Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - December
Szabó Gyula

Az irredentizmus mámora (V. rész)

Nekünk most már úgy állt a világ, hogy egyszer s mindenkorra vége a Trianonban reánk erőszakolt román uralomnak, olyan soha többet nem lesz, hogy faluvégen „Homoródalmás helyett „Mereşti” álljon a táblán, s ahova az 1941-es új esztendőre Unitárius Naptár érkezett a házhoz, ott a székelyudvarhelyi unitárius templom képével a címoldalon már olyan „hazai” kalendáriumot vehettek kézbe, amely a „biztos magyar jövő” ígéreteként a Horthy Miklós képével nyílt a szem elé. Ahogy szólt a nyelvünkön a dal arról, hogy „Horthy Miklós az édesapánk, / Felesége az édesanyánk”, úgy is állt együtt a két „gyönyörű” kép legelöl, előbb „Vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország országgyarapító kormányzója” teljes tengernagyi-kormányzói díszben, utána „Vitéz nagybányai Horthy Miklósné” mint egy jóságos feleség, nyakában egyszerű fehér gyöngysorral... Hasonlóképpen elöl álltak a végleg más világ jeleiként „Egyházi és nemzeti ünnepeink” az odanyomtatott lista szerint: „Március 15. A magyar szabadság ünnepe... Április 13-15.Húsvét első-, másod- és harmadnapja. Május 22. Áldozócsütörtök. Június 1-3. Pünköst első-, másod- és harmadnapja. Augusztus 20. Szent István király ünnepe. Augusztus 20. Szent István király ünnepe. Augusztus 30. Északerdély és a Székelyföld felszabadításának ünnepe... Október 6. A 13 aradi vértanú halálának gyászünnepe. Október31. Reformáció emlékünnepe. November 15. Dávid Ferenc halálának emlékünnepe”... stb.

Ez a magyar világbeli első unitárius kalendárium külsőleg-belsőleg nézve és olvasva egyaránt úgy mutatott, mintha egy csaknem egészen ünnepi esztendő köszöntött volna be életünkbe. A székelyudvarhelyi unitárius templom képe a címlapon már-már „összhangban” volt azzal az augusztus 30-i ünnepnappal, amely „Északerdély és a Székelyföld felszabadításától” volt piros, s ha legelöl a kormányzói házaspár képétől volt ünnepien ékes és díszes a naptár, az „olvasmányok” leső helyein is olyan verssorok sorakoztak hosszú sorban, amelyek egy lélbeli „erdélyi bevonulás” mámoros hangulatát fejezték ki. Legelső sorban M. Szász Dénesnek egy egész oldal terjedelmű versezete Újévre címmel, négy soros szakaszokban „beszélve el” a maga kezdetleges módján a sorsunkat az első háború kezdetétől: „Most húszonhat éve / Magyar hazánk felett / Felhők tornyosultak / S elfödték az eget. // Most húszonhat éve / Indult a nagy vihar, / Rémített porával / Itt mindent eltakart. // Négy éven keresztül / Hullott a vér-zápor”.. stb., majd: „Sokan megraboltak / Csak egy maradt épen; / A remény: feltűnik / Napunk az égen... // S ím reményünk bevált / Húszonkét év után / Magyar zászló leng már / A Kárpátok ormán. // Nagyságunk bitója: / Fekete Triánon, / Fölcserélte helyét / A szégyenporondon. // Boldogok lettünk. / De félig örülünk, / Mint mesei király / Félszemre könnyezünk... // Könnyezünk, búsulunk, / Mert óh, sokan vannak, / Kik boldogságunkban / Még nem osztozhatnak. // Arad, Temesvár, / Brassó, Segesvár / Üldözött magyarja / Még mindig reánk vár... // Magyarok! Okuljunk / A múltnak hibáin! / Szilárdan haladjunk / Vezérünk nyomdokin.” Nem volt itt még vége, hét újabb szakasz után az utolsó némileg „összecsengett” a Magyar Hiszekegy legközismertebb szavaival: „Higgyünk az Istenben / Higgyünk a vezérünkben, / S egy boldogabb kornak / Eljövetelében.” Az összecsengő hatás annyival inkább megvolt, mivel a lap páros másik oldalán ott is állt a Magyar Hiszekegy kezdő-végző szakasza az „Ámennel”, s alatta az oldalt betöltve az egész Erdélyi induló – „Elhangzott a szó, / Zeng az induló” – ami nem mindenütt egyezett a mi daloló almási „nyelvünkkel” – ez egyik helyen a naptár szerint az volt, hogy „Nézd: a gúnyhatár / Széttiporva már”, amit mi úgy fújtunk, hogy „Nézd a gúnyhatárt, / Széttiporva már”, a másik helyen ismét az állt a naptári szövegben, hogy „Lépteink nyomán / Fönt a Hargitán / Völgyeink felett, / Tornyok hangja zeng, ami végképp „jobban” szállt a mi szájunkról, amikor napok hosszán úgy énekeltük: „Lépteink nyomán / Fenn a Hargitán / S völgyeinkben lenn / Tornyok hangja zeng” –, végső soron azonban az volt a jó, hogy zenghettük ilyen vagy olyan formában, az mind ugyanazt az örömet fejezte ki, lehetett az akár „Szittyom, szittyom fergeteg” is a főkeresztapám száján, kezében a súlyos magyar lobogóval. Így vagy úgy változtatva az „Édes Erdély, itt vagyunk / érted élünk és halunk” zengett mint valami legszebb népdal a szülőföldünkön, külön „Helyi mámorral” még attól is, hogy éppen ott éltünk-laktunk a Hargita lábánál, folyóvölgyében, szemünk előtt örökké a fölénk magasodó Hargitával, semmit sem tudva még arról, hogy a legfőbb változtató szó magából a pesit rádióból „indult”, amikor egy véletlen folytán „Édes Erdély” hangzott el ahelyett, hogy „Bérces Erdély”, mert az induló alkotója, vitéz Somogyvári Gyula – „Gyula diák” – a mámoros indulás pillanatában éppen távolt volt a rádiótól...

Az új év kalendáriumi oldalain „tartott az ünnep” tovább azzal is, hogy mintegy az Erdélyi Induló sorainak elmélyítéseként szavaló kórusra feldolgozva közölték Petőfi Sándornak a Két ország ölelkezése című '48-as költeményét, úgyhogy szólóban, kórusban basszus- és tenorhangok „zengték” legidőszerűbb szavakként-soronként az olyanokat, hogy „Ki eddig porban hevertél, / Légy üdvözölve kebelünkön, Erdély! / Oh nemzetemnek drága szép testvére, / Simulj, simulj testvéred kebelére... / Mi jólesik ölelkezésünk, / S mégis milyen sokáig késtünk!... / De mindegy, mindegy, feljött végre / A győzedelmes nap az égre, / Mely összesimult arcainkra süt, / S örömkönnyűket szárít mindenütt... // Együtt vagyunk és együtt maradunk! / Nincs isten és nincs ördög, aki / Ismét széjjel bírná szakítni / Ölelkező karunk”.

A győzelmi mámor hangulatában még az az eseményösszefoglaló cikk is ünnep számvetésként hatott, amelyben „B. P.” Az év eseményeiről írva olyan beállításban értékelte Hitler és Németország európai küzdelmét, mint ami az igazságos rendezések érdekében folyt, s ami Hitler és Németország békés szándékai ellenére, az ellenfelek meggondolatlan támadó fellépései folytán vált fegyveres-háborús küzdelemmé: „Egy esztendő nagy fordulatot hozott a világra. A múlt év nyarán, Lengyelország meggondolatlansága miatt Németországgal háborúba keveredett és ennek a háborúnak szomorú vége lett. Annak ellenére, hogy Anglia és Franciaország hadat üzent Németországnak, a vitéz német hadsereg 18 nap alatt tönkreverte a jobb sorsra érdemes Lengyelországot és rövidesen Német- és Oroszország egymás közt ezt az országot felosztotta. Lengyelország tehát mint állam, ismét eltűnt a föld színéről. Anglia és Franciaország tehetetlenül nézték annak a Lengyelországnak a rövid időn bekövetkezett megsemmisülését, amely országot ők ugrattak bea háborúba. Így itta meg a nép a keserű levét annak, hogy vezetői, különösen Beck külügyminiszter nem a népe és az igazság érdekeit nézte, hanem idegen érdekeknek, angol és francia érdekeknek hódolt. Különben is Lengyelország a történelem folyamán soha nem bírt akkora területet, mint amekkorát a szerencsétlen és igazságtalan Páris-környéki békeparancs által kapott... Így járt korábban a mások szerencsétlenségéből, a kézfeltartásból, árulásból és undok bosszúállásból felépített államalkotmány, néha Csehszlovákia is. Ez a történelmi tévedés még Lengyelország előtt dicstelenül elmasírozott a feltámadás nélküli végenyészetbe. Oda is való. Szolgalakáj volt évszázadokon keresztül, 20 éves fönnállása, állami élete alatt pedig kegyetlen, igazságtalan volt, ő is hely nagyhatalom álmában ringatta magát. Magyarországnak pedig állandóan ellensége volt, a magyar kisebbséget kegyetlenül elnyomta... Hitler sajnálta a vérontást, kímélte a német vért, a franciákra sem haragudott, s ezért többször fölajánlotta a békét... Hosszabb harc után Anglia elveszítette teljesen a játszmát Norvégiában és visszavonult arról a félszigetről, ahol annyi veszteséget szenvedett. Azután abban igyekezett, hogy Belgium és Hollandián át akart Németországba vonulni. A német hadsereg ebben is megakadályozta. Villámgyors támadása után Hollandia 2 nap alatt megadta magát, s így tett hosszabb elkeseredett harc után Belgium is... Meg kell említsük, hogy a németek nem követtéka franciákat a bosszúállásban. Hitler vezér és kancellár lovagias és nemes volt a legyőzött ellenséggel szemben. A franciák nem fogadták el korábban a német népnek baráti jobbját, s most, mint legyőzöttek sokkal hátrányosabb körülményékek között elfogadták a fegyverszüneti feltételeket... Ezzel Franciaország mint nagyhatalom, mint Európa vezető állama megszűnt fönnállni. A háborús bonyodalmakat Oroszország sem hagyta kihasználatlanul. A balti államokban egymás után szerezte vissza a világháború előtt bírt előnyeit. A vitéz finnek dicsőséges harc után szintén kénytelenek voltak nagyobb földterületet átengedni... A nyár elején pedig Romániának bejelentette, hogy Besszarábiát vissza kívánja csatolni s azonnal be is vonult Besszarábiába, sőt Bukovinának is egy részét magának foglalta. Sajátságos, hogy a román hadsereg minden ellentállás nélkül kiürítette ezt a jókora területet... Pedig mennyit hallottuk a nagy kijelentést. Egy barázdát sem! Magyarország, a világháború legnagyobb áldozata soha nem nyugodott bele az igazságtalan feldarabolásba. A legsötétebb és legreménytelenebbnek látszó időben is fönntartotta jogát Szent István koronájához tartozó elszakított részek visszacsatolásához. Már két éve, hogy Erdély visszacsatolásának gyakorlati kivitele is elérkezettnek látszott, de a magyar kormány bölcsessége magasabb és távolabbi célok érdekében nem akart háborút Európa délkeletén, az elmúlt nyáron azonban Franciaország összeomlása után az esze annyira megért, hogy Magyarország és Románia között levő vitás kérdést meg kellett oldani. A magasabb állampolitikai okok most is a békés megoldást kívánták. Minthogy a két érdekelt állam nem tudott megegyezni egymással, Németország és Olaszország vezérei, mint döntőbírák augusztus 30-án Bécsben döntöttek a magyar-román kérdésben. Nagyvárad, Kolozsvár és Székelyföld visszakerültek Szent István koronájához. Nem titkoljuk el, hogy sokkal többet vártunk, s hogy örömkönnyeink közé a fájdalom keserű érzései is belevegyültek azokért a testvéreinkért, akik továbbra az olyan nehéz, oly lelket ölő sötét elnyomatás vigasztalanságában maradtak... Hisszük, hogy a világ az igazság és szeretet jegyében fog rendeződni. Hiszek egy istenben, / Hiszek egy hazában, / Hiszek egy isteni / Örök igazságban. / Hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen. Ez a „Hiszek”-hitvallás valósággal „minden sarokból” hangzott akkor, s itt a saroknyi üres helyen még társult a Hiszekegy soraihoz, a Himnuszunk utolsó szakaszának „fohásza”: „Szánd meg, Isten, a magyart, / Kit vészek hányának...”

A Szent István-i Magyarország, a magyar nemzet feltámadásának hite és mámora erőt nyert attól a legyőzhetetlennek tudott erőtől, amit „Hitler vezér és kancellár” Németország jelentett a fegyveres hatalmával egész Európában, amely fegyveres hatalom mint „fegyverbarátság” az a „külön szerencsét” biztosította a „magyar feltámadásban”, hogy alig három esztendő alatt három országgyarapodás minden fegyveres harc és vérontás nélkül, békés „visszatérésként” valósulhatott meg a nagy európai hadszíntér „kérékforgásának” háborús áldozatot nem követelő „határbarázdálási” nyomán. Emellett azonban hangsúlyt kapott a naptárban a nemzet belső önerejének „értéke” is abban az írásban, amelyben Szabadulásunk értéke cím alatt „Dr. Kiss Elek, egyh. Főjegyző” a szolgaságról és szabadságról elmélkedve történelmi vázolását a bibliai koroktól a mohi és mohácsi veszedelmeken át a legközelebbi mámoros napjainkig vezette. „...Megkínzott az élet, földhöz vert a kegyetlen szenvedés, de alaptermészetünkből kin nem vetkőztetett... Lelki nagyságunk s nemzeti erőnk tudatában megtartottuk a jó kedvünket, amely tavalyi felszabadulásunk alatt örömujjongássá fokozódott. Igaz, hogy fájnak a visszamaradt testvéreink s szorongatja lelkünket a sorsuk, de kétségbe nem esünk s meg vagyunk győződve, hogy Istennél jó sors van a felemelő hivatás fenntartó magyar népünk és nemzetünk számára... A lelki szentségnek bizonyos érzése fog el, amikor azt látjuk, hogy a szabadulásunk alkalmából írt erdélyi induló a Bibilia nemes szavainak és érzéseinket a magaslatáig emelkedik a e sorokban: »Lépteink nyomán, fent a Hargitán, völgyeink felett tornyok hangja zeng. Már semerre sincs átkozott bilincs; énekeljetek völgyek és hegyek!« Megszabadulásunk nagy értékű magyar nemzeti szempontból, de általános emberi szempontból is, mert ismét bebizonyosodott, hogy Isten a törekvő, kitartó, munkás, igazságos és becsületes népet és nemzetet el nem hagyja, megsegíti, élethez juttatja... Drága hazánkra gondolva szívből zengjük mi is: »Énekeljetek völgyek és hegyek!«”

Felszabadulásunk túláradó örömét valóban külön felfokozta az a tudat és érzés, hogy mi, magyarok nemesebb nemzek vagyunk azoknál, kiknek a trianoni ítélettel hatalma alá vetettek, minélfogva felszabadulásunkat kétszeresen a „magyar igazság győzelmének” éreztük, s büszkeségünk magasságából áradó lenézés és csúfolódó megvetés nemcsak az általános „oláhozással” nyilvánult meg, de azokban az állandósult minősítésekben is, hogy a „tolvaj, hazug, nagyszájú, tetves, büdös, sunyi, vad, bocskoros, szőrös nyelvű” stb. „oláh”, s mindez legtöbbször a gúny életi is villogtatta akár a dalok sokat „zengett” soraiban, akár az olyan gúnyiratban, mint a „gyászjelentés” a „Trianoni születésű Nagy Románia” haláláról. Itt, az 1941. évi naptárunkban még a húsvéti ünnep alkalma is ürügyet kínált arra, hogy a gyermekek locsoló-versmondó szokása a bocskorral gúnyolódó „játék” körébe forduljon „Húsvéti veszekedő vers az erdélyi magyarság zivataros félmúltjából. Elmondták 16 évvel ezelőtt Bercike és Jenőke: Bercike: Bune diminyácá, jóreggelt kívánok / Ku fratyele meu előtökbe állok; / Szárbátoare bune, néktek így kiáltok, / Csizmele nu trebe, már bocskorban járok. Jenőke: Testvér, a nemjóját, tán megháborodtál, / …S nagy bámulatunkra oláhnak felcsaptál...” Csúfulta a vers az elrománosító román világ visszataszítóan „oláhosodó” magyar beszédét, de a végén Jenőke szavával a várt más világ reménye is büszkén megszólalt: „De ne félj, érünk még egy másik világot, / Amért most a bocskor a csizmára hágott.”

Az oláhcsúfoló szóhasználatban a leghelytállóbb a „bocskoros” volt, mert még nálunk is egyre-másra bocskor volt a pakulárlábbeli, s maga a román „nemzeti viselet” – amilyent Isztojka Sanyiék, Lajiék kaptak – bocskort „viselt” a lábon, és osztályunkban rendkívüli emlékezetes esetként történt meg egyszer, hogy a „vad” Csotrogán Gyula úgy rúgott a bocskorával a román tanítókisasszony felé, hogy bocskorának kampószerű hegye felhasította elöl a kisasszony szoknyáját. Ez a gumikönnyű, szíjazattal lábra kötözött lábbeli kivált mezőn vagy sáros-locspocsos időben annyira előnyösebb volt a bakancsán, hogy még a mi házunknál is „divatba jött” volt a néma papónk lábán, akármilyen „oláhos” volt, olykor már-már irigyeltük is, hogy vén papónkat milyen könnyen, serényen „viszik” a bocskorai, mindamellett apánkat már elképzelni sem tudtuk volna bocskorban, s kivált mikor „magyarok lettünk”, inkább mezítláb jártuk volna végig a nyarat, mint ahogy többnyire jártuk is, semmint bocskorral „oláhosítsuk” magunkat. A bécsi döntés szinte még az addiginál is erősebb „határt” vont a magyar csizma és a román bocskor közé, és maga a hosszúban kettévágott Erdély is mintha a csizma és bocskor „uralmát” jelentette volna a két ellenkező oldalon, lévén a mi Homoród-völgyünk Székelyzsomboron túli alsó szakasza is „bocskoros Romániánál maradva”: Azelőtt, míg így vagy úgy, Magyarország vagy Románia részeként természetes egységű föld volt Erdély, aránylag még együtt járhatta a földet a csizma és a bocskor, most azonban a bécsi kettéhasítással olyan példátlanul elkülönültek a „járások”, hogy a döntéstől kezdve hosszú időn át mind csak az volta két ellentétes „irány”, hogy Dél-Erdélyből a magyarok északra, Észak-Erdélyből a románok délre özönlötték vagy szökték át a határt, mert mind a „csizmás magyar”, mind a „bocskoros oláh” tartott a rossz sorsától, ha a másiknak az országában marad. „Határtalan” örömünknek a kettészakítás folytán valóban megvolt az a szomorú árnya, hogy „fájtak visszamaradt testvéreink” Dél-Erdélyben (amilyen nagy volt az örömünk nekünk Almáson, épp az öröm nagysága révén tudtuk átérezni az Oklándon sírva rimánkodó alsórákosiaknak a nagy bánatát amiatt, hogy hozzájuk a honvédek nem „vonultak be”), úgyhogy az „új erdélyi határ” valósággal az érzésvilágunkon is „átvonult” a kettéosztottság örömét és fájdalmát keverve miként a naptárunkban is emlegették, hogy „örömkönnyek közé a fájdalom keserű érzései „is belevegyültek”, vagy más szóval „félig örülünk, félszemre könnyezünk”, stb. – mindamellett az örömünk jóval fölébe magasodott a bánatnak, főleg azért, mert mi nem „maradtunk túl”, de nem utolsósorban azért is, mert Erdély kettéhasítását egészen rövid idejű átmenetiségnek tartottuk, s úgy „számoltunk”, hogy az országgyarapodás évi gyorsasággal forgó „naptára” szerint egy-két éven belül Erdély „oláhoknál maradt” déli része is a magyar szent korona része lesz a Déli-Kárpátok ezeréves határvonulatáig. Az 1941-es Unitárius Naptár a maga „unitárius voltában” egészen előtérbe állította a „könnyező félszemet”, amikor a „kétszeresen kisebbségi” magyar unitáriusság újabb szétcsonkázását-szaggatását a maga „szomorú valóságában” felmérte, azzal együtt, hogy Trianon után az addig egységes „Magyarországi Unitárius Egyházból” kicsonkult az Erdélyen kívüli „anyaországi” rész – amikor valójában az unitáriusság erdélyi zömét csonkázták le Magyarországról –, most meg a szétcsonkázás még mélyebb lett azáltal, hogy bár a magyarországi unitárius egyházkör újra egyesülhetett az erdélyi unitáriussággal, az a maga „honosföldjén”, Erdélyben a több évszázados egység után két felé szakadt. A mi közelebbi világunkban, a két Homoród mellékén a román világ megszűntével semmilyen kisebbségi helyzet nem volt, mert magyarnak majdnem színtiszta magyar lakosság lakta a két völgy falvait, és unitáriusnak is többségében unitárius népre „vallottak” a hegyes, fehér templomtornyok – csak Almáson felül a Hargitáig volt zömében és jelentős számban katolikus vallású Lövéte, Szentkeresztbánya, Kápolnásfalu és Szentegyházasfalu („Kicsi- és Nagy-Oláhfalu”) székelysége –, minek folytán „fenn a Hargitán s völgyeinkben lenn” zenghetett nekünk a „tornyok hangja” úgy, mint ahol kisebbségi sorssal nem kell „vesződni” sem magyarként, sem unitáriusként, s ebben a „nagy érzésben” a határok változásával egyebütt bekövetkezett – jórészt fájdalmas – állapotokkal szinte nem is lehetett volna érzékelni, ha a naptárukat megvásároló unitárius hívek nem böngészgetik a kalendárium oldalait.

Olvasni lehetett az oldalakon olyan örvendetes eseményről, amellyel a trianoni csonkázó csapás változott örömteli jóra, amint beszámoltak a naptárkészítők a budapesti unitáriusság évfordulós ünnepségről. Az ötvenesztendős budapesti unitárius templom című írásban – mellékelve hozzá „A budapesti Koháry-utcai unitárius templom” képét is –, s a templomszentelés fél évszázados jubileumával röviden a történelmi sorsot is vázolták. „1890. október 26-án ünnepet ülnek a magyar főváros unitáriusai... Az első nyilvános unitárius istentiszteletet 1869-ben Ferencz József akkori kolozsvári lelkész tartotta... A templom felépülése megteremti azt a magot, amely köré a XX. század elején megalakult egyházunk IX. egyházköre, a Duna-Tiszamenti. De szellemi központja marad a trianoni kényszerbéke után magára maradt unitáriusságnak. A templomszentelés ünnepén részt vett a dunáltúli unitáriusok fiatal s. lelkész-tanítója Józan Miklós is, aki angliai tanulmányútja és rövid toroczkói lelkipásztorsága után a budapesti unitárius gyülekezet élére kerül, ahol már több mint negyven esztendeje szolgálja az egy igaz Isten dicsőségét. A világháború után magára maradt csonkahazai unitáriusság természetes központja a budapesti unitárius egyházközség... A Duna-Tiszamenti egyházkör esperese Józan Miklós 1920 óta... A budapesti ötvenesztendős templom jubileumát csendes házi ünnepségen jegyezték fel az emlékezet táblájára a budapesti egyházközség vezetői és hívei, 1940. okt. 27-én. A megcsonkult erdélyi unitárius egyházhoz boldog örömmel térnek haza a több mint húszévi árvaságra kényszerített IX. egyházkor hívei. Isten engedje meg, hogy nagy megpróbáltatáson átmenő és ismét darabokra szaggatott egyházunk találja meg önmagát, hogy egységben és szeretetben végezze hivatását az unitárius gondolat és a magyar haza szolgálatában.”

Húzták-vonták a határokat a „döntő asztaloknál”, mikor Párizsban, mikor Bécsben, s még olyan „eleve kisebbségi” magyar közösség is, mint az unitáriusság, a legvisszásabban forgott sorsával a határbonyodalmak között, mert a legújabb boldog fordulat idején, Észak-Erdély „hazatérésének” mámoros napjaiban „több mint húszévi árvaságra kényszerített IX. egyházkör” az erdélyi egyházhoz való visszakerülését érezte „boldog örömmel” hazatérésnek, miközben az erdélyi egyház minden addiginál, fájdalmasabban csonkult és szaggatódott darabokra ismét a maga „hazai” erdélyi földjén. Szakadt az új csonkázással még az egyházalapító püspöknek, Dávid Ferencnek a „Dévája is a nagy hitújító vértanúságnak helye az új erdélyi határon túlra, a „román elnyomatásba”, miként boldogsággal és boldogtalansággal szakadt el egymástól az Udvarhely melletti Felsőboldogfalva s a Keresztúr melletti Alsóboldogfalva unitárius egyházközsége, vagy odább Felső- és Alsórákos unitáriussága. Már-már „gúnyhatárnak” lehetett volna mondani a bécsi döntés „boldog” határvonalát is, ha azt „ismét” olyan esztelenségekkel vonták, hogy az „örök világ” udvarhelyi egyházkörhöz tartozó Székelyderzs és Székelymuzsna unitárius székelye éppúgy „román kormányzat alatt” maradt, mint az örökké Székelykeresztúri egyházkörben „feküdt” Újszékely unitárius székelye, Alsóboldogfalva alsó szomszédja. Örömsugarat vetett az új határ arra, hogy többé már nem „I. G. Duca-i egyházkör” volt a keresztúri, de amellett „elborult a határ” abban a másik „irányban”, ahol az egyházkörök naptári listája sorban csillagos jegyzést kapott abból az okból hogy vagy egy-egy egész egyházkör – mint az „Aranyostordai” meg „Küküllői” egyházkör (benne Dicsőszentmártonnal, s lehet ,az Almásról elfutott Tódoránnal?) – a teljes körével „román kormányzat alatt” állt tovább is, vagy részlegesen csonkázódtak más körök – „Marosi egyházkör”, „Felsőfehéri egyházkör” –, aránylag olyan „örvendetesebb” csonkulással, amilyen a „Háromszéki egyházkörhöz” fűzött jegyzett jelzett: „Brassó és Bukarest kivételével mindenik egyházközség Háromszék megyében van.” Ebben a teljességgel új történelmi helyzetben, amikor éles határvonal vágta szét azt, ami örökké egységes volt, külön cikksorok taglalták az unitárius magyarság létkérdésének „körét”, amelyek közt Dr. Szathmáry János sorai a Pár szó az Unitárius Egyház önkormányzati jogáról (autonómiájáról) cím alatt a végén pár összefoglaló szót is tartalmaztak: „...minél többet őrzünk meg ősi autonómiánk teljességéből, annál jobban és igazabban tudjuk betölteni azt a fontos szerepet, ami a jövőben, úgy hisszük, az unitárius egyházra és a magyar sorsközösségre vár. És soha ne felejtsük el, egyelőre még kétfelé van szakítva Erdély és egyházunknak szinte fele idegen uralom alatt van. Minden ügyünket úgy intézzük, hogy legelsősorban azoknak az érdekei és sorsa álljon előttünk, akik még mindig a határon túl vannak és úgy munkálkodjunk, hogy akkor s lehessen szégyellni valónk, ha Dávid Ferenc tordai hitvallásának unitárius földje már nem lesz idegen uralom alatt.” Átfogó, tartalmas, tárgyszerű cikkében Simén Dániel főleg a dél-erdélyi szórványunitáriusság helyzetét mérte fel, mint Misszió ügyünket: „A mi missziónk egyszerű, mint a vallásunk; nehéz, mint az életünk, de szívünkhöz nőtt, mint a gyermekünk jövője. Múltja rövid. Létkérdése minden időben foglalkoztatta ugyan az egyházat, de gyakorlati megvalósítására csak az elmúlt években került sor... Nem kis dolog, ha elgondoljuk, hogy amíg más egyházakban az idők súlya alatt egyházközségek szűntek meg és templomok maradtak örökre zárva, addig nálunk az elmúlt húsz esztendő viharában is történt kezdeményezés, melynek eredményeként egyházközségeink száma a missziói egyházközségek létesítésével tíz százalékkal emelkedett.” A fiatal missziós lelkészekről is szólva újabb hangsúlyos gondolatok kerültek előtérbe a cikkben: „Sorsunk, amint az egyik egyházi cikkírónk megjegyzi, a »kútásó Izsáké«, a betemetett unitárius múlt felfakasztóié egyes elfeledett helyeken, ahol az unitárizmusnak csak halványan és félénken pislogó emlékei voltak... Mi unitáriusok sohasem foglalkoztunk a külmisszió kérdésével, mindig találunk megoldatlan kérdéseket önmagunk körül és között. A kisebbségi sors pedig különös gonddal és két kézzel tetézte ezeket a kérdéseket, mintha minket ki akart volna tüntetni. Lehetetlen volt tehát fel nem fedezni, hogy önmagunk, magyarságunk megtartása a legelső és legnagyobb kötelességünk... Jelszó lett, hogy mindenkit megtartani, vagy visszahozni magyarnak és öntudatosítani unitáriusnak. A missziós munkák főbb helyeit is számba vette a cikk, olyanokat, mint Nagyenyed, Medgyes, Aranyosgyéres, és végső „emelkedettségében” is a szórványhelyek körében maradt: „...A bukaresti misszióról havonként jönnek tájékoztató közlemények, s így itt csak megemlítjük. Rövid ismertetésünket Nagysármással zárjuk, és sietünk megjegyezni, hogy missziós egyházközségeink között egy a legmegpróbálóbb, a legnehezebb. Nagy Sámuel lelkész mintegy 40 mezőségi szórványban 380-90 lelket tart számon és pásztorol. Ha valaki ismeri Makkay »Holt tenger«-ét, könnyen elképzelheti Nagy Sámuel munkájának nehézségeit... S a szétszórt, jobbára cselédnépség, nem süllyedhet el a Holt-tengerben, mert szakadatlan hallja a lélekharangot... Van valami nagy erős kicsinységében, nagy hit a közös gondban és közös cél elérésében s igaz testvériesség a szétszórtan élők találkozásában... Azonban az élet megy tovább. A meglévők gondjait újak szaporítják. Egyházunk jelenben egy Déva-központi misszió létesítésével foglalkozik, s egy Dávid Ferenc emlék-templom megépítésével. Ez egy régi szép terv, melyet a világháború s a mostoha idők széttéptek, de meg nem semmisíthettek. Véleményünk szerint ez megkoronázná missziós feladatainkat a történelmi mérföldjelzője lenne az unitárizmus önmagára találásának és diadalmas fejlődésének, melynek megvalósításához Isten segítségét és áldását kérjük.”

Mindezeken a kalendáriumi lapokon túl azonban a mindennapi életünk örömmel volt teli a „magyar mivoltunkra nézve”, s ha a kalendáriumok napjai, hetei, hónapjai bizonyos „vezérfonalként” szövődtek életünkbe, mára tavasz egész ünnepsorral piroslott elénk, legelőször is a március 15-i nap, amely szombatként is pirosban virított, mint „Nemzeti. ün.”, vagy mint „A magyar szabadság ünnepe”. Ez nemcsak márciusnak, hanem az egész esztendőnek a „legpirosabb” ünnepe volt, s 1941 tavaszán még annyival nagyobb lett minden más ünnepnél, mivel 1918 óta, huszonkét esztendőn át a legtiltottabb ünnep volt, most pedig loboghatott piros-fehér-zöld színben az egész falu, kapukon-házakon ki volt tűzve sok helyen a házilag készült zászló – mint nálunk is a kapufélfán az anyám gyártmánya, lévén a piros vászondarabja kissé halványabb, a bársonyos zöldje viszonyt sötétebb a „szabályosnál” –, és szinte újraélve a honvédbevonulás szeptemberi idejét, lelkes ünneplésbe bolydult a falu: volt ünnepség az iskolában, a templomban, a táncolóházban, a templom előtti térben, ahol az őszi honvédváráskor a díszkapu állt, s ahol most Nébel Sándor bácsi Jánépatakáról az ő szokott szónokló-versmondó „fellépéseihez” méltóan olyan hévvel, átéléssel szavalta a Petőfi-verset, mintha ő költötte volna: „Egyik kezében ekeszarva, / Másik kezében kard, / Így látni a szegény jó népet, / Így ont majd vért, majd verítéket, / Amíg csak élte tart...” S mintha ezt az „új” rendkívüli „48-as szabadságünnepet” lobogtatta volna még nagyobb s zászlósabb ünneppé, alig egy jó hét múlva hozták Pestről az újságok a hírét és képét annak a meglepetésszerű eseménynek, hogy parádés küldöttséggel visszajuttatták Moszkvából a 48-as zászlókat Magyarországnak, amiket a cári hadsereg győzelmi zsákmányként vitt volt magával a szabadságharc leverése után.

De ezután csakhamar, amikor már a húsvéti ünnepekre készültünk, egyszerre megdöbbentően sötét gyászeseményként feketítette a nagypéntekünket Teleki Pál miniszterelnöknek az öngyilkossága, az érthetetlen vég, amelytől szinte megnémult bennünk az emléke is annak, hogy szeptemberben mekkora örömujjongással szólt a nyelvünkön, hogy „Horthy, Csáky, Teleki”, „ahonnan” alig néhány hónap leforgása alatt Csákyt is, Telekit is – külügyminisztert és miniszterelnököt – „kitörölte a halál”. A vékony arcú Bárdossy László, a volt bukaresti nagykövet emelkedett a holtak helyére, előbb mint külügyminiszter, s most mint miniszterelnök, és jóformán még el sem temették a kopasz homlokú, örökké szemüvege fölött néző Telekit, Németország Magyarországon keresztül hirtelen megtámadta Jugoszláviát, s Bárdossy miniszterelnök kezdte a kormányzást azzal, hogy pár nap múlva a magyar honvédség is megtámadta Jugoszláviát Németország oldalán, miután a háború új fordulata a kevéssel korábban kötött „magyar-jugoszláv örökbarátsági szerződés” felmondása mellett – amikor már Horvátország is kikiáltotta a függetlenségét – a Trianonban elszakított déli részek „hazatérése” előtt nyitott utat. A három békés „revizionista siker” után ezúttal a fegyveres haditettel ment végbe a negyedik országgyarapítás, amely által Bácska, a baranyai háromszög s a Muraköz Almásig is elható örömsugarak mellett csatolódott vissza Magyarországhoz. Az „Igazságot Magyarországnak!” nagy jeligéje ismét hozott egy beteljesedést, s mi már néztük is az „Igazság-mellékletű” térképünkön, hogy ha a Kárpátok kelet hegyvonulatán visszaállt Nagy-Magyarország természetes határa, a Délvidék visszatérésével az egész déli szakasz hosszán lett természetes az új országhatár a folyók – a Dráva és a Duna – egybefolyó vonalán. A délvidéki „visszatérés” megerősítette bennünk a Magyar Hiszekegy „jövendölő” szavait, hogy Magyarország valóban „feltámad”, az „elrabolt” területek visszaszerzése folytatódik folyamatosan, s hogy tulajdonképpen most már a legfőbb „hazatérés” Dél-Erdély visszafoglalása „van hátra” mint „soron következő” országgyarapodás. Az a Trianonban felcsonkázott Magyarország körül külön „fenyítékként” egybekovácsolt „kisantant” amely egyben a magyar területek „keze alá került” magyar népességeket hasonló bánásmódokkal üldözte és nyomorgatta, most már szét volt verve – Csehszlovákia és Románia után Jugoszlávián is „betelt” a sors –, amely összeomlással együtt Magyarország lépésről lépésre növekedett, erősödött, gyarapodott az Európa verhetetlen hatalmává lett Németország oldalán. Ez a „rózsás” helyzet szinte a bizonyosság erejével töltötte meg az egyre általánosabb „magyar köszöntésünket”, hogy „Szebb jövőt!” A szebb jövő biztosságát legújabban a Délvidék visszafoglalása nyomán még az is fokozta, hogy a győzelem lendületében Bácska magyar voltát az onnan nagy távolságra román elnyomás alatt pusztulófélben lévő bukovinai székelyek „hazatelepítésével” is erősítette a magyar állam, amikor a Trianon után bácskai földre beköltözött s most elfutott szerbség „üres helyén” a „szabad magyar élet” mellett jó földet s jobb megélhetést is biztosított a messzire szakadt „bukovinai testvéreinknek”...

A délvidéki diadal napjainak ünnepe megduplázódott azzal, hogy ugyanabban az árpilis időszakban voltak a húsvéti ünnepek – 14-én volt másodnapja amikor szokásunk szerint Daradics Sanyival ketten öntöztük kölcsönösen a „két rokonságot” a „szagos rózsavizünkkel” szerte a faluban – s iskolásokként élveztük egyben a húsvéti szünidős játszóéletünket, kivélt ha húsvétra jó évközi jegyekkel vittük haza az értesítőnket szülői aláírattatás végett. Az én értesítőmben „Húsvétkor” ugyanazt a három érdemjegyet írta Fülöp tanítónk mint „Karácsonykor”, de most a tinta színe nem árulkodott semmi vélekedésről az „előmenetelhez” jegyzett „jeles” osztályzatban, apám azonban így is elégedetten írta nevét a húsvéti jegyre is, lehet, annyival nagyobb megelégedéssel, mivel olyan sok évtized után a fia kezében csaknem a hasonmását láthatta annak a „régi magyar világbeli” iskolai értesítőnek és osztályfokozatainak, amilyen az ő iskoláskorukban járta. Sok látható és láthatatlan „jegy” mutatta nekünk, hogy „új magyar világunk” folytatása a „réginek”, s bár közben volt egy „gaz” trianoni darabolás, a folyamatosság képe még iskola füzetünk hátlapján is megjelent, ahogy oda volt nyomtatva szemünk mindennapi „látnivalójaként” a „Múlt” egy Nagy-Magyarország-rajzzal, a „Jelen” országgyarapítások Magyarországával (benne „velünk”, Erdéllyel) és a „Jövő” újból Nagy-Magyarországgal, mintegy a „múlt” változatlan „visszatéréseként”. Tudtuk mindehhez a szép jelszót is, hogy „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”, és vártuk a „szebb jövőt” abban az erős hitben és reményben, hogy hamarosan eljön nekünk az ezeréves határokkal a mennyország.

Most, a feltámadás húsvéti ünnepe idején újból léptünk egy boldogabbat a „jövő” Magyarországa felé Szabadka, Újvidék, Zenta, Duna-Tisza-közi gazdag földjén, s talán az akkori „reményzöld sors” jeles emlékeként munkálta úgy az idő, hogy valahonnan házunkhoz került akkoriban az Ünnep című képes újság – némely tekintetben hasonló a Tolna Világlapjához –, és az a maga, számunkra egyedi példányában meg is őrződött teljes épségében máig, minek folytán egy 2004-es szem is láthatja bizonyos dokumentáris tanúságát az 1941 tavaszi „délvidéki pillanatnak”. Különösebb ünnepi képe nem volt a lapnak attól a nagy eseménytől, ami akkor Magyarország sorságban legjelentősebbnek számított, jóllehet az a „VIII. évfolyam 10. számaként” a címlapon „Májust” mutatott egy színházi táncospárral, a címlap belső oldalán pedig teljes oldalnagyságban az új miniszterelnök elegáns feleségének a képét juttatta el az olvasókhoz egy karikába fogott szöveg kíséretében: „Bárdossy Lászlóné a miniszterelnök felesége, a gyermeknapi gyűjtésen (Kozák felv.)”... Kinn a címlapon a pirosbetűs lapcím alatt fel volt tüntetve hogy „Főszerkesztő: Gróf Bethlen Margit”, de általában politikai-hadi dolgokkal nem foglalkozott a lap, inkább olvasnivalók, különféle érdekes beszámolók a világból, közkedvelt tárgyakkal foglalkozó cikkek, népszerű rovatok és reklámok töltötték meg sok képpel tűzdelve az oldalakat. Volt benne olyan, hogy Amit éppen most fürkész a tudomány, A repülő Amerika – többek közt egy kép a New-York-i felhőkarcolók fölött szálló bombavető repülőraj képével, Irak, a „fekete arany” országa, Fegyver – selyemből, Csillagvizsgáló – ez a filmvilág „csillagairól” – Tarka sarok, Az Ünnep képeskönyv, Nevessünk, Keresztrejtvény stb. A reklámok sorában legtöbb volt az új könyveket propagáló hirdetés, majdnem mind „a Magyar népművelők Társaságának kiadásában” megjelentett könyvekkel, elsősorban a „Tolnai Világlapja Könyvesboltjában (Budapest, VII., Dohány ucca 12.)” beszerezhetők; egyik „sarokban” hosszú könyvlista azzal a címmel, hogy Remekművek feltűnően leszállított árban!, ez alatt a másik hirdetés. „Június 3, 4, 5, a magyar könyv ünnepe! A könyvnap eseménye Arany János Toldi-trilógia új kiadása egy kötetben... A 324 oldal terjedelmű könyv ára páratlanul olcsó: díszes félvászon kötésben 1 pengő 50 fillér” stb., egy másik sarokban egyszerre három „könyves reklám” aprólékos részletezésekkel: „Száz magyar népdal irodalmi értékű gyűjteménye a Magyar Népművelők Társaságának most megjelenő kiadvány. A gyűjtemény a száz népdal szövegén kívül azok egyszólamú kótáját is tartalmazza, úgy, hogy a legkisebb hangjegyismeret is elegendő a füzet alapján való énekléshez. A daloskedvű magyar nép lelkének igazi megnyilatkozása e mű...” stb. majd a „Magyar Klasszikusok fillérekért! A Magyar Népművelők Társasága hihetetlenül olcsó áron bocsátja forgalomba legkiválóbb magyar klasszikus írók s költők műveit. Arany, Tompa, Madách, Vörösmarty, Kisfaludy Károly és Sándor, Mikes, Fazekas Mihály, Zrínyi, Csokonai stb., stb. válogatott művei kerülnek a közönség elé, százoldalas terjedelemben, 24 filléres árban, ragyogó kiállításban” stb., s végül: „Százezrek óhaját valósítja meg a Magyar Népművelők Társasága Érdekes Regények röptében a világ körül című érdekfeszítő kis regények sorozatos kiadásával. A Társaság ízléses kiadványa nemes szórakoztatás, tiszta magyar nyelvet, gazdag és értékes képanyagot nyújt az olvasónak...” stb. Az érdekes cikkek sorában még számomra is érdekes volt az, amit a Fegyver – selyemből című cikkben – némileg már „hadi politizálásként” – írtak a selyemből készült ejtőernyőkről, mint „veszedelmes” háborús fegyverről: „1940 május 10-e sokáig emlékezetes nap lesz Európa történetében: néhány száz kvadrátméter selyem segítségével ekkor dőlt el a nyugati hadszíntér sorsa. A németek ezen a május 10-én a kora hajdani derengésben ejtőernyős vadászokat dobtak le Hollandia és Belgium különböző stratégiailag fontos pontjain. Az ellenség rendszerint csak későn vette észre az »égből pottyant« katonákat, akik rövid kézitusa árán lefegyverezték az ellenséges őrségeket, amelyek hidak és repülőterek védelmét látták el... s ekkor dübörögve nyomultak előre a gépesített német csapatok azokon a hidakon, amelyeknek felrobbantását a ledobott német ejtőernyősök meggátolták, és zihálva kötöttek ki a német repülőgépek azokon a repülőtereken, amelyek elpusztítását a ledobott német ejtőernyősök lehetetlenné tették. Ezen a május 10-én az ejtőernyősök bravúros harcbavetésével, virtuálisan eldőlt a nyugati háború...” Hosszadalmas szakleírással, s munkások képsorával ismertette ezután a cikk azon ejtőernyős selyemszövetek gyártását, s az ejtőernyő készítését, hogy a legvégén egy szellemes hasonlattal ismét a selyem sorsdöntő fegyver voltát emelje ki: „...elmondhatjuk, hogy a mostani háborúval az emberiségnek egy új veszedelmes fegyvere született meg abból a ragyogó, puha anyagból, amely addig csak a két nem harcában szerepelt a nők fegyvertárában: a villogó selyemből...” Iraknak, a „fekete arany” országának a leírását is sok kép élénkítette, de a szövegben is érdekes volt az angolok, franciák, amerikaiak vereségének leírása az olajforrásokért, s külön „meglepetéssel” szolgált az írás ott, ahol Teleki Pál neve jelent meg a szavak sorában. „Iraknak nem nagyságában rejlik a jelentősége, hanem az olajában. Érdekes, hogy a múlt háború után, amikor a nemzetközi bizottság Iraknak ítélte oda a petróleummezőket, a bizottságban jelentős szerepet kapott nemrég elhunyt miniszterelnökünk, gróf Teleki Pál is. Ezért a magyarok nagyon népszerűek Irakban és a jelenlegi kis király magyar ponny-fogatán kocsizik ki mindennap király palota kertjében. Az alig négymilliós kis ország fővárosa Bagdad,a kalifák ősi székhelye. Ezen a földön volt valaha az emberiség bölcsője, mert a paradicsomi kiűzés után, a Biblia szerint, Ádám és Éva itt kezdték el földi életüket, a Tigris és Eufrátesz folyó közötti területen. És most a huszadik század emberei közül Európa innen akarja magát ellátni az életető nedvvel, az olajjal, amely hajtóanyaga a mai század mótorjainak. Innen, ebből az ősi Paradicsomból akarja megteremteni a maga modern Paradicsomát!”

Végül is az Ünnep a hozzánk „hírmondóként” került májusi számában – egyik oldalán beírva ceruzával a Sanyi neve – Délvidék hazatérésének „ünnepére” két oldalt áldozott, minkét helyen irodalmi-szellemi-eszmei körben „térképezve fel” a visszanyert földet. Élen állt ebben a lap első oldala, ahol Kosztolányi Dezső és Juhász Gyula képével ékesítve Szabó Zoltán írása tárgyalta magas szinten azt a címbeli tárgyat, hogy A Bácska a magyar irodalomban. A bevezetőben a cikk szépen rajzolta bele a vidéket az ország „képébe”: „A Bácska, ez a pirosború és feketeföldű síkság, ez a legdélibb magyar alföld talán azért olyan termékeny, búzában, borban gazdag vidék, mert annyi bajt látott. Mert valahányszor török had vonult Magyarország ellen, mindig erre vonult. Mert annyi vér öntözte. Mert annyi halott temetkezett belé. Mert annyi pusztulás termékenyítette... A magyar vidékek között talán ez a szélsőségesen forró síkság az, amely egész a legutóbbi időkig a legkevesebbet szerepelt a magyar irodalomban. A többi tájakat, a hullámos Nógrádot, a regényes Felvidéket, a balladás Erdélyt, a dallamos Dunántúlt, a kedves Balatont s a növő Budapestet annyi magyar vers, annyi színes és hangulatos próza örökítette a magyar képzeletbe” Az Alföldnek is, Magyarország e búzatermő és forró szívének mennyi vers szenteltetett, Petőfi szárnyaló fiatalsága és Arany bölcs nyugalma mily tisztán rajzolták képeit és tájait a magyar szem elé! De a Bácskát, a déli alföldet, e feketeföldű Alföldet csak később írták be versek sorai és prózák mondatai Magyarország irodalmi képébe... a magyar irodalom nagy korszakában a Bácska korántsem fogalmazódik meg oly tisztán, mit a várromokkal, regékkel, hős történetekkel telistele ültetett Erdély vagy Felvidék s a románcokban oly gazdag Dunántúl... Történelmileg e táj keresztút volt, mely a török idő alatt először pusztul és néptelenedett el, melynek síkján nem állítottak meg várak és végvári vitézek ellenséget. Gyepű volt, a magyar föld széle és pereme, mely legendás ellenállás nélkül bukott el mindig, mikor síkján föltűnt az ellenség... A szomszéd Bánát szülöttének, Herceg Ferencnek regényeiben a hősök a Bácskában is élnek, de a hősökben csupán a kor néhány típusa fogalmazódik meg, s nem egyben a táj is. Ambrus Zoltán regényeiben is inkább csak környezet a bácskai táj, mint önmagában téma és a bácskai Csáth Géza írásaiban sem fejeződik ki még a vidék külön jellege, a Bácska sajátos és egyéni képe...” Ezzel a „betájolással” került bele ezután a bácskai irodalmi vetületbe az oldalon fényképpel is „jelen lévő” két költő: „Ezt a bácskai tájat, ezt a fekete és gazdagon termő bácskai földet ezt a szélsőséges és végletekre hajló bácskai hangulatot két modern költőnk fogalmazta meg a véglegesség érvényével a magyarság számára. Az egyik a magyar tájak vándora, a magyar vidéki városokat végigtanárkodó árva Juhász Gyula... ki két szép szonettben rajzolt be két bácskai várost: Szabadkát és Újvidéket abba a térképbe, melyet nem földrajztudósok rajzolnak, hanem írók írnak. Mely nem lakosok lélekszámát és hegyek magasságát, hanem hangulatok és ízek változatosságát fejezi ki, s melyet a magyar föld »szerelmes földrajzának« nevezett Cs. Szabó László... A két költő közül, akik ez alföldi esetben »vén, magyar szavakra« figyelnek s kóstolgatják a nyári éj ízét, a másik: Kosztolányi. Kosztolányi Dezső, a szigorú szabadkai fizikatanár fia gyermekkorát itt töltötte a szabadkai úri házban, zöldzsalu ablakok mögött, a szülőföld-Szabadkán, a bácskai fővárosban... Lírájában a gyermekkora való visszaemlékezés halvány ködén keresztül ő rajzolta meg híven is, véglegesen is, szuggesztíven is azt a tájat, melyet Délvidéknek érzünk... A zuhogó napfény, a sötétlombú fák, a bőven termő élet, s az életet feketén kísérő mulandóság földje ez a Bácska, Kosztolányi Bácskája... e búzasárga Alföld, aranysárga síkság, melynek ékszere a kék búzavirág és vérpiros pipacs. »Azt mondod Alföld, hogy szüret az élet« – írta egyik versében és Alföld alatt nyilván a bácskai tájra gondolt... e fényben pompázó síkságra, melynek színeit, ízeit, hangulatait oly híven, gazdagon és érzékletesen fejezte ki. S melyen visszatérését a magyar földhöz Szabadka és Bácska e hűséges fia és kifejezője már nem érhette meg.” Néhány lapfordítással hátrább az Ünnep másik „délvidéki” oldala már valóságos térképrajzolattal határolta be a Dráva-Duna-Tisza mentén a trianoni „térképcsonkázásokat” helyrekerekítő délvidéki „magyar földet” a visszatért új országdarabot, s mintha azt kívánta volna szemléltetni, hogy a trianoni elvakult határhúzogatók a maguk barbár módján nemcsak természetes egységű tájakat, történelmileg hagyományosan, településszomszédságilag összetartozó vidékeket diribdaraboltak szét önkényesen, hanem tájak-vidékek „saját” szellemi világát is szabdalták-csonkázták a mindenben csak szomszédoknak kedvező határvonalak húzásával, a baranyai háromszögtől a bánáti-torontáli részig terjedő térképábra a helységek jókora a címnek megfelelően – Délvidéki neves magyarok – úgy tüntette fel, hogy ábrán kívülre mutató vonalakkal sorban körbeírták a térképrajzot a vonatkozó „neves” nevekkel. Így „vezetett” az egyenes vonal Szabadkáról Kosztolány Dezsőre, Versecről többek között Herceg Ferencre, Adáról Szarvas Gáborra – „nyelvtudós, a magyar nyelvtisztaság híres őre, akadémiai tag” stb. –, Szentmiklósról Révai Miklósra – „kegyesrendi pap, egyetemi tanár a magyar összehasonlító nyelvészet megteremtője” stb. – Nagykikindáról Zádor István festőművészre, Bégaszentgyörgyről Szentgyörgyi István szobrászművészre, Zomborról mások mellett Schweidel Józsefre – „honvédtábornok, aradi vértanú” –, Nagybecskerekről Lázár Vilmosra – „honvédezredes, aradi vértanú” –, Újvidékről többek közt Csuka Zoltánra – „lapszerkesztő, a délvidéki irodalmi élet egyik vezető személyisége” – Óbecséről Jámbor Pálra – „író és költő (Hiadó álnéven), Jókai és Petőfi műveinek francia fordítója, a szabadkai gimnázium igazgatója” stb. –, Gyáláról Kassai Vidorra – „színész, Jászai Mari férje” –, és még más helyek, más személyiségekre, ami ekkor úgy lett mind „visszatérés a magyar földhöz”, hogy még a mi almási házunkig is „hazatért”, ahol mi jól fél esztendővel azelőtt lettünk boldog hazatérők. Most már együtt voltunk „hazatért magyar föld” Almáson és Szabadkán, s a terjedelmes lap nem csupán papiros volt a házunknál, mert még a „tennisz”-témájú keresztrejtvény is a kockák nagyobb részében ki volt töltve a betűkkel, s ha jelenbeli előforgatásakor a lapnak értetlenül néztem, hogy a 24-ik oldalon miért van ceruzánkkal beírva egy olyan név, hogy „Boldizsár”, végül sikerült „megfejtenem” a leghátsó oldal rejtvényfeladványai közt tallózva, hogy a szám „névrejtvényéből” jött ki nekünk Boldizsár, lévén a rejtvén ez: „Orsolya, Dezső, Zoltán, Ádám, Béla, Lóránt, Irén, Sándor, Róbert. A fenti kilenc név első betűi helyes sorrendben egy tizedik nevet adnak.” Ez a névjegtés annyira fontos fejtörésünk volt nekünk, hogy ugyanitt, a hátsó rejtvényoldalon a lap alján külön kiírta valamelyikünk keze a kilenc név kezdőbetűjét, s annak segítségével itt is megjelent az az eredmény, hogy „Boldizsár”. S noha „irredentista mámorunk” érzését különösebben nem tüzelte egészében a „délvidéki” lapszám, az utolsó oldalt mindenestől átböngésző figyelmünk bizonyára kedvvel vette számba azt is, hogy „Rejtvénymegfejtés a VIII. évfolyam 8. számából: KERESZTREJTVÉNY. Vízszintes sorok: 1. Erdő, erdő, marosszéki kerek erdő. Függőleges sorok: 1. Elhangzott a szó, zeng az induló. 12. Szép város Kolozsvár. 20. Kádár Ferke.” A kezünkben levő 10. szám rejtvényeire vonatkozóan közölve állt itt szintén a hátsó oldalon, hogy „A megfejtések beküldésének határideje: 1941. május 25.”

Nekünk közben folyt a faluban a természetes mindennapi falusi életünk, az elmúlt esztendőhöz képest még a konfirmálás áldozócsütörtöki ünnepe is három héttel későbbre esett, a május 10-i „oláh zecsemáj” ami az elmúlt években „legnagyobb ünnep” volt, úgy semmivé lett, hogy már kezdtük elfelejteni, s mivel ez a tavaszi idő a folyó falusi életünkben a juhok nyári kihajtását is jelentette a hármas mezei fogó ugarhatárában – ahol a mozgó esztenákkal-kosarakkal a juhok a legeléssel együtt ganézták az éves pihentetésre hagyott szántókat –, szegen lógó kalendáriumunkat – hátsó részében az őszi bevonulások-visszatérések képeivel – apánk azért fogta s nyitotta Május havának oldalára, hogy az üres felső szélre pontosan bejegyezze a bácsunknak, Tódor Györgynek számba adott juhállományunkat: „Számba adtunk 14 drb. Juhot (9 fejő, 5 meddü „, gyapjaik színe szerint is feltüntetve tovább, hogy „3szürke 6 fehér 2 szürke 2 fehér millóra”, aminek azért is megvolt a fontossága, mert házi ruházkodásunkban, tarisznyák, átalvetők, pokrócok stb. előállításában a juhok gyapja elsőrendű matéria volt, s épp ezen a „szálon” nem volt véletlen, hogy ugyanannak a májusi naptároldalnak a külső szélén anyánk is írta a ceruzájával két hosszú sorban a „fonalas cserebere” emlékeztetőjét. „Máriskó komámasszonynak adtam 3 zseréb és 12 ige csepű fonalat és ő adott 80 deka szürke berke fonalat”...

Ebben a hétköznapi életünkben azonban kivételes – kalendáriumban sem feltüntetett – ünnepünk volt nekünk, iskolásoknak, de velünk együtt szülőknek-rokonoknak is – az első „magyar királyi” iskolai évnek a zárása, a felnőtt közönséggel körbeült osztálytermekben való nyilvános feleltetés és évzáró ünnepély, annyi virággal díszítve a termek s rakva a hazulról vitt virágvázák, amennyit addig nem láttunk, s „bűzöltünk”. Ősszel a mámoros világváltozás hetei késleltették az iskolakezdést, de ahhoz „mérten” most az évzárás is tolódott júniusra, úgyhogy a szép, zöld táblájú, címeres „Népiskolai értesítő könyvecskénk” év végi oldalait június 15-i dátummal töltötték ki a tanítóink az osztályzatokkal. Számomra az év végi értesítőoldal olyan örömet jelentett, mintha valami kincset találtam volna, amint néztem és olvastam: „Értesítő. Szabó Gyula M. kir. áll. Elemi népiskola IV. osztályának tanulója az 1940/41 iskolai év végén a következő osztályzatot érdemelte: Magaviselete: dicséretes Szorgalma: dicséretes”... A tantárgyak sorában első volt a „Hit- és erkölcstan” s hozzá Fülöp tanító tintájával a „kitűnő” osztályzat, második a „Magyar nyelv”, ami azonban egy egybefoglaló jelzéssel egyenként osztályozott öt résztananyagból állt – „Beszéd- és értelemgyakorlat... Olvasás és olvasmánytárgyalás... Írás... Fogalmazás... Helyesírás, nyelv magyarázat...” –, s ezeket közt négynél ismét „kitűnő” volt azt osztályozás, de az „Olvasás és olvasmánytárgyalás” is „jeles” fokozatot kapott, s a többi tantárgy hasonlóképpen ugyanezekkel a „szép jegyekkel” folytatódott: „Számolás és mérés kitűnő; Földrajz jeles; Természetrajzi, gazdasági és háztartási ismeretek kitűnő; Rajz jeles; Ének kitűnő, Kézimunka kitűnő, Testgyakorlás kitűnő”... Jellegzetes írásmódja volt Fülöp tanítónak az, hogy a „kitűnő” osztályzatainál az „ű” betűn ugyanúgy vízszintes vonalka volt, mint aláírt nevében az „ü” „ö” betűn – „fūlōp” –, s végül az egész értesítőoldal „díszeként” legalul oda volt ütve az iskola címeres, lila színű körpecsétje arra a helyre, ahol az „id. igazgató” Kozma Miklós és a „tanító” Fülöp Domokos aláírása állt a keltezéssel: „Kelt Homoródalmás 1941 évi június hó 15-n. Szüleim is, Sanyi is mind örvendtek az értesítőmnek, s valamikor ekkortájban történt kinn a határban Kerekmagyaró alatt, amit mi inkább Egyesnek hívtunk, mert abban a határrészben, a hármasforgótól elkülönítve mindenki minden évben azt termelhetett, amit kért –, hogy kapálásunk és azzal együtt folyó beszélgetésünk közben én a természetemtől eltérően egy egészen „nagy dologra” ragadtattam magam a „szüleimmel szemben”. Szorosan összefüggött ez az „örökre” emlékezetes eset az iskolával, a tanulással s magával a „magyar világunkkal”, mert kapálás közben azt „osztottuk”, hogy Sanyi is, amilyen jó tanulható volt, elmehetett volna „tovább tanulni”, felsőbb iskolába, de arra a román világban semmiképpen nem volt mód az anyagi és egyéb nehézségek miatt, most pedig, hogy éppen végzem az elemi negyedik osztályát, szintén jó tanulóként, lehetne gondolkozni azon, hogy ősszel gimnáziumba menjek az itthoni ötödik osztály helyett, ami a családi gazdaság tekintetében is olyan jó megoldást jelentene, hogy Sanyi maradna itthon a bortokunk „gazdájaként” apánk után, engem pedig „kitaníttatnának” valamilyen más „tanult emberi” pályára, de anyánk és Sanyi amilyen kedvvel forgatta a tervet, apánk – akinek az ipariskola „továbbtanulása” annak idején nem járt szerencsével, mert végül is a „föld mellett” kellett maradnia a tizennyolc holdnyi szántó- és kaszálóbirtokunk gazdájaként – mind csak vonakodott s aggályoskodott, hogy a mai magyar világban is drága és költséges a gimnáziumi taníttatás, annak „anyagi terheit nem bírjuk meg”, mint ahogy nincs is ilyen nagy faluban az egy Bencző Gyulán kívül senki, aki gazdaember gyermekeként gimnáziumba járna. Rajta kívül még Barra Karcsi – mindketten a keresztúri unitárius gimnázium diákjai –, de ő már a jobb módú „Túrós Barra” fia, a tejcsarnokos Barra Sándorné, akinek még arra is telt, hogy a faluban egyedül neki luxusautója legyen... Ahogy járt a kezünk a kapával, úgy járt a nyelvünkön ekkor sokféle szó,míg egy adott pillanatban é a kapát azzal dobtam el a kezemből, hogy a nyelvemmel egészen vakmerő szavakra fakadtam: „Én nem bánom – mondta dacosan megállva a sorban –, ha nem adnak engem gimnáziumba, én magunka többek nem kapálok!” Ez valóban „nagy fellépés” volt – bátyám évtizedekkel később úgy emlékezett a szavamra, hogy azt mondtam: „felakasztom magam” –, négy esztendővel azelőtt volt még hasonló eltökéltség bennem, amikor minden „lehetetlenség” ellenére ültem be elemi iskolánk első osztályába Fülöp tanítóhoz azzal, hogy „én nem bánom, maradok akkor is, ha nem vagyok beírva”, s édesanyám kapott is rajta a kalaplevetésem láttán, hogy „Látod-e, Mózes, milyen nagy kedve van!”, apám azonban csak állta tovább a szavát, hogy „nem bírjuk meg a taníttatás költségeit”... „Ha már Sanyinak nem sikerült, legalább Gyulának töltsük kedvit”, hajtogatta anyánk is a magáét, szemével a „gazdátlan” kapámon, de a döntő szó végül is az apánké volt, s „maradva” abban, hogy „nincs továbbtanulás”, felvettem a kaptámat, s vittük tovább a kapálás pászmáját... Én tulajdonképpen az otthoni életet a mezei-kaszáló munkákkal együtt éppúgy szerettem, mint Sanyi, édesanyám hajtogatta is némiképp „vigaszul”, hogy belőlem is „Jó gazda” lesz, mert minden dolgot pontosan-gondosan csinálok, nem „fuserálok” stb., kivált hogy visszakerültünk Magyarországhoz – Magyarország lett ismét a hazánk –, annak a mi falusi életünk tekintetében is hamarosan sok „jobb oldalát” láttuk s tapasztaltuk a román világhoz képest azon túl, hogy magyar voltunkat teljes szabadsággal élhettük, érezhettük s „művelhettük”. Nagy változás volt s eseményszámba ment többek közt az útcsinálás a főúton, végig a falunk, le a Lokon, fel s alá a szomszéd falukba, nagy kőhordásokkal, pirizsmarakásokkal, úthengerekkel, ami egyben pénzt is hozott a házainkhoz, mert főleg a Sanyi-szerű legényecskék kőtörő munkába álltak lefele a loki útszélen, úgyhogy Sanyi mellett, az ő porciójába még én is zúztam időként a súlyos kalapáccsal a fej nagyságú köveket „pirizsmarakásba”, aminek meg kellett legyen a pontos mérete, mert aszerint fizették a munkát. Divatba jött volt akkor az „oláh bocskor, mert a művelet úgy zajlott, hogy egy szögletesebb s nagyobb kövön – mint a kovácsműhelyben az üllőn – ment a kalapáccsal való suppogtatás, satuként pedig kőzúzáson két lábfej szolgált, ahol hamarosan kiderült hogy a legpraktikusabb lábbeli a kőhöz jól tapadó s ugyanakkor rugalmas, a véletlen félreütéseket is jól kivédő gumicsokor. Szinte tüneményes ütemben haladt az útcsinálás, s lett a régi gidres-gödrös, rázós „országút” olyan soha nem látott sima, mint a csűr döngölt földje, a szekér kerekeit szinte maguktól gurultak, s még teheneink is serényebben és „boldogabban léptek a patáikkal, az út közepén sem kell „sajnálniuk” a lábukat a kiálló-botlasztó kövek miatt. Ezt a „civilizált útépítést” még az is tetézte, hogy a falunk kívül a szabályszerűen megcsinált sánc és útmart mentén végig teleültették a földszéleket egyforma almafacsemetékkel, amit még a földszélek gazdái jó szemmel néztek, kivéve az egy „Futuc Laji” keresztapámat, aki Hidaspatakán alul az ő földjének szélére ültetett sort egyből kiszántotta abbeli háborgásában, hogy pár év alatt felnövendő fák árnyékot vetnének az termelvényeire...

Nekünk 1941-ben nagyobb kapálnivalónk éppen a Hidaspataka irányába esett, ott fordultunk neki a hegyoldalnak ki a határszéli Nagymezőbe, ahol szép fekvésű, jó darab földünk volt a karácsonyfalvi és szentpáli határszomszédságban,. A papónk részével dupla örökségű birtok volt az is, egyetlen tagba „nyilazva”, egy része fűként fennhagyva a kaszának, s most törökbúzahatár lévén, sokszori járással lógott a kapa a vállunkon alá a Lokon, míg végeztünk a kapálással azon a falutól legmesszebb fekvő földünkön, ahol a tornyunk déli harangszava is csak időnként hallatszott, ha úgy „csapta” a légmozgás. Júniusi békés falusi életünk a szokott módon folydogált olykor egy-egy délután záporral, ami „kivert a pászmából”, s lassan már készültünk, hogy a harmadik kapálással is végezve, költözünk „hátra” Vargyasba szénacsinálni, amikor egyszer csak jött a háborús hír, hogy Hitler hadüzenet nélkül megtámadta a Szovjetuniót, s a német csapatok ott is olyan „villámháború” sikerrel aratják a győzelmet, mint addig is mindenütt. Várható volt, hogy Oroszország néhány hét alatt összeomlik, s nekünk külön izgalmas hírként jött a Nagymezővel szint határszomszédos Romániából, hogy a román hadsereg is egyből megindította a támadást Hitler oldalán az orosz ellen, s máris foglalja vissza az alig egy esztendeje elvesztett Besszarábiát. A levegőben volt, hogy a háborúnak ezzel az új fordulatával a Magyarország és Románia között Hitler által „megfelezett” Erdélynek mi lesz a sorsa, és sokan úgy vélték – a „politizálóbb” férfiak –, hogy ha Románia fegyvert fogott s belépett Németország oldalán a háborúba, akkor Dél-Erdély egyhamar nem fog visszakerülni Magyarországhoz. Az újságok Pestről naponta jöttek a friss hírekkel – nekünk is az Igazság –, a malomban, Farkaséknál szólt a rádió, s a „vízen túl” is olyan „politizáló” házak voltak, mint a „Gáti Bodoréké” – keresztapám, keresztanyám s a két legény, Lajos és Gábor –, s rajtuk túl ahogy folytatódott a szomszédság, ha Csáka Pál bácsi nem is különösebben, de Gáspár kertész egészen „szakértő szinten” politizált: maga a ház is, ahol bérletben lakott, „Barra jegyző” tekintélyes-emeletes épületeként – homlokzatán az 1890-es évszámmal – a falu lakóházai között a „legúribb” volt, Gáspár a bécsi döntéskor Erdővidékről hozzánk telepedett s mintaszerűen kertészkedett a nagy ház nagy telkén, de amellett erősen „űzte” az erősen „németbarát” politizálást is, és most történt egy olyan fejlemény, hogy amint a vitatkozások során Gáspár a verhetetlen német hadierőt magasztalva „biztosra” állította, hogy a németek hetek alatt Moszkvában lesznek, és Oroszország a legkönnyebb hadizsákmány Hitlernek”, a közvetlen túlsó szomszédja, Dónáth László keresztapám csendes, de határozott ellenvetéssel azt nyilatkozta, hogy „Oroszországot senki sem tudja legyőzni”, és abbeli meggyőződését, hogy az „orosz megnyeri a háborút”, mint egyébként sem nagyon „avatott” politizáló egyszerűen arra „alapozta”, hogy „meg kell nézni a térképet”: egy akkora „fél-Ázsia országot”, amelyik a Kárpátoktól tova Vladivosztokig terjed, még Hitler sem tud legyőzni. Gáspár szinte lenézően nyújtotta a kezét fogadásra a „hozzá nem értő parasztnak”, s attól kezdve a szomszédságunkon a háború „függő kérdése” volt az, hogy melyikük nyeri meg a fogadást. Természetesen arról is folytak a „diskurálások”, hogy „mi, magyarok” vajon belépünk-e a háborúba Oroszország ellen, mikor Magyarországnak semmi vitája nincs a Szovjetunióval, területi követelés sincs, s a 48-as zászlót visszajuttatása éppenséggel nem vallott ellenségességre, de a kertész erre nézve is úgy vitte a szót – s általában ez volta vélemény –, hogy Magyarország a Németországgal való barátság ész szövetség révén érte el revíziós sikereit, nyert vissza sorban a Trianonban elrabolt területeke, s ha az a Románia, amelyiknek Hitler akarata szerint le kellett mondania Észak-Erdélyről Magyarország javára, elsőnek lép hadba Németország oldalán az orosz ellen, akkor Magyarország sem vonhatja ki magát a háborúból, mert az szinte annyit jelenten, hogy tovább semmi területi követeléssel nem léphet fel Romániával szemben. „Nekünk az orosz ellen Dél-Erdélyért kell harcot viselni” fejtették meg az „értőbbek” a „magas politika” rejtelmét, de abba azért egy kicsit „bele voltunk bonyolódva”, hogy ha Magyarország is „beszáll” a háborúba, akkor a két „halálos ellenség”, a magyar és a román együtt, közösen „fegyverbarátként” fog harcolni a szovjetellenes fronton... Végül is nem tartott sokáig a hadbalépések miatti feltörés, mert pár nap múlva ültem a zsákutcánk magaslat fejénél, a „Gránicunk” egyik hosszan fektetett kövén – Bosaszó patak helyi felhőszakadások esetén egykettőre „megmocskolta” a szomszédságot, s az utca elejének magasítás külön még „kőgáttal” is Bosaszó „árvizének” fékezésére szolgál –, lehet, éppen az Igazság friss számának „mentem elébe” a kiüléssel, amint hozta is a postásasszonyunk s adta a kezembe az új számot, és én ott helyben, a nagy kő élével a fenekem alatt első pillantásra láthattam az első odlal szemet verő címében, hogy „Honvédeink átlépték az ezeréves határt”... Nem tudom, ez volt-e szó szerint a cím, de a címnek ez volt a „nagy híre” így is maradt meg az emlékezetemben azzal együtt, hogy valóságos melegségként járt át akkor a büszkeség, amit „vitéz honvédeink” iránt éreztem, akik csak úgy egyből „átlépik a határt”, s belépnek egy olyan hatalmas ország területére, amelyet Dónáth László keresztapám eleve legyőzhetetlennek tartott... a „fogadás” ekkor mindképpen Gáspár kertész javára állt, Magyarország hadbalépése is úgy következett be pár nap alatt, ahogy „ő mondta”, s a csatákat is egyből a legdicsőségesebben nyerték a németek s magyarok... Bennem úgy maradt meg a hadbalépésének az egész „érzéshulláma”, mintha már-már a Kárpátok gerincén ültem volna a határátlépés pillanatában, amint a mi zsákutcán Gránicának „határkövén” szemembe szökött a szenzációs hír. Hamarosan érkezetek az újabb pesti hírek arról, hogy „szovjet repülők bombázták Kassát”, s Bárodssy László miniszterelnök „galád támadásra adott válaszként” jelentette be a parlamentben a hadbalépést, amin apámék kissé fennakadtak, hogy vajon a hadüzenet nélkül megtámadott s első pillanattól súlyos veszteségeket szenvedő „Szovjetnek” miért állt érdekében bombázni egy olyan országnak a városát, amelyik nem támadta meg őt, de Sztálinról a „vörös cárról” s a „vörös rémuralom” országáról el lehetett hinni akármilyen „ördögi galádságot”, kivált amióta magával Hitlerrel is „paktált” a Lengyelország elleni közös fellépés és területi osztozkodás tekintetében...

A békés „magyar világunknak” mindenképpen vége szakadt júniusi hónap végével. Hátra a kaszálóba, a Merke-tetőn túli Szabadhelyre már úgy költöztünk a szerszámainkkal, s úgy készítettük el a szállás kalibáinkat előtte a tűzhellyel, hogy életünkbe beköszöntött a „háborús idő”, s az Igazság újabb s újabb számai már oda hordták nekünk a keleti csaták híreit, amikor még egy éve sem telt annak, hogy én átellenben a másik hegyen, Hosszúmezőn meghallottam azt az óriási hírt, hogy „Magyarok lettünk!”... Közvetlenül érezhető hatása egyébként mégsem volt annak, hogy a béke ideje hadira változott, szinte mint addig, most is tőlünk távoli dolognak tűnt az, hogy „harcmező”, mintha csupán az lett volna változás, hogy immár nem francia vagy szerb földön ropognak a fegyverek, hanem Ukrajnában, s ezúttal magyar honvédalakulatokat is „búcsúztatnak” a frontra induláskor. Valamennyire házi közelségbe akkor jutott „hozzám” a háborús állapot, amikor kevéssel a nagy örömmámorunk évfordulója előtt egy gyönyörű várkastélyos képeslapot kézbesített személyesen nekem a postásasszony, jóllehet a címzése a lapnak az olt, hogy „Ngs ifj Szabó Mózes (kurta) urnak Homorodalmás Udvarhely megye”... Ez ismét egészen mámoros öröm volt nekem augusztus 20-a után – a keltezés ott állt első helyen a lapon: „Kelt. 941 VIII 20.” –, ugyanis már a megszólításra pillantva láttam, hogy Komáromi Károlytól jött a sűrű tintás sorokkal teleírt képeslap az én „honvéd barátomtól”, méghozzá Budapestről, amint a kép is a Budapesten felépített „Vajdahunyad várának” tornyos mását „hozta nekem”. Igaz, hogy valamikor még az esztendő elején írtam volt én is levelet Komárominak, de azóta már le is mondtam arról, hogy választ várjak a „honvédünktől”, most azonban „hirtelen” kezemben volt a válasz, én voltam a „Nagyságos ifj. Szabó Mózes kurta úr” Homoródalmáson, akinek a szép képeslapot hozta a posta, s bár minden arra vallott, hogy Komáromi a valódi Gyula nevemet nem is tudja, a „kis vacak” nagyokat dobbant bennem, amint olvastam a szép, apróbetűs írással folyó sorokat: „Kedves »Joska« Barátom” Ne haragudj, hogy ilyen késön válaszolok a leveledre: de annyi gondom és bajom volt, hogy igazán nem volt idöm. Kedves kis Barátom nagyon örülök és köszönöm neked, hogy nem felejtkeztél meg rólam. Azóta már sokszor voltam katona, az »orosz fronton« is voltam: de hál” Istennek nem történt semmi bajom. Kis Barátom mond meg az édesanyádnak, hogy én kérem, ha volna ideje, és ha van gyepjú, akkor csináljon nekem egy pulovert. Hosszúujjal és egy kis gallért rá. Én egyébként egészséges vagyok, amint mindjáotoknak szivből kivánok, Téged sokszor üdvözölek, édesapádat tisztelem, anyádnak kéz csok. Szevasz Karcsi!” A végén „Karcsi” már csak apró bolhabetűkkel szorult a lap szélén, úgyhogy az ismét külön nekem szóló „emlékeztető” szavait csak jóval odább, a címzéses helyen, a bélyeg melletti ürességre tudta „Karcsi” toldalékozni. „»Joska mivan a toronnyal ég-e még?«” Nem „égett” a torony, rommaradványban hevert a burjánok közt Tódorán temploma, a közel egy éves emlék elevenítése azonban csaknem „tűzként” melegített, s az a pár szó, amit „katonaként” írt Komáromi nekem, még fokozta a melegséget, mert azokból azt olvashattam ki, hogy feltehetően a Délvidék visszafoglalásakor is ott „vitézkedett” a honvéd „barátom”, nem is szólva arról, hogy már az „Orosz fronton” is volt „hős”. Az újabb pulóver kötésének az egyelőre még javában tartó mezei munkán kívül nem volt akadálya, mert anyám kötéseit még nagyobb kedvvel csinálta azóta, hogy karácsonykor a „pulover nagyszerű” volt, és a kalendáriumban is jegyzett „14 drb. juhunk” nyírása nyomán gyapjú szintén volt elegendő a háznál, úgyhogy a júniusi esős napok idején, amikor nem mehettünk kapálóba, sokszor már el is untuk ücsörgő helyünkön a gyapjútépést... Magáról a „budapesti” Vajdahunyad-váráról apán tudta a legtöbbet, mert ő, amikor az első háború idején a román betörés miatt az udvarhelyi szakiskola utolsó évét Pesten járta, a sok többi közt – Halászbástya, Országháza, Millenniumi Emlékmű a Hősök terén stb. – az erdélyi eredeti várkastély hű millenniumi mását is látta s ismerte a pesti Városligetben, mint Erdélynek s a híres Hunyadiaknak a jelképét, ami kiváltképpen akkor lett nagy „jelképérték”, amikor a Trianonban Romániának ítélt Erdéllyel együtt az eredeti vajdahunyadi várat is elvesztette Magyarország, s így az a legújabb határváltozások után is ott állt azóta Romániában, a Déva körüli dél-erdélyi térségben, a pesti városligeti pedig úgy lett dísze a magyar fővárosnak, mintha az is egy román betörés miatt „menekült volna” oda. Mindezzel együtt a Szent István napján keltezett „Vajdahunyad-váram” szinte örömteljes „kelléke” és emléktárgya lett annak a házi-almási ünnepünknek, hogy ekkor, 1941. augusztus 20-án a fővárosunkkal s egész Magyarországgal együtt tarthattuk István király ünnepét, ami addig nekünk inkább „új búza zsengéjének” ünnep volt, „unitárius búcsúval” Homoródfürdőn, a „Gödrösben”, de most a budapesti nagy körmenet a „Szent Jobb” ereklyével és Horthy Kormányzó díszes „felvonulásával” falunkig s házunkig kiterjedt pompázatos kör lett.

Eljött s eltelt azután a bécsi döntés, a „felszabadulásunk” első évfordulója is különösebb ünnep nélkül, de mintha annak „ünnepeként” jött volna, megérkezett épp a közeli „malmos” szomszédunkba, Dia néniék sok „zengő indulós” rádiós házához bérletes lakónak egy anyaországi tanítókisasszony, Balla Teréz a távoli Bajáról, a visszatért Délvidék közeli szomszédságából, és a kedves, mosolygó, rózsapiros arcú, alacsony gömbölydedségű, kisasszonyos haját háló alatt hordó „friss” tanítónő épp minket, az V. osztályt „kapta” a keze alá Fülöp tanítótól. Farkaséknál a takaros kis nyáriház szobája az almási szállása Terike kisasszonynak, úgyhogy sokszor együtt is „vonultunk” fel az iskolába a szomszédságbeliek, és velünk együtt az egész osztály hamar megkedvelte a lelkesen és szakképzetten tanító, kedvesnek is kedves, komolynak is komoly „magyarországi kisasszonyt”. Jómagam s a leánykák közül kivált Gábor Irénke – a két „legjobb tanuló”aa rövid idő alatt a „kedvencei” lettünk „Terikének”, akivel hetek alatt annyi új „Népi éneket” tanultunk, hogy csak úgy zengetek a szájunkon a már-már kacagtató sorok: „Szélről legeljetek, / Fának ne menjetek, / Mert ha fának nekimentek / Fejeteket beveritek / Szili-kút, Sali-kút, Szentandrási Sobri-kút”, és „Virágéknál ég a világ, / Sütik már a rántott békát, / Zimmerzumm, zimmerzumm, / Recefice bumbumbum” stb., stb. Én a gimnáziumi „álomról” úgy tettem le – s az elhajított kapát úgy vettem vissza – hogy kissé irigyeltem Bencző Dénest, aki apját vesztett félárvaként s ugyancsak jó tanulóként kedvezményesen mehetett a messzi Miskolc városába „továbbtanulásra”, de azon túl kedvvel jártam az elemeit tovább Balla Teréz vonzó légkörű osztályában, akire néha csak akkor „nehezültünk mi, fiúk, ha a leányok – kivált a két testvér, Szabó Zsuzsika és Lidi – „árulkodásait” meghallgatta, minek folyományaként Zsuzsikáék újból csak árulkodhatták, hogy „megtéptük a hajukat”.




.: tartalomjegyzék