Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - December
Szepesi Attila

Turangalila (Barbár szonettek)

MASZKOK

 

A maszkokat szerettem,

a kerge álcák félálomi menetét,

a karneváli részeg forgatagot.

A békalárvát, pöszögő tündérlyánykát, meg a konok bikafejet.

A kormos varjút, hajdani pestisdoktorokra emlékeztetőt.

A bősz busót,

a félszemű kalüzt, meg a

csillagos palástú, hegyes süvegű mágust.

És akik maszkok nélkül is önmaguk,

a szavukat vesztő csavargókat,

a hontalan és emléktelen árnyékfigurákat,

meg a széllel bélelt futóbolondokat,

akik villogó szemmel

a közeli világvégéről handabandáznak a járdaszigeten.

 

TURANGALILA

 

Bekukkantott néha hozzánk az idős gyerekgyógyász-főorvos,

F., aki figyelemmel kísérte balga festői próbálkozáaimat.

Hozott néha zsírkrétát meg pasztellt – látnia kellett,

nincs alkalmas felszerelésem, csak durva papír, vízfesték meg ceruza.

Amikor észrevette: a néger szobrok modorában rajzolgatok

portrékat meg figurákat, ahogy a kubisták, figyelmeztetett, másfelé is

tájékozódhatnék, nemcsak Afrikából áll a világ.

Itt van például a misztikus zeneköltő, Olivier Messiaen, aki az antik Hellasz

meg India bűvkörében alkot, és akivel a vészkorszakban összebarátkozott egy

francia koncentrációs tábor rabjaként, és aki komponált néhány nagyszerű

természet-muzsikát, például A madarak ébredését, amit majd

lejátszik nekem, de a Turangalilát is, a szerelem himnuszát,

meg az apokaliptikus

kvartettet, amit a lágerben mutattak be a baljós őrtornyok árnyékában.

 

BÁNYARÉM

 

Aktmodellre nemigen futotta a főiskolán,

többnyire gipszfejeket meg papírkockákból eszkábált

tárgy-csoportokat rajzoltunk szénnel vagy zsírkrétával.

Egyszer kiötöltük: legyen aktmodell valamelyik leány évfolyamtársunk,

amire a jelöltek – kissé pironkodva ugyan –, de végül

ráálltak, remélve: nem az ő nevük ugrik elő a kalapból.

Professzorunk megijedt, baj lesz ebből, ha kitudüdik, neki elege volt a

forradalom utáni  meghurcoltatásból, amúgy is rossz híre van

a piktor-jelölteknek, csináljuk, ahogy akarjuk – ő nem tud semmiről.

Mi fiúk persze drukkoltunk, kire téved a szerencse, volt egy-két

titkos jelöltünk, ám végül sajnos arra a léc-sovány,

se-melle, se korsó-ívű dereka lányra

esett a választás, akit Bányarémnek hívtunk a háta mögött,

és akin nemigen volt semmi lerajzolni való.

 

MEDVETÁNC

 

Műkedvelő poéta és bőkezű mecénás volt a

Habsburg főherceg, akinek balkézről született fia,

O. Ferenc Kodálynál tanult zeneszerzést.

Egyszer betévedt a Kortárs szerkesztőségébe, ahol dolgoztam,

és amikor megtudta, kárpátaljai vagyok, nekem szegezte a

kérdést: tudom-e, ki volt lágerben eltűnt munkácsi barátja, Sáfári László?

Verseket idéztem tragikus sorsú földim Verhovina című kötetéből, amiért

a bizalmába fogadott, és elmesélte:

jó barátja volt József Attila, és amikor megjelent a Medvetánc,

kanyarított

bele egy szívhez szóló

ajánlást és elvitte Kodálynak.

A mester csak belelapozott a barna borítós kötetbe és azt motyogta:

ez már nem az én esetem, hanem az ifjabb generációé.

 

HALASHORDÓ

 

A tbiliszi piac üvegfalú hordójában

mintha a látomásos festő,

Hieronymus Bosch álomi lényei elevenültek volna elém.

Tengeri herkentyűktől forrt a víz,

zsákfejű, haslábú, négyszemű, tüsketarajos lények

bukdostak és kalimpáltak, veresek, kékek, aranybarnák.

Nincs az a kerge forgatag,

melyhez hasonlítani lehetett volna a tenger félálomi karneválját,

ahogy a pöttöm polipok, szárnyas ráják és üvegtestű halak,

melyeken átvilágított a szűrt lámpafény, sürögtek-forogtak tótágast állva.

Egymáson átbukfenceztek, egyszerre kétségbeesetten és derűsen.

Elő-előbukkantak a hordó iszapos mélyéből,

ficánkoltak egy sort, néhányszor megpördültek a tengelyük körül,

aztán ájra alámerültek az örök éjszakába.

 

 

 

TÁNCOLÓ DERVISEK

 

Néhány emlékezetemből felrémlő tájról

képtelen vagyok eldönteni, tán álmodtam, vagy valóban jártam-e ott.

Látok egy görbe középkori utcát,

a műhelyekben mécsvilágnál munkájukba kornyadó mesterek,

udvart, ahol a betévedt napsugárnyalábban aranypor táncol,

sikátort, melyben dervisek ropják mámoros táncukat,

mezőt, ahol veres bivalyok bambulnak a holdsütésben,

függőhidat, mely imbolyogva ível át a mélyben robajló folyón.

Talán kárpátaljai barangolásaim közben, talán őseim földjén, Cipszerországban,

talán Makedoniában, vagy a népek hegyén, a titokzatos Kaukázusban,

ki tudja, esetleg Erdély egyik félreeső zugában, ahol térré szelídül az idő

láthattam, ha láttam a tájat, mely néha felrémlik bennem

ködből testesülő figuráival

álom és ébrenlét határán.

 

A VÖRÖS AKT

 

Festőbarátom,

hajdani szegedi évfolyamtársam,

aki a tanszék üdvöskéje volt,

és akivel hajdan együtt róttuk a Tisza-parti város Füvészkertjét

és zenebonás kiskocsmáit,

egy négyszer-négy méteres lipótvárosi zugban tengődött.

Bottal bicegett és ritkán kukkantott ki hazulról.

Szobájának egyetlen ablaka egy kopott gesztenyefára, azon túl meg egy

kormos tűzfalra nyílt.

Festőállványán évek óta félbehagyottan táncolt egy vörös akt.

Ennyi volt, a modell magamra hagyott, nincs kedvem befejezni,

motyogta és legyintett, mintha az egész elfuserált világra.

Ágynemű pállott szaga, dohány- és pálinkabűz

lengte be a félhomályos szobát.

 

CILINDERBEN

 

Halála után apám fiókos szekrényéból ezernyi ezer kacat került elő.

Madzagok és kormos gyertyacsonkok gubancából mindenféle

pecsétes papír: főszolgabírói kinevezésérő, nagyszülőkig

színtiszta keresztény származásáról, meg a vasgyári tanfolyam

elvégzéséről, melyre Rákosiak alatt kényszerült.

Bálkirál-korából egy fényképalbum, tele ismeretlen és csábos széplányokkal.

Stubnyafürdői meg rónaszéki nyarak megsárgult emlékei.

Csoportkép a beregi vármegyeházáról, ahol a sujtásos díszmagyarba öltözött

főispán oldalán áll frakkban és tornyos cilinderben.

Meg ahogy zászlós-egyenruhában lóháton rúgtat a kolozsvári és az

érsekújvári bevonuláskor.

És  fotográfiák a hedzepusztai körvadászatokról, ahol puskáját szorongatva

áll délcegen a kinyúlt vaddisznók, kupán-lőtt tapsifülek, ágbogas őzek és

pár perce még kakatolva szálló fácánok boldogult regimentje előtt.

 

Az ÉJSZAKA MESÉI

 

Szigligeti festőbarátom, G. Pali gyomorműtét után

lábadozott a kórházban, ahol

ágyszomszédja Sánta Ferenc volt, aki ekkor már évek óta hallgatott.

Vacsora után rendre kiültek a félhomályos folyosóra,

csevegtek erről-arról, ám egy idő után

az író képzelete meglódult és

tüneményes történeteket mesélt

szavukat vesztett vesztett erdei remetékről, az ördöggel viaskodó favágóról,

a kincskereső pásztorfiúról és

a lompos mackóról, aki belehabarodott egy eprésző leányba.

Barátom faggatózására: leírta-e a történeteket, csak annyit dünnyögött,

nem írta le, nem is fogja – fütyül a cafka örökkévalóságra.

Aztán mesélt tovább, már nem is egyszemélyes hallgatóságának, hanem az

ablakon bezúduló éjszakának.




.: tartalomjegyzék