Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - December
***

Székelyföld-díjak 2014

FEKETE VINCE: BORCSA JÁNOS LAUDÁCIÓJA

Borcsa János pár évtizeddel ezelőtt arra tette fel az életét, hogy értékeinket, a számára fontosnak tartott irodalmi, irodalomtörténeti „tetteket”, eseményeket számba vegye, felleltározza, és beillessze, bekapcsolja a nagy irodalmi vérkeringésbe . A jobban vagy kevésbé jobban szem előtt levők mellett/között főleg a már-már elfeledett helyi, erdélyi alkotók, helyi, erdélyi jelenségek, azokban a bizonyos „kánonokban” nem a valódi súlyukon jegyzett írók, költők, vagy a határon innen és túl élő, kortárs irodalomtörténészek, irodalmárok kerülnek Borcsa János figyelmének középpontjába.
Azt is mondhatjuk, hogy küldetésének tekinti, tekintette az utódállamokba szorult kisebbségi magyar kultúra (és nem csak az erdélyi) feltérképezését, népszerűsítését és értékelését, és az anyaország vérkeringésébe való belekapcsolását. Innen, Erdélyből, belülről, a fontosabb erdélyi, de a magyarországi kulturális centrumoktól is távol, a végeken levő kisváros nem túlságosan ingergazdag környezetéből, az ő egyszemélyes kilátójáról.
A kritikának – gondolom – az a feladata, küldetése, szerepe, hogy élő, eleven kapcsolatot teremtsen az Olvasó és az elolvasandó mű között, vagy az Olvasót a már elolvasott Művel bensőségesebb, bizalmasabb, meghittebb viszonyba hozza. Mert miért olvasnánk egyébért recenziót, kritikát, tanulmányt, ha nem azért, hogy valamilyen eligazítást kapjunk valamely művet illetően. Vagy kedvet szeretnénk kapni egy-egy írás kézbevételére, illetőleg ha azt már elolvastuk, akkor az illető könyvvel való kapcsolatunkat szeretnénk még jobban elmélyíteni általa. Hogy lássuk csak, hogyan is látja ezt – velem szemben, vagy az én nézetemmel párhuzamosan – a kritikus.
Borcsa János egy-egy újabb írásával, egy-egy újabb kritikusi tettével arra (is) felhívja az olvasó figyelmét (akárcsak néhány jeles pályatársa az anyaországból vagy itthonról), hogy az irodalomtörténet-írásban, az irodalmi közgondolkodásban nem csak a „menő”, a bizonyos fejlődési áramlatokba illeszkedő/illeszthető művekre és életművekre kell figyelnünk, hanem – ha értékesek – azokra is, amelyek valamiért (még) nincsenek benne ezekben a sokszor erőltetett, ilyen-olyan struktúrákban, rendszerekben.
A kritikus ugyanis nemcsak bíráló, értékelő, elemző, besoroló, hanem mindenkori értékteremtő (is). Mert a jó kritikus – ahogy Borcsa is írja egy helyütt – „hiteles mértéket kíván tartani az alkotók és az olvasó elé”, akinek a kritikája nem „a megszülető művek mögött ballag”, hanem úgyszólván „velük párhuzamosan jön létre” és fejti ki a hatását.
A kritikus mindenkori feladata pedig – így a Borcsáé is, gondolom –, hogy Nekünk, az Olvasóknak megfogalmazza, akár a visszhangtalanságban is, a „jó művek iránti igényt”, az „előrejelzéstől, a prognózistól sem riadva vissza”, annak a kockázatát is vállalva (akár gyorsleltárt, akár szélesebb hömpölygésű tanulmányt készít), de mindenképpen „érvényes értelmezést, elemzést vagy érvelő vitát is adva”. Felnyitni az olvasó szemét, felnyitni olyan dolgokra is, amelyekre amúgy egyébként nem gondolt volna, amit egyébként magától nem vett volna az észre. És ahogy a verset „létre kell hívni”, ahogy a gondolatnak „formát kell adni”, ugyanúgy helye és létjogosultsága van a „létre hívott”, a megfelelő, akár könyvnyi „formát kapó” kritikának is, mert ugyanúgy, mint a versnek, a szépirodalomnak, a jó kritikának is szerepe volt/van – és lesz is, reméljük – az életünkben.

MOLNÁR VILMOS: DR. GÁLL ERWIN LAUDÁCIÓJA

Kering egy történet, miszerint Nicolae Ceauşescu nem hivatalos utasításba adta, hogy a román középkor kutatásában, különös tekintettel a kontinuitás-elméletre, a fő hangsúlyt a régészetre kell fektetni. Azért arra, mert az írott forrásokból vagy például a helynevek elemzéséből sehogy sem lehet kimutatni a románság jelenlétét Erdélyben a kora középkor folyamán. A Római Birodalomnak a mai Románia területéről való kivonulása és az azt követő legkorábbi történelmi adatokkal is alátámasztható románság erdélyi jelenléte között mintegy ezer éves űr tátong. Ezt pedig Ceauşescu oltyán logikával koraközépkori, mellékletekben szegény vagy azt teljesen nélkülöző sírleletekkel vélte betömhetőnek. Ha nincs a feltárt sírban melléklet – és akkoriban sem volt a többség olyan gazdag, hogy túl sok holmival bocsátották volna túlvilági útjára −, akkor nem bizonyítható, hogy az illető gót, avar, gepida vagy szláv atyafi lett volna, s így az dákoromán sírleletnek nyilvánítható. Bizonyítsák be mások, ha tudják, hogy az elhantolt illető nem volt protoromán.
Romániában a történelem (s így többnyire a régészet is) sokáig a politika szolgálóleánya volt. Még ma is létezik szándék, hivatalos körökben is, hogy így tekintsenek rá, így használják. De tapasztalható változás is. Jelentkeztek fiatal régészek, történészek, akik nem a politikum által sugallt prekoncepciók mentén végzik kutatásaikat, próbálnak mindenféle szemellenzősséget, egyoldalúságot, tendenciózusságot kiküszöbölni munkájukban. Szakmájukat tudománynak tekintik, s ennek megfelelően objektivitásra törekednek. Az egyik jeles képviselőjük az itt jelen lévő, idén Székelyföld-díjra jelölt dr. Gáll Erwin, a Román Tudományos Akadémia Vasile Pârvanról elnevezett Archeológiai Intézetének régésze. Fő kutatási területe a honfoglalás kor és a kora Árpád-kor – azt hiszem ez már önmagában is sokat elmond, ígéretes, hogy immár a Román Akadémiának is van magyar nemzetiségű szakembere erre a területre. Ehhez még csak annyit, ha valakit behatóbban érdekelnek az Erwin által végzett kutatások, összegzések, akkor megvásárolhatja a Magyarországon megjelent, Az Erdélyi-medence, a Partium és a Bánság 10-11. századi temetői című két kötetes könyvet, melynek ő a szerzője. Csekély 1300 oldal a terjedelme, s az ára is csak 16.650 Ft. Magyar, román, angol, német és orosz nyelvű tanulmányai olvashatók a szaklapokban, elérhetők az interneten.
A Székelyföld folyóiratban 2012-ben közöltünk már Erwintől egy szakszerű, mégis olvasmányos leírást, elgondolkodtató összefoglalást az erdélyi Dobokán végzett ásatásokról, azok eredményeiről. Valamely feltárt anyagi kultúra alapján nehéz véleményt mondani az akkor és ott élt közösség életéről. Hiszen a tárgyak sokszor távoli vidékekről kerültek oda kereskedelem útján, folyton keveredett a népesség, és változtak már akkor is a stílusok, divatok. Szakítani kell azzal a felfogással, hogy egy nemzetállam kisajátítsa a múltat, visszavetítve az akkori időkre az ő jelenkori, a politikum által meghatározott felfogását. Különösen megszívlelendő lenne ez a román tankönyvírók által.
Ha jól számoltam, Gáll Erwinnek eddig hat írása jelent meg Székelyföldben, ebből kettő az idén. A júniusi számunkban Hencz Hildának A magyar Bukarest című, a magyarságnak a román fővárosban a középkortól máig tartó jelenlétéről írott könyvéről közöl egy tanulmányt, míg az októberi számunkban Lucian Boia Miért más Románia? című, nagy port kavart könyvével száll polémiába. Erwin figyelmeztet, hogy sokszor még az egyes, szélsőséges románok által antinacionalistának tartott Boia sem tudja elkerülni a nacionalizmus csapdáit. De több ez az írás, mint egyszerű vitairat. Szól arról is, hogy igazából mi határozza meg a történelem menetét, mi a látszat mögött az igazság, hogy a nyugati gazdasági-hatalmi centrumok saját érdekükben mindig periferikus, kiszolgáltatott helyzetbe igyekeztek hozni a kelet-európai országokat, és próbálják ezt tenni még ma is. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthető, hogy Gáll Erwin nemcsak régész, hanem jól felkészült, a nyugati vonatkozó szakirodalomban is jártas történész. Nem utolsósorban pedig írásaiban közérthetően, világosan fogalmaz – ami a Székelyföld folyóirat számára mindig fontos szempont volt.
Befejezésül annyit – kapcsolódva a Gáll Erwin által is lényegesnek tartott objektivitásra való törekvéshez −, hogy az egyes román történészek történelemhamisításával szemben (amit előszeretettel vesznek át és lobogtatnak a szélsőséges román médiák) számunkra nem az a követendő út, hogy egy másféle de szintén hamis történelmet kreálunk magunknak, még ha ez néha egyszerűbb és tetszetősebb volna is, hanem az, ha az igazsághoz, a tényekhez, az objektivitáshoz ragaszkodunk. A magyar, s ezen belül a székely történelem van olyan szép, ha úgy tetszik: felemelő a valóságban is, hogy nem kell hozzáhazudni semmit. Külön öröm, hogy a gyergyótekerőpataki származású Gáll Erwin személyében egy székelyföldi régészt díjazhatunk. Kedves Erwin, a Székelyföld folyóirat továbbra is számít az írásaidra, gratulálok a díjhoz!


FEKETE VINCE: AZ ÁNTIVILÁG VÉGE

(Laudáció helyett. Ágh Istvánnak.)
1.
Nem volt váratlan a halála, öt hónapja volt fekvőbeteg,
öt hónapja pelenkázta, fürdette, forgatta a felesége
az ágyban, és szinte havonta be kellett feküdnie vele
a kórházba egy hétre, kettőre.

Ez alatt az öt hónap alatt, a szélütése után, egyfolytában
fogyott, lassan-lassan sorvadt ki a világból. Deréktól
lefelé alig érzett valamit, valósággal rothadásnak indultak
a lábai, és a felfekvéstől a hátán, a farokcsont felett tenyérnyi
bűzös fekete lyuk tátongott.

Az utolsó hónapokban már olyan szaga volt, hogy a nővérkék
csak magukat teljesen elmaszkírozva fogtak a kezeléséhez.
Utoljára már külön kórterembe tették, hogy az elevenen oszlásnak
induló hús átható szagával ne zavarjon másokat.

Hetvenéves lett volna, ha megéri március közepét.

2.
A szélütés az elméjét is érintette, kevés világos pillanata maradt,
és még akkor is valami furcsa szürke köd ülte meg a tekintetét.
Egy darabból faragott ember volt. Tizenhárom éves korától
önfenntartó, apja mesterségét tovább vivő, és két fiának
tovább adó.

Életében egyetlen könyvet (a köböző füzeten kívül) fel nem
lapozott, nemhogy elolvasson; újságot sem lehetett látni
sohasem a kezében. Nem érdekelték sem a könyvek, sem az
újságok, sem a folyóiratok. Semmi, ami betűből állt.

A számokkal viszont jó barátságban volt. Lentről, a földről
szabta az anyagot, a gerendákat, szelemeneket; irányította a
tetőn dolgozó fiait; a zsinórpadlást úgy készítette el, hogy fel
fel se kellett másznia oda, de ott mindennek cakkra kellett találnia.

Valami olyan ősi tudás birtokában volt, ami nemzedékről
nemzedékre, apáról fiúra, falus felekről falus felekre adódott
tovább, évszázadokon keresztül.

És velejéig tisztességes ember volt, olyan gerinccel és tartással,
amilyen még valahonnan az idők ködéből, az „ántivilágból való”.

3.
Valahonnan ebből a régi világból hozta magával azt is, hogy
otthon szó nélkül mindent eléje teremtsenek, a reggelit, az ebédet,
az ételt, az italt; az inget, a nadrágot, a zoknit, természetesen
mindent tisztán, vasaltan, kifogástalan állapotban, amikor kellett.
És ezt neki maradéktalanul teljesítették is.

Valahonnan az ősidőkből hozta magával apja, nagyapja,
dédapja mintáját, hogy a férfi reggeltől estig dolgozik
(hétvégén is), és eltartja a családját (ő a feleségét a négy
gyermekkel), és a férfi a főnök, ő mondja meg, hogy mit,
mikor, miért.

Az asszonynak pedig kuss volt. És ez így is ment egészen
az utolsó pár évig, amikor hirtelen le kezdett gyengülni;
lelassult, egyre szűkszavúbb lett, mintegy árnyéka a korábbi
önmagának.

4.
Furcsa, felemás viszonyban voltunk. Ő az „úri munkát”
soha nem tekintette igazi dolognak; nála csak a kétkezinek,
csak a fizikainak volt becsülete. És a jó mesterember, a szaki
volt számára minden dolgok csimborasszója.

Amíg ereje teljében volt, addig mindent jobban „tudott”,
„csinált” mindenkinél. Amikor legyengült, csak ült a padon,
és nézett. Nézte, hogyan végzünk valamit az udvaron, a kertben,
amikor szombat-vasárnapokon elvittük a hétvégi házunkba.

Az arcán pedig nem látszott semmi. Idegesítően nem. Amikor
a Fennvaló műhelyében őt készítették, akkor a Jóisten elfelejtette
használni a finom szerszámait; csak a legdurvább vésőket és bárdokat
vette elő az ő kifaragásánál. Semmi érzelem, semmi érzékenykedés.
Csak az unokák irányában enyhült meg néha egy-egy kicsit.
Azt is csak nagy ritkán.

Csak utolsó éveiben, főleg utolsó hónapjaiban kerültünk egy kicsit
közelebb egymáshoz. Olyan figyelem és érdeklődés jött azokból
a kicsit már zavarodott szemekből, amilyen addig még soha.

Egy bő hónappal a halála előtt visszaléptem egy kézfogás erejéig
a szobába, ahol feküdt, hogy elköszönjek tőle. Nyújtotta a kezét,
megszorította, és elkezdte húzni maga felé. Nem értettem, hogy
mit akar; kézmozdulata – a betegsége, gyengesége ellenére –
határozott és erős volt.

Szó nélkül a szájához húzta, és megcsókolta a kezemet.


LÖVÉTEI LÁZÁR LÁSZLÓ: DIMÉNY-HASZMANN ÁRPÁD LAUDÁCIÓJA

Az utóbbi hetekben-hónapokban elég gyakran hangzott el a Székelyföld szerkesztőségében Tudor Arghezi neve. Hogy miért ennyire fontos nekünk Arghezi, azt itt és most nem árulom el – ha lesz türelme hozzá, elmondja majd egy tanulmányban az egyházi és megyei levéltárakat kutató Ferenczes István; nekem mindössze azért jutott eszembe Arghezi neve, mert későn, nagyon későn, 47 éves korában jelent az első verseskötete – és mégis az egyik legnagyobb román költőként emlegeti az utókor.
Dimény-Haszmann Árpád még „csak” 37 éves. Idén jelenik meg az első verseskötete Apatológia címen. Hogy az egyik legnagyobb magyar költő lesz-e belőle, azt én nem tudom, de tanítani kellene (főleg a fiatal költőpalántáknak) azt a közel húsz évnyi türelmet, amelyről az 1996-ban, 19 évesen debütáló Dimény-Haszmann Árpád tanúbizonyságott tett. Persze, közeli barátai azt is tudták róla, hogy tíz évig gyakorlatilag nem írt verset – aztán egyszer csak történik valami, és a költő (mert Dimény-Haszmann Árpád a hallgatás éveiben is költő maradt!) valósággal ontani kezdi magából a szívszorító, szebbnél szebb verseket. Mi lehet vajon ez a „valami”, ami ennyire váratlanul megszólaltatja az íróemberben ama bizonyos „mélyzengésű húrt”? Nos, agyonszabályozott világunkban – hál’istennek – erre még nem alkottak törvényt, úgyhogy ez a „valami” lehet „bármi”: egy őszi falevél aláhullása, egy madár furcsa bukfence a levegőben, vagy éppen szeretteink halála…
Idén májusban Dimény-Haszmann Árpád csütörtök volt címmel közölt egy verset a Képírás nevű internetes folyóiratban. További okoskodás helyett inkább fölolvasom ezt a verset, remélve, hogy újramondásával, -közlésével nem sértem meg versrovatunk szerkesztőjének „újraközlés-ellenes” elveit:


csütörtök volt

egy semmilyen nap
éppen meghalt valakim
a fényét rám hagyta és
szinte csend lett nem mozdult semmi
csak teret nyitott neki
kelet felé felhőivel az ég

csütörtök volt egy semmilyen nap
csak éppen meghalt valakim
anyám hívott vagy a húgom
11 kilométeren szétúszott bennem a hangjuk
fénytelenül feküdt azon a csúf szőnyegen
amit mindig is utáltam

apám a konyhában talált menedéket
cigarettázott mint mindig
meghaltál? aha mondta
s lepallotta az abroszra hullt hamut
azt hogy gyönyörű a kis Lili
csak úgy illesztette be a köztünk talált szünetbe

csütörtök volt egy semmilyen nap
éppen meghalt apám
egyszerre remegett bennem
a halasztó és az irgalmazó
a vérem sója megkötötte sósabb könnyeim
ezért csak hagytam
a szomszédokat kisírni vállamon

Kedves Árpi, örülök, hogy ismét versekkel vagy közöttünk, és szívből gratulálok a Szabó Gyula-díjhoz.
 




.: tartalomjegyzék