás a gyökerek körül 1972-es megjelenítését, Cseh Gusztáv 1979-ben készített kiváló rézkarcokat a Szárny és gyökérhez. Az idősebb festők közt szintén már-már baráti közelségben lehettem például Fülöp Antal Andorral, Balázs Péterrel, Györkös Mányi Alberttel, Nagy Alberttel – ez a Mikes utcai ház dicsőségét jelentő festményeken lemérhető. (Ha fellapozod a közelmúltban megjelent Hazatérő képek című kötetet, többet megtudhatsz erről az igazán népes baráti társaságról, akik a Korunk Galériában is gyakran találkoztak.) És akkor nem szóltam azokról a közeli barátokról, akiktől országhatár választott el, időnkénti találkozások, sűrű levelezés (postai és elektronikus) kötött és köt össze. A már nem élő irodalomtörténészek közül említem a népi oldalon Czine Mihályt és Kiss Ferencet, az urbánusok közül Sükösd Mihályt. A hovatovább két nyolcvanas barát: Pomogáts Béla Budapesten és Ilia Mihály Szegeden. És a nyolcvanan is túl a Kolozsvárt született Poszler György akadémikus, akinek rengeteget köszönhetek, többek közt az akadémiai tagságra jelölést. (És nem említettem a nálam jóval fiatalabbakat, az Ilia-tanítványokat, Csapody Miklóst és társait.) A hiányosan felsorolt nevek mögött arcok, fontos baráti beszélgetések, közös élmények élnek tovább – Angliától az Egyesült Államokig és Kínáig repítő utazásokhoz kapcsoltan.

 

K mint krónika

 

– Amiről nincs feljegyzés vagy megemlékezés, azt előbb-utóbb magával temeti a kortársak és utódok emlékezete. Avatott irodalomtörténészi kézzel és módszerrel írod sajátos krónikáidat. A már említetteken kívül most csak az egészen friss Domokos Géza kockázataicímű könyvedre, vagy a kecskeméti Forrásban megjelent, és általam frissen olvasott F – elszámoláscímű, műfajilag nehezen besorolható munkádra gondolok. Arról volna szó, amire én is gondolok?

– Igen, a nevekhez történetek, mondhatni: korszakok, legalábbis életem egyes mozzanatai kapcsolódnak. A már felsoroltakhoz társítható Domokos Géza. Amikor Csíkszeredában átvettem a megtisztelő Kriterion Koszorút (többek közt László Ferenc volt az elődeim között), akkor jutott először eszembe, hogy Gézának – és magamnak is – tartozom egy könyvvel, amelyben főként kiadói meg korai RMDSZ-éveinknek kell jelen lenniük. Már-már saját műfajomnak érzem és kifejezetten szeretem ezt a fajta múltidézést, a kritika és irodalomtörténet, illetve az esszé, a próza határán. Ezt a szándékot, felismerést a kötetek címe után tett magyarázatokban is érzékeltettem. A Lászlóffy Aladár életművére visszatekintve – Golyószórásban, repülőszőnyegen – műfaj-jelölésként írtam oda: Kettős portré(k) Lászlóffy Aladárral, a Domokos Géza kockázataihoz pedig hozzáillesztettem az Útjaink, arcaink ötven évéből talán kissé hivalkodó, ám igaz kijelentését. A kecskeméti Forrásban közölt, könyv terjedelmű F – elszámolás viszont más forma, én levélregénynek mondanám, mindenesetre ugyancsak kevert műfaj, de azt gondolom, szintén kortörténet. Erdélyi történet.

 

K mint közösség

 

– A helyes tudatformálás lehetőségéről és szükségességéről írni és értekezni: minden felelős értelmiségi szolgálati feladata. Hiszen megnyugtatni a szorongókat és kishitűeket, meggyőzni a fanatikusokat, és mindvégig hangsúlyozni a józan önértékelés fontosságát, higgadt bölcsességgel s ugyanakkor fiatalos optimizmussal viszonyulni például olyan jelenségekhez, mint a magyar–román viszony vagy a globalizáció problémái, mára már mindennapi feladat. Ahogyan a politikai, gazdasági és kulturális kihívások is. De így volt ez már az 1989 decembere utáni első napokban is, amikor az események örvényébe kerültél. A kolozsvári magyarság közösségi feladatai, ha rövid ideig is, de elszakítottak íróasztalodtól, és... De mindez nyilván nem lehetett volna lehetséges, ha nem áll mögötted is a család, mely ezúttal is minden közösség alapvető sejtje maradt. Polgári értékeket és mértékeket vállaló és ápoló családba születtél, magad is ilyen családot teremtettél, mely nemcsak háttér, bázis, erőd, de támasznak bizonyult irodalmi, képzőművészeti és közéleti tevékenységed során is. S ha most mégis arra kérdeznék rá, hogy mi mindent kaptál még családi kötelékben, mi az, amit kiemelnél?

– Az biztos, hogy a család volt az alap, és ez ma is viszonyítási pont számomra. Való igaz, hogy szüleimtől az egymásért érzett felelősséget, a közösségnek elkötelezettséget tanulhattam. A polgári biztonság csak részben adatott meg apámnak 1944 októbere után, annak ellenére, hogy dési otthonából, környezetéből és a budapesti Eötvös Kollégiumból egyfajta erős demokratikus gondolkodást hozott magával. Változott, nehéz anyagi körülmények közt, egy tanári fizetésből négyen nem könnyen éltünk, ezt többféle pótcselekvéssel, munkával (virágtermesztéssel, kiadói korrektúra vállalásával) kellett kiegészíteni. Feleségemmel, Kántor (Nagy) Erzsébettel és két fiunkkal új, önálló életünk kezdődött, ám hasonló felelősséggel egymás és közösségünk, nem utolsósorban barátaink iránt. Erzsikének köszönhetem, hogy a kényszerűnek vélt (tudott) megalkuvásokban nem mentem túl messzire – gondolom, ebben nem igazodtam én sem (mint ahogy ő éppen nem) a romániai magyar átlaghoz. És ugyancsak általa ismerhettem meg közelebbről más társadalmi rétegek, főként városszéli és falun élő emberek, nem csupán földművesek, hanem jellegzetesen falusi tanítók, tanárok életét, gondjait. Persze, később más tapasztalatok is rárakódtak ezekre az alapélményekre.

A Korunk-évek, évtizedek is hozzátartoznak a felelősség vállalásához. 1989 decemberének végén, a kilencvenesek elején megpróbálkozhattam, úgymond, politikusi funkciókban is gyakorolni ezt a közösségi felelősséget. Ennek része nyilván a magyar–román viszony. De ez ugyancsak külön könyv tárgya lehetne. (A pécsi Jelenkor és a Kriterion által 1993-ban közösen kiadott Függőhíd című kötetem ilyesmiket jár körbe.)

– Az 1989-es  történelmi sorsforduló után, a Hívó Szómegfogalmazása és aláírása, s közéleti vállalásaid során lettél a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács  alapító tagja és elnöke is. És a megyei RMDSZ alakuló ülésének szervezője és ügyvivő elnöke. S hogy mi lett az egykori lelkesedésből, hogyan végeztük el az akkori közelmúlt tisztázását, hogyan fogalmaztuk meg mindazt, ami nélkül minden kisebbségi sorsba jutott nemzetrész jövője és élete ma már elképzelhetetlen, azt az is jelezte, hogy viszonylag hamar kiléptél a politikai pástról. S most az érdemi magyarázat igénye nélkül, azt kérdezem, hogy szerinted az RMDSZ az lett, ami érdekvédelmi és közképviseleti kisebbségi szervezetként lehetett volna, vagy még lehet?

– Ebben az interjúkeretben aligha tudok válaszolni a kérdésre. Természetesen megvolt és megvan a magam kritikai véleménye, de ha az RMDSZ negyedszázados útját összemérem más romániai (magyar és román), illetve magyarországi pártokéval, egyből jobb véleményem lesz a mi RMDSZ-ünkről. A helyzetek és az emberek változnak, a karrierszempontok nyilván alaposan belejátszanak a politikába. Biztos, hogy már a kezdetben lehetett volna dolgokat jobban csinálni – az én kilépésem az országos vezetésből ezzel is összefüggött –, mégis, úgy vélem, nem volt hiábavaló, amit december 23-án például itt, Kolozsvárt elkezdtünk, és Bukarestben is többen helytálltak. Az úgymond ellentáborban én nem a másképp gondolkodást tartom elfogadhatatlannak, hanem a dilettantizmust.

– Később több szakmai és civil szervezet szervezését is kezdeményezted és megvalósítottad. Most csak a működő Korunk Baráti Társaságot, és a Kolozsvár Társaságot említeném. Alapvető érdekközösségi feladatok, kulturális és civil társadalmi célkitűzésekkel és megvalósításokkal. Hiszen ma már a Korunk sem jelenhetne meg rendszeresen, és a kolozsvári magyarságot érintő és érdeklő találkozások és előadásokra sem kerülhetne úgy sor, ahogy ez is rendszerességgel megtörténik, olykor még a politikai csatározásokba is beleszólva. Így bizonyítva kitartóan, hogy: „Kolozsvár az erdélyi, a romániai magyarság számára is föl nem adható város; aki Kolozsvárt feladja, az a jövőt adja fel, a gettósodás irányába elindult folyamatokat szolgálja, akarva-akaratlanul. (Jó volt hallani, hogy 2010 augusztusában felelős politikusok szájából hangzik el, a Kolozsvári Magyar Napokon, és éppen a magyar színház színpadáról, mikrofonba: igen, Kolozsvár Erdély fővárosaként meghatározó központunk, a Székelyföldnek is szüksége van rá, miképpen nekünk is a Székelyföldre)” – hogy téged idézzelek, hogy a reményedre is hivatkozzak. És arról is megkérdezzelek, Kolozsvár jövőjében, de Erdély jövőjében is hogyan bízol, nem feledkezve meg arról a demográfiai tényről sem, hogy az erdélyi magyarság lélekszáma – húsz év alatt – mintegy félmillióval csökkent?

– Világszerte beszélnek róla, próbálnak is tenni érte, hogy a pártok mellett a civil szervezetek súlyát növeljék az események pozitív alakításában. Reménytelen vállalkozás? A pártok pénzével szemben, az érdekösszefonódások vagy épp a gyűlöletkampányok korában? A folyamatos kísérletet nem szabad feladni. Sajnos, csak szűkebb körben tudunk hatni, valamit azonban csak-csak elérünk.

Bizalom a jövőben? Kolozsvár jövőjében? Erdély jövőjében?

A demográfiai arányok persze bántóan, már-már ijesztően változnak. Mégis azt hiszem, nem lehet, nem szabad mindig Trianont síratnunk, és nem próbálnunk az új helyzetben talpon maradni. Kolozsvár változik, de nem mindenben kárára. Csak két példát említek az utóbbi évekből, a Kolozsvári Magyar Napokat és a TIFF-et, a nemzetközi filmfesztivált (ahol mindig tartanak egy magyar napot is). Kolozsvár nemzetközi híre növekedőben van – és ez biztató, az itt élő magyarok számára is.

 

K mint kultúra

 

– Mint említettem már, polgári családban láttad meg a napvilágot. Édesapád is irodalmár, tollát forgató jónevű tanár, egyfajta kulturális örökségben és hangulatban telt el gyerekkorod, diákkorod. Szent-Györgyi Albert szerint is, az emberi élet meghatározója az első 6-7 év. Irodalmi, képzőművészeti és színházi élményeid, majd a Bolyai Egyetemen folytatott tanulmányaid és közösségi tapasztalataid birtokában, bizonyára meghatározó módon segítettek abban, hogy kultúremberi pályád olyan legyen, amilyennek valamikor elképzelted. A különböző kultúrák együttélésének – s Erdélyben ez rendkívül fontos – híve és tevékeny szorgalmazója voltál mindig. Milyennek és hogyan látod a sokszínű-nyelvű kultúrák esélyeit, elsősorban itt, Erdélyben, a XXI. században, de azután is?

– Kérdésed mindkét részére lényegében már feleltem. Hozzátenném: a soknyelvűség valószínűleg több, a kolozsváriak számára bizonyosan, mint a kétnyelvűség. Az angol nyelv térnyerése – ezt a TIFF-en is tapasztalni lehetett – kitágítja a világot számunkra, azzal is, hogy új embereket, szempontokat hoz be életünkbe. Csak közben ne adjuk fel anyanyelvünket, erdélyi hagyományainkat – önmagunkat.

 

K mint kortárs

 

– A XX. század irodalmi, közéleti kiválóságainak kortársa lenni, és így lépni át a XXI. századba, nemcsak emberi, de történelmi esély, és kiváló alkalom igaz emberré formálódásunkban és viselkedésünkben. És talán az élet jutalma is. Mint ahogy az is, hogy a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjának választottak, és nemrégen tartottad meg akadémiai székfoglalódat is. Megosztanád velünk, hogy milyen érzéssel és tartalommal tetted ezt?

– Váratlanul ért a felszólítás, hogy készítsem elő és adjam be tudományos munkásságom jegyzékét, mert a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjának jelöltek. (Magyarországon kívül élő nem „levelező” vagy „rendes” – csak külső tag lehet.) Nehéz munka volt megfelelni elektronikusan az előírtaknak, elvárásnak – valahogy túléltem. És egy évvel ezelőtt megszavazták tagságomat. Idén, 2014. április 14-én pedig megtarthattam Budapesten a székfoglalómat, Irodalom és politika 1968–1993. Domokos Géza és a Kriterion címmel. Sokan eljöttek, nem csupán rokonok, barátok, hanem akadémikusok, irodalmárok, történészek. Állítólag jó volt a visszhangja. Poszler György mondta bevezetésképpen a laudációt, visszatekintve az erdélyi művelődéstörténeti – történelmi múltra. Megtisztelő volt. És hogy mindez épp 2014-ben történt, pontosan száz évvel azután, hogy apám Pesten latin-görög-ókori történelem tárgyban doktorált, külön öröm volt számomra. Gondolom, a családnak is.

 

K mint keresztény

 

– Amit utolsó előtti kérdésemben nem kerülhetek meg. Ki hogyan éli életét és reméli jövőjét, az aszerint is történik, hogy – lelkiismereti szabadság címén – a hit, a vallás, Krisztus példája vagy a Biblia mit jelentett-jelent életében. S mert születésünk és halálunk is mindig a más élménye, s csak közöttük eltelő életünk a mi élményünk, te mit gondolsz az említettekről 77 év után? Amikor már saját emberi tapasztalataiddal és megpróbáltatásaiddal, s magaddal vethetsz számot?

– Boldogok, akik hisznek – mondja a Biblia. Nekem még jutott a református nevelésből, a vasárnapi iskolában, a Református Kollégiumban az első gimnáziumi osztályban (László Dezső, Feri barátom apja volt a vallástanárunk), sőt egyes iskolatársaink és a pionír-instruktor (későbbi Napsugár-főszerkesztő) rosszallása ellenére a Farkas utcai templomban konfirmáltunk, elég sokan az osztályból. Ezt a kezdetet nem tudom hasonló folytatással igazolni. Ahogy telnek az évek, kötelezően gondol az ember arra, hogy milyen jó lehet a mélyen hívőknek, azoknak különösen, akik számítanak az eltávozott szeretteikkel történő későbbi találkozásra.

 

K mint kötődés

 

– Kötés vagy kötődés, mint hűség, egyaránt egy emberi élet kitüntetése. Ha az egy föl nem adható várost, föl nem adható folyóiratot, vagy föl nem adható, igaz emberi életet kapcsol egy közösségi sorshoz, múltban és jelenben egyaránt. Mit remélsz még a jövőtől, az említettek értelmében és fényében?

– A jövő reményét itt, ezen a földön, még nem adom fel. Fiaim, négy unokám jelentik a családi folytatást. Remélem, Kolozsvártól továbbra sem szakadnak el véglegesen, sőt a Mikes Kelemen utcai ház, az itt összegyűlt kulturális, irodalmi, művészeti értékek megőrzésében is szeretnék bízni. Egyelőre dolgozom, folyamatosan, vannak készülő könyveim, és úgy látom, hogy még a Korunknak is szüksége van rám.

Időnként szétnézek, és látok igazán fiatalos nyolcvanasokat. Sajnálom, hogy a teniszpartnerek eltávoztak vagy kidőltek, de ha ritkán is, a család fiatalabb, teniszezni tudóival még felállok a pályára, igyekszem eltalálni a labdát. Az íróasztal mellett ez persze jobban sikerül. Remélem, egy darabig így lesz!




.: tartalomjegyzék