Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - December
Ferdinandy György

Szavak

Az valahogyan úgy kezdődik, hogy sehol sem érzi magát otthon az ember. Durvábban: észreveszi, hogy egy kicsit mindenütt idegen.

De ez csak a kezdet. Ha belegondol (ha van a tűnődésre ideje) rájön, hogy az itt és az ott, a kint és a benten kívül van lent a mélyben egy harmadik haza. A hely, ahonnan útnak indult, és ami nem létezik már csak az emlékeiben. Az, hogy az Ó- vagy az Újvilág melyik szögletében őrzi/tárolja ezt a helyet, majdnem lényegtelen. Gondolom, ahol berendezte a magánmúzeumát. Előfordul, hogy ott lesz a hazája, ahonnan szüntelenül (egész életében) elvágyakozott.

Az emberiségnek azonban nincs a tűnődésre hajlama. Itt nálunk tépelődésnek tartják, ha valaki gondolkodik. Csoda-e, ha a tabuk bolondgombái elburjánzanak?! Lépten-nyomon megvétózzák, aki el akar mondani kényes (kellemetlen) dolgokat. Megírni még ezt az én harmadik hazámat sem volt ildomos. Önsajnálat? Szenvelgés? Nyavalygás? Rásütötték a bélyeget. Hogy kinek az érzékenységét sérti? Azét, akinek csak egy hazája van?

Félek, hogy így fog járni az is, amit most itt leírok. Mert én ugye csak írom a magamét. Sorra veszem, egyiket a másik után, az akadékoskodó (a bakafántos) dolgokat. Mindazt, amit csak itthon találtam. Amiről fogalmam sem volt a trópuson.

Higgadtan dolgozom. Amennyire csak tudok, tárgyilagosan. „Neked két hazát adott végzeted” –tartja a közhit, amit később Lőwy Árpád olyan frappánsan megfogalmazott. A folytatásra nem emlékszem pontosan. Mintha valami „büszke baromról” tett volna említést a költő. Rám értette volna? Vagy a tabuk őreire?

De hát mire is emlékszem én pontosan?

–Megtanultál magyarul! –mondta volt Orbán Ottó az És szerkesztőségében, egy karácsonyi összejövetelen. Mint Déry Tibor! –tette hozzá kedvesen.

Emlékszem, jól esett a dicséret. Még nem tudtam, milyen könnyű elfelejteni a tanult nyelveket.

Először a neveket. Ez ugye ismerős tünet. Később minden azon a nyelven jutott az eszembe, amin megtörtént velem. Kis- és nagyszótárakkal bástyáztam körül magam, így, ha nehézkesen is, de megtaláltam a helyzethez illő magyar szavakat.

Hát igen. Így jár, aki négy nyelven éli le az életét. És aki mindent az egyetlen (az édes) anyanyelvén akar elmondani.

Újabban kezdem elfelejteni az idegenben rám ragadt nyelveket. Fiaim anyanyelvét. Tetszenek tudni, hogy ez mit jelent? És így tovább. Megírni valamit, így, ebben a nyelvzavarban, (szűkülő szókincsemmel) egyre nehezebb.

Ülök a képernyő előtt, Boszniában lép pályára az Egyesült Államok. Nem lesz világrengető összecsapás, de engem érdekel, milyen Szarajevóban a stadion.

Esti mérkőzés, a pálya körül sziporkáznak a reflektorok. A grádicsokon (telt ház van) húszezer ember. És akkor nem hiszek a szememnek. A kapuk mögé begurítnak három tolókocsis öreget.

Gyerekkoromban én is így toltam be a stadionba apámat. Megsaccoltuk, hogy hol lesz több gól. Melyik kapuban. Micsoda esték! A háló mögött az ember ott van a pályán. Van úgy, hogy eltalálja még a labda is.

Hát igen. A Hungária körút. A Fáy utca. Az Üllői úti stadion. Nyugaton nem engedik be a nyomorékokat. Ott ilyen szép szokások nincsenek.

Keresem a szavakat. Azt még csak megtalálom, hogy pálya és hogy szurkolók. (Az én időmben drukkerek.) A grádicsok helyét üresen hagyom. A kerekes szék, apám kocsija a legnehezebb. Éjjel jut eszembe. Arra ébredek, hogy a tolókocsinak kézihajtásos kallantyúja van.

Egyszó azonban több annál, amit jelent. A szavak – ki is mondta? – nemcsak jelentést hordoznak, mint a szenesemberek. Minden szónak szelleme van. Van úgy, hogy egy jó címből növi ki magát egy szöveg.

A kallantyú, példának okáért. Egy feszes textusban még a töltelékszavak is fontosak.

Anyám, szegény, fél évszázadon át harcolt ezért a hazáért. A végén már ki se mozdult a házmesterlakásból, amit meghagytak neki. Fogalma se volt róla, hogy odakint mi van.

Időközben a ház megváltozott. A cirádás verandát befalazták, ötszobás lakás épült a padláson, ahová régen egy apró nyíláson besütött a nap.

Amikor kijöttek érte a mentők, nem hagyta hordágyra tenni magát. Lábon lépegetett végig a kerten, nem fordult vissza, csak a kapuban. De ott, akkor, felnézett, és nem ismerte meg a házát. Hiába kereste a kék „Isten hozottat”, a mosolygós, spalettás ( zöld-táblás) ablakokat. Az unokái beépítették a tetőteret, eladták a lakásokat.

Ezt kellett volna megírnom. A búcsú pillanatát. Azt, hogy állok egy kapuban, és nézem az életemet. Amíg csak a mentők lefejtik a kerítésről az ujjaimat.

A tetőtér, a manzárd még csak eszembe jutott. A csíptetők és a szárítókötelek. De a hiábavalóságra (önkínzás, ének) már nem találom a szavakat. Ezért volt minden? Ez lett volna az élet? Anyám várja a válaszomat.

Van azután, amibe bele se vágtam. Mire kihúztam a töltelékszavakat, a mondandómból semmi se maradt.

Hát csak így. Ülök a képernyő előtt, verik a bosnyákokat az amerikaiak. A kapu mögött apám. Próbálom leírni higgadtan, tárgyilagosan.

Hová lettek az illatos, a pontos (a találó) szavak!




.: tartalomjegyzék