Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - November
Vári Attila

Fénylő magnóliák

Zoltán az ablaknál állt. A semmibe bámult volna, ha az olvadás és a köd valószerűtlen látványa nem köti le egy pillanatra a figyelmét. Elfolyósodott cukormázként, petyhüdten lógott a vastag ágakról a jeges hó maradványa és ezt a fehérségbe fehérrel festett csendéletet az ágak fekete-barnasága életszerűvé tette ugyan, de még így is hihetetlenül természetfeletti volt. Olyannak látta az ablak négyszögét, mintha egy teljesen teleírt levélpapíron arab, esetleg héber gyorsírás- jelekkel üzentek volna neki valamit. Mintha az eltűnőben levő télbe lett volna zárva az a titok, amelyet éppen megfejteni készült.

Napok óta gyötörte valami, amit meghatározni nem tudott, de ami úgy motoszkált az agyában, mint a félig és csak ritmusukban létező szavak, amelyeknek ismeri értelmét, tudja a helyét is egy befejezetlen mondatban, de nem állnak össze a lebegő hangok értelmes fogalommá.

Végzettségét tekintve régész volt és csak későn, szinte nyugdíjazása előtt váltott át a gyakorlatból az elméletre. Történész professzor lett, de hajdani terepmunkái alatt hozzászokott, hogy rétegről rétegre haladva vizsgáljon egy-egy feltételezést, hogy annak bizonyítását vagy éppen ellenkezőjét mondja ki, ha a kutatóárkokban nem találtak semmit.

Voltak módszerei arra is, hogy önmagába mélyedve keresse az ilyen megfoghatatlan érzések tárgyiasítását, de nem sietett. Magányossága kihozta belőle a fizikai önsanyargatás mellett a szellemit is. Az öregkori elbutulástól való félelmét egyre mélyítette önmagában, ha valami nem jutott azonnal az eszébe, és ez most pontosan ilyen alkalom volt. Szellemi torna helyett önkínzás felsőfokon.

Dolgozószobájának falai tele voltak ragasztva latin félmondatokkal, héber írással lejegyzett nevekkel, magyar forrásművek oldalszámaira figyelmeztető színes cédulákkal. A római provincia, Pannónia zsidó emlékeit kutatta valaha, könyvet szeretett volna írni a témáról, de rá kellett jönnie, hogy nem megy már ez a munka. És meg is zavarta valami. Amiről azt hitte, hogy egyszerű díszítés, arról egyiptológus kollégája kiderítette, hogy valójában hieroglifa, s egybevetve a megfejtéseket, arra a következtetésre jutottak, hogy észak-egyiptomiak és zsidó telepesek lakhatták a falusias települést a római korban.

– Persze, miért ne. A nyolcadik Auguszta légió sem csupa igazi rómaiakból állt. Voltak benne kisázsiaiak, észak-afrikaiak, aztán, ha leszereltek, a veteránok itt kaptak birtokot – gondolta.

Alig írt le egy-egy héber szót, már kételkedett is az értelmében, újra és újra visszakereste a szótárakban, aztán egy reggel arra ébredt, hogy már nem is érdekli a munka.

Biztos volt benne, hogy a múltjával van kapcsolatban az a kínzó kuszaság, amely napok óta gyötörte, de a cédulákra följegyezve nem talált semmit, ami megnyugvást hozhatott volna számára.

Talán valami ifjúkori, de elfojtott élmény lehet, valami olyasmi, ami akkor lényeges volt, de utolérték és el is hagyták fontosabb benyomások.

Talán egy új szerelem, de az is lehet, hogy éppen valaki halála?

Remélte, hogy fölsejlik ebben az önkínzásban legalább a dolog hangulata… Talán nem is dolgot, az is lehet, hogy csupán egy fogalmat keres, ami elindíthatja gondolatai mókuskerekét, mert ha semmi mást nem is akart, de végig szerette volna élni ennek az elképzelhetetlenül fárasztó érzésnek a végső megoldását.

Megpróbálta, akár egy figyelmetlen mozigépész, akinek vetítés közben, tekercselés helyett kupacba hull a földre a filmje, visszacsévélni a napját, hogy az elejére jusson, hogy rájöhessen, mi is foglalkoztatta akkor, amikor elhatalmasodott benne ez a megfoghatatlan érzés, ragaccsá kenődött hangulat.

Igen, arra gondolt a reggeli kávé mellett, hogy az idő múlásának szubjektív mérése lehetetlen, pedig biztos volt benne, hogy gyermekkorában hosszabbak voltak a nyarak, s karácsonytól karácsonyig is sokkal véget nem érőbbnek tűnt az az egy év, mint most, az öregedés reménytelenségével küzdve.

Voltak máskor is, ehhez a mostanihoz hasonló szellem-gondolatai, amelyek nem akartak testet ölteni, ilyenkor szinte mindig segített, ha lapozgatni kezdte valamelyik szótárát, mert egyszerre csak, és nem is mindig az éppen kinyitott betűnél, eszébe jutott a szó, a szóból pedig az, amit ki szeretett volna beszélni magából, ha lett volna, akivel.

De tudta, most a szótár nem segíthet, s mint valami szemtelen legyet kergette a zenei frázisként mindent elnyomó idegen szót, ami úgy zümmögött agyában, hogy nem engedte közel a vágyott, de láthatatlanságba burkolt valósághoz.

Ofiloza, ismételgette, de biztos volt benne, hogy ennek a szónak nincs köze a kimondhatatlanhoz, sejtelme sem volt arról, hogy ez vajon egy amazóniai lány neve, egy ógörög városé, esetleg valami szörnyű betegségé? És képet is látott a szóhoz. Valami tenger-kékes hullámzást, amelyben, mint csak a mikroszkóp alatt láthatóvá tett hernyóformájú véglények, sűrűn, szárny-szárnyat érve, lábatlan madarak köröztek.    

A könyvespolc előtt állt. Ujjai, mintha zongorázna, végigpötyögtették a könyvek bordáit. Önkéntelenül nézett le a földre, úgy érezte, hogy rálépett valamire, s akkor meglátta a szemcseppes üvegcse kék dobozát, rajta a felirattal: ophylosa. Hát persze, gondolta, innen a kísértő látvány. Reggelenként, amikor az olvasástól, a számítógép képernyőjétől dörzspapírként szúrtak szemhéjai, ilyenkor, csepegtetés közben szokta látni azokat az amőba jellegű madarakat. 

Nem nyugodott meg attól, hogy egy rejtéllyel kevesebb a megoldandó, s a könyvespolc alsó fiókjából kivette azt a kartondobozt, amelyben többnyire fényképeket, régi leveleket őrzött, mert mint alvajárót a tehetetlenség, most őt is valami ismeretlen mágnesesség indította a doboz felé.

Tudta, hogy a tetején, rendszertelenül ugyan, de csakis az újabb dolgai lehetnek, s kiborította a rengeteg papírt a szőnyegre, hogy a régebbiekkel kezdhesse a megfoghatatlan szó (hangulat, érzés?) forrásának keresését. Régész volt az ilyen keresésekben is, hiszen közelebb álltak hozzá az ókor tárgyai, történései, mint az eseménytelenül telő tegnapok.

Egy megsárgult, nagyméretű borítékban fényképek voltak abból az időből, amikor nagyon fiatalon még azt hitte, hogy ha rajzolni nem is tud, de a fényképezőgép lencséje hozzásegíti ahhoz, hogy a láttatott tárgyak hamis-perspektívájának segítségével, a teret utánozó síkban rögzítve, elmondhassa gondolatait a világról.

Ismeretlen eredetű gépalkatrészek, nevesincs tárgyak kifényelt vagy éppen árnyékolt, valaha divatos, absztrakt fényképei között keresgélve megakadt a szeme valamin, amire emlékezett ugyan, de nagyon-nagyon mélyre áshatta magába, mint egy nem kívánt relikviát, mintha azt akarta volna, hogy soha ne gondolhasson rá. A látvány miatt hirtelen felvillanó hajdani képsorok tették talán, de sokkal nagyobbnak képzelte, emlékezetének furcsa játéka volt, hogy azt hitte, hogy az egész alakos kép méretesebb kellene, hogy legyen, valós, 1/1-es léptékű, akkora, mint Júlia volt a valóságban.

Levelezőlap nagyságú fotót tartott a kezében, amin bárányfelhők között, két karját feje mögött keresztbe téve, meztelenül állt Júlia. Látni lehetett a bikini nyomát az ellazult testen, és mintha lebegett volna a felhőkben, elomló volt és érzékien felajánlkozó. A fények és árnyékok úgy oszlottak el a bőrön, hogy minden dudor, mélyedés, halom és árkocska élesen kirajzolódott rajta. Szinte élőként domborodott ki a fényképről, valósnak tűnt és kívánatosnak az akt. Felülnézetből készült a kép, csalóka volt, mintha homloksíkban látná az ember a felhők között fekvő testet.

Nézte és az illatot is fel tudta idézni. Emlékezett, hogy egészen kora hajnaltól szedte a bodza ernyős virágait, hogy betakarja vele, mint eget a felhők, az erdei tisztás lejtősebb oldalát. Azt a részét, ahol majd a délutáni súroló fényben, fentről lefelé fényképezve egy kiálló ágról, az égbe, a bárányfelhők közé küldheti a bodza-vánkoson elnyújtózó Júliát, élete első nagy szerelmét.

Érezte az óaranyszínű hajat, ahogy csókolózás közben sátorként terül mindkettőjükre. Talán olvasta valahol vagy maga találta ki, de úgy emlékezett, hogy azt mondta Júliának:

– Nem az árnyalata, nem is az íze miatt, de a bőröd olyan, mint a hársvirág méze.    

A kép azokban a napokban készült, amikor a lány éppen indulni készült, hogy soha se térjen vissza abból a júdeai tengerparti kisvárosból, ahol új életet kezdett a családja és ahol, ahogy mondta, alakoskodás nélkül vállalhatja önmagát.

– Ott senki sem fog csodálkozni azon, hogy Támárnak hívnak, nem fog zsidózni senki, beleolvadhatok a tömegbe, ha éppen akarom – mondta, de valahányszor magyarázni kezdte, hogy miért is akarnak kivándorolni, mindig mentegetőzött is. – Persze, ha mindenki olyan lenne, mint te…

Nem azért nevezte Júliának, mintha zavarta volna a héber név, de első találkozásukkor, a kihalt iskolafolyosón, amikor éppen megfogta a lány kezét, ez még az érettségi vizsgák napjaiban történt, amikor egymásba kapaszkodott a szemük is, az egyik osztályteremből azt hallhatták, amint valaki egy verset szaval: „Szerelmedben meggyúlt szívem,/ Csak tégedet óhajt lelkem,/ Én szívem, lelkem, szerelmem,/ Idvez légy, én fejedelmem./ Júliámra hogy találék, /Örömömben így köszönék,/ Térdet-fejet neki hajték,/ Kin ő csak elmosolyodék.”

Júlia két évvel volt idősebb, nosztalgiázni tért be az iskolába, azt mondta, nem volt szándékában, hogy találkozzon volt tanáraival, csak azt a semmivel össze nem téveszthető szagot akarta még egyszer érezni. Az iskolai folyosó szagát.

Titkos név volt a Júlia. Nem úgy becézte, ahogy mások tették volna és tették is a lányokkal. Közönségesnek érezte, ha azt hallotta, hogy husikámnak, picinyemnek, életemnek szólítják szerelmüket a fiúk. Támár a Júliája volt, Júliámnak szólította és eredetileg virágszirommal fedte volna be a teret, de már csak a bodza virágzott és ezért, hogy a kézenfekvőt választotta, csalónak is érezte magát. Olyannak, aki olcsó pótlékkal helyettesíti azt, amit Júlia megérdemelt volna: a szűz hó vakító fehérségét, a jázminsziromból vetett nászi ágyat.

Úgy váltak el, hogy Júlia nem volt biztos abban, hogy terhes-e, vagy sem. Egyetlen nyár volt a közös életük. Vagy táncoltak, vagy szeretkeztek, és nagy ritkán énekelt is a lány, gitáron kísérve magát. A hangja olyan tiszta volt, hogy még most is arra gondolt a férfi, hogy valaha az első hangszereket azért találhatták fel, mert az ilyen csodálatos, éteri hangokat valahogy utánozni szerették volna az emberek. Egész napokra ágyban maradtak, és a szünetekben mindig azt kérte-követelte Júlia, hogy meséljen neki, hogy találjanak ki együtt történeteket.

– Nálad tótágast áll a világ. Mindent a feje tetejére tudsz állítani – mondta.

Kiszámolt a lánynak olyanokat, hogy ha Rómeó Júliája még tizennégy éves sem volt, akkor az anyja talán huszonnyolc lehetett.

– Ez azt jelenti, hogy a dajka sem lehetett öregasszony, ha szoptatta, s akkor talán másként is történtek a dolgok. A dajka és Lőrinc páter biztosan szeretők voltak, és mint valami kerítők, összehozták az ellenséges családok gyermekeit, mert békét szerettek volna Veronában.

Játék volt, de mindketten úgy érezték, hogy abban a jövő nélkülinek született szerelemben csak akkor van értelmük érzelmeiknek, ha a körülöttük lévő világ történéseit is abszurddá fordítják.

A fényképet nézegetve eszébe jutott, hogy azokban a napokban Júlia szülei vízumokért, hivatalos iratokért napokra a fővárosba utaztak, s ők a majdnem kiürített házban végre igazi ágyba bújhattak. Akkor, azon a napon nem a nevén szólította a lány.

– József – mondta. Nem azt, hogy Józsi, Jóska. – József vagy és én Putifárné. – Aztán magyarázni akarta, hogy mi ez a hasonlat, hogy még mire gondol, mert nem is csak a korkülönbségre, de belealudtak, s másnap már eszébe sem jutott, hogy értelmezze ezt a hasonlatot.

Sokkal később, már az egyetemen, Júlia miatt kezdett héberül tanulni, hogy aztán szinte észrevétlenül legyen munkásságának legfontosabb része a Duna-menti római telepeken kiásott ókori zsidó emlékek tanulmányozása. Összebarátkozott a rabbiképző egyik tanárával, aki előbb csak csodálkozott a „nyakas kálvinista”, mert így nevezte, kitartásán, aki a diploma megszerzésekor nemcsak írt és olvasott, de már jól is beszélt héberül.

A fényképet nézte, aztán félretolta a dobozt, mert biztos volt abban, hogy megtalálta azt, ami napok óta gyötörte. Az ablakhoz lépett, hogy láthassa a fehérségnek fehérrel kevert csodáját.

Eltűnt a köd, nyoma sem volt a télnek, úgy érezte, hogy az üvegen keresztül is perzseli bőrét a homokvihart kavaró sivatagi szél forrósága a júdeai olajfa alatt, ahová bemenekült. Sejtette mindig, hogy egyszer útra kel Júliát keresve, de nem tudhatta előre, hogy éppen itt és éppen most történik vele az, hogy odacsöppen, ahol annak a hajdani lánynak is lennie kell.

Látta és érezte is, hogy különleges ez a pillanat, hogy valószerűtlenül valós, mert minden, ami most történik, az Júdeában történik vele, valamikor nagyon-nagyon régen.

Annak az évnek a kezdetén véreső esett, vörösre festve a satnya cserjéket, a száradó ruhákat, s hogy mindez még ijesztőbb legyen, amikor azt hitték, hogy a zivatarral együtt jég is érkezett, békák, halak hulltak alá az égből.

József apja, Jákob rossz előjelnek tartotta, s gondolataiba mélyedve azon töprengett, hogy milyen Istennek nem tetsző dolgot követhetett el háza népe az elmúlt esztendőben, amelynek következményeit, az érte járó büntetés súlyát majd az új esztendőben is fogja érezni a család, de végigsorolva a törvényeket, nem talált olyasmit, amiért lakolniuk kellene.

Nem volt szaporulat a nyájakban és mások is azt mesélték, amit ő maga is tapasztalt, hogy a kosok és bakkecskék egymással akartak üzekedni, s a két szemével látta, hogy Ráhel kedvenc kakasa, mintha tyúk lenne, egész nap kotolt, nem akart moccanni sem, s egy tojás formájú követ igazgatott maga alatt.

Le is hűlt az idő az ünnep kezdetére, s tudta, hogy a megtérés tíz napjának nevezett időszakra már nem is jön vissza a tikkasztó meleg. Remélte, hamarosan hazatérnek fiai is.

– Talán majd jóm kippur után, vagy magára a hosszúnapra, a szombatok szombatjára hazatérnek, hogy együtt imádkozhassanak velünk – mondta ki hangosan.

Rosszul kezdődött ez a másik éppen elmenő, az óév is, s rosszul is folytatódott. Elapadtak a kutak, portyázó sivatagi törzsek rabolták végig a zsidók tanyáit. Elvitték mindenki gabonáját, pedig a termés amúgy is gyenge volt, még a vetőmagot is alig hozta vissza, úgyhogy az emberek, mintha csupa zarándok élt volna Galileában, Szamáriában és Júdeában, szinte karavánná állva össze, Jaffa kikötője felé vették az útjukat.

Az egyiptomi gabonakereskedők ki sem rakodtak, a hajóikból árulták a kölest és az árpát, de nem tartott sokáig a készletük. A korábban érkezők egész rakományokat vettek meg, aztán a parton jókora felárral adtak túl rajta, de Jákob még a gályáról tudott vásárolni, s mindannyian a zsákok súlya alatt görnyedezve cipekedtek a pallón, hogy aztán a parton szétmérjék a szamarakra, mert állataik nem bírtak volna annyit vinni a hazáig tartó hosszú úton, mint amennyit zsákjaikba mérettek fiaival a hajón.

Tavaly a fiaival mehetett, de most magára maradt asszonyaival, s közülük is csak a legfiatalabbal, Ráhellel vállalhatta volna az utazást, mert a fiúk legelőt keresve, talán Gileád hegyeinél is messzibb merészkedtek, s az aratás óta nem hallott róluk hírt.

A vándorok, akik megálltak pihenni a sátránál, csak Szilpa és Bilha, Jákob másik két feleségének fiait látták elmondásuk szerint, de őket is külön-külön.

Jákob fia, József, nagyon messze, egy kiszáradt kút alján gubbasztott, s még pisszeni sem mert. Nemcsak testvéreitől rettegett, akik a káván ülve, lábukat a sötétségbe lógatva azon tanakodtak, hogy nem elég mély ez a lyuk, aztán meg erre is tévedhet valaki, aki kimentené, ezért valamilyen más módszerre lenne szükség, hogy eltegyék láb alól féltestvérüket, Ráhel fiát, Jákob kedvencét.

Rettegett attól is, amire még képesek lennének, hisz látta őket, hogy a veszett embert hátulról leütötték, s még élt a szerencsétlen, amikor rádobták összekötött lábú beteg juhaival együtt a kopasz tamariszkusz-fákból összehordott máglyára.

József azt hitte, hogy ki tudna mászni onnan, ha leoldhatná a szíjakat, amivel megkötözték, aztán ha magára hagynák végre hóhérai, meg is próbálhatná. Félt, mert emlékezett arra is, hogy mielőtt bedobták volna a kútba, délutáni alvásához készült éppen, néhány fűcsomóval a feje alatt, s ahogy az égre nézett, meglátta a hegyek felől lassan mozgó, feléje tartó fekete felhőket, s egészen távoli mennydörgésfélét is hallott talán.

Emlékezett egy napkeleti vándorpap mondására, aki szerint, ha ilyenkor Libanon hegyei fölött beborul az ég, akkor negyven napig meg sem áll az eső, mint abban a messzi Bengáliában, ahol az imádkozást és szemfényvesztést is tanulta valaha az a kánaáni prédikátor.

A kút alján, s fennebb is olyan simára kopottak voltak a kövek, hogy József tudta, hogy nem a kút száján keresztül telik fel a vizesgödör az esőtől, hanem a távolban kéklő hegyekben eredő búvópatakok okozzák majd a halálát, még mielőtt itt a sivatag szélén esni kezdene, és ha nem sikerül idejében kimásznia, a hirtelen betörő áradat örvényei ellen nem tud majd semmit sem tenni. A víz ereje halálra zúzná, péppé őrölné a köveken, mielőtt még megfulladhatna.

Rettegett a víztől, rettegett a tűztől, de legjobban testvéreitől félt, akik apjuk házában mézes-mázosan viselkedtek a kedvenccel, de valahányszor magukra maradtak, mindig bosszantották, s ha tehették, mert nem látta őket senki, verték, kínozták kedvük szerint.

Testvérei is látták, hogy messze, a viharzó porfelhő mögött valódi toronyfelhők ágaskodnak, s mert tudták, hogy majd a láthatatlan vízerek miatt, amelyek tompa moraját meg fogják hallani a pásztorok is, idetévedhetnek a láthatáron teheneket, kecskéket legeltető filiszteusok, féltek, hogy még a végén kimentené valamelyik csordás Józsefet.

Talán ezért jutottak más gondolatra.

 – A napokban találkoztam azzal az egyiptomi testőrparancsnokkal, Putifárral, aki a fiúkat szereti, s aki az ide, a mi Júdeánkba szökött ébenfekete rabszolga szeretőjét kereste minálunk. Negyed talentum ezüstöt ígért, ha odaadom neki magamat, s mert nemet mondtam, aztán mind Józsefről faggatott. „Hé, te legény, hol van az a szép farú testvéred”, kérdezte.

– Gazdag nagyon az a szodomita, egy galileai fiúért, akinek a súlya éppen egy talentum arany volt, két talentum ezüstöt adott – tódított egyet a második.

– Szép summát kereshetnénk Józsefen, kár lenne itt hagyni a kútban – hagyta rá a nagydarab hájas óriás.

Csend lett odafent, s József tudta, hogy ezek szamaraik hátán elindultak, megvalósítani az üzletet, mert Putifár tegnap óta nem juthatott messzire. Szokásához híven, bizonyára most is a Hetek Forrásának is nevezett helyen, Berseba városának szélén ütött tanyát, s onnan küldte szét a testőröket, hogy megtalálják a szökött núbiai fiút, a legutóbb beszerzett ágyasát.

Még nád-hajót is vittek magukkal a keresésre, hátha át kell keljenek a Holt-tengeren a szökevény miatt, hallhatta József a testvéreitől.

Megpróbált kimászni, de a szíjaktól, amivel csuklóját, bokáját összekötötték, erőtlen és zsibbadt volt karja, lába, s a szűk helyen moccanni sem tudott, hogy egy éles kőhöz dörzsölve, szétvághassa a béklyóit.

Tudta, hogy szamárháton legalább másfél nap az út Bersebáig, de visszafelé az egyiptomiak gyors harci tevéiken fél nap alatt tehetik meg hozzá, a kútig az utat. Két napra számított, s a kínzó szomjúság, s a gyomrát nyílhegyekkel szurkáló éhség miatt aludni sem bírt, s az ájulás és ébrenlét határán, amikor a rettegett Putifárra gondolt volna, elkalandoztak a bekövetkező vásártól való félelmében a gondolatai, s arról képzelgett, hogy az öreg olajfa odvából kiszedi a mézet, pedig azt anyja, Ráhel, soha nem engedte neki. Tiltás alatt állt a vadméz, a frissen szedett datolya leve, s azt sem engedték neki, hogy szüret után a még forrásban lévő borból annyit igyon, amennyit szeretett volna.

Tele volt tiltásokkal az élete, s Jákob, aki minden szeretetét Józsefre tartogatta, tanmesékkel vezette rá a törvények értelmére, arra az ős-tudásra, amely nélkülözhetetlen volt földművesnek, pásztornak egyaránt, ha élni akart Kánaán termékeny földjén túl a sivatag gyér bokrai, s Júdea hamar elszáradó fűcsomói között.

– Nézd fiam, a méh rászáll a mézre, falatozik belőle, aztán tovább repül. A torkoskodó légy még jól sem lakhat, máris beleragad, s beledöglik a jólétbe – mondta, hogy az élet rejtélyes történéseit megértesse fiával.

Most mégis a mézre gondolt, de nem az íze miatt, hanem a színe, az óarany színe miatt, amely pontosan olyan volt, mint az itatóknál meztelenül lubickoló fiatal lányok bőre, akik a tavaszi bő esőzések idején ficánkolva úsztak a forrás alatt tóvá dagadó vízben. De nem úgy szerette nézni őket, mint Jaffa mellett a Rakon patakig beúszó barátfókákat. Azokat a szelíd, embernél hatalmasabb óriásokat, amelyek elefánt lomhasággal tébláboltak a sekély vízben, hogy aztán egy láthatatlan jelre gyorsabban, mint a sokevezős halászcsónakok, rávessék magukat az öbölbe tévedt halrajokra.

Lázálmában minden összekavarodott. Nem is a méztől óvta Ráhel, ahhoz amúgy is csak apjának, Jákobnak volt mersze, hogy nedvességtől éppen csak senyvedő, sűrű füstöt eregető fűcsomójának védelme alatt kifossza a vadméhek odúját, hogy viaszt szerezhessen a szombatra, a szentgyertya öntéséhez.

Józsefet a vándorló törzsek gyermekeitől, szégyen nélkül meztelenkedő szamáriai és galileai gyermeklányok látványától óvta, mert észrevette, hogy fia ágyékán ilyenkor árulkodón kidudorodik a ruha, s rajtakapta azon, hogy guggolva, a testét fedő gyapjúlepel alá nyúlva, dörgöli magát.

– Vigyázz József, mert jön az ünnep előtti napon Jób, a metsző, s kivágattatom vele a kicsidet, hogy csak egy olyan vágásod maradjon, mint a lányoknak – mondta Ráhel.

Ezekre gondolt, s nem mert fölfelé nézni a kútból, mert a fény elvakította, s a vörösen táncoló karikák elnyomták a mézben lubickoló lányok látványát, s lehűtötték gerjedelmét is, ami ebben a nyomorú helyzetben is utolérte, ha a mézszínű testű lányokra gondolt.

József szűz volt, de a szabadszájú szamaritánus gyermekektől, a hitben tévelygőnek tartott, s tényleg mosdatlan szennyes szavakat használó galileai sihederektől hallott egyet, s mást a szodómiáról, az egymást csutakoló férfiakról, ahogy ezek nevezték a közösülést.

 – Inkább egy jerkével vagy tinóval csinálnám, mintsem, hogy odadugjam egy férfinak a szeles lyukamat, hogy megcsutakoljon – mondta egy galileai, s kiköpött.

József már szinte kinőtt a kamaszkorból, de sok mindent nem értett a férfi–nő kapcsolatából, s mert izgalomba hozták a meztelen lányok, nem szégyent, inkább bűntudatot érzett azért, hogy olyasmi motoszkál az agyában, amit anyja, aki nagyon vallásos volt, bizonyára főbenjáró bűnnek tartana, így aztán a méztestű lányok is képzelgésének peremére, szeme sarkába kerültek, mint a tiltott éretlen gyümölcsök, melyekre rá sem mert nézni. Megpróbált úgy tenni, mintha nem érdekelte volna soha, mi több, nem is izgatná fel a látványuk.

Putifárról pontosan tudta, hogy miféle szerzet. Hallott róla a nagyobb fiúktól. Rettegett a gondolattól, hogy vele is azt teszi, bár el sem tudta képzelni, hogy miként csinálják a szodomiták.

Fehér gyolcs tunikafélét viselt a testőrparancsnok, ha a fáraót kísérte Kánaánba az embereivel, s olyankor is, ha csak a vadászszenvedélye hozta Júdeába, s a virágokkal illatosított olajoktól, amelyekkel tetőtől talpig bekenette magát a főtestőr, olyan szaga volt, mint egy esküvői sátornak.

Erre a szagfelhőre ébredt, nem sejtve azt sem, hogy órák, esetleg már napok teltek el, s éppen csak tudatosodott benne, hogy még él, nem a kútban van, s a beszédből kellett rájönnie, hogy fölötte az áráról alkudoznak. Hangosak voltak, egymás szavába vágva bizonygatták igazukat, égre-földre esküdöztek, mert a fáraó testőrparancsnoka sokallta a testvérek által eszméletlenül magasan tartott tarifát.

– Hogy képzeled, te hiénaszuka ivadéka? Egy zsidó talentum? Hiszen az ezüstben súlyosabb, mint ez az emberroncs a lábamnál a földön.  Megbolondította a ti agyatokat az aranyborjú, úgy hallom, hogy az tizenegy ezüst talentumot érő aranyból készült, s éppen tizenegy ember kell hozzá, hogy megemeljék. Mi egyiptomiak amúgy sem talentumban számolunk, mi debent mondunk, amiből ezer és még száz kellene, hogy kitegyen egy jeruzsálemi talentumot. Megértetted a különbséget, te pénzváltó-agyú, kufárnak született csaló?! Huszonöt egyiptomi debent adok érte, az éppen húsz bárány ára – mondta, de a testvérek kórusban tiltakoztak.

– Hallottuk, hogy egy galileai fiút két zsidó talentumon vettél. Az pedig éppen kétezer és háromszázhúsz egyiptomi deben – mondta a nagyobbik, az ég felé rázva öklét, aztán botjával a homokba rajzolt jeleken mutatta számítása pontosságát.

Putifár íróvesszőt szedett elő, de aztán nem találta a hozzávalókat, s József nagyobbik testvérének kezéből kikapva a botot, dühös káromkodások közepette, nagy ákombákomokkal írni kezdett ő is a porba, s fisztulás, kényeskedő hangján szinte visította.

– Ki látott egyben két talentum ezüstöt közületek? Ki?

A testvérek hol jeruzsálemi arany talentumot, hol pedig gázai ezüstöt mondtak, nem azért, hogy bőszítsék az egyiptomit, de mert nem láthattak soha együtt akkora tömegű aranyat, ezüstöt, és nem is voltak tisztában a pénzek értékével. Mert ha kereskedtek is, kecskékben, juhokban határozták meg a széna, a sajt, a cserzett bőr árát, s még az öntözéshez használt víz köb-lábát is, időjárástól függően, fél mérő, egy mérő árpán vették a kutak, források jogos tulajdonosaitól.  

A deben pedig csak akkora ezüst lapocska volt, amelynek vastagsága megegyezett a fáraó hüvelykujjáról vágott körmével, kiterjedése pedig éppen a fáraó tenyerének méretével volt azonos. 

– Rablók, egy zsidó talentum árából ötvenkétszer több juhot vennétek éppen, mint az a húsz, amennyit én mondok. Több szász vagy ezer állatot akartok? Még ha adnám is, nem lenne, ahol legeltessétek azt a hatalmas nyájat. Ennyi állatért megtámadnának az asszírok, a babilóniaiak, még a hettiták is elindulnának a toroszi hegyekből ellenetek.

– Ötven deben – mondta ki habozva az árat az öregebbik. – Negyven jerke.

– Azt sem tudom, hogy megfelel-e, hogy tudom-e használni? – sipítozta Putifár, de látszott az arcán, hogy gondolkodóba sem esett az ajánlat hallatán. Aztán, mint aki megkötöttnek tekinti a vásárt, rájuk kérdezett.

– Ha te sarut vennél, zsidó, vagy főzőedényt, felpróbálnád, kipróbálnád ugye? Azt akarnád, hogy ne nyomjon a talpa, ne csurogjon a tűzbe a húsnak a leve.

– Hát próbáld ki – mondták szinte egyszerre a testvérek, aztán az öregebbik, mint aki meggondolta magát, még hozzátette:

– Öt debent fizetsz a próbáért, s még ötvenet, ha elviszed…

Putifár beleegyezően legyintett, jól tudta, hogy nem fog semmit fizetni, erőszakkal szokta elvinni a fiúkat, s éppen csak azért alkudozott, mert élvezte a zsidók hangoskodását.

József meztelenül feküdt az egymást túlkiabálók lábainál, hányingere volt az éhségtől és a szomjúságtól, s már nyöszörögni sem volt ereje. Tudta, hogy sorsa beteljesedik, hogy hiába rúgkapálna, mert Putifár emberei, a jó étkeken, a birkózáson és kőhajító versenyeken dagadó izmúvá tenyésztett testőrök lefognák, s tiltakozás helyett csak annyit tudott kiszáradt torkából kipréselni, hogy:

– Vizet… vizet.

Hirtelen csapott le a kút környékére a homokvihar, s Putifár néhány testőrt hátrahagyva már éppen menekült, de parancsba adta, hogy adjanak Józsefre valami rongyot, aztán induljanak vele Egyiptom felé.

– A következő újholdig hazaérjetek vele – hagyatkozott, mielőtt elnyelte volna a por.

Látta a port, de inkább a ködöt látta, tudta, hogy valamiért belekeveredett a történetbe, hogy ő, Zoltán valamiért Józseffé vált ténylegesen és találkoznia kell Putifárnéval, aki talán éppen olyan kívánatos most is, mint amilyen abban a bodza-felhőben fekve, azon a hajdani fényképen volt.

Elindult napjai sivár kősivatagán átgázolva, minden más emlékét kényszerű útja szélére lökve, megkeresni azt a „hátha gyermeket”, akit a „terhes, nem terhes” kérdőjelével ráakasztott Júlia az utolsó napon.

A polcról leemelt egy, az ókor művészetről szóló kötetet. A képeket nézte, zsidó és egyiptomi műkincsek fotóit. Az ablakra pillantott, a közeledő este fagyot hozott, az ablaküvegen, mintha pálmaágak lettek volna, hosszanti jégvirág-sorok hajoltak szerteszét. Zöldnek látta a leveleket, és a kékülő ködben felderengett a Nílus szinte mozdulatlan tükre is.  

Putifár háza közvetlenül a fáraó palotája mellé épült, közel a folyóhoz, narancsliget közepén állt, s hosszú, egymásból nyíló, de a kert felől is külön ajtó révén megközelíthető szobák sorozata alkotta a szinte téglalap alakú helyiségekből egymáshoz ragasztott U-alakú épületet. Közepén a fal síkjából kiemelkedve állt a nagyterem, amelynek tetőzetét mészkő oszlopok tartották, s amelyeket, váltakozva, porfírból és alabástromból faragott lótuszvirágok díszítettek.

A ház asszonya fiatal volt, szinte még gyermeklány, s József addigi élete során sem Jaffában, a kikötői nyüzsgésben, sem Jeruzsálemben, de még a bersebai sokadalmakban sem látott ilyen csodát.

Haja aranyszőke volt, s a bőre, akár a lótuszvirág szirmainak kelyhük felé forduló halványsága, vagy mint a csecsemők ínyének sejtelmessége, világos volt, de mégis inkább virágmézre hasonlított. Világosabb volt, mint bárki Egyiptomban, itt a Kemetben, amely Putifár nyelvén azt jelentette, hogy Fekete ország, utalva egyszerre a Nílus áradásaitól fekete termékenységben fénylő szántókra, s népének bőrszínére is, amely sok árnyalattal sötétebb volt, mint a júdeai zsidóké.

Krétai fejedelem lánya volt, a hükszoszok északi rabló-hadjárataiból kerülhetett az anyja még gyermekként Krétára, s a lánya már nagyon gazdagon, feleségjelöltként Líbiába, hogy aztán onnan a fáraó környezetébe vigyék a csodát. Babonásan féltek tőle szokatlan kinézete miatt a férfiak, s így került vagyonával együtt, a fáraó parancsára, a nőkre undorral tekintő, nőtlen Putifár házába, első-feleségként.

Az asszony többnyire a szobáiban élte az életét. Hárfáján kísérte azokat a furcsa, talán líbiai, talán krétai dalokat, amelyek szövegét senki sem értette környezetében, de József fájdalmat, a magány hangjait vélte felfedezni ezekben az énekekben, amelyek nem olyan vontatottak voltak, mint azok, amelyeket addigi életében otthon, de itt is hallhatott. A hárfa magas hangjait is túlénekelte az asszony, s mintha angyalokat hallott volna József, csak ült a számára kijelölt kerti lak küszöbén és hallgatta ezt a hihetetlen csodát, amelyről eleinte azt hitte, hogy az is hangszer, hogy ember nem énekelhet így, ennyire csengő hangon soha.

Az asszony nevetve, de József várható szerepe miatt, húgocskámnak szólította, vagy Josát néven hívta, jelezve a nőnem t-hangjával, hogy nem férfiról van szó, s olyan ruhákba öltöztette, amilyent csak a nők viseltek, s az illatszerek, amelyekkel fürdés után bekente József testét, azok sem a férfiak által használt súlyosan terjengőek voltak. Gyümölcsök illatával oltották be számára a szappanokat és tengeri kereskedők karavánjaitól beszerzett ámbrával itatták fel a virágoknak a testét ápoló olaját.

Gyakran énekelte József azt a dalt vagy csak ismételgette magában, amelyet a ház úrnőjétől az egyiptomiak nyelvén megtanult. Bastetet, a szerelem istennőjét dicsőítette az ének, vagy egy másikat zümmögött magában, amely Nofertum, Nefertum szépségét dicsérte, s amely nemcsak istennév volt, de így hívták a ház úrnőjét világos bőre miatt a szolgák, Hóruszra emlékezve, aki asszonyuk bőrszínéhez hasonlóan fehér volt, lótuszvirágban született, s nem csecsemőként, hanem már értelmes gyermek képében jött a világra.

József ismerte Egyiptom isteneit, de megtartotta hitét, nem feledkezett meg az ünnepekről sem, s tudta, hogy istene jó és megbocsájtó. Ezt annál is inkább hinnie kellett, mert nem jószántából lett tévelygő, hitét titokban gyakorló. Bűnösnek is érezte magát, mert állandóan Nefertumot látta maga előtt álmaiban, akit ő, ha kettesben maradtak az aranyhajúval, Nefertitinek szólított, amely a kemetiek nyelvén annyit jelentett, hogy „a megérkezett szépség”.

Napközben, ha Putifár a palotában szolgált, de olyankor is, ha soknapos vadászataira kísérte a fáraót, kettesben maradtak Nefertitivel. Az asszonyok fürdőmedencéjében, hisz Józsefet, eljövendő szerepe miatt, nem tekintette férfinak a ház népe. Eleinte csak játszadoztak, s József felfedezte teste igazi kíváncsiságát, a parttalan kívánságot.

Putifárt környezetében nem nevezhették különcnek, elitélendőnek sem tartották a férfi-szerelmet, az szinte része volt a közös fürdőzésnek. És az, hogy a testőrparancsnok, aki hajlamai miatt nem kívánta az asszonyt, mégis megnősült, annak egyetlen oka a vallása volt, mert voltak a templomoknak olyan ünnepei, ahová a vele egykorú és rangú férfiak nemcsak első-feleségüket, de háremüket is kötelezően magukkal kellett vigyék.

József sejtette, hogy el sem hálták a házasságukat, hogy Nefertiti is szűz még, s ha Egyiptom papjaihoz fordul tanácsért az asszony, bár a nők nem kezdeményezhettek válást, ebben az esetben, mert utódra nem volt kilátás, József úgy tudta, hogy kimondták volna az érvénytelenséget, s visszakapta volna teljes hozományát, annak kamataival, mert nem az ő hibájából történt volna meg ennek a házasságnak a felbontása.

De Nefertiti valamiért ezt nem tette meg.

Az asszony Józseffel, József csak az asszonnyal érezte jól magát, s bár szabadon járhatott-kelhetett volna mindkettő a városban, ki sem tette egyikük sem a lábát, attól a pillanattól, hogy a fürdőmedencében végre egész testükkel megtalálták egymást.

Putifárt nem zavarta, átnézett az asszonyon, mintha levegő lenne, s eleinte nem is törődött azzal, hogy naphosszat együtt vannak, de aztán rá kellett jönnie, hogy Józsefet az asszony saját rabszolgájaként tartja, nem férhet hozzá, nem lesz az ő, Putifár ágyasa. Talán nemcsak az asszony, de vele a várható vagyon is kell a zsidónak – gondolta.

Gyanakvását nővére is szította, a Tüzek templomának papnője, aki minden telihold után megvizsgálta a ház úrnőjének hálóruháját, s az egyik hónapban, mert nem talált tisztulásból származó vérfoltot rajta, gonoszkodva felköszöntötte öccsét abból az alkalomból, hogy felesége, négy év után, végre gyermeket hord a szíve alatt.

Putifár hirtelen haragú ember hírében állt, de most még csak nem is bosszankodott, mert törvényismerő létére tudta, hogy érvényes házasságban született gyermeknek mindig a férj hivatalosan az apja, már pedig, ha egyszer válni akarna, akkor így, a gyermek miatt, aki apja tulajdona, az asszony nem vihetné el magával a háztól a teljes hozományát.

József és Nefertiti senkitől sem zavartatva élte az életet, s szerelmeskedésük szüneteiben, amikor egymásnak távoli hazájukról meséltek, vagy álmaik titkába avatták be egymást, rá kellett jönniük, hogy József érti az álmokat, megfejti rejtett értelmüket, s olyasmit olvas ki belőlük, amit még a legtehetségesebb keleti jövendőmondó sem láthatna.

Az asszony visszatérő álma volt az a haragos nagyvíz, amelyen nem fehértarajú hullámok dobálták a kis lélekvesztőt, amelyen valahová indult, hanem csupa lótuszvirág örvénylett, tajtékzott, kelyhükben milliónyi csecsemővel, amelyek már születésükkor képesek voltak felülni, s csak néha lehetett látni a vizet, amely nem tengerkék volt, hanem koromfekete.

József elborzadt a hallottaktól, s először nem is akarta megfejteni az álmot, de mert bizonyosan tudta, hogy az emberek születésükkor útravalóként kapják sorsukat, kénytelen-kelletlen, s félve mondandója hatásától, sokadjára ugyan, de mégis belekezdett az álom magyarázatába.

– Az a fekete víz maga a közeli halál, amelyet a lótuszvirágok azért borítanak, mert mindenik külön-külön is Ízisznek és Ozirisznek a szerelmi trónja, s azt jelenti, hogy a halálod fölött olyan szerelem lebeg, amelynek gyümölcsét már nem láthatod. És azért ülnek a csecsemők a nyíló lótuszvirágban, akárcsak Thot, a bölcsesség és tudás istene, hogy fejükre emelve a mindenható napkorongot, akárcsak ő, bevilágíthassák mások tudatlanságának sötétségét. Fiad születik, aki a bölcsek bölcse lesz, írástudó és számtalan utódja lesz majd, akik érteni fogják a gondolatok leírása mellett a misztériumok titkait is.

Nefertitit nem kedvetlenítette el a megfejtett álomból életét fenyegető jövő. Élvezte terhessége minden napját, s mint annak előtte, most sem hagyta volna ki a közös fürdőzés élményét. Ahogy ebéd után a szolgák hada pihenni tért, már le is dobta magáról köntösét, s úgy, hogy aranyhaja feje körül lebegjen, akár a napkorong, hanyatt feküdve várta az illatozó vízben szerelmét, Józsefet.

Nem maradhattak ki egyetlen délutánon sem a szerelmes fürdőzések, s Putifár, aki ismerte mindennapos szertartásukat, egyik nap, mert véget akart vetni a dolognak, ebéd utáni borozásra hívta a fáraó főírnokát, aki egyben Kemet törvényeinek őre is volt. Hozzájuk csatlakozott, ámbár eleinte szabadkozva, mentséget keresve a várható részegeskedés miatt, a Nap-isten szentélyének főpapja, aki szolgálata miatt amúgy sem alhatott délután, éberen kellett vigyázza Fennvalója járását, hogy időváltozásra vonatkozó jeleket olvashasson ki a korongján átrepülő íbiszek viselkedéséből a fáraó és népe számára.

Amikor a háza udvarába léptek, Putifár, mint akit meglepett a látvány, hisztérikus őrjöngésbe kezdett. Égre-földre esküdözött, hogy nem hagyja bosszulatlanul megcsalatását, s amikor pillanatnyi szüneteket tartott az átkozódásban, s abbahagyta kopaszra borotvált fejének csapkodását is, arra kérte vendégeit, hogy legyenek tanúi, hiszen akaratlanul is szemtanúk, s álljanak a törvény előtt mellé, mert ezt a kurtizánok kurtizánját nem tarthatja többé a házánál, s jogos válást kér, hogy megtarthassa az asszony vagyonát.

Józsefet lefogatta a szolgáival, akiket első délutáni álmukból vert fel a sivalkodása, s úgy ahogy volt, anyaszült meztelenül kísértette a fáraó börtönébe. De a ház asszonyával ősi törvényeik miatt nem járhatott el ugyanúgy, ahogy a bűnös rabszolgával tehette.

Nefertitit a fáraó elé idéztette, a fáraó képében szolgáló főírnok személyében ezt meg is tehette, és már ott, az udvaron, törvényt ült fölötte Kemet jogtudósa, az uralkodó legfőbb méltóságú bírája. A jó barát főírnok szemtanú és ítélő lett egy személyben, s azonnal ki is mondta döntését, amelyet éppen csak papiruszra kellett fektetni, hogy majd aláírásával bizonyíthassa az uralkodó, hogy egyetért vele.

Halálra ítélte, de kegyet is gyakorolt fölötte, figyelembe véve egy régi mintát az írástudó törvényőr. Nem fogják nyilvánosan kivégezni. Azt teszik majd vele, amit III. Ramszesz a lázadó háremhölgyeivel tett. Megengedik neki, hogy maga válassza ki öngyilkossága módját. De mert terhes nőről volt szó, s félő volt, hogy megsértik Taurt, a terhesség és szülés istennőjét, akit hátsó lábain álló vízilóként ábrázoltak, s nemcsak a templomokban, de a magánosok ágyasházaiban is ott volt a szobra, a Naptemplom papja aggályoskodott.

– Ezért rá való tekintettel úgy szóljon a határozat, hogy fel ne bőszítsük a víziló-istent azzal, hogy várandós állapotban vétettük el a bűnös életét, éppen ezért az ítéletet úgy fogalmazzuk át, hogy meg kell ölnie magát, rögtön azután, ahogy megszülte a gyermeket…

Az írnok egyetértett vele, s mert Putifár is hozzá akart tenni valamit a kegyetlen szöveghez, végül módosult is a záradék.

„Az újszülött csecset nem érhet, s mielőtt a feslett nőszemély megszülné a méhlepényt is, szálljon ki belőle a lélek, hogy a túlvilágon betömve maradjon a méhe, s ne szaporítsa odaát a cédák gyermekeinek számát.

Továbbá: nevét hirdessék ki a templomokban, s a világ végezetéig legyen ez a név a rosszvérű, fehérmájú nők megbélyegzésének fogalma.”

József évekig senyvedett a börtönben, semmit sem tudva fia születéséről. Aztán egy nap meglátogatta Putifár.

– Fiad van, aranyfürtös, mint az anyja, de törvény szerint az enyém. Tudod, hogy mit teszek vele, ha nagyobbacska lesz? – kérdezte, de a falhoz láncolt József hiába erőlködött, nem érte el, hogy kiverhesse belőle a lelket. – Hímringyót nevelek belőle, olyant, aki méltó lesz az anyja nevére, rendes pénzért dolgozó, kikötői prostituáltat faragok belőle…

Szabadulása után József hiába kereste a fiát, nem találta, s mert igazi férfi volt, aki nem mesélt nőügyeiről, bukásairól, de hódításairól sem, ezért a világ nem tudta meg soha a rosszéletű Putifárnéként emlegetett szépséges Nefertiti, avagy igaz nevén, a Szépség Eljövetele valós törtnetét.

Még mindig az ablaknál állt Zoltán, a jégvirágokon is áttűnő ágak gyorsírás-jeleit nézegetve. Utolsó éjszakájukat követő közös hajnalukra gondolt.

Júlia akkor mondta, de úgy, mintha valami megszokott dolgot közölne, s nem egy titkot, hogy terhes lehet. A folyóhoz közel, a liget egyik padján ültek, még szinte éjszaka volt a lombkoronák alatt. A felkelő Nap az évszázados fenyők közötti hasadékon át, a park egyetlen pontját világította meg.

Fehéren virágzó magnóliabokrok gondozatlan dzsungele volt az a hely, s most visszalépve az ablaktól, újra azt a fényképet vette kézbe. Tudta, hogy a Júlia fölé hajló, derék vastagságú ágról hiába készítette el szerelmük szimbólumát, a fekvőt állóan lebegőnek hazudó képet, mert ez a fénykép azért a minden más virágzást elnyomó hajdani ligeti hajnalért nem élt emlékei között, több mint ötven évig.

 – Ó, milyen szépek azok a fénylő magnóliák – mondta Júlia, s ő, a kamaszkorból éppen csak kinőve, már akkor is tudta, hogy szerelmük éppen olyan illékonyan véges, mint az a fény, amelyet pillanatok alatt elnyelt a fenyőfák felhatalmasodó árnyéka, és ennek az árnyéknak a mélyén ott volt elrejtve, ami napok óta nem akart hangokká összeállni, és amit most, végre hangosan is kimondhatott: fénylő magnóliák.




.: tartalomjegyzék